A bogácsi emlékhely fényképei a Galériák menüpontban láthatók.

   Ritkán látható csemege (errefelé legalábbis) Johann Strauss Bécsi vér című operettje, örültem tehát, hogy az Agria Nyári Játékok műsorán megnézhetem. Hosszabb ideje 38-40 fokos hőségben teltek a napok, kellemesnek ígérkezett szabadtéren, a Líceum udvarán, egyáltalán nem mellesleg természetesen élő zenekari kísérettel! Ámde éppen tegnap estére nem csak az enyhülés érkezett meg, hanem dörgés, villámlás és hatalmas eső is kísérte. Először az első felvonás vége előtt néhány perccel kellett megszakítani a játékot, azután a második felvonás első perceit követően. Nagyon kilátástalannak tűnt a helyzet.


 

   A produkció rendezője – és egyik szereplője -, Bozsó József igyekezett tartani a reményt az épületbe bemenekült közönségben, folyamatosan figyelemmel kísérve interneten az élő időjárásképet, és telefonon is friss, Egerre szóló információkat kérve. Igaza volt, az előadást végül maradéktalanul le tudták játszani – igaz, éjjel 1 óra tájban ért véget. Évtizedek alatt sokszor megéltem már, hogy a Líceum udvarán, a Kis-Dobó téren vagy az Érsekkertben félbeszakadt az előadás a zuhogó eső miatt, azután szerencsés esetben sikerült folytatni, de sokszor még azt sem, maradt az esőnap… A közönség néha kisebb-nagyobb morgolódással, de jellemzően sokkal inkább jóindulatú várakozással és türelemmel reagált mindig. Olyat azonban még sohasem láttam, mint tegnap, amikor egy idősebb hölgy hosszas vitába keveredett Bozsó Józseffel, aki hiába próbálta intelligensen, türelmesen képviselni a maguk igazát, s meggyőzni őt, még a laptoppal is külön visszatért, odament hozzá, s mutatta a pillanatnyi időjárási helyzetet, s hogy rövid időn belül milyen kedvező változás várható.    
   A hölgy fel volt háborodva azon, hogy egyáltalán miért nem mondták le eleve az előadást. Nekem külön is kifejtett – tudnillik nem álltam meg, és hajthatatlanságát látva megjegyeztem, hogy mindenki türelmesen vár, csak ő hangoskodik - fő érve az volt, hogy a Salzburgi fesztiválon, ahová ő jár, és más külföldi fesztiválokon is az úgy van, hogy ha csak 50 százalék esélye van annak, hogy az időjárás közbeszólhat, akkor már automatikusan nem tartják meg (?) aznap. Nem volt sikere a hölgynek, rossz szájízt teremtett a művészek, a rendezők és a nézők körében is. Ő elment, mielőtt folytatódhatott volna a játék, három helyett egy felvonást látott. A közönség túlnyomó része azonban kitartott Strauss keringői és polkái mellett.  A Bécsi vérnek sikerült győzelmet aratnia a természeti elemekkel szemben. 
 

 A Színművészeti Főiskola elvégzése után, 1972-ben, három ajánlatot kaptam. Mehettem a József Attila Színházba, ahová az akkor ott társulati tag Bodrogi Gyula ajánlott, miután látta egy vizsgaelőadásom. Kaposvárra Zsámbéki Gábor főrendező hívott, akit jól ismertem - logikus lett volna ez a választás. A harmadik ajánlat pedig Pécsről érkezett, ahol senkit sem ismertem, de miután ez érkezett meg először, úgy gondoltam, az a tisztességes, ha ezt írom alá. Nem bántam meg, annak ellenére sem, hogy az akkori kaposvári színház kisugárzása mind a mai napig hat, mert Pécsett is kitűnő színészek voltak. (Később, a főiskola rendezői szakát elvégezve is oda szerződtem vissza).
   Mivel nem ismertek még, úgy kezdődött, hogy fél évig semmit sem játszottam, de fordult a kocka és olyan szerepeket kaptam, amelyekre máig nagyon szívesen gondolok vissza.



 Shakespeare: Tévedések vígjátéka, Szegvári Menyhért - Vári Éva - Győry Emil  
 

   1973 – Shakespeare: Tévedések vígjátéka. Van, amikor egy társulatot „pofon üt” egy darab. Mintha nekünk lett volna kitalálva, s csak arra várt volna, hogy fogjuk, kezdjünk vele valamit. Sík Ferenc rendező, s egy vidéki színház legendás előadást csinált belőle. Pesten, a Madách Színházban vendégszerepeltünk vele és már a buszban voltunk, amikor a nézők még mindig tapsoltak. Elképesztő volt a próbafolyamat, mindannyiunkból jöttek elő az ötletek, és meg tudtuk csinálni, hogy belehelyezzük egy formába. Mindenki elismerte, hogy fergeteges. Ilyen sikerű előadást életemben nem láttam, azóta sem.

   "A Tévedések vígjátékának pécsi előadása világszínvonalon van. Ez az állításom két szempontból nem igaz. A színházművészetben ma nincs világszínvonal. Időnként kitűnő előadások születnek Londonban vagy Moszkvában meg egyebütt, de a leghíresebb színházak és a legkörülrajongottabb együttesek sem képesek huzamosabb ideig a saját színvonalukon maradni. Így hát szerényen és kissé bánatosan csak annyit mondok: a pécsi előadás jó előadás lenne Brook és Ljubimov színházában egyaránt. … A pécsi színház társulata színészanyagát tekintve valószínűleg a legjobban ellátott vidéki színház. Ennek ellenére igazán nagy színész csak egy - kettő szerepel a Tévedések vígjátékában. Mégis mindenki kitűnően játszik. Mindenki meg van rendezve. Vagy másképpen fogalmazva: mindenki boldogan és fegyelmezetten komédiázik. Ennek oka lehet az is, hogy a szereposztásban egyetlen félrefogás sincs. … Szegváry Menyhért olyan pontosan érti a szerepét, hogy … alakítása tele van humorral, bájjal, mozgása felszabadult, mimikája kidolgozott."  (Színház című folyóirat – Spiró György)

Molière: Don Juan - Bárány Frigyessel

   1974 - Sganarelle szerepe Molière: Don Juan című darabjában életem egyik legszebb élménye volt. Végre karakterszerepben használtak. Nógrádi Róbert rendezte, szerintem egyik legjobb rendezése volt. Korábban, mivel viszonylag csinos fiú voltam, sok szépfiút osztottak rám, azokat nem szerettem. De Sganarelle, az „a világ szerepe”! Nagyon szerettem játszani, komédiázni, lubickoltam benne. Bárány Frigyes volt a címszereplő, mellette Vajda Márta, Faludy Laci bácsi… 
 

Shakespeare: A vihar - Szegvári Menyhért, ifj. Kőmíves Sándor, Vári Éva, Faludy László

   1975 – Shakespeare: A vihar. Caliban, a „vad és otromba szolga”. A rendező, Sík Ferenc is megérezte, hogy a karakterszerepekben otthonosabban tudok mozogni. Ez az előadás  szintén elképesztő ötletbörze volt. És „mozgásbörze”. Kézdy Gyurinak szólt  a rendező:.
- Ennél és ennél a végszónál fuss át hátul bal háromról, jobb háromra.
- Miért kell nekem átfutni?
- Csak.
Ő sem tudta igazán, csak éppen ott meg kellett, hogy mozduljon valami.

   "Calibannak - a rendezői elképzelések ellenére - nincs meg a kellő súlya. S ez végül is nem Szegváry Menyhért alakításán múlik. Ő mindent megtesz, hogy a valódi ösztönembert állítsa elénk. Mivel azonban a rendezői elképzelés mindenkire egy ösztönöktől megragadott magatartást helyez, annak a hangsúlya, hogy milyen is a kizárólag az ösztönöktől vezetett ember, lekerül róla." (Színház című folyóirat – Bécsy Tamás)

   1976-ben volt egy szerepem, amelyről úgy éreztem, a magyar színjátszásban is mérföldkő volt. Tamási Áronnak jelent meg a Tiszatájban egy „elveszett” darabja, az Ősvigasztalás. Nagyon nehéz darab, nem véletlen, hogy nem adták elő. A fiatal férfi és lány szerepét én játszottam (Gálfi Bence, csendőrlegény) és Vári Éva (Kispál Jula, árvalány). Sík lefosztotta a darab rétegeit, mint kukoricáról a héját – tökéletes volt. Képes volt elérni, hogy igazi emberi drámát érezzen a néző. Olvassák el a darabot, mindenkinek ezt ajánlom! Már a cím is árulkodó, csak annyira bonyolult, hogy nagyon éles szemmel kell nézni, mi az, ami kivehető belőle, mert nekünk már nagyon idegen – talán Székelyföldön még nem volna az.
   Itt történt, hogy elkövetkezett egy főpróba, s a rendező azt mondta, na, most tessék, csináld. Addig a próbák során mindig csak a rendező mellett ültem, onnan végszavaztam, mert Sík Ferencnek - nagy, reneszánsz típusú ember, aki sosem tudott tétlenül ülni - asszisztense, játékmestere, segédrendezője voltam számtalan alkalommal, olyan produkciókban is, amelyekben játszottam. Érdekelte a véleményem. Látta, hogy van bennem fantázia, tehát használt, sőt kihasznált, de ezzel én sokat tanultam! Fokozatosan kész voltam az ő fejével gondolkodni, a szája íze szerint dolgozni. Most volt bennem egy kis ital is. Próbáltam összeszedni magam, valahogyan végigjátszottam a darabot, olyan pofont sikerült adnom a partneremnek, hogy kiakadt az álkapcsa. Sík Feri utána összehívta a társaságot, s ott előttük azt mondta: "Figyelj, Menyhért! Nekem ezt az első percben le kellett volna állítanom, de olyan zseniális dolgokat csináltál, hogy nem tudtam közbeszólni." Ez azt jelzi, hogy az ember „önkívületi” állapotában kénytelen összeszedni minden intellektuális erejét, hogy hatni tudjon.
 
   "Az Ősvigasztalás, mely Tamási első s majd félévszázadon keresztül eltűntnek hitt drámaírói kísérlete, Pécsett, a Kamaraszínházban jutott színpadra, Sík Ferenc rendezésében és koreográfiájával ... úgy látszik, épp a Tamási-művekben rejlő tárgyi költészet ragadta meg: az ember és a tárgyi világ ősi, elementáris viszonyából fakadó rítus. Igaz, ez a húszas évek Amerikájában, az expresszionizmus bűvöletében és a hazavágyás nosztalgiájából született „pogány mise" alig hasonlít a későbbi Tamási-darabokra; amiben hasonlít, az épp a gyengéje. Az író nem bízott eléggé a szertartásban, mint színpadi formában, pedig az Ősvigasztalásban sajátos kifejezési eszközt talált azokhoz a létkérdésekhez, melyek végül is e játék „tematikai" anyagát szolgáltatják: a szerelem és a szerelemféltésből elkövetett gyilkosság; a halál utáni vágy és mintegy ennek ellentéteképp az utód utáni vágyakozás." (Színház című folyóirat – Saád Katalin)

   Egy előadás hatásmechanizmusára érdekes példa egyébként az ugyancsak 1976-ban Gyulán játszott Illyés Gyula darab: Dániel az övéi között. „Vígjáték.” Próbáljuk, próbáljuk, a színészek tanácstalanok voltak, hogyan lesz ezekből a veretes mondatokból vígjáték... Mi sem tudtuk Schäffer Judittal, a jelmeztervezővel, lent a nézőtéren. Eljött a premier, elhangzott az első néhány szó és visítva nevetett a közönség. Azt mondta Sík Feri, ez az a darab, ami átszól a fejünk felett, a nézőnek. Értik, pedig olyan kacifántos. Nagyon nagy siker volt.
   1978-ban Shakespeare Titus Andronicusát is Sík Ferenc rendezte. Az egy „horror” volt (sokan kétlik is, hogy valóban Shakespeare írta). Röpködtek a levágott kezek, fejek – teljesen élethűen, olyan volt a színpad, mint egy vágóhíd. Gipszmintákat vettek rólunk, azok szerint készültek el a megjelenő levágott testrészek. Volt néző, aki felállt és elment, mert azt mondta, ő ezt nem bírja nézni. Sík nem félt semmi drasztikustól.
   Életem legnagyobb élményei közé tartozik az együttjátszás Mensáros Lászlóval, Sarkadi Imre Elveszett paradicsomában (1985). Ő volt Sebők doktor, én Zoltán, a fiú, Mira – Radó Denise, még főiskolásként. Vas-Zoltán Iván rendezte, olyan sikerrel, hogy át kellett vinni a Kamarából a nagyszínpadra. Mensáros összetörte magát a kocsijával – amit nem ő vezetett – és mégis végigjátszotta, pedig alig tudott járni, én mentem elé segíteni bejönni a színpadra, mert ő is annyira szerette az előadást.
   Hogyan lettem színészből rendező? Paál Istvánhoz jártam még Szegeden, gimnazistaként, az egyetemi színpadára. Jobba Gabival játszottam a Ságvári gimnáziumban, Heltai Jenő Néma Leventéjében, ő volt Zilia, én először a bohóc, azután Beppo, végül maga a néma levente, Agárdi Péter és ezt az előadást Paál Isti rendezte.  A későbbi szolnoki igazgató az ország egyik meghatározó és megújító személyisége volt, nagy név az amatőr színjátszók között. Amikor már Pécsett voltam, Sík Ferenc megkérdezte tőlem, szerintem oda hozhatják-e egy vendégrendezésre. Természetesen, hiszen zseniálisan tehetséges ember – de nehéz ember, ezt is elmondtam. Camus Caliguláját, Jarry Übü királyát rendezte – nem akárhogy! Botrányos sikerű előadások voltak, a Kamaraszínházban mindkettő, a Caligulát Aczél György, a kádári kultúrpolitika alakítója a nagyszínpadra nem engedte. Ő sokszor tett engedményeket, kihúzva ezzel a szelepet, de csak korlátozott körülmények között, vidéken, korlátozott előadásszámban. Már az nagy dolog volt, hogy megengedték, hogy a Nagyvilág című folyóirat közölje a Caligulát, egy Kádár Jánosra tett Camus megjegyzés ellenére. Paál erre csapott le, itt volt az alkalom, bemutatta.  Az ő szegedi egyetemi színpadán mindenki csinált mindent. Én is festettem díszletet, súgtam, s rendeztem is. Nagyon jól éreztem magam az egyetemisták között és valahogy ők is felfedezték, hogy ügyesebb vagyok, mint a többi gimnazista.
   Már említettem, hogy Pécsett Sík Ferenc asszisztenseként, játékmestereként, segédrendezőjeként is számított rám. Többször előfordult, amikor párhuzamosan rendezett Pesten is, hogy elutazott és rám hagyta a próbák levezénylését, csak a főpróbára jött vissza. Természetesen előtte mindig lerendelkezte a darabot.  A Kamaraszínházban állította például színre egy kortárs fiatal szerző, Sárospataky István Zóra című, nagyon izgalmas darabját (1974). Ismert helyi képzőművész, Erdős János díszletében játszottuk, ami semmi másból nem állt, mint a színpadból kiálló, különböző mértékű fokokban elferdített karókból. Egészen a bemutatóig rám bízta. A darab főszerepét játszó színésznő nem volt hajlandó bejárni a próbákra. Azt mondta, ha Síknek joga van elmenni, akkor ő meg nem jár be, pláne nem egy fiatal kezdőhöz – hiába rendeztem én addigra már többször ott, önállóan. Így, főszereplő nélkül kellett elvinnem az előadást a főpróbáig, amikor már a művésznő is természetesen megjelent. Csak arra nem gondolt, annyira profi már vagyok, hogy addigra az összes többi színészt úgy állítottam be, hogy az már megváltoztathatatlanul determinálta az ő mozgás lehetőségeit...   
   1979-ben, odaszóltak nekem telefonon, mégpedig Lengyel György, akinél a Szegedi Szabadtéri Játékokon Ottót játszottam Béres Ilona partnereként, hogy Várkonyi Zoltán, a Vígszínház igazgatója indíttatására indul a főiskolán egy osztály azok számára, akik fiatal színészként rendeznek is - ilyen volt Emőd György, Korcsmáros György, Vas-Zoltán Iván és én… - feltétlenül jelentkezzek, s akkor lesz erről is papírom.
   Akkor már Pécsett nagyon jó helyzetben voltam, játszottam mindent, vígjátékot, drámát, egyedül a zenés vígjáték volt, amiből csak egyet. Vári Éva tanított meg arra a néhány orosz tánclépésre, amelyre szükségem volt Katajev Bolond vasárnap című darabjában. Hívtak akkoriban többfelé is, de én nem akartam elmenni, játszhattam, rendezhettem is a Nógrádi Róbert igazgatta pécsi színházban, és ahogyan már említettem, remek volt a színészgárda. Bárány Frigyes, Bujtor István, Győry Emil, Holl István, Labancz Borbála, Pásztor Erzsi, Szabó Sándor, Tordai Teri, Vári Éva, aki akkoriban kezdett ingázni az operett és a próza között - és még sorolhatnám. Nagyon sokat tanultam tőlük.

A Hamlet rendezése közben (1983)

   1981-ben meghívott a budapesti Nemzeti Színház, megrendezni Bródy Sándor darabját, A medikust. Megkérdezték, kivel szeretném játszatni a címszerepet. Lehetett volna Balkay Géza és a frissen végzett Bubik István, akinek ez lett az első főszerepe a Nemzetiben. Olyan partnerekkel mint Avar István, Dörner György, Eperjes Károly, Gáspár Sándor, Kátay Endre, Szirtes Ági, Udvaros Dorottya, Újlaki Dénes, legnagyobb részt egy fiatal generáció, akik akkor szerződtek oda és telve voltak energiával, de ez csak egy intermezzo volt számomra, mert engem akkor már kineveztek a Pécsi Nemzeti megbízott főrendezőjének. És azért sem mentem volna,  mert én ott voltam stúdiós, abban az épületben, még 1967-ben, az akkori Nemzetiben (a mai Magyar Színház) és onnan két hónap múlva eljöttem, mert nem szerettem azt a légkört, ami ott akkoriban meghatározó volt.
   Ezután történt Pécsett az a dolog, amit én az egyik legnagyobb elismerésnek tekintek. Eck Imre, a balettegyüttes vezetője és Breitner Tamás főzeneigazgató nagyon kedveltek engem. Ültünk az igazgatói ülésen és kiderült, hogy Mozart operája, A varázsfuvola lesz az új bemutató (1984). A következő párbeszéd játszódott le köztem és a főzeneigazgató között:
- És ki rendezi?
- Természetesen te.
- Én életemben nem rendeztem operát…
- Nem baj, majd most fogsz.
- A varázsfuvolát? Az a világ legnehezebb műve.
- Igen.
Hihetetlen lazán, hihetetlen természetességgel mondta ezt az „igent”, Eck Imre pedig megkérdezte: Nem lehetnék én a koreográfus? Velük és Húros Annamáriával, a díszlet és a jelmezek tervezőjével így összeállt egy négyes csapat.  Az énekesek elé leengedtem egy tüllfüggönyt. Hogy fogjuk látni a karmestert? – kérdezték az énekesek. „Ne engem nézzen, játsszon!” Breitner maximálisan mellettem volt. Szerintem Magyarországon akkor mi játszottunk korszerű módon operát, olyan énekesekkel, mint Aszódy Mária, Csáky Ágnes, Marczis Demeter, Németh Alice, Vághelyi Gábor, Wágner József… akik tényleg hol látták, hol nem a karmestert, de ez így természetesen nem igaz, hiszen a karmester kapott egy külön világítást, tehát a kezét persze, hogy látták. Eck Imre koreográfiájában a fiatalok feladata volt a díszletelemek mozgatása is. Hatalmas siker volt, s ami nem gyakori, azóta is emlegetik ezt az opera előadást. Szerettem és nagyon büszke vagyok ma is rá!

 
„A pécsi előadásban, melyet Szegvári Menyhért rendezett, jelentős szerepet kapnak a látványelemek, és a produkcióban a Húros Annamária tervezte díszletelemek és jelmezek tökéletesen szervesülnek a rendezői megoldásokkal. … A szereplők mozgatásában - és a produkcióba épített koreográfiában, melyet Eck Imre tervezett - az előadás igyekszik elkerülni az operabemutatók statikusságát és látványbeli unalmasságát. Számos szellemes megoldás szerepel az egyes epizódokban … A Varázsfuvola prózai betéteit a rendező sajátos módon elidegeníti a zenei világtól, az előadáson ugyanis ezeket a részleteket nem az énekesek mondják, nem élőben hangzanak el a prózai mondatok, hanem felvételről, és - az esetek többségében - nem is az operaénekesek „civil” hangján, hanem a pécsi társulat színművészeién. A színpadon ilyenkor csak a beszéd jelölése történik meg, gesztusokkal, odafordulással, fejmozgással. Ez újabb adalékként értelmezhető ahhoz, hogy Szegvári itt a distanciát hangsúlyozza, amit egy hasonlattal úgy tudnék megvilágítani, hogy a Varázsfuvola világa úgy jelenik meg itt, mint egy zenélő doboz, ami azonban nem pejorálja a művet, hanem olyan csodaként jeleníti meg, mint amilyen csoda Papageno harangjátéka és Tamino flótája.
   Hiszen az az aufklerizmus és az a tiszta harmóniára valló hitelesen megvalósuló törekvés, mely az operából árad, ma inkább tűnik távolinak és rácsodálkozásra méltónak, mint a jelenkorban is érvényesnek és követendőnek. Ezért is értelmezhető úgy a pécsi előadás, mint ami e függönyön áttetsző és éles kontúrokkal építkező világban a múlt egy gyönyörű korszakát látja ... Schnikaneder még feltételes módban fogalmaz, amikor a varázserejű hangszerről azt mondatja az egyik szereplővel: „ ... mintha szellem szólna benne.” Ma ez a feltételes mód nyugodtan feloldható: valóban szellem szól - a fuvolából éppúgy, mint az egész operából -, olyan szellem, amellyel a ma emberének időről-időre át kellene itatódnia.” (Színház című folyóirat – P. Müller Péter) (* Aufklerista: a felvilágosodás képviselője. J.F.)

   Ugyanabban az évben rendeztem a Cigánykerék című Szakcsi Lakatos Béla-Csemer Géza musicalt, az volt az ősbemutató. Egész előtte való nyáron az operát és ezt hallgattam, utóbbit Szakcsi Lakatos zongora interpretációjában. Szintén kirobbanó siker lett, játszottuk hosszú évekig Pesten is, ugyancsak Vári Évával a főszerepben.
   A folyamat, amelynek végén Pécset mégis elhagytam, tulajdonképpen akkor elindult, amikor megkezdődött a színház felújítása. Összevitatkoztunk Nógrádi direktorral és Simon Istvánnal, a színház ügyvezető igazgatójával, aki velem együtt került Pécsre és nagyon jó barátok lettünk. Iszonyatosan teherbíró, borzalmasan becsületes, tüneményes ember. Nem volt művész, de jó érzéke, jó ízlése volt. Később Jordán Tamással ő lett a POSZT társigazgatója is. (A POSZT a színházból akkreditált főrendezője pedig Balikó Tamás volt.) A vita eredményeként én lemondtam a főrendezői posztomról. Nógrádi ezt nagyon zokon vette, hiszen nyílt titok volt, hogy engem akart utódjának kinevelni. Én már ezt sem nagyon szerettem volna, de a vita azon pattant ki, hogy úgy véltem, a felújítás alatt, amikor a nagyszínházat nem használhattuk, csak a Kamaraszínház sokkal kevésbé megfelelő lehetőségei álltak rendelkezésünkre, nem szabad bemutatni nagy apparátust igénylő prózai darabokat, sem nagyoperákat, csak azt, ami illik, befér ebbe a térbe. Legyenek ugyanakkor ezek a „lecsökkentett üzemmódú” évek egyben a felkészülés évei és utána produkáljunk nagyot! Ők viszont kitartottak amellett, hogy nem szabad „leállni”, próbáljunk ugyanúgy működni, mint eddig. De hogyan lehetne, ha teljesen mások a körülmények? Nem beszélve a genius loci-ról, egy 600 fős, díszes nézőterű színházat nem lehet összekeverni egy 2-300 fős, változtatható játékterű hellyel, ahol például zenekari árok sem volt, a zenészek kint ültek két oldalt a folyosón.
   Már minden hozzám tartozott, természetesen volt külön balettigazgató és operaigazgató, de az egész évad összeállítása a direktor és az én dolgom volt, de ekkor azt mondtam, így én nem maradok főrendező.
   Simon István kapcsán említettem Balikó Tamást. Vele úgy sikerült együtt dolgoznom, hogy olvasgattam a ma már nem létező Világszínpad című lapot és megütötte a szememet egy hír, amely szerint Harold Pinter angol drámaíró és rendező rendezi James Joyce darabját. Addig azt sem tudtam, hogy darabot is írt. Mondom Czímer Jóska bácsinak, a fődramaturgunknak: Jóska bácsi, én nem tudok angolul, csak franciául. Nem volna kedve lefordítani ezt a darabot? Nem csak azért izgatott, mert nem hallottam eddig róla, hanem azért, mert éppen Harold Pinter rendezte külföldön. Megcsinálta a nyersfordítást, majd miután jónak találtuk a darabot, a rendes fordítást is. Balikó Tamás, Kulka János és Oláh Zsuzsa főszereplésével rendeztem meg a Számkivetetteket, 1984-ben. Eszméletlen sikere volt.

 "A rendező legjobb megoldása a jó szereposztás. Felismerte, hogy a párbeszédek, szavak mögé érzékeny, karakterükkel, színészi egyéniségükkel hatni tudó szereplők kellenek, akik kitöltik a figuraalkotás itt-ott felbukkanó űrjeit, és plasztikus, hiteles alakokat teremtenek … rendezése végül is a maga teljességében hatásos a színpadon. Nem elsősorban azzal, hogy mindenáron mai drámát igyekszik faragni Joyce művéből, s nem is azzal, hogy irodalomtörténeti - drámatörténeti kuriózumot tálal, Magyarországon elsőként. Leginkább azzal, hogy a kettő közt a helyes arányt találta meg." (Színház című folyóirat - Csáki Judit. A képen Molnár Ildikó és  Balikó Tamás - Kulka János és Oláh Zsuzsa)

   Balikó és Kulka volt az a két férfiszínész, akik fölváltották a közben elment Holl Istvánt és Győri Emilt, aki kezdett már csak idősebb szerepeket játszani. Ők egy évfolyamra jártak. Kulkával már a főiskolán is dolgoztam. Első pillanatra lehetett látni rajta, hogy nagy formátumú színész lesz belőle. A „nyers éveit” ott töltötte a pécsi színházban. Pár év múlva Ascher Tamás átcsábította Kaposvárra. Büszke vagyok rá, hogy Kaposvár „vette meg” az én színészemet, mert nagyra tartottam őket. De Balikó karrierje is meg volt ágyazva, mert amikor szegény Nógrádi direktor meghalt, és miután még a rendezői szakot is elvégezte, egyenes út vezetett oda, hogy ő legyen a pécsi színház igazgatója. 
   A lemondásomat követően a színháznál azért még maradtam, rendeztem tovább, mígnem 1992-ben elszerződtem a budapesti József Attila Színházhoz, ezzel zárult kőszínházi munkáim első 20 éve. (Fotók: Pécsi Nemzeti Színház archívuma és Színház című folyóirat)

* A "Vári Éva - az édes-bús piruettek színésznője" című e-könyv idézi ezt a beszélgetést, hivatkozással a bloghoz.
 

  Ó, azok a boldog 70-es évek, micsoda éveink voltak... Menyussal egy évben, egy napon – 1972. augusztus 22-én – minő véletlen – Menyhért napján -  léptünk be a Pécsi Nemzeti Színház akkor igen rangos társulatába. Ő  végzős színművészként, jómagam pedig művészeti titkárként kezdtük színházi pályafutásunkat.  Hamarosan testi-lelki jó barátok lettünk, egy húron pendültünk – annyira, hogy “bűnsegéd” volt immár 38 éve tartó házasságom létrejöttében is, mint esküvői tanum..  Menyus nem volt ismeretlen a színházat művelő szakmai berkekben, s a közönség körében sem, hiszen a főiskolát megelőzően kiváló eredményt ért el az akkori Ki Mit Tud? döntőjében,  s miután ezeket az adásokat egy ország nézte – Menyust sokan ismerték... Mindenekelőtt kiemelkedő tehetségének, no meg Nógrádi Róbertnek, az akkori nagyszerű direktorunknak, na és kiváltképp mindkettőnk "mentorának",  - s egy idő után örökös barátunknak - a zseniális Sík Ferenc főrendezőnek köszönhetően hamarosan a színház egyik legfoglalkoztatottabb, legnépszerűbb művésze lett. S ez nem volt akármi – olyan társulatban, melynek akkori művészei között olyan nevek voltak, mint Bujtor István, Győry Emil, Kézdy György, Mádi Szabó Gábor, Faludi László,  Szirtes Ádám, Szabó Ottó, Mendelényi Vilmos, – vagy a hölgyek között  Vári Éva, Pásztor Erzsi, Tímár Éva, Torday Teri, Labancz Bori, hogy csak néhányat említsek közülük. Főszerepek sorát játszhatta el – nem kis sikerrel... Nem is eljátszotta, hanem megélte a szerepeket... Előttem van a Tévedések vígjátékának Dromiójaként, a Vihar Sganarelljeként, Calibanként a Don Juanban, vagy éppen Camus Caligulájának címszerepében, melyet Holl Pistától örökölt. Menyust egy idő után nem elégítette ki a világot jelentő deszkákon való szereplés, a saját olvasatában szerette volna a világról alkotott gondolatait felmutatni, ezért hát leült a nézőtérre, hogy színésztársait instruálva fejezze ki az adott darabbal kapcsolatos elgondolását.  A színészetet kezdte "hanyagolni", a rendezésben találta meg művészi hivatásának célját.  Sík Feri távozása után Menyus lett a vezető rendező – érdekes – abban az évben lettem én is a színház ügyvezető igazgatója... Olyan fiatalokat épített be a társulatba, mint Kulka János, Újvári Zoli, Gergely (akkor még Vajek) Robi, Lang Györgyi, Balikó Tamás... Illene beszélni a sok-sok szerepről, a rengeteg rendezésről,  de hát ezeket meg lehet nézni sok helyütt a neten;  illene beszélni a sok-sok csínytevésünkről – drága Faludi Laci bácsit, az örök fiatal nagyszerű művészt, atyai jó barátunkat igen sokszor "megvicceltük", no persze Ő sem maradt adós velünk szemben – illene beszélni a gyulai évekről, a várszínházi munka mellett az éjszakákról, hajnalokról – vagy inkább nem illene -  ezek a "háborús" évek duplán számítottak... Szóval sok mindenről kellene még szólni, de hát most egy kissé időzavarban vagyok, hamarosan indulnom kell a vonathoz, márpedig az emlékek egyre tolulnak bennem,  de csak hebehurgyán, zavarosan tudnám most megfogalmazni, így hát a nosztalgiázásnak most vége, talán egyszer még közösen folytatjuk... Menyuskám, elmúltak az évek, ám az emlékeink szépek -  azok a 70-es évek,  bizony azok voltak szépek! A régi barátsággal gondolok Rád, ölellek szeretettel – Pista – aki Simon. (Fotó: POSZT-honlap)

 

Mikita Gábor - Színháztörténeti és Színészmúzeum Miskolc - fotói a színházi látványtervezők nemzetközi találkozójáról a Galériák menüpontban!
 

A hetvenes évek elején két hetet tölthettem el a Mecsek oldalában, a szakszervezeti üdülőben. Ez volt azelőtt a Hotel Kikelet, az 1937-es azonos című magyar film cselekményének helyszíne.  Kabos Gyula, Páger Antal, Tőkés Anna, Turay Ida, Uray Tivadar – Ábrahám Pál zenéje… Vidám kis társaság alakult ki, ismerkedtünk a várossal, múzeumaival, gyalogosan másztunk fel a gyönyörű tavaszban a Tv-toronyhoz, beszélgettünk, sokat nevettünk, esténként az üdülő bárjában üldögéltünk, egy-egy koktéllal, élveztük a (természetesen élő) zenekar játékát.  Volt azonban olyan program is, amin csak egyedül vettem részt. Nem nehéz kitalálni – én színházba is jártam. Igen, „jártam” – hiszen minden produkciót megnéztem, ami éppen műsoron volt. Puccini: Tosca – akkor először élőben (ma is egyik kedvencem, legtöbbször Prágában láttam). Az első sor bal 1-es széken ültem (ez azóta is mindig így van, illetve legfeljebb az első sor jobb 1-es jöhet még szóba). Schubert-Berté: Három a kislány – operett. „Árva a ház, nincs kacagás…” Azután: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról. Ezt láttam nem sokkal az ősbemutató után a Vígszínházban, itt a Pécsi Nemzetiben, Miskolcon és Egerben is. És volt még egy darab, aminek sajnos nem emlékszem sem szerzőjére, sem címére. Kortárs író történelmi drámája volt, s ami máig elevenen él bennem, hogy a díszletek és jelmezek egyetlen kivétellel kizárólag a szürke szín különböző árnyalatait használták, így egészen megdöbbentő hatása volt a lángoló vörös rózsákból álló koszorúnak.
   Hosszú idő, jó három évtized múlt el. 2010-ben először lehettem ott a Pécsi Országos Színházi Találkozón. Addig időpontja miatt ez számomra lehetetlen volt. A várost újra bejártam, minden helyet, látnivalót, múzeumot, ahol voltam akkor régen, a Hotel Kikeletet – visszakapta régi nevét – is és természetesen az azóta született nevezetességeket, például a Zsolnai Negyedet is felkerestem. Egyetlen csalódás ért, a főtér, a régi kedves, sok-sok fával, virággal tarkított tér hatalmas szürke felületté változott, számomra sivárabbá, sokkal kevésbé otthonosabbá, sajnos egyre több helyen látunk ilyen jellegtelenné váló, egymásra nagyon hasonlító szürke „egyenteret”, ugyanazzal a kőlappal kirakva, ugyanazzal a „szökőkúttal”. De a színház, az nem változott! Igyekeztem több előadást is megnézni, nemcsak az egri teátrum két versenyprodukcióján ott lenni. A blogon napi, esetenként napi többszöri villámtudósításokban - a Gárdonyi Géza Színház honlapja is vett át ezekből - próbáltam „élőben közvetíteni” az eseményekről, a hangulatról. A blog Pécsi Országos Színházi Találkozó rovatában most is megtalálhatók. A 2011-es POSZT-on is szívesen vettem részt, azután ismét szünet következett.
   Péccsel legközelebb mostanában kerültem kapcsolatba – sajnos csak innen az íróasztalomtól. Nemsokára következik majd egy visszaemlékezés, írójának a Pécsi Nemzeti Színházhoz valamikor szorosan kötődő éveiről. Az illusztrálásához felhasznált képekért a Színház művészeti titkárságával vettem fel a kapcsolatot, nagyon kedvesen, készségesen segítettek. Ezúton is köszönöm! 
 

   Miután a blog váratlanul és hirtelen eltűnt a Facebookról, és minden lehetőséget végigpróbálva reménytelennek tűnt visszaállítása, létrehoztam egy új profilt. Közben azért mégsem adtam fel és mára sikerült visszaállíttatni az eredetit, a meglévő 2610 kapcsolattal. Innen, a blogról a jobb oldali menüsor alján a Facebook logóra kattintva érhető el. Köszönöm mindenkinek a támogatást, a gyors csatlakozásokat az új oldalhoz, amely tehát - szerencsére - rövid életű volt és a türelmet. J. F.
 

Bővült az azonos című menüpontban olvasható művek sora:
Magyar Elemér: Egy talicska pogácsa - abszurd komédia két részben * Magyar Elemér: Zárt láncolat (bűnügyek komédiája) * Somló Gábor: Öltöző - színházi életkép két részben, Édesapám, Somló Ferenc, Jászai-, Déryné-díjas színművész emlékére * Szalóczi Géza: Majakovszki - gémgém
 

A Gárdonyi Géza Színház bemutatóinak
egyike-másika után előkerül egy
nem csak finom, de látványnak sem utolsó,
fantáziadús, az adott darabot idéző torta.
Készítőjük Siska Roland.
Megkértem, mondja el történetüket a blog olvasóinak.

Mohács - Az öreg hölgy látogatása - Pumukli - Rómeó és Júlia

   A 2000-es évek elején kezdtünk páran, lelkes Heves megyei fiatalok - amatőr szinten - színjátszani Mezőtárkányban, Arcok álruhában néven. Ezt követően Egerbe keveredtem, Balogh András Adáshiba nevű színjátszó csapatába, egy beugró szerep erejéig, majd ott is ragadtam, kisebb nagyobb megszakításokkal, közel 7 évre. Így történhetett meg az is, hogy Andris beajánlott a Gárdonyi Géza Színházba, statiszta szerepre. Azóta további statisztálásokon kívül volt szerencsém a Gyöngyösi Játékszínben és a közelmúltban újjáéledt Egri Színműhelyben is megmutatni magam egy-egy szerep erejéig.

   A sütijeim és színház kapcsolata a 2012-es Mohács című darabbal kezdődtek. Ebben statisztáltam először. Fantasztikus és felemelő élmény volt, büszkén gondolok vissza rá. Úgy gondoltam, hogy ha külön-külön nem is tudok mindenkit premier ajándékkal megajándékozni (mert elég nagy volt a szereplő gárda), ebben a formában fogom megtenni. És hála Istennek, ízlett mindenkinek. A következő „kedvességgel” (amit Passió szelet formájában, kifejezetten erre az alkalomra találtam ki és azóta sem készítettem) még ugyanebben az évadban sikerült megörvendeztetnem a Csíksomlyói Passió szereplőit (ők sem voltak kevesen). Szimplán kedvesség és a köszönetnyilvánítás édes formái ezek, amiért részese lehetettem egy-egy, a színpadon megelevenedő csodának.
   Nem gondoltam volna, hogy ennyire elnyerik az emberek tetszését a munkáim, egy soha nem használt (de megszerzett) szakma későn beért, hobbi szinten megragadt szüleményei. 2003-ban ugyanis sikeres pék-cukrász szakmunkásvizsgát tettem, ám a szakmában soha nem dolgoztam. Jelenleg gyermek- és ifjúságvédelmi asszisztens vagyok a Mónosbéli Gyermekotthonban.    

*  A Harlekin Bábszínház történetével részletesen foglalkozik a blog Színháztörténeti sorozatának 18. és 19. része.

  "Melegen gratulálok nagyszerű munkájához! Gajdó Tamás színháztörténész * A színvonalas blogjához szeretettel gratulálok, mindig örömmel olvasom, másoknak is többször ajánlottam. Bámulom és tisztelem, hogy ilyen kitartóan írja, szerkeszti ezt a színháztörténeti különlegességet - remélem, a szakembereknek is föltűnik! Lőkös Ildikó dramaturg, a Színházi Dramaturgok Céhe társelnöke * Köszönetet mondok Juhász Ferencnek, a blog tulajdonosának azért a szeretetért, amivel a kezdetek óta figyeli a Gárdonyi Géza Színház munkáját, s töretlen kitartással népszerűsíti a megalkotott értékeket! Feri! A Társulat és a magam nevében tisztelettel köszönöm! Menkó Terézia"

- 67.000 látogatás
- 498 olvasó a leglátogatottabb napon
- 963 voks a legnagyobb érdeklődést kiváltott szavazáson
- 17 internetes portál vett át innen írást
- főiskolai szakdolgozat forrásanyagául is szolgált a blog

* A bevezető idézetek mellett továbbiak az Olvasói visszajelzések menüpontban.

 

Április 27-én, a Színházi Világnapon az előadások előtt felolvassák a világnapi üzenetet. A Gárdonyi Géza színházban ezen az estén ősbemutatót tartanak, a stúdiószínpadon láthatja a közönség Görgey Gábor: Görgey című drámáját.
 

Színházi világnapi üzenet 2015

   A színház igaz mestereit a színpadtól távol a legkönnyebb megtalálni. Őket nem érdekli az olyan színház, ami gépiesen másolja a konvenciókat és termeli újra a kliséket. Ők inkább az impulzusok forrását keresik, az élő áramlatokat, amelyek gyakran elkerülik a színháztermeket és azokat, akik valamiféle világok utánzásával bajlódnak. Utánzunk, ahelyett, hogy saját elmélyült világot teremtenénk, ami a közönséggel folytatott párbeszédre és a felszín alatt áramló érzelmekre épül, sőt, mindez létezésének feltétele. Hiszen a színháznál semmi sem képes jobban megmutatni a szenvedélyeket.
   Gyakran a próza mutat irányt nekem. Nap nap után olyan írókon tűnődöm, akik mintegy száz évvel ezelőtt leírták, megjósolták az európai istenek hanyatlását, az enyészetet, ami civilizációnkat időtlen sötétségbe taszította. Franz Kafkára gondolok, Thomas Mannra és Marcel Proustra. De közéjük sorolom kortársunkat, John Maxwell Coetzeet is.
   Közös bennük a világvége elkerülhetetlen érzése – és itt nem bolygónk megszűnésére gondolok, hanem az emberek közötti kapcsolatok és társadalmi rendszer felbomlására, ami fájdalmas kísérőjelensége életünknek. Mindnyájunk életének, akik a világvégét követően létezünk. Bűntények és konfliktusok kereszttüzében, amik gyorsabban robbannak ki, minthogy a mindenütt jelenlévő média tudósításaiból értesülhetnénk róluk. Ezek a tűzvészek amúgy gyorsan unalmassá válnak, és örökre eltűnnek a sajtóhírekből, mi pedig tehetetlennek, rémültnek, sarokba szorítottnak érezzük magunkat.
   Nem vagyunk már képesek tornyokat építeni, a falak pedig – amelyeket megrögzött makacssággal húzunk fel -, már nem védenek meg semmitől, éppen ellenkezőleg, maguk is védelemre és gondoskodásra szorulnak. És mindez életenergiánk nagy részét felemészti. Már nincs erőnk, hogy észrevegyük, mi van a kapuk, a falak mögött. És éppen ezért kell a színháznak léteznie, éppen ebből kellene merítenie az erejét. Hogy belessen oda, ahová nem szabadna.
   „A monda a megmagyarázhatatlant próbálja magyarázni. Mivel a valóságra épül, újra megmagyarázhatatlanságban kell végződnie” − e szavakat, amelyeket Kafka a Prométheuszról szóló mondák kapcsán fogalmazott meg, én erősen arra vonatkoztatom, milyennek kellene lennie a színháznak. Valóságra épülő és újra a megmagyarázhatatlanságban végződő színházat kívánok minden munkatársnak – a színpadon lévőknek és a nézőtéren ülőknek egyaránt – teljes szívemből.

                                              Krzysztof Warlikowski, rendező

Fordította: dr. Pászt Patrícia - Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központja
(Az utolsó bekezdésben szereplő idézet Tandori Dezső fordítása)
 

   Azonnali hatállyal felmentették a Miskolci Nemzeti Színház igazgatóját, Kiss Csabát. A színház irányítását ideiglenesen Szabó Máté veszi át, aki Egerben több előadást is rendezett: A mumus - 2003/2004-es évad, Dezsavü - 2004/2005-ös évad, Etherion (Kapaszkodók) - 2004/2005-ös évad.

 

   A miskolci Színháztörténeti és Színészmúzeum Kelemen László és kora - Kelemen László, a magyar nyelvű színjátszás intézményesítője és a kassai magyar színjátszás a reformkorban című időszaki kiállításának részlete. "Kis korabeli színművész körkép Magyarországról. A színpadon Rehákné Moór Anna, Kántorné Engelhardt Anna, Déryné Széppataki Róza, Egressy Gábor, László József"
 

   A Magyar Kultúra Napja alkalmából Kiváló Munkáért kitüntetést kapott Vozáry Dénes, a Gárdonyi Géza Színház hangtárának vezetője. Gratulálunk!
 

„Minden művészetek fején a korona: a mi művészetünk”
Kelemen László és az első magyar színtársulat
 

  2014-ben emlékeztünk Kelemen László halálának 200. évfordulójára, 2015-ben pedig arra, hogy 225 éve kezdődött el a hivatásos, magyar nyelvű színjátszás Magyarországon. Kelemen László (1762-1814) színész a társulat egyik vezetőjeként szimbolikus alakja lett a magyar színháztörténetnek, neve egybeforrott a magyar hivatásos színjátszás megszületésével.
   A Gárdonyi Géza Színház 1990-ben az akkor 200 éves magyar színjátszás tiszteletére mutatta be Jókai Mór: Thália szekerén (Thespis kordéja) című színjátékát. Abban az előadásban a színház mai direktora, Blaskó Balázs játszotta Kelemen László szerepét.
   A most megnyitott kiállítás a színlapok mellett bemutatja a fennmaradt képeket, hivatalos dokumentumokat, leveleket és kérvényeket, a társulat díszlet- és jelmezleltárát. Az anyagot a korabeli sajtó híreiből készített válogatás egészíti ki. Megtekinthető február 10-ig. Az alábbiakban a január 9-i megnyitón elhangzottakat olvashatják. Elmondta Gajdó Tamás színháztörténész.

Hölgyeim és Uraim!

 Ha nemzeti színjátszásunk kezdeteit kutatjuk, elszomorító azzal szembesülnünk, hogy a magyar színjátszás apostoláról, az első magyar színházigazgatóként tisztelt férfiúról, Kelemen Lászlóról alig tudunk valamit.
   Kelemen László alakja úgy töltött meg több kötetet, hogy színjátszó tehetségéről, jelleméről, műveltségéről, olvasmányairól – források hiányában – nem írtak semmit a szerzők. Életrajzában több a következtetés, mint a tény. Arcképét egyetlen egyszerű ceruzarajz örökítette meg. De ez sem hiteles.
   Pukánszkyné Kádár Jolán volt az első, aki szűkszavú utalást talált Kelemen színészi tehetségéről. A társulat első előadásának sikeréről Ráday Gedeon levélben számolt be Kazinczy Ferencnek: „a Férfiak közül pedig jól játtzott a Polgár mester, a’ Nótárius és a’ Káplár”.
   Pukánszkyné fellelte a Ráday-gyűjteményben az 1790. október 25-én a Várszínházban Igazházi címmel előadott Simai Kristóf-darab kéziratos színlapját. Eszerint Kővári Verbunkos Káplárt Kelemen Úr játszotta. (Igaz-házi, a város polgármestere – Ráth Úr, Halaburdi, a város Al’-Notariusja – Szomor Úr volt.)
   De Pukánszkyné Kádár Jolán sem tudta kivonni magát a legendák hatása alól, és így írt Kelemen színészetéről: „Hajlamai a komikum felé vonták. […] Epizódszerepekre azonban nemcsak komikai hajlama utalta, hanem kötelességérzete is: nincs az a kis szerep, melyet az összesség javáért elvállalni hajlandó ne volna.”
   Ez a kiállítás, mely Pintér Márta Zsuzsanna munkája, mintaszerűen összesíti azokat a forrásokat, melyek Kelemen László életéről, működéséről, az első magyar hivatásos színjátszótársaság életéről fennmaradtak. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy mindaz a dokumentum látható itt, melyekből tájékozódni lehet a magyar színjátszás kezdeteiről.
   Pintér Márta Zsuzsanna válogatása arra az ellentmondásra is felhívja a figyelmet, hogy Kelemen László fő riválisa, Sehy Ferenc volt a társulat legkiválóbb színésze. Ráadásul Sehy nemcsak a színpadon kapott hősszerepeket, a Martinovics-féle összeesküvésben is jelentős – kortársai még nem tudták, hogy dicstelen – szerepet vállalt. A szervezkedés résztvevőivel együtt letartóztatták, de mivel a mozgalom besúgója volt, a kivégzések estéjén elengedték. A társulat bizonyára ekkor tartotta fennállásának egyik legforróbb hangulatú előadását. Ahogyan a feljegyzésekből kiderül, a közönség, mely nem tudott Sehy árulásáról, riadó tapssal fogadta a szabadon bocsátott színészt. Ez volt a mozgalom melletti egyetlen nyilvános rokonszenv-megnyilvánulás.
   Ám Sehy a színház szent ügyét is elárulta, hiszen ő irányította 1794 októberében Moór Anna és Liptay Mária nyílt vetélkedését, mely csúnya színházi botrányba fulladt. Ezt soha sem bocsátották meg neki: s ha Kelemen László nagyszerűségéről beszélnek, azonnal elítélik Sehy aljasságát.
   A hivatásos magyar színjátszás centenáriumán Váli Béla színháztörténet-író jó érzékkel vette észre, hogy Kelemen László személyében adva van egy nemesi származású, de mégis polgári pályát választó fiatalember, aki a magyar nyelvért, a magyar színjátszásért minden követ megmozgatott, s a levéltári források segítségével meg lehet tenni a magyar színjátszás apostolává, aki erre a szerepre azért is alkalmas, mert a német kultúrával szemben a magyart támogatta. Az 1867-es kiegyezést követő nacionalista korszak ilyen hőst követelt a színháztörténésztől. S ennek messzemenően eleget tett Kelemen alakja.
   Pukánszkyné Kádár Jolán 1940-ben írt tanulmányában így jellemezte Váli eljárását: „Minden mondának jellegzetes sajátossága, hogy egy hős köré csoportosítja az eseményeket, s hősének mindenben döntő szerepet tulajdonít. [...] Nemzeti színészeink öntudatra ébredésük idején ősök után kutattak, és így jutottak el Kelemen Lászlóhoz, kiről az úttörők közül még aránylag legtöbbet őrzött meg az emlékezés; társai teljesen elvesztek a személytelenség homályában. [...] Színészetünk története […] Kelemen Lászlót megteszi vezérnek, ami nem volt soha, s ami nem is akart lenni.”
   Az itt látható kiállítás mottóját, Pukánszkyné Kádár Jolán szavait kell újra és újra idézni: „Kelemen László nem vezér, több ennél: tiszteletet keltő jelkép. Neve az összes névteleneket, személyteleneket is magába rejti; a magyar színészetnek nagy Ismeretlen Katonája ő, s ha emlékének áldozunk, valamennyit értjük vele.”
   Hölgyeim és Uraim! Ebben a fényesen kivilágított, gondosan felszerelt és berendezett egri teátrumban, Kelemen László halálának kettőszázadik évfordulóján emlékezzünk egy pillanatra a magyar nyelvű színjátszás úttörőire, akik alkalmi játszóhelyeken, mostoha körülmények között, közönség és mecenatúra nélkül, de annál nagyobb elszántsággal színházat játszottak. Nélkülük nem kerülhetne sor a mai premierre sem!
   Köszönöm türelmüket.

* A miskolci Színháztörténeti és Színészmúzeumban - Déryné utca 3. - is kiállítás nyílik január 15-én, délután öt órakor, Kelemen László és kora - Kelemen László, a magyar nyelvű színjátszás intézményesítője és a kassai magyar színjátszás a reformkorban címmel, a kassai Divadlo Thália Színház és a Herman Ottó Múzeum – Miskolci Galéria rendezésében. Megtekinthető 2015. február 28-ig, keddtől szombatig, 9-17 óra között. (Bővebben a blog Miskolci Nemzeti Színház rovatában.)

 

   1932 óta tart rendületlenül a Bál a Savoyban című Ábrahám Pál revüoperett sikere - a Gárdonyi Géza Színházban jelenleg is telt házzal minden este - köszönhetően elsősorban a nagyszerű, máig friss, sziporkázó muzsikának. A blogon már olvashattak az 1962-es egri bemutatóról és a mostaniról is . Berlini ősbemutatójáról - a budapesti ezt követte - mutatok most két fényképet a Színházi Élet 1932-es karácsonyi számából (fotók: Keystone). Bársony Rózsi és Dénes Oszkár, valamint a 2. felvonás fináléja.



 

1.  
Én vagyok a te urad, publikumod; idegen kupléid ne legyenek én előttem, rögtönzéseket ne csinálj magadnak, hogy karzatod imádjon.
2.  
A művészet nevét hiába ne vegyed ajkaidra.
3.  
Megemlékezzél róla, hogy szerepet tanulj.
4.  
Orgánumodat kíméld, hogy hosszú életű lehess a színpadokon, melyet nem korcsmákban állítottak fel neked.
5.  
Ne játssz mindig a súgólyuk előtt.
6.  
Ne intrikálj.
7.  
Ne túlozz.
8.  
Hamis szöveget ne kövess el ten szerződ ellen.
9.  
Felebarátodnak feleségét bűnre ne kívánjad.
10.
Ne kívánd se szerepkörét se szerepét , se festékét, se tapsát, se toilettjét, se kritikáját, se egyébnemű jószágát.
 

Szatmári Györgytől, a Miskolci Nemzeti Színház színművészétől (a fényképen balra) kaptam ezt a kedves karácsonyi üdvözletet.

Meghallgatni a képre kattintva lehet.