Kedves barátommal beszélgettem a Csárdáskirálynő bemutatója előtt. Valamivel idősebb tőlem, sok mindent láttunk már különböző színházakban ő is, én is, emlékszünk arra az időre, amikor még nem volt oly gyakori szokás már nyitott függönyű nézőtérre beengedni a közönséget. Bár rákérdezésre sorolja (és igaza van), mi mindent lehet kifogásolni az utóbbi évtizedek megfogalmazás módjának, kifejező eszközeinek változásaiból, amikor belemerül a színházról való beszélgetésbe, hamarosan csillogni kezd a szeme és sugárzik belőle, mennyire szereti mégis ezt a világot. Az a legszebb, mondta egyszerre csak, amikor kihunynak a fények, csak a vörös bársonyfüggöny megvilágítása él, a zenekari árokban a karmester emeli pálcáját, s felcsendül a nyitány. Valóban így van, Kálmán Imre halhatatlan muzsikája pedig méltó ehhez a szépséghez. És az este kínált egy olyan meglepetést is, amit én igazán örömmel fogadtam, a mikroportok nélküli éneklést. Szinte teljesen elszokott már ettől a közönség, legyen az musical vagy operett (az előbbinél valóban indokoltabb), ott van a színészeken a kis mikrofon, az erősíti fel éneküket, de egyben ad is hozzá egy kis „gépi” érzést is. Igazán csak leheletnyit, mégis picit más, mint a természetes énekhang. A célja persze az, hogy a zenekar ne nyomjon el semmit, minden szót tisztán lehessen hallani a nézőtér minden pontján. Csakhogy azokban a már emlegetett régi időkben (igazából nem is volt az olyan régen) is játszottak a színházak nagyoperetteket és akkor is „át kellett énekelnie” a primadonnának, a bonvivánnak, a szubrettnek és a táncoskomikusnak – az egri színház méreténél sokszor jóval nagyobb! – nézőteret. Nem minden pillanatban sikerült ez most, de valóban ritkán fordult csak elő, hogy a zenéhez képest elhalkult az ének, nem volt igazán zavaró. Jó, hogy vállalták a művészek, vállalta a színház!