gardonyiszinhazblog

   

     

     
Menü
     
search engine by freefind
     

 



Talán csak egyszerű
néző, talán nem. Én az utóbbit gondolom…
Azért, mert 1987 óta - amióta Egernek újra van önálló társulata - minden darabot láttam, többször is - a rekord 24 alkalom. Azért, mert írásaim hetente jelentek meg a Heves Megyei Nap című újság színházi rovatában. Azért, mert 2000 tavaszán egy előadás végén nagy meglepetésemre a színpadra szólítottak a darab szereplői és Örökös Néző címet kaptam tőlük. Természetesen nagyon meghatódtam és büszke vagyok erre. Azért, mert vannak ott barátaim is, de mindenkit tisztelek, akár színpadon van, akár a háttérben dolgozik.
Azért, mert magamat is a színház csodálatos világához és ezen belül erős szállal a Gárdonyi Géza Színházhoz tartozónak érzem. 2010.04.05.  J.F.

     
Hírlevél
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
     
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
     
Itthon és külföldön

LONDONBAN ÍGY CSINÁLJÁK... OLIVER (1997)

Késő délutánra járt, de az Oxford Street-en még végigmentem. Nem a vásárlás vonzott, csak a látvány. Tudtam, hogy időbe telik bejárni, vaLahogyan mégis hosszabbra sikerült a vártnál. Nem maradt más hátra, mint beülni a nevezetes londoni taxik egyikébe, és irány a színház, a London Palladium!
A bejáratnál már sokan állnak, középütt fekete nadrágos, fehér inget és piros frakkot viselő fiatalemberrel, aki már az épület előtt fogadja a közönséget. Ezek a formaruhas flatalemberek nemcsak a nálunk megszokott jegyszedő nénik munkáját végzik,de feladatuk az is, hogy jó hangulatot teremtsenek. “Smile! Enjoy the show!” - azaz “Mosolyogjanak! Élvezzék az előadást!” - kiáltják a helyükre tartó nézőknek, s ez ott egyáltalán nem hat sem furcsának, sem tolakodónak. Valóban felderit, mint ahogyan az is, amikor távoztunkban pedig hangosan dúdolják a dallamokat, amelyek még nekünk is fülünkben csengenek. Elkezdődik az előadás. Dickens Twist Oliverjének musical változata. A kitűnő zene, koreográfia, lenyűgöző diszletek pazar alakításoknak adnak méltó keretet. Úgy érezzük, alig telt el néhány perc, noha már a finálénál tartunk... A közönség egyik fele indul, de sokan ülve maradnak. Várok én is, hogy Iássam, mi történik még. A zenekar egyveleget játszik, a távozókat kisérendő, és akik nem siettek, ezt még külön tapsolják, ünneplik. Most azonban már csakugyan vége, és ismét rohannom keIl, hogy elérjem az underground-ot, majd az utolsó vonatot, amivel visszajutok szálIáshelyemre... 

* Ez az írásom eredetileg a Premier Planban jelent meg.

 

A SZEREP MÖGÖTT AZ EMBER - FÜR ANIKÓ (1995)

    A Madách Kamrában 1992 nyarán Slade: A férfi, akit szeretek című darabját adták. Nosztalgikus komédia, világslágerekkel, a közönség nagy örömére.  Igenis vannak, akiket a rock and roll korában is érdekelnek a holdfényről szóló dalok, s nosztalgiával nézik, amint „az egyik nyomott alak hosszasan siránkozik, amiért a másik nyomott faképnél hagyta”. Vagy olyan eseménynek tekintik, ami velük is megtörténhet. Kifelé jövet az előadásról egy fiatal lány mondta a barátnőjének: Úgy érzem, a saját jövőmet láttam. Ezzel együtt ez a darab valóban vígjáték, alkalmat adva sok nevetésre és a vége is – tulajdonképpen – happy and.
   Időnként megfordulok egy-egy fővárosi előadáson, de többnyire évad közben, nem nyáron. A téma nem volt ellenemre, s bevallom, csábított az a mellékes információ is, hogy a nézőtér légkondicionált.  Beültem, s azután ezt megismételtem még két este. Benedek Miklós charme-os bárzongoristáját csak szeretni lehetett. Almási Éva ragyogó volt. Annak a nyárnak a nagy felfedezése mégis   Für Anikó  maradt számomra. Egy pillanatra sem hittem el az általa megformált lányról, hogy valaha is igazi New York-i  yuppie lett volna,  csak az üzletnek élő, akinek a  szerelemre sem ideje, sem kedve. Minden szemvillanása, arcrezdülése élmény volt. Három egymást követő estén néztem  meg az előadást.
    Egészen könnyed nyári színházi estének indult, teljesített is minden idevágó várakozást, számomra azonban többet is adott, egy nagyon rokonszenves egyéniség megismerését. Azóta már  személyesen is találkoztunk, de már akkor úgy esett, hogy véleményem,  érzéseim az előadásról eljutottak hozzá, s néhány  üdvözlő szót, egy fotót is kaptam tőle. Kialakult tehát valamiféle csak magán a színpadon túlmutató művész-közönség kapcsolat…

   Az egri színház egyik régi nézőtéri dolgozója mesélte nekem, hogy valamikor az volt ott a szokás,  hogy a színészek szünetekben, előadás után beszélgettek a közönséggel. Érdeklődtek a véleményükről, szívesen válaszoltak a kérdéseikre. A maiakat is látjuk a nézőtéren, de megszólítani őket talán nem is mernénk.  Ma már más idők járnak. Pedig  bizonyos  vagyok benne,  hogy ők sem haragudnának az érdeklődő,  dicsérő,  netán érvelve  vitázó szóért.

* Ez az írásom eredetileg a Heves Megyei Napban jelent meg.

 

A TEHETSÉG DIADALA. A BEREGSZÁSZI ILLYÉS GYULA MAGYAR NEMZETI SZÍNHÁZ VENDÉGJÁTÉKA (1995)

   Szomszédos ország, magyar nyelven játszó társulat, bár akad közöttük olyan is, kinek akcentusán érződik, hogy más az anyanyelve, de erről igen hamar megfeledkezünk - s mégis keveset tu­dunk róluk. Igaz, mindössze két éve alakultak, abban a vá­rosban, ahol korábban soha­sem működött a mi nyelvünkön játszó hivatásos társulat. Hallhatunk róluk itt-ott, hí­rekben, televízióban, de a személyes találkozás élményének hiányában nem kerülhettek közel hozzánk. Azután egy­szer csak megjelentek Eger­ben is, tartottak egyetlen előadást – s lenyűgöztek!
  A Sólyompecsenye Giovanni Boccaccio Dekameronjának történeteit fogja egybe, gátlástalan, prüdériamentes nyíltsággal, mégsem ízléstelenül. Vidnyánszky Attila rendezése összefogja a kor kettősséget, a mély vallásosságot és az életigenlést, a hódolást a pillanat örömeinek. Az invenciózus színész-mozgatás, a mindig helyén levő számtalan apró ötlet és a remekül megválasztott zenei betétek - Orff: Carmina Burana - ritka harmóniát alkotnak. Jelena Bogatirjeva jelmezeit pedig egysze­rűség és variálhatóságon ala­puló sokoldalúság jellemzi. De szóljunk végre az előadás szereplőiről is! Az első pillanat­ban szembetűnik a társulat át­lagéletkora. Hihetetlenül fia­talok! Nem tudom, mennyit játszanak, hányszor vannak színpadon, de feltűnően ruti­nosnak és ami fontosabb, na­gyon tehetségesnek látsza­nak. Nem véletlen, hogy rövid működésük ellenére már több színházi díj birtokosai. A vendégjáték ezt maximálisan visszaigazolta. Valóban megérdemelnék, hogy részletesebb elemzést adjunk, külön kitérve valamennyiük játéká­ra, de igazi értelmet az adna ennek, ha volna lehetőség megnézni őket azoknak, akik most elmulasztották. Ha mégis ki kellene emelni valakit, talán Calandrino és Tessa alakí­tóit nevezhetnénk meg.
  
A színészek - ha a háttérben maradtak - kihasznál­ták az alkalmat, s figyeltek bennünket, nézőket. Gon­dolom, számukra is fontos esemény az anyaországbeli fellépés. A nézőtéren bizony üres helyek is akadtak, s a művészi teljesítményt látva ki kell mondanunk, hogy méltatlanul. De akik ott vol­tak az Ifjúsági Házban, azok szívükbe zárhatták a társulatot. A tehetség le­győzte az akadályokat.

* Ez az írásom eredetileg a Heves Megyei Napban jelent meg.


 

 

A KANADAI EZÜSTKIRÁLY (1993)

 

   Hat hét egy másik országban - nem is olyan sok, mint  hinnénk!
  Toronto nyáron is igen gazdag programokban, a  zenés daraboktól Shakespeare-ig terjedő színházi  kínálatába sajnos nem sikerült közvetlen bepillantást  nyernem, csak a plakátokat, műsorfüzeteket tanulmányozhattam fájó szívvel. Eljutottam viszont a Shaw-fesztiválra, az Ontario állambeli Niagara-on-the-Lake városába, ahol csak olyan darabokat mutatnak be, amelyeknek szerzője maga G. B. Shaw, vagy valamelyik kortársa. A látott darab írója Henry Arthur Jones, aki a XIX. század végének egyik legnépszerűbb brit drámaírója, de Magyarországon kevéssé ismert.
   Darabjának témája az ipari forradalom kezdete, s e világ nyomasztó hatása az egyes ember életére.
  Egy tipikus viktoriánus melodráma előadásának lehettem részese, ami nagyon alkalmas volt a színészek képességeinek és a közönség empátiájának tesztelésére.
   Az egyes szereplők az angol nyelv legkülönfélébb árnyalatait, dialektusokat, szlenget, eltérő társadalmi osztályok nyelvezetét is használták a játék során, így még a kanadaiaknak is nehézséget okozott, ha minden egyes szót  érteni szerettek volna. Számomra az Ezüstkirály a régi idők mozijának világát idézte - de ennek nem volt köze nyelvi nehézségekhez. Érzelmek, bűnözés, realizmus és teátrális gesztusok. Egy fiatal, középosztálybeli családapa bizonyos okok, események következtében elveszti mindenét, pénzét, családját, sőt még személyiségét is, de egy gyökeres fordulat után mégis gazdag, megbecsült ember lesz belőle. Számtalan bonyodalom után  happy end  következik - nem  mondanám,  hogy váratlanul. A cselekményt kísérő zene is a már vázolt mozielmélet kialakulását segítette. Emlékeztetett Chaplin Modern idők című filmjére. Kifejezte a humanizmustól megfosztott életérzést, de közben csengő gyermekhangok késztettek reménykedésre, s hála H. A. Jones-nak, nem is csalódtunk. Díszletként egész idő alatt hatalmas gépezetek fogaskerekeit láttuk, köztük balkonok, passzázsok  reprezentálták a várost,  illetve  az úri osztály palotáit. Egymás mellett élő sötét, kék, fekete,  szürke  színek és ragyogó ezüstök, sárgák, bíborak, nagyon ötletes világítással.
   Igazán  élveztem  a  rendezést és az előadásban részt vevő művészeket is jó volna újra látni!
   Mialatt elfoglaltam helyemet a nézőtéren, azon tűnődtem, lesz-e valami a miénktől gyökeresen különböző, sajátosan kanadai vonás az előadásban?  A színház természetesen nagyon hasonló az egész világon. S valami mégis volt! Az országban eltöltött idő alatt mindenütt éreztem a jelenlétét valaminek, amit úgy neveznék, a kanadai lélek. Számomra ez a  békés, a másikat  különbözőségével együtt is  elfogadó kapcsolatot jelenti a világ legkülönfélébb tájairól származó emberek között, akik itt találtak új hazát, a született kanadaiak között. Ez a mentalitás valahogyan még a színházban is érezhető volt, mind a színpadon, mind a nézőtéren. Milyen érdekes, hogy valami hasonlót azok a nézők is érezhetnek, akik ha névről nem is, de arcról jól ismerik egymást, mert gyakori látogatói például az egri színháznak, ahol egyébként az Ezüstkirály érdekesen szokatlan szín lenne a bemutatók sorában.

* Ez az írásom eredetileg a Heves Megyei Napban jelent meg.

 

Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
     
Ön szerint?
Lezárt szavazások
     

     
Plusz
Friss hozzászólások
     
Mobilblog