gardonyiszinhazblog
Útmutatók

 
Színháztörténet

 
Menü
 
Kereső
 
search engine by freefind
 
Magamról

 

1987 óta - amióta Egernek újra van önálló társulata - minden darabot láttam, többször is, akár huszonvalahányszor. Színházi tárgyú írásaim, kritikáim a Heves Megyei Nap színházi mellékletében 1995-96-ban jelentek meg rendszeresen, de a melléklet megszűnése óta is előfordultak különböző lapokban, ma pedig internetes portálokon. 2000 tavaszán egy előadás végén nagy meglepetésemre a színpadra szólítottak a darab szereplői, Örökös Néző címet kaptam tőlük. Természetesen nagyon meghatott, büszke vagyok rá. Mindenkit tisztelek, akár színpadon van, akár a háttérben dolgozik a színház csodálatos világában. Magamat is erős szállal ehhez a világhoz tartozónak érzem. 2010.04.05-én indítottam a blogot. Remélem, kiérdemli az Olvasó folyamatos érdeklődését. J.F.

 
Hírlevél
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
* Napló
Archívum - 2011.

OLGYAI MAGDA 85 ÉVES

2011.03.23. 23:16

 A délutáni házi ünnepséget követően az esti előadás előtt is köszöntötte a Színház örökös tagját, a most 85 éves Olgyai Magdát, aki 34 évig játszott az egri színpadon, s 15 éve, a Csárdáskirálynővel búcsúzott. Szeretettel kívánunk neki még hosszú, boldog életet!
 

REMIX

2011.03.10. 22:29

 Egy perce ért véget a Budapesti Kamaraszínház előadása - felvételről. Verebes István: Remix. A főszerepben Almási Éva, Vári Éva, Zsurzs Kati. Istenem, milyen kedvesek voltak - és micsoda színésznők! Szerencsére felvettem, hamar újra fogom nézni.

 

"VAJH"

2011.03.08. 12:17

   A történet tanulságos. Persze talán nem is kéne vele foglalkoznom, de kicsit szomorú vagyok tőle... A blog facebook-oldalán egy "kedves" hozzászóló, Molnár  Gabriella gyakorlatilag azzal vádolt hogy manipulálom a Mit gondol a Gárdonyi Géza Színház legutóbbi öt évadjáról? szavazást (ami mellesleg novemberben indult még, jóval a mostani indulatok kitörése előtt). Elmagyaráztam neki, még ha akarnám - amit visszautasítok - sem tudnám, technikailag lehetetlen, sőt – egyszeri, egyedi alkalomként! – még azt is felajánlottam, írja meg, ő hogyan látta az elmúlt éveket. Kérdésemre, hogy számíthatok-e erre válasza igenlő volt - printscreen felvétellel tudom igazolni. Valahogy nem ért ide... persze lehet, hogy még most is írja, de köszönöm, most már nem aktuális.
   Azonban akadt egy támogatója is, Kovács Tímea, aki egyenesen azt is megkérdőjelezte, "vajh jogosan használom-e"  a blog elnevezését, sőt azzal vádolt, hogy olyan tevékenységet folytatok, ami árt a színháznak. S hogy kíváncsi, vajon a színház új igazgatója tud-e erről. Miután tételesen bizonyítottam neki, hogy – fogalmazzunk finoman – téved és még csak nem is ismeri, nem is olvasta, amiről beszél (hiszen mondandója tárgyi tévedésekkel volt tele)  egy  "ja, sorry... " már nem tellett, csak törölt az ismerősei közül.  No comment... Blaskó Balázs, a színház direktora egyébként igen, ismeri tevékenységemet az elmúlt húsz évben és az itteni írásokat is. Ígéretet kaptam tőle exkluzív interjúra ennek a blognak – melynek még létjogosultságát is  megkérdőjelezte az imént említett támogató. Az valóban fájdalmam, hogy ráadásul a színház dolgozója volt...
   Ami mégis vigasztal, kaptam üzeneteket olyanoktól is, akiket nem is ismerek személyesen, amelyekben azt mondják, szerintük a blog korrekten és sokszínűen tájékoztat. Köszönöm szépen - ezt és így szeretném ezután is.

 

AJÁNDÉK A NÉZŐKTŐL

2011.02.28. 19:43

   Kedves üzenetet kaptam a blog Facebook-oldalán. Örülök, hogy vannak ifjú nézők, akiknek még ilyesmi is eszébe jut.

„Páran készítettünk egy videót ami a színháznak szólna igazából - szerettünk volna valamit készíteni nekik, ha már ők ennyit adtak nekünk, és valahogy szeretnénk olyan helyre juttatni, ahol láthatják. A blog jutott eszembe először, szeretném megkérdezni, hogy ez lehetséges lenne-e? Az egri Gárdonyi Géza Színház, a tavalyi évad folyamán mutatta be a Cigánykerék című darabot. Már az első alkalommal nagyon megtetszett... végül négyszer láttam ...  A dal nem tökéletes... de próbálkoztam ... A videó maga a társulatnak, a színházban dolgozóknak készült, azért cserébe, amit ők nyújtottak nekünk. Köszönjük! Remélem, tetszeni fog!”

* Kiegészítés, 2020.06.22. Természetesen helyt adtam a blogon a videónak, ami ma azonban már nem érhető el (rajtam kívül álló ok miatt).

NEM AZONOS!

2011.02.22. 22:33

   Az egyik egri hírportál színházi híreit követő olvasói kommentárok között szerepel a bejegyzés utolsó mondataként a következő: "Bővebben erről ajánlom az Egri Gárdonyi Színház Blogját." Csak a félreértések elkerülése végett: az adott kommentár egy 2010. december 19-én indult -  és a mai napig összesen 9 írást tartalmazó - blogra utal, ami nem azonos azzal, amit a Tisztelt Olvasó éppen látogat. (Ez a blog 2010. április 5-étől máig 434 bejegyzést tartalmaz.) Az előfordult már velem is, hogy valahol felhívtam a figyelmet egy-egy írásra, interjúra innen, de én minden esetben megjelölöm a //gardonyiszinhazblog.gportal.hu hivatkozást is. J.F.

 

BÁCSATYAI GERGELY

2011.02.15. 19:47

   Az egri színháznál 1993 augusztusától 2000 július végéig ténykedtem. Azt kérted, Feri, hogy írjam le, mi történt velem azóta, hogy elszakadtam Egerből. Uh! Hát elég sok minden. Megpróbálom röviden, tömören leírni… Úgysem fog sikerülni.

   Hogy miért is jöttem el Egerből. Az okokat nem szeretném firtatni. Bonyolult lenne, és nem is tartozik a tárgyhoz. Elég annyi, hogy mikor ez megfogalmazódott bennem, felhívtam barátomat, Zubornyák Zoltánt (akit egyébként épp Egerben ismertem meg), a tatabányai Jászai Mari Színház akkori igazgatóját, tudna-e nekem valami apró, jelentéktelen kis lehetőséggel szolgálni a színházánál. Szerencsére, tudott.
   Nem volt egyáltalán egyszerű ez a döntés. Mármint, hogy felrúgom egész addigi életem, egzisztenciám (már ha volt nekem egyáltalán akkor olyan), elhagyom a barátaim, szeretteim, egyszóval mindent és mindenkit. De Tatabányán nagy szeretettel fogadtak…nem is igen fogadhattak másképp, lévén a direktor pártfogoltja voltam. De viszonylag hamar, valóban befogadtak. Az első tatabányai bemutatóm a József, és a színes szélesvásznú álomkabát című musical volt, melyet Zubornyák Zoltán rendezett. De olyan remek emberekkel dolgozhattam együtt, mint Szakály György, aki a darabot koreografálta (aki többek között Liszt-díjas, Kiváló –és Érdemes művész, és ha jól tudom, azóta a Magyar Táncművészeti Főiskola rektor helyettese is); vagy éppen a darab zenei vezetőjével, Gillay Andrással, aki a madáchos Józsefet vezényli is. De ebben a darabban találkoztam Csík Györggyel, aki a díszletért és a jelmezért volt felelős, és akit Egerből már jól ismertem.
   Aztán volt egy beugrásom a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról c. musicalbe József szerepébe. Nagyon nem kívántam ezt a beugrást a hátam közepére sem, hiszen ugyanennek a darabnak a keresztmetszetét csináltuk meg stúdiósként Egerben, és hatalmasat buktam vele…szerintem. De Tatabányán be kellett ugranom, mert igazgatói utasítás volt, és mert ez nem kívánságműsor. A darabot Frenkó Zsolt rendezte, és élőzenével ment. Egy igazi helyi rock zenekar adta alánk a zenét. És nem bántam meg, hogy bekerültem. Nagyon megszerettem. És talán nem is buktam olyan hatalmasat.
   Majd jött két prózai előadás: Szophoklész Antigonéja és Csokonai Özvegy Karnyónéja. Az Antigonéban Haimónt játszottam; Szemán Béla rendezte. Jó munka volt, nagyon szívesen emlékszem rá vissza. Arra különösen, mikor a darab végén az egész díszlet égett! Nagyon hatásos volt. A Karnyónéban én voltam Lipitlotty, az egyik szeleburdi. Nagy várakozással és feszültséggel vártam ennek a darabnak a próbáit, hiszen nem más rendezte, mint akiről már nagyon sokat hallottam és neve egyfajta ikonként lebegett előttem: Csiszár Imre. De kár volt annyira berezelnem tőle, hiszen, számomra is meglepő módon, nagyon egymásra hangolódtunk már a legelső pillanatban. Ebben a darabban olyan színészekkel lehettem együtt a színpadon és játszhattam velük alá –vagy épp fölé rendelt viszonyt, mint Tímár Éva, Hunyadkürti István, Szirtes Gábor. De megismerhettem a díszlet-jelmeztervező személyében Vayer Tamást is. Szóval erről az előadásról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Mind a próbafolyamatból, mind az előadásokból, a rendezőtől, a színészkollégáktól rengeteget tanultam és nagyon sokat köszönhetek nekik! Egy élmény volt!
   Aztán 2001. január elsején igazgatóváltás történt. Nem tudom, miért jó, s hogy mindenhol így van-e, hogy évad közben már elfoglalja a trónt az új direktor, de Tatabányán így volt…sajnos. Az új direktor – Harsányi Sulyom László – mindenkit elbocsátott, akinek valami köze is volt (vagy nem volt) a régi vezetéshez: a főrendező Csiszár Imrét, Tímár Évát, a velem egyívásúakat, és még sorolhatnám. Na meg persze engem is. Igen. Velem is közölte, hogy nem tart igényt a további munkámra és hogy semmi keresni valóm nincs ezen a pályán. Ezt ő így eldöntötte. Mit mondjak? Jól esett? Egy fenét! Elegem lett az egészből! Nem akartam többé színházzal foglalkozni… Mi a fenét keres itt ez a paprikajancsi? Kész. Ennyi volt. Adieu SZÍNHÁZ! És valóban: eldöntöttem, abbahagyom.
   Ettől függetlenül még dolgoztam az ő - akinek a nevét nem mondom ki…csak viccelek  - idejében egy darabban, amit egy régi, egri stúdiós társam – aki addigra elvégezte a főiskolát…pardon, egyetemet – rendezett, és csakis miatta (meg persze az extratuli miatt) vállaltam el. Ez egy mesedarab volt és a címe A király meztelen. Na, vajon hogy éreztem magam végig a próbafolyamat alatt, úgy, hogy tudtam, ki vagyok rúgva, nincs kedvem az egészhez, színházat többé nem akarok látni? Hát finoman fogalmazok, ha azt mondom, rosszul. /Meg a blogodba, Feri, nem biztos, hogy beleírhatsz ennél csúnyább kifejezéseket…/ (Azt meg már csak tényleg zárójelben jegyzem meg, hogy a darab hatalmasat bukott. Pedig nem volt rossz próbálkozás, csak az óvó nénik, az anyukák és csemetéik még nem értették, mi is ez).
   Szóval A király meztelennel záródott tatabányai pályafutásom. Persze, voltak Tatán nyári játékok, amikben – lévén kőszínházból származtak – kénytelen voltam játszani, hiszen a szerződésem nyár végéig szólt. Így játszottam még a Józsefben és a Képzelt riportban pár előadást…
   Aztán halványlila gőzöm nem volt, hova tovább. Mi a nyavalyát kezdjek az életemmel. Csak annyit tudtam, hogy Pestre kell mennem. Hát így is lett. Találtam egy kis odút a IX. kerületben, a Haller utcában, ahová be is fészkeltem magam egy időre a volt menyasszonyommal (aki azóta már a nejem és sokat köszönhetek neki, és akit - megint csak nem mellékesen - Egerben ismertem meg). A tervem az volt, hogy – ha már színház nem – megpróbálkozom a szinkronizálással. Elég sok ismerősöm foglalkozik vele, ki tudja, hátha nekem is bejön. Nem jött be. Vagy azért, mert türelmetlen voltam és nem sikerült egyből remekelnem, vagy pedig egyszerűen béna voltam, és nem láttam esélyét annak, hogy valaha is meg tudnék-e felelni magamnak. Mert elsősorban – mivel eléggé objektíven látom magamat – magamnak akartam mindig is megfelelni. Szóval ez is kilőve. De akkor mihez is kezdhettem volna máshoz? Semmi ötletem nem volt.
   Szégyen, nem szégyen, egy darabig – pontosan 8 hónapig – munkanélküli voltam. Hát annál szörnyűbb dolgot, mint mikor meg kellett jelennem minden hónapban, a megadott napon a munkaügyi központban… kínos volt. Kellemetlen. Szavakkal le se tudom írni. Végső kétségbeesésemben elvállaltam egy ismerősöm által felkínált dolgot: beugrottam helyette a Vígszínházba a Lear királyba statisztálni. Ezzel még nincs is baj. Mármint a statisztálással. De valahogy mégis derogált. Pedig ez nem szép dolog. De akkor nagyobb volt a büszkeségem, mint az alázatom. Emiatt nem is éreztem magam valami rózsásan ott a Vígben. Úgy emlékszem, talán két próbán voltam, meg a nyilvános főpróbán, aztán feladtam. Nem éreztem jól magam. Irány a munkanélküliség!
   Azért még felhívott az asszisztens ismerősöm, hogy lenne egy stúdiószínházi előadásba beugrásom, szintén a Vígbe. Igazából meg sem kérdeztem, mi lenne az, egyből visszautasítottam szegényt. Aztán persze azóta többször gondoltam arra, vajon jól döntöttem-e. Lehet, hogy nem…?
   Munkanélküliségem úgy ért véget, hogy a tatabányai színházon keresztül megismertem egy nőt, aki egy újpesti szállodának volt az értékesítési vezetője. Vele, tatabányai távozásom után, elég sűrűn összejártunk, így tisztában volt azzal, mi is az én helyzetem. Mivel tudta, hogy a magyaron kívül két nyelvet is középfokon beszélek (angol, orosz), megkérdezte, nincs-e kedvem ott dolgozni, ebben az újpesti szállodában, mint recepciós.
   Mivel már kezdett egy kicsit kényelmetlenné válni, hogy szinte a volt menyasszonyom (aki azóta már a nejem és sokat köszönhetek neki, és akit - megint csak nem mellékesen - Egerben ismertem meg) tart el (általános iskolában volt akkor kezdő tanár - szóval multimilliomos), azonnal igent mondtam. Ez 2002 áprilisában történt.
   Belezuhantam a szállodaiparba, mint légy a levesbe. Úgy mozogtam benne, mint az bizonyos elefánt a porcelánboltban. Az állásinterjún meg is kérdezte a későbbi főnököm, dolgoztam-e már szállodában, azon belül is recepción. Nagyon határozottan feleltem: „Nem.” Ő nézett, és bizonytalanul kérdezte, mi a szakmám, mivel foglalkozom. Mondtam, jelenleg munkanélküli vagyok, de egyébként színész. Rögtön mondta, fel vagyok véve. De mondtam, nem tudok például németül. Mire ő: „Majd eljátszod!”  Hát eljátszottam. Azóta is játszom.
   Nagyon elvoltam én akkor. Úgy gondoltam, megtaláltam az életemet. Jól kerestem, nem volt idegbaj, nem piszkált senki, mondhatni, a magam ura voltam. Lévén éjszakai műszakban dolgoztam. És eltelt vagy 1 – 1,5 év, és úgy éreztem, valami hiányzik. De mi? Hát persze, hogy a színház! Az a rohadt, édes színház!!!! De abból meg hogyan élek meg? Közben lett egy autónk, amit újonnan vettünk a volt menyasszonyommal (aki azóta már a nejem és sokat köszönhetek neki, és akit - megint csak nem mellékesen - Egerben ismertem meg), és persze hitelre. Nem mindegy, elviszi-e a bank, vagy nem. A színházból nem tudnánk úgy élni, ahogy megszoktuk. Ahogy orosz édesanyám mondaná: „Ojj, fijám! Nem tudom, mi legyen a tevő!” Hát én se tudtam…
   Aztán egy ismerősöm felhívott, nincs-é kedvem csatlakozni egy utazó színházhoz, a neve Trambulin. Beszéltem a színház fejével, Csák Györggyel és azonnal igent mondtam. Hiszen e mellett tudnám csinálni  a szállodát éjszakánként, nappal meg majd színházazok.
   Jól is alakultak a dolgok. Nagyon megszerettem a csapatot, jókat játszottunk, ökörködtünk. Nem akarom felsorolni, mennyi mindenben játszottam ott, talán csak egyet, az Óz-t, amiben én voltam a Madárijesztő…és nagyon szerettem. A színház első sorban gyerekeknek, iskolásoknak játszott, nekik pedig élmény játszani számomra.
   Nem is tudom, meddig voltam a Trambulinnál… Talán két évig… vagy három. Nem tudom. De aztán otthagytam őket. Nem akarok kitérni arra, miért. Különösebb oka nem volt. Hacsak a büszkeségemet nem tekintjük oknak.
   Maradt pusztán a szálloda.
   Időközben elkezdtem a Kodolányi János Főiskolát idegenforgalom – szálloda szakon, amit aztán négy év helyett négy és fél év alatt sikerült elvégeznem JÓ minősítéssel. Ami már csak azért is nagy teljesítmény, mert egyrészt viszonylag kevesen végezték el azok közül, akik velünk kezdtek, másrészt közülük is sokan még a mai napig nem végezték el. Pedig ennek már 3 éve! Meg nem is vagyok egy reál beállítottságú emberke, éppen ezért büszke vagyok erre a diplomára.
   A Trambulin után megint csak egy űr tátongott a lelkemben. Ekkor már az új lakásba költöztünk a volt menyasszonyommal (aki azóta már a nejem és sokat köszönhetek neki, és akit - megint csak nem mellékesen - Egerben ismertem meg), a X. kerületbe, Kőbányára. Volt számítógépünk, internetünk, minden, mi szem szájnak ingere. Kaptam meghívót az egyik közösségi oldalra, ahol egy csomó régi és új ismerősre akadtam. És itt leltünk egymásra egy nagyon kedves volt egri kollégámmal-barátommal, Rudas Attilával. Ő rakott fel az üzenő falra egy üzenetet, mely szerint a Maskara nevű társulatba keres maga helyett beugrót. El is siklottam volna felette. De volt menyasszonyom (aki azóta már a nejem és sokat köszönhetek neki, és akit - megint csak nem mellékesen - Egerben ismertem meg), aki látta, hogy nem érzem jól magam a bőrömben, addig nyaggatott, míg írtam Rudinak. Azóta is tagja vagyok a Maskara Társulatnak, amivel konkrétan bejárjuk az egész országot. Olyan helyekre is eljutunk, ahova más társulatok nem. Azt már megint csak mellékesen jegyzem meg, hogy a társulat vezetője Almássy Bettina, akit még szintén Egerben ismertem meg, a stúdió évei alatt.
   Menet közben az újpesti szállodából egy XII. kerületi, négycsillagos szállodában helyezkedtem el, ahol a mai napig is dolgozom. Majd, csak hogy ne unatkozzak, egy másik utazó színházhoz is csatlakoztam. A Tihanyi Vándorszínpaddal az ország azon részét járjuk be, amiket a Maskarával nem sikerül. Ezen két társulatnak állandó tagja vagyok. Szeretnek engem – úgy érzem – és én is szeretem őket. Olyanok vagyunk, mint egy család.
   De vannak, voltak ideiglenes munkáim is. Így többek között verseket olvastam fel mai, kortárs költők tollából az Irodalmi Rádió nevű internetes rádióban, mely versek CD-n is megjelentek, és amely verseket bármikor meg lehet hallgatni az interneten. De vezettem műsort, szavaltam verseket Rákoskeresztúron, több alkalommal.
   Tehát látszik, hogy egyszerre több lábon álldogáltam. De a főiskola befejeztével elkezdtem unatkozni. Persze csak viccelek. Hiszen voltak alkalmak, mikor napokig nem aludtam: éjszaka szálloda, nappal színház, és rögtön megint szálloda. De most már – és eddig is igen hosszú mondandóm végére érek lassan – szeretnék csak egy dologgal foglalkozni. Hogy mi az? Hát a SZÍNHÁZ! Éppen ezért begyújtottam a rakétákat. Rástartoltam minden létező és nem létező kapcsolatomra, hogy célomat, mondhatni, álmomat megvalósítsam.
   Mivel Sopronban születtem, magától értetődőnek tűnt, hogy az ottani színházat próbáljam meg célkeresztbe venni. Talán lassan sikerül. Mindenesetre tavaly áprilisban játszottam a Négy évszak című orosz mesejátékban, októberben a Péter és a farkas című táncjátékban. Mindkét mesében nagy szerepeket kaptam a rendezőtől, Nyírő Beától. Elvileg 2011 áprilisában mutatja be a színház az Óz című mesét, amiben játszottam már Egerben a Majomkirályt, a Trambulinban a Madárijesztőt és most a Gyáva oroszlánt játszom majd, ha minden jól megy. Lett volna lehetőségem a La Mancha lovagja c. musicalben is játszani - melyet Huszti Péter, a színház művészeti vezetője rendezett -, de sajnos annyira összesűrűsödtek a dolgaim, hogy nem tudtam elvállalni.
   A magánéletem szolid, kiegyensúlyozott, harmonikus: egyszer fönt, egyszer lent; vihar után csend, aztán megint vihar. És így megy ez már az én kicsi feleségemmel (aki a volt menyasszonyom és sokat köszönhetek neki, és akit - megint csak nem mellékesen - Egerben ismertem meg) 10 éve! Együtt élünk Kőbánya szívében hármasban: van egy gyönyörű golden retrieverünk, akit Rokinak hívnak.
   Ennyi lenne így röviden az a több, mint 10 év, amit Eger elhagyása után éltem. Bár az igazat megvallva, Egert és a színházat talán csak a testem hagyta el. A lelkem egy nagy darabja mindig is együtt maradt a barátaimmal, a kollégáimmal, akik talán épp most is ott vannak a szeretett színház falai között.

* A felkérésem után eltelt néhány hét, s végül január legelső napjaiban kaptam meg az írást. Sem én, sem Gergő nem sejthettük előre, hogy a Gárdonyi Géza Színházban közben  kialakult helyzettel majd bizonyos hasonlóságokat mutat. Én természetesen változtatás, kihagyás  nélkül  közlöm, úgy, ahogyan megkaptam. J.F.

*  Lásd még:
- Színészportrék rovat, Bácsatyai Gergely (1996)
- Élő rovat: Rádió Eger – Beszélgetés Bácsatyai Gergellyel (1996)


* Korábban: Rudas Attila 2011.02.03., Pille Tamás 2011.01.27.

 

HÜSE CSABA - KOROVJOV

2011.02.09. 22:02

  Nem „stimmel”…  Nem pepita kabátos, zsokésapkás, csíptetős, hórihorgas ismeretlen, éles mekegő hanggal – ahogyan a regény leírja. Időnként újraolvasom ezt a könyvet (is), most éppen nagyjából már egy éve, s nem emlékeztem természetesen minden részletre, ezért voltam kíváncsi, mit is ír Bulgakov maga  A Mester és Margarita című regényének erről a  figurájáról. Meglepett, hogy bár ennyire eltér a Hüse Csaba által megformált alak  a leírástól, mégis úgy éreztem, pont ilyenek képzeltem. De a meglepőt már vissza is vonom, hiszen épp ez a művészet, ha a színpadon látottak meg tudnak győzni arról, hogy ez az igazi. Hüse Csaba Korovjov szerepében hol intelligens és bölcs, hol meg laza, sőt ripacs, ha az illik alkalmi környezetéhez. Összességében vonzó figura, aki eben a megformálásban azt hiszem kicsit több is, mint regénybeli eredetije. 
 

ÉRDEKES...

2011.02.05. 22:13

   ... hogy a heol.hu-n a Galéria/Események menüpontban  megjelentek a 2001-es, tehát 10 évvel ezelőtti színházigazgató-választó megyei közgyűlés képei. Először arra gondoltam, véletlen galéria-csere, de ott van a cím is: 2001.feburár 2. - Új színigazgatót választ a megyegyűlés

 

RENDKÍVÜLI TÁRSULATI ÜLÉS -

2011.02.05. 16:32

  Blaskó Balázs, a Gárdonyi Géza Színház új igazgatója rendkívüli társulati ülésen ismertette elképzeléseit. "180 fokos fordulatot" hajtva végre az eddigi művészi irányvonalban "klasszikus, konzervatív, formailag modern  nemzeti népszínházat" kíván megvalósítani.

 

 

 

 



 

BESZÉLGETŐ

2011.02.04. 13:33

  A Mester és Margarita. Az előadás utáni közönségtalálkozók sorozatában került sor tegnap este az alkotókkal való beszélgetésre. Csizmadia Tibor rendező, valamint Bozó Andrea, Hüse Csaba, Kaszás Gergő, Ötvös András, Schruff Milán, Vajda Milán válaszoltak a kérdésekre, de valóban beszélgetés alakult ki, kötetlen, oldott. Szóba került a könyv és a színpadi változat viszonya, a kísérőzene, az alkotói folyamat, az egyes szereplők érzései, gondolatai figurájukkal kapcsolatban, az előadás napjainkban érvényes aktualitása és még sok érdekes kérdés.
 

RUDAS ATTILA

2011.02.03. 00:23

   Eger után - Egerről
  Sokáig tépelődtem azon, hogy egri éveimről érdemes-e egyáltalán írnom, de a kedves unszolás azt hiszem, meggyőzött. Lehet, hogy az alábbi emlékfoszlányok nem aratnak teljes körű sikert, de azt hiszem, mégiscsak papírra vetem, ha úgy tetszik, terápiás céllal.
   Hiszen miről is írhatnék?
   Másfél évadot töltöttem a Gárdonyi Géza Színház gyakorlatos színészeként Eger városában. Amikor a GNM Színitanodából, a budapesti biztonságból 21 éves éretlenségemmel, de annál nagyobb reményekkel átléptem a küszöböt, nem gondoltam volna, hogy az akkori igazgató elbocsátó szavai mekkora örömet fognak okozni nekem 1995-ben, amikor a szokásos szerződtetéseket tudatták a társulat tagjaival (azaz kire számítanak, kire nem a következő évadban).
  Okkal és joggal bocsátottak el, hiszen valóban használhatatlanná és nélkülözhetővé váltam. Hogy mekkora szerepe is volt ebben a színháznak, és mekkora nekem…
   A debütálásom 1993 őszén a „Svejk a hátországban” című előadásban volt: az I. felvonás 7. jelenetében ordítottam nagy lelkesedéssel: „Háború van! Háború van!”, majd aztán többet nem szóltam, egy-két képben hátul állva nézegettem a többieket és azon gondolkodtam, hogy vajon ez elegendő-e arra, hogy megmutassam, mit tudok. Szembesülnöm kellett azzal, hogy a pesti vendéget nem fogadják kitörő örömmel, de ez természetes, miért is fogadnák, ő a vendég, barátkozzon ő. Ha tud. Érdekes tapasztalat volt tudomásul venni azt, hogy az említett darab rendezője már az első alkalommal úgy fogadott, hogy tulajdonképpen nem fogadott. 1994 márciusáig kellett várnom, amíg egyáltalán visszaköszönt. Nem probléma, nyilván nem voltam szimpatikus. Bár szerettem volna az lenni, de ezt valahogy nem sikerült kivívnom, legalábbis a ’93/94-es évad első felében semmiképp. Jeleznem kellett volna: szeretettelenségben nem működöm. Sem emberként, sem színészként.
   Aztán kaptam szerepet: A pulykában domborítottam az 1. paraszt figuráját. A mai napig hálás vagyok Lengyel Pálnak azért, amiért látta rajtam, hogy nem találom a társulatban a helyem, elvesztem az emberi kapcsolatok útvesztőjében, sokaknak feltűnt, hogy nem jártam le a Bikába, nem nagyon beszélgettem senkivel, nem mertem, hiszen nem bizonyítottam, bár udvariasságom és kedvességem akkor is kedvező visszhangra talált, de ennyi. Pali jól állt hozzám, úgy, ahogy azt egy pályakezdő színész elvárja, hiszen segítség kell neki, és ha ebből barátság nem lett ugyan, de egy örök pozitív tapasztalás: amikor a kis szerepet is fontosnak érezhettem ahhoz, hogy az előadás létrejöhessen. Az alakítás sem sikerült rosszul, hatására már nem volt kellemetlen bemenni az öltözőbe, egyre többen mosolyogtak vissza rám, én pedig kezdtem azt hinni, mégiscsak szükség van a munkámra, és vártam a következő feladatot.
   Nem is kellett sokáig várnom: kaptam egy teljes mondatot a Mária főhadnagyban! A zord rendező valamiért mégiscsak pikkelhetett rám (ugyanaz a hölgy, aki a Svejket rendezte), ugyanis koncepciójában a mondat a következőképp hangzott el: közönség+zenekari árok hangosan játszó zenészekkel, a színpadon ünneplő tömeg, az emelvényen Kossuth és kísérete, közötte egy folyosónyi hely, amelyen peckesen végigvonulva a hangos zene és az ordító tömeg közepette Kossuth felé fordulva, a közönségnek háttal. Azaz nem hallottak és nem is láttak. Az amúgy egyébként teljesen érdektelen jelentés, amelyet a darabbéli Kossuthnak tettem, ismét visszavetette már-már nyiladozó büszkeségemet, mert akár szándékos volt ez a „rendezés”, akár nem, a helyzetből csak a megalázás szándékát tudtam felfogni, azaz ezen gondolkodtam, amikor a próbák és az előadások előtt, után az albérletemben, a Hajdúhegyen lévő, amúgy kedves szuterénben faltam a cigarettákat és ittam literszámra a kávékat, reménykedve, hogy visszamehetek egyszer csak Budapestre.
   Azért igazságtalan lennék, hogy ha arról a maroknyi emberről nem emlékeznék meg, akik szeretettel álltak hozzám, de valójában nem tudtak velem mit kezdeni, mert bár szerettem a társaságukat, problémáimról, beilleszkedési nehézségeimről nem tudtam nekik sem szólni: Horváth Évi, Szecskó Andi, Oskola Zsuzsi, Ivády Erika, Fehér Pisti, Hűse Csabi, Borbás Györgyi, vagy épp az énektanáraim Vass Márti és Dudás Anna, akik tartották bennem a lelket akkor is, amikor már végképp elkeseredtem.
   Kitört a nyár. Úgy mentem el a nyári szünetre, hogy bár a szerződéshosszabbításkor azt mondták nekem, hogy mindenki szeret és elégedettek velem, mégis arra vágytam, hogy valahogy megvethessem a lábam otthonomban, Budapesten. Nem sikerült. Észre kellett vennem, hogy ott sem volt már baráti köröm, hiszen szinte alig voltam elérhető közelségben, az élet meg ott sem állt meg. Mégis hajszoltam, hátha maradhatok. Nem akartam visszatérni a Egerbe, nem hittem abban, hogy könnyedén fogom viselni a következő évad megrázkódtatásait. Várt ugyan egy rövidke szerep a Vőlegényben, de addigra én már nem voltam magamnál nagyon, Budapesten történt nyári talajtalanságom megtapasztalása, amely az „itt sem-ott sem szeretnek” érzést eredményezte, azzal járt, hogy amikor Egerbe visszatérvén az első próba alkalmával, pontosabban próba után bekopogtattam az igazgató úrhoz, hogy „akkor én most elmennék betegállományba”. Addigra én már sajnos olyan állapotba kerültem, amilyenekről addig még csak olvastam: beszéd- és írásproblémák, mozgáskoordinációs zavarok, amelyek ugye, nem feltétlenül előnyösek egy színész számára.
   Itt kap értelmet az a mondat, hogy másfél évig számítottam tagnak: a ’94/95-ös évad első felét vagy kórházban töltöttem, vagy otthon. 1995 januárjában aztán visszatértem, kaptam szerepet A láthatatlan ember-ben, de tulajdonképpen oda sem figyeltem rá, már nem voltam testileg sem, lelkileg sem Egerben. Tudtam, ha meg akarják hosszabbítani a szerződésemet, akkor sem akarok maradni, nem utáltam én már akkor semmit és senkit, nem szerettem már semmit és senkit, üres voltam, és arra gondoltam, nem kell ezt nekem csinálnom.
   „Néma imádságom” meghallgatásra talált: elmondták, hogy alkalmatlan vagyok a pályára, és kezembe nyújtották a felmondásom. Lementem a Bikába. Részvétnyilvánítás mellett sokan elmondták, hogy higgyek magamban, mert nagyon tehetséges vagyok, M. Horváth Jozsó még a kezeimet is megcsókolta, én pedig úgy mentem haza az albérletembe, hogy valójában szédültem: erről én miért nem tudtam másfél évig??? Hogyhogy nem mondták eddig meg azt, amit gondoltak rólam?
   Azon gondolkodtam, hogy milyen furcsa ez az élet: egri sikertelenségemet tapasztalva eszembe jutott, hogy miért nem tudtam én megmutatni semmit sem magamból? Több száz előadáson voltam már túl, hiszen 1986-90 között gyerekszínészként bejártam az országot, egész jó szerepekben mutattam meg magam, a Színművészeti – akkor még- Főiskola felvételijének harmadik rostáján estem ki, a Tanodában is nagy reménységnek tartottak, de ebből senki semmit nem tapasztalt meg egri éveim alatt.
   Rájöttem: az ok én voltam, magam. Nem tudtam közlekedni, nem tudtam, milyen szabályok érvényesek egy másik városban, de megkísérelhettem volna legalább a felét megérteni annak, ami történik velem, és elhinni, ezek olyan próbatételek voltak, amelyeken csak át kellett volna esni, és nem azt mondani magamnak már az első „nem visszaköszönés” után, hogy ennek a világon semmi értelme.
   „Eger szelleme” azonban kísért: az egyik legjobb barátomat, Bácsatyai Gergőt mégis ennek a másfél évnek köszönhetem, hiszen a mai napig együtt játszunk egy utazó társulatban, és amikor meglátok egy-egy ismerős arcot valamely közösségi portálon, mindig felvidulok, hogy lám – még él, és jól van! Gali Lacival ha nagy ritkán összefutunk nagy öleléssel üdvözöljük egymást, sőt az egyik színész tanítványom is az ő kezei közé került egy színi iskolában.
   Ami azonban a legfontosabb: még mindig színpadon vagyok! Almássy Bettinának köszönhetően, akit szintén „elbocsátó szép üzenettel” küldtek el Egerből ugyanakkor, amikor engem, ismét túl vagyok pár száz előadáson, amelyeket különböző helyeken játszottunk, a saját független színházi társulatommal pedig időről – időre újabb produkciókat hozunk létre, némelyiknek még tartós sikere is van. Dolgozom rádiónak, televíziónak, sokat hívnak konferálni, valójában azért Budapesten sem lettem adminisztrált színész – rendező. Mégis, a sors furcsa fintora: amikor megpályáztam egy igazgatói állást egy művelődési intézményben (időközben diplomát szereztem művelődésszervezésből, hosszú éveket dolgoztam is a szakmában), az elbíráláskor azt mondták: „fiatalember, semmi kétségünk afelől, hogy jól el tudna vezetni egy közművelődési intézményt, de ismerve színészi kvalitásait, magának inkább a színpadon van a helye! Maradjon, és tegye a dolgát, örülünk, amikor látjuk, és tapsolhatunk magának.”

 

BLASKÓ BALÁZS A GÁRDONYI GÉZA SZÍNHÁZ ÚJ IGAZGATÓJA

2011.01.28. 10:30

A megyei közgyűlés Blaskó Balázst választotta a színház igazgatójának.

PILLE TAMÁS

2011.01.27. 15:04

    Bár nem sok időt töltött Egerben, az operettrajongók biztosan emlékeznek Pille Tamásra a Marica grófnőből vagy a Sybillből.  
   - Az egri évek után Nyáry Dettivel együtt külföldre szerződtünk a Baseli Scala Theaterhez. Utána a Krakkói Operett Színház társulatával jártuk be Skandináviát és a többi helyet. Ezt követően a Tatabányai Jászai Mari Színházhoz mentem öt évre, ahol játszottam, de főleg rendeztem. Közben egy albumot is megjelentettünk, Luxusvonat – Pille operett címmel közösen László Boldizsárral, Nyáry Dettivel és Szilágyi Olgával. Most - ennek is már a hatodik éve - a Komáromi Jókai Színházban játszom, de itt is főleg rendezek - legutóbb Csajkovszkij Diótörőjét.
   A felújított egri színházban a komáromiakkal voltunk vendégszerepelni. Örültem, hogy akkor több régi kollégával találkoztam, ez nagyon jó volt.
   Rendkívül boldogan gondolok vissza az Egri Színházas élményeimre. Örülök, hogy tagja voltam  és hogy azokban az operettekben, amikben ott játszottam, örömet szerezhettünk a nézőknek és magunknak egyaránt. Eger azóta is a kedvenc városom, minden tekintetben szívembe zártam.


 

Marica grófnő – Zsupán (Nyáry Detti), Sybill – Poár (Szilágyi Olga), Komáromi Jókai színház – Chicago – konferanszié (a kép forrása a jókai Színház honlapja). 
 

ÚJ KORTÁRS MAGYAR DRÁMA SZÖVEGKÖNYVE A BLOGON!

2011.01.22. 19:28

  Az Eger Megyei Jogú Város Közgyűlése által  meghirdetett  drámapályázat  különdíját kapta Szalóczi Géza: Majakovszki című pályaműve. A darab szövegkönyve a Kortárs magyar darabok menüpontban található.
   Szalóczi Géza – Majakovszki Ladomérral ellentétben – apai ágon általa három ízig, anyai ágon a sötét középkorig visszavezethetően ismert elődökkel rendelkezik. Egerben született, ehhez a városhoz kötődik. Első versét a Jurij Gagarin Általános Iskola faliújságján hozta nyilvánosságra. A keresztrímes vers az Auróra cirkáló sorsdöntő lövése köré szerveződik. Mindezzel nem kívánjuk azt sugallni, hogy azonosítottuk Majakovszki című darabjának világos előzményeit, csak leszögezzük, hogy oly korban élt.  A Majakovszki című darab közreadása első megfontolt publikációjának tekinthető, és számolva az Auróra és a Majakovszki megjelenése közt eltelt negyvenöt esztendőt, semmiképpen nem minősíthető elhamarkodott döntésnek.  Mire várt eddig? –kérdeztük. Tapsra, mondotta, nem jött. Most megpróbálkozunk az ajánlott sorrenddel…

 

GÜL BABA NYÍLT PRÓBA – JUDITTAL

2011.01.18. 22:41

   Nyílt próba volt ma este a színházban, a Kukucskáló sorozat részeként. Kíváncsian figyeltem, a - leginkább ifjú - közönséget mennyire köti le a Szegvári Menyhért vezette próba, az alkotói folyamatba való betekintés lehetősége. Közönséget írtam, mert úgy nézték, mint egy előadást, amelynek témája-cselekménye történetesen az előadás létrejötte. Illedelmesen, visszafogottan, a próbát nem zavarva, de „vették a poénokat”, amikor valami galiba adódott vagy egy – nem a darab részét képező - humoros megjegyzés elhangzott. Érdekelte őket a dolog.
   Judit? Judit kedves, intelligens ifjú hölgy. Írhattam volna lányt is, hiszen még középiskolás, de az egyéniségéhez ezt illőbbnek találom. (Egy írása is olvasható a Postaláda rovatban: Egy vélemény a Selyemcipő – magára hagyva című bejegyzéshez.) A blognak köszönhető az – eddig virtuális – ismeretségünk, kicseréltük időnként véleményünket egy-egy előadásról. Most a próba előtt és a szünetben személyesen is elbeszélgettünk. Nagyban azonosan gondolkodunk a színházról általában és az egri színházról szorosabban véve. Jó, hogy vannak a fiatalok közt is, akik ilyen komolyan veszik és ennyire szeretik ezt a csodát!  

 

 

A XVII. EGRI ÚJÉVI KONCERT (AZ AGRIA JÁTÉKOK RENDEZVÉNYE)

2011.01.02. 14:55

 

   Ünnepi, meghatott, de vidám, minden szépet és jót remélő hangulat… Attól a perctől várjuk minden évben ezt az estét, amelyikben a műsorvezető elköszönt tőlünk, de ígérte és kérte az újabb találkozást, egy év múlva. Ez a záró mondat az idén – 17 év óta először – nem hangzott el. Vajon miért? Hiányzott…
   A nagyszerű Egri Szimfonikus Zenekar, Szabó Sipos Máté vezénylést színesítő humora, az énekesek,  táncosok emléke fel-felvillan évközben is. Tizenhét évvel ezelőtt talán maguk a szervezők sem lehettek bizonyosak benne, hogy az egri újévi koncert ilyen sikeres, minden évben várva várt rendezvény lesz. Délután és este megtelik a nézőtér, előadás előtt vagy a szünetben egy pohár pezsgő, jófajta bor kíséretében elbeszélgetnek az emberek, s amikor vége sem siet senki, a kellemes program után még maradni volna kedvük – lassan hagyják el a színházat. Ez okoz is némi gondot az előadások között, mert keveredik a két közönség, s a ruhatár nehezen birkózik meg ezzel. Érdemes lenne a délutáni előadást 16.00 óra helyett 15.00-kor kezdeni, megoldaná a problémát – és a fellépőknek is több idejük maradna kicsit pihenni.
   Elhangzik a köszöntő – nem politikáról szól (volt egy év, amikor az is megesett – füttyszó és „nem politikai nagygyűlésre jöttünk” bekiabálás fogadta), s kezdődik a koncert.
   A műsor jellege az utóbbi néhány évben megváltozott. Addig a komolyzenei irodalom erre az estére illő darabjai, operaáriák és operettek, musicalek részletei szerepeltek, most már Strauss-művek mellett csak operett… Én egyértelműen kedvelem ezt a műfajt, mégis azt mondom és érzem, hogy felemelőbb volt, amíg nem így volt – örülnék (és tudom, hogy nem vagyok egyedül), ha visszatérne a korábbi gyakorlat. Tegnap este felmerült bennem egy javaslat a fellépők körére is. Szilágyi Olgát, a színház korábbi primadonnáját Egerben kedves személyiségéért nagyon sokan szerették, ének- és tánctudása is vitathatatlan. Biztosan szívesen látná őt a közönség az újévi koncerten!
   Visszagondolva a korábbi alkalmakra felbukkan most egy fura emlék – úgy 2003 és a megelőző egy-két év tájáról… Egy Feleki Kamillra emlékeztető bácsika, alacsony, szemüveges, ősz hajú emberke, nem az alkalomhoz öltözve, bordó, V-alakú kivágású pulóverével, aki eleinte csak a fejét dugta ki lassan, óvatosan a színpad bal hátsó sarkában a kulisszák mögül, majd felbátorodott és már egyre több volt látható belőle, már a nyak, a pulóver is kikandikált, majd  hamarosan előre is lépett, ott állt teljes valójában a színpad sarkában – szemlélte a közönséget. A földszintről alig volt észrevehető, de a karzatról nagyon… Amikor elunta visszahúzódott, de csak átmenetileg, újra és újra előjött. Nézelődött a frakkos, estélyi ruhás zenekar és énekesek mögül, cseppet sem zavartatva magát attól, mennyire nem illik a képbe, sőt, mintha még beszélt volna is valamit. A zenekar leghátsó sorában ülőkhöz? Vagy csak önmagát szórakoztatta? Szemmel láthatóan azt gondolta, nem látjuk… Ki volt ő? Azóta sem tudom, de barátaimmal – akkoriban még ők is minden évben ott voltak, mára csak én maradtam – néhány évig mindig szóba került, ott lesz-e most is. Kicsit olyan volt ez a jelenség, mintha valami titokzatos figyelmeztetés volna, az este után jönnek megint a hétköznapok.
   De mi inkább elandalodtunk, hittük az álmot, hogy az életben minden elegáns, ragyogó, csupa szépség és öröm, mint ott a teremben. Így volt ez tegnap is – és nagyon jó, hogy így lehetett. 
  Befejezésül ismét elhangzott a Radetzky-induló. Ez olyan hagyománnyá vált – akárcsak Bécsben -, amelyet várunk és nagyon zokon vennénk, ha elmaradna.
   Az idei naptáramba december elejére már bejegyeztem: Újévi koncert – JEGY!

BEMUTATÓ!

2011.01.01. 14:48

   Az elmúlt hetekben mind gyakrabban beszéltek róla. Egyre többen voltak, akik már a részleteket is tudni vélték. Egészen bizonyos, hogy néhány profi mellett elsősorban amatőrökre épít a produkció. Kevés a főszerep, sok a statiszta – de nélkülözhetetlenek. A cselekmény? Ma még csak sejtések, kósza hírek, pletykák szólnak egy-egy epizódról. Úgy lesz-e valóban? – meglátjuk. Minden forrás egyetért azonban abban, hogy a címválasztás igazi telitalálat! Egészen egyedi, soha sehol ezzel a címmel (és tartalommal) bemutatót még nem tartottak. A cím: 2011!
 

Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
 

 

Kommentek & évek
Friss hozzászólások
 
A blog közösségi csatornái


  
 

 

 
Lezárt szavazások