A Premier Plan - Egri közelkép című, elsősorban műsorújság 1996-97-ben jelent meg. Ebben rendszeresen jelentek meg (a lap jellegéből adódóan korlátozott terjedelmű) kritikáim, egyéb írásaim. Ezek közül néhányat eddig is megtalálhatott az olvasó a blog különböző menüpontjaiban, itt azonban összegyűjtöttem valamennyit.

   A színpadon az ókori Róma züllöttsége, őrült császár, kéj­nők, gerinctelen. a hatalomhoz gátlástalanul idomuló plebs. A középpontban a hatalom romboló ereje. Háy Gyula darabja kemény rajz a társadalom legalantasabb rugóiról és az egyén  ,,választási lehetőségeiről”, tudniillik, hogy elveit és erkölcseit félretéve beáll-e a sorba, vagy eleve bukásra ítéli magát.
   Fel van adva a lecke, amikor a közönség­nek meg kell határoznia viszonyát ehhez az előadáshoz. Időnként a súlyos mondanivaló dacára is jól szórakozik, időnként megborzad ennyi aljasság láttán.  De végig zavarba ejti a groteszk ilyen mértékű koncentrációja. Pedig vannak a rendezésnek elemei, amelyek oldják ezt az érzést, hol a népmesék varázsát, hol Shakes­peare-től Goldoniig nagy színpadi mesterektől kapott élményeket idézve.
   Khell Csörsz díszlete egyesít Fórumot, Palotát és Tündérkertet. Jól  funkcionál és a szemnek sem kellemetlen. Rátkai Erzsébet jelmezei pompájuk mellett fogódzót is adnak mai párhuzamok megvonásához. Szögi Csaba koreográfiája (Caligula mozgása!) jellemző erővel bír.
   A császár szerepében Blaskó Balázs. Ráció-irányította őrült­ség, kegyetlen logika és tudatosság ábrázolása. Szeretője - Saárossy Kinga – méltó társa mindenben, s közben okosan érvényesíti felette nőiességének hatalmát. Egnatius, a konzul, Áts Gyula az egyetlen, aki kitart értékrendje mellett és tiszta marad. Az ifjú szerelmeseknek ez a bemutatkozásuk Egerben. Ozsváth Noémi Marosvásárhelyről és Nagy András Pozsonyból megállják a helyüket a közönség olyan kedvencei között, mint a még nem említett Bessenyei Zsófia, Bókai Mária, Horváth Ferenc, Nádasy Erika, Pálfi Zoltán, Réti Árpád, Sata Árpád és a többiek...
   A Beke Sándor rendezte előadásnak megvan a maga utóéle­te. Vitákat vált ki, elgondolkodtatja, nem hagyja nyugodni a nézőt.

   Fokhagymás spenót — ettek már, vagy egészen szokatlan az önök számára? A kutyaidomár mindenesetre fogyasztja. Ki tudja, lehet, hogy jó...
   Hölgyeim és Uraim, akik azt hiszik, hogy egy beszámolót olvasnak Gyurkovics Tibor darabjának egri ősbemutatójáról — bizony tévednekl Nem olvashatnak azt, mert lehetetlen érzékeltetni mit is láttunk, annyira egyedi, különös volt. Mint egy álom, amelyben — mint az mindannyiunkkal számtalanszor megesik - látszólag logikátlan ugrások, irreális, szürreális képek mégis rendszerré állottak össze és a felébredés után, bár nem emlékezünk minden részletre, meg vagyunk győződve arról, hogy valami kellemes kalandban volt részünk. Kutyako­média — egy darab szeretetről és barátságról, amelyben az író, a ku­tyák, a néző, maga az Úristen és a valóságban is jegyszedő és most a játékban önmagát alakító néni végső soron egy nyelvet beszélnek és ugyanazt hirdetik, a barátság erejébe vetett hi­tet. Ezt az egészen hét­köznapi igazságot, amelyről azonban sokan hajlamosak megfeledkezni, hogy azután kétségbeesve keressék, amit elveszítettek. A darab és az elő­adás jelképrendszere, a különféle hely-, idő-és gondolati síkok váltogatása, az írói lélek önkivetődése, az ötletek szabad asszociációja az, amit nem lehet itt visszaadni, s ami első pillanatra elriasztóan is hathat Csakhogy ez az előadás szokatlanságában is igenis gyönyörű, s ha valamennyi nyílt és rej­tett szépségének felismerése meg is kíván bizonyos nézői előképzettséget, gyakorlatot, a végére a kezdetben értetlenkedők is jóleső érzés­sel kelhetnek fel székeikből.
   Pilínyi Márta díszletei és jelmezei a létező és a virtuális valóság elemeit ötvözik kedves kavalkáddá. Aldobolyi Nagy György invenciózus zenéjéről talán az a legtalálóbb, ha azt mondjuk, szeretettel írhatta. A koreográfia Énekes István munkája.
   A költő szerepében Csendes László ezúttal énekel, sőt táncol is. Ala­kítása sok-sok humánummal telített. M. Horváth József - mint Úristen - sokat megért ember bölcs nyugalmával és finom derűjével szemléli a vi­lág dolgait. Vizi György súgója otthon van ebben a világban, alkalmazko­dik kihívásaihoz. A Nagykutya és a Kiskutya —Hüse Csaba és Baráth Zol­tán - prózában és énekben egyaránt kihasználják lehetőségeiket.
    Dávid Zsuzsa rendezése a remek ötleteknek olyan parádéja, amit józan fejjel követni is nehéz — de szívvel igen!
   Bevallom, féltem ezt az előadást az értetlenségtől. Hölgyeim és Uraim! Kérem legyenek most nem csak nézők, hanem elnézők is! Bocsássák meg, ha a színház valami szokatlan fogással kínálja Önöket, s ne restelljék megkóstolni! Hátha ízlik… hátha még repetát is kérnek…

   Függöny, taps - nem viszik túlzásba. Az ember töpren­geni kezd, miért nem lehetett együtt iélegeznie Ferdi­nánddal, Lujzával és a többiekkel? Miért, hogy nem érez igazi katarzist? Végül is a drámát minden fonto­sabb részletében elénk tárják - bár a húzásoknak kö­szönhetően halovány hiányérzetünk támad időnként a kontinuitást tekintve, de a színészi alakítások terén már jóval nagyobbak a gondok. A skála a nagyon jótól az igen furcsálhatóig terjed, de az általános hangulat, erőtlenség még a jobbakra is hatást gyakorol. Lélek. Az hiányzik az előadásból, anélkül pedig - játszhatnak a színpadon bármit - meghal az egész. Akinek köszönhető, hogy mégis megnézhető, az első­sorban Nagy András. Amikor ő megjelenik, arra az időre csakugyan feszültséggel telik meg a színpad. Fel­sóhajtunk, na végre, van kiért, miért izgulni. A pozso­nyi főiskolai hallgató a cAliguLÓ-ban mutatkozott be az egri közönségnek, és tehetsége már akkor vitathatat­Ian volt. Az ő Ferdinándjának valóban természetesek és hihetőek a mondatai, gesztusai, de sajnos mindent egybevetve ez is kevésnek bizonyul ahhoz, hogy valami olyasféle megindultsággal  hagy­hassuk el a színházat, mint az tettük mondjuk A vágy villamosa premierjét követően. Beke Sándor rendezésének, Erkel László (Kentaur) díszle­teinek vannak ötletes elemei. Egyértelműen szépek - és szépen kivitelezettek - a jelmezek (szintén Kentaur).

   A dzsungel könyve a gyöngyösi bemutató után az eg­ri színpadra is megérkezett, s közben sokat érlelődött, csiszolódott a produkció. Nem tűnt el azonban a szembetűnő egyenetlenség, ami az egyes figurák em­berből és állatból összegyúrt lényének külső - jelmez, smink, mozgás - és belső - színészi játék -  megjele­nítése terén fennáll. Vannak remek megoldások, például Hüse Csaba keselyűje (és Tunyogi Péter kígyója), de van, ahol kísérlet sem nagyon történik e kettősség hiteles eggyé forrasztására. Ez nem használ az előadásnak, amely azonban ezzel együtt is az évad eddigi legsikeresebbjének ígérkezik, hála a zenés műfajnak. a látvá­nyos jeleneteknek.
  Hüse Csabát már gyermekkorában is a mindenség, föld és ég, azaz régészet és a csillagászat érdekelte. A mindenséget - ha más formában is - elérte: színész lett. A tavasz ébredése című darabban szólalt meg először a színpadon, majd láthattuk a Mária főhad­nagyban (ahol már énekelt is), A vágy villamosában, mígnem elérkezett 1995 nyara, amikor sokan jegyezték meg a nevét.
  - Amikor megtudtam, hogy én játszom a József és a színes, szélesvásznú álomkabát címszerepét, eleinte el sem akartam hinni, amíg nem következtek a próbák, és nem kezdett bennem is bizonyossággá válni. Ez volt az első igazi nagy sikerem. Ritka dolog az ember életében, amikor minden ennyire összejön... Azután más fontos feladatokat is kaptam, Gyuri pincért a Liliomfiban, a Csontok egyik fő­szerepét, a Csárdáskirálynő Bóniját, a Kutyakomédiát... Többségükben énekelni is kellett, ami nem könnyű, de nagyon hálás dolog. Szerencsés embernek érzem magam, hiszen nagy lehetőségeket kaptam. Megpróbáltam élni velük, bár az ember sohasem éri el a saját maga számára megfogalmazott száz százalékot... de törekednie kell rá. A színésznek szeretnie kell, amit csinál, meg kell találnia benne azt, amiért érdemes, akkor is, ha épp egy keselyűt játszik!
  Ez a szerep iránti odaadás az, ami őt, s még néhányukat és a tömegjeleneteket éneklő-táncoló csapatot, mint egységes egészet az előadásból kiemeli. Tisztes szériát várhatunk, ha nem is akkorát, mint az áprilisban a 99. előadáson túljutott Padlás esetében, hiszen arról maguk a szerzők mondták, hogy talán a legjobb az országban, mert lelke van... Itt abból néhol több is elkelne még, különösen, ha gondolunk az eredeti műre, Kipling regényére. Apropó: mindenkinek ajánlom elolvasásra! 
 

   Forró nyári délutánon beszélgettünk Tunyogi Péterrel, ha nincs is “55” fok, mint amikor egy reklámfilmet for­gatott a Mafilm stúdiójában. Öltönyt kellett viselnie, a légkondicionálás pedig nem működött. A megoldás egy lavór volt, folyamatosan cserélt hideg vízzel, abban állt, feltűrt nadrággal - a filmen szerencsére csak deréktól felfelé látszott.
— Alig egy hete ért véget a színházi évad....
— Szerencsés voltam, két nagy ajándékot is kaptam ettől a szezontól. Az egyik a Padlás 100. előadása. Először játszot­tam életemben ennyit egy dara­bot, s nagy élmény volt a meg­előző felfokozott várakozás, a nézők szeretete. A másik örömöm, hogy egy kivétellel én csu­pa sikeres darabban játszottam, a Szerelemben, a Dzsungel köny­vében, a Montmartre-i ibolyá­ban.
—   Az utóbbit láthattuk a leg­utolsó előadáson is. Nem volt megszokott "sima" este...
— Régi szokás a nyári szünet előtt, vagy egy darab utol­só előadásán a "darabtemetés" A jó ízlés határai közt ma­radva meglepjük a kollégákat mindenféle tréfával. Ezek­nek egy része gyanús lehet az előadást először látó nézőnek is, más része csak az újrázóknak tűnik fel, illetve ne­künk magunknak okoz örömöt. Mi mindnyájan élvezzük, sőt, a nézőtérről nem látható takarásban ilyenkor időnként többen állnak, mint a színpadon. En lelkiismeretes típus vagyok, szeretem a rendet magam körül, de kis móka nincs ellenemre. Megesik persze, hogy tőlünk függetlenül keletkezik némi bonyodalom, mint azon az előadáson, amikor hiába vártunk, nem ment fel a függöny, s már lázasan próbáltuk magunkban az első jelenetet a függöny előtti szűk helyre transzponálni. Szerencsére a legutolsó pillanatban mégis megoldódott a helyzet. Időnként meg a né­zői reagálások késztetnek bennünket nevetésre vagy vala­miféle válaszra. A láthatatlan ember második felvonásá­ban, amikor hörögve haldokoltam a színpadon, egy ka­maszhangot hallottam: Most megdöglesz, öreg! A fiata­lok, és legfőképpen a gyerekek nyíltan és bátran reagál­nak. Zöld boszorka voltam egy mesejátékban, s amikor megjelentem, felszólt egy kisfiú: Hű, de ronda vagy! Hir­telenjében azt válaszoltam: te sem panaszkodhatsz. Onnantól kezdve tátott szájjal figyelt. A gyerekek fogadják el legkönnyebben valóságnak azt, amit a színpadon látnak. Saját óvodás kisfiam bizalmatlanul méregetett, amikor KÁ-nak, a kígyónak bőrében látott. A padlás elő­adása után pedig azt kérdezte: te most apa vagy, vagy herceg? El kellett rendeznie magában, meddig vagyok színész és meddig a megszokott apa. Ebből a gyer­meki érzékenységből kell valamit őriznünk nekünk is. Rettentő érzékenynek kell lennünk egymásra és a nézőre is. Ha az ember érzi a közönség szimpátiáját, akkor azon az estén meg tudja fogni az isten lábát. Ettől jó a színház, hogy - mai divatos kifejezéssel azt mondanánk interaktív műfaj. Én csak annyit tudok mondani, hogy jöjjenek színházba a nyári játékokra is és jöjjenek szeptembertől is. A műsorterv népszerű darabokat kínál, én pe­dig igyekszem maximálisan megfelelni az igényeiknek. Ha még valamit kívánhatnék, az lenne, hogy a megye to­vábbra is szeressen bennünket úgy mint eddig, kapjuk meg továbbra is az eddigi támogatást!

 

   Eger nyári színházi kínálatát áttekintve feltűnik egy közös jellemző valamennyi tervezett produkcióban – a hit.
   A Mária evangéliuma című rockopera esetében nyilvánvaló, mifajta hitről van szó. A József és a színes szélesvásznú álomkabát után ismét bibliai téma a Líceum udvarán.
   Apácák – szintén zenés darab, szűk másfél óra, meglepően sok tánc. Remek lehetőség öt színésznőnek, akik az apácákat megszemélyesítve saját maguk tervezte és előadott produkcióval remélik a számukra feltétlenül szükséges pénzt előteremteni.
   Kőműves Kelemen – még egy rockopera, a tavaly nyári tatabányai előadás meghívása, a címszerepben Hüse Csabával. A történetet az ősi hitről, a falakat megállító erőről mindenki ismeri.  
   Végül egy táncszínházi produkció, a Carmina burana. Fiatalos hév, olykor meggondolatlanság, öröm, életigenlés, egy egészen másfajta hit hozta létre az alapul szolgáló diákdal-füzért.
   Kedves Néző! Önnek is szép lehet a nyara, ha elhiszi, hogy az a sok ember, aki a felsorolt előadásokon szerepel, azok létrejöttén dolgozik, mindezt azért teszi, hogy örömöt szerezzen Önnek. A szereposztás, a rendezés pedig sok-sok meglepetést kínál. Találkozzunk a nézőtéren!
 

  Szeretem az esőt (nem a vihart), természet adta szépségét, nyugalmát, monoton kopogásának meditációra késztető erejét.
   Szeretek esőben sétálni…
   Nem szeretek bőrig ázva hideg széken ülni, hűvös szélben. A Mária evangéliuma előadásain pedig ez többször is megesett. Arra gondoltam, mennyi erőfeszítés, munka kell egy ilyen produkció megszületéséhez és egy szeszélyes időjárású este tönkreteheti mindezt. Szerencsére az egri közönség tudatában van a befektetett értékek nagyságának és nem engedi, hogy ez bekövetkezzék. Tisztelet illeti nemcsak a színpadon álló művészeket, de a velük szolidáris közönséget is, amelyik hosszú-hosszú percekig ült a szakadó – és milyen érdekes: az előadásnak több estén is pontosan ugyan azon a pontján eleredő – esőben, esernyőkkel csak elvétve felszerelkezve, egészen addig amíg már az előadás kényszerűen félbeszakadt. És az elázott nézők még akkor sem siettek el száraz ruhát ölteni, hanem kivárták a folytatást.
   A nyári szabadtéri előadások hangulatához szervesen hozzá tartozik a meleg levegő simogatása, a csillagfényes égbolt. Ezeket nélkülöznünk kellett, de a színpadról hangzó dallamok, megindító verssorok mellé kaptunk valami mást, a nézői összetartozásnak azt az élményét, ami a kőszínháztól eltérően itt most cselekvő magatartásban is megnyilvánult.         

   A Líceum tornya vigyázva néz le a nyár végi parkban sütkérezőkre. Lopva vagy nyíltabban, sokan vetnek felénk egy-egy pillantást. Felismerték Szilágyi Olgát. Meglehet irigyelnek, szívesen cserélnének velem. Bizonyosan ők is úgy éreznék, az egri társulat primadonnája, aki a színpadon tehetségével, szépségével hódít, magánember­ként kedves szerénységével vív ki tiszteletet.
   - Csodás szerepeket kaptam Egerben. A Mágnás Miskában debütáltam. A Zeneakadémia és az Operettszínház után itt éreztem meg igazán, milyen fontos, hogy színészileg is a maximumot nyújtsuk.  Azután a József következett, új szín Egerben, nagyon jó hangulat és óriási siker. A Csárdáskirálynőben Budapesten is felléptem, de akkor Stázit énekeltem. A Montmartre-i ibolya Violettáját pedig azért szere­tem, mert színes, összetett egyéni­ség. Zám Andreával váltva énekel­jük. Tehetséges, szép hangú, és én nem felejtettem el a pályám elejét, tudom, milyen fontos, hogy az ember lehetőségeket kapjon... Az előadás egyébként az új évadban is műsoron lesz. Csakúgy, mint a Mária evangéliuma, amit éppen itt a Líceum falai között lát­hattak. Nagyon közel állt hozzám a szerep. Igyekeztem a legjobbat adni. Mindennap újra feltettem magamnak a kérdést: megfelelek-e ma is a saját mércémnek. Az időjárás nem volt kegyes hozzánk, sokszor esett. Remélem, akinek nem sikerült megnéznie, pótolhatja a kőszínházban. Sokat izgultunk, be tudjuk-e fejezni az előadást. Fájt volna, ha nem, ha nem zárulhatnak le a nézőben felkavart érzések, gondolatok.
   -  Operett, musical, rockopera — melyik kedvesebb?
  - Kedvelem és szeretettel csinálom mindet, de kisope­rát is szívesen énekelnék! Operettben többet léptem fel, de nagyon kedves volt például Kathy szerepe az Ének az esőben című előadásban — azért is, mert imádok táncolni, szteppelni. Ha kétszer élnék, talán a prózai szerepkört is kipróbálnám, mert sokat le­het vele tanul­ni, de most nem vennék el lehetőséget kollégáimtól, nagyszerű prózai színészektől, csak azért, hogy próbálkozzam, kísérletezzem. Az operett egyébként korántsem olyan könnyű, ahogyan sokan szere­tik beállítani, hiszen amellett hogy jól kell énekelni és tán­colni, igenis hitelesen kell a feladatot színészileg is meg­oldani. Én ezt tanultam, ebben a műfajban vagyok otthon, és úgy érzem, hogy a közönség is elfogadott. Csodálatos érzés, amikor megismernek, érdek­lődnek, mikor látnak legközelebb, elmondják, miért tetszettem. Pes­ten ez nehezebb... Kisvárosban szükségképpen más a légkör, de Egerben különösen meghitt a kap­csolat a társulaton belül is - rögtön befogadják, segítik az új embert — és közönséggel is. Nagyon jól érzem itt magam, de igyekszem is, hogy meg tudjak felelni a várakozásnak. Rendszeresen tréningezek, járok balettre, tornázom. Az én életem a család mellett az ének, ze­ne és a tánc. Ha nekik mindent meg tudok adni és ez a három dolog ott van mellette, akkor én vagyok a legboldogabb ember! Valahogy így volt ez otthon is, ahonnan indítta­tást kaptam, hiszen Édesapám az Operaházban volt táncos, Édes­anyám és a húgom pedig balett­mester. Most az én kisfiamnak tet­szik nagyon a hivatásom, de én megfogadtam, ha tehetséges lesz, akkor maximálisan segíteni fogom a pályára kerülését, de ha nem -  lebeszélem, mert úgy nem lehet szép a pálya: nem jön meg a gyümölcse és vele a boldogság. Édesanyám is mindig kritikus volt velem.  És bizony na­gyon jól tette! Kisfiam a Mária evangéliuma bemutatóján odaszaladt hozzám. Csodálatos és megható volt látni, mi­lyen büszke rám. Ősztől az előadások egy részében a szín­padon is együtt leszünk...
   - És az új évad még egy nagy, de igen kellemes izgal­mat is hoz.
 - lgen, Kálmán Imre csodás zenéjével a Marica gróf­nő címszerepét, egyik szerepálmomat. Játszottam már a darabot Budapesten. Próbát énekeltem és rögtön felvettek az Operettszínházba, de Liza szerepére, mivel nagyon jól táncoltam, és szubrett éppen nem volt. A lelkemhez azon­ban Marica áll közelebb.
   A várhatóan és remélhetően izgalmas prózai bemuta­tók mellett (Madách lmrétől Goldonin és Heltai Jenőn át Molnár Ferencig) nem lesz tehát hiány zenés produkció­ban sem. A primadonna végül megvallja, hogy hiányzik neki a színház, a kellemes nyár után már várja a kezdetet. Elmosolyodik, s ettől körülöttünk is minden kicsit mosolygósabb.

 

   Csendes ünnep - méltánytalanul az -, de a Gárdonyi Géza Színház barátai számon tartják: tíz éve van Egernek ismét önálló társulata! A Miskolccal való felülről diktált fúzió éveit megelégelve a színházművészet iránt fogékony város közönségének kö­szönhetően megindult az a folyamat, ami egyre nagyobb teret és nyilvánosságot kapva elvezetett az újbóli önállósághoz. A törekvés azonban nem járhatott volna sikerrel, ha nem akadtak volna, akik fel­vállalták, fontosnak érezték képvisele­tét. Kiss Sándor, aki ma a színház ügyvezető igazgatója, sokat tett ezért az ügyért.
  - Úgy éreztem, ha semmi mást nem hagyok magam után az életben, csak elérem, hogy a színházunk újra önálló lesz, akkor nem dolgoztam hiába - mondja, de nem feledkezik meg a sajtó azon munkatársairól sem, akik mellé álltak, Gyurkó Gézá­ról, Márkus Lászlóról. A cél kezdettől fogva mindenkép­pen önálló társulat volt, de gazdasági okokból az első két évben egyszerre befogadó és bemutató jelleggel működ­tek - Szikora János vezetésével -, maid az ezután kiírt pályázatot Gali László nyerte meg, aki megteremtette a ma is működő társulat alapjait és arculatot adott a színháznak. Az 1987/88-as évad elején bemutatták Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja című darabját.
  - Nemcsak nagyszerű előadás volt, hanem azért is felemelő, mert a közönség érezte: ez a MI TÁRSULATUNK, A MI SZÍNÉSZE­INK! A kezdeti lelkesedés helyébe később sem lépett megszokás. Nem váltunk egy in­tézménnyé a sok közül. Kivívtuk magunknak a megkülönböztető helyet. Nekem ma is meggyőződésem, hogy ahol csak befogadnak előadásokat, az nem igazi alkotóműhely. Nemigen különbözik egy művelődési háztól, ahol többéle szakkör és szórakozási lehető­ség között a színjátszásnak is helyet biztosíta­nak. Az országnak-megyének-városnak az itt élő polgárok iránti kötelezettsége az alkotóműhely fenntartása. Lerombolni könnyű, újra megterem­teni óriási energia. Ez a mi “Nemzeti Színházunk”. Bízom a jövőben és mindent meg akarok tenni érte.

   Csendes még a színház, amikor beszélgetni kezdünk, de már érkeznek az előadás előkészítői, szereplői és egykettőre azt vesszük észre, hogy az ügyelő már köszönti is őket. Bizony nem a legideálisabb idő az elmélyült gondolatokra, ő mégis sietség nélkül, szívből jövő megfontoltsággal válaszol kérdéseimre. Örömmel vetem papírra A néma levente egyik főszereplőjének és a Lyukasóra című televíziós irodalmi  sorozat  állandó  résztvevőjének szavait.
    - Nagyon jó irodalomtanárom volt és én könnyen tanultam. Sokszor szerepeltem versenyeken, forgatnom kellett tehát a verseskönyveket, és ez a szokásom máig megmaradt. Hiányzik is, ha nem jut rá elég időm, bár  a Lyukasóra szerencsére rendszeresen „rákényszerít”, hiszen oda mindig keresnem kell valamit. Heltait is a verseskötete által fedeztem fel igazán – darabjáról természetesen tudtam, de nem játszottam még -, és nagyon meglepett, hogy bár inkább népszerű sanzoníróként ismert, versei – főként az idősebb koriak – milyen mélyek, komolyak. A másik meglepetés az volt, amikor megtudtam, hogy A néma leventét harminc évig írta. Azt hinné az ember, hogy egyetlen lendülettel született egy varázslatos, ihletett pillanat hatására. Egy eredetileg nem is happy end-del végződő és nem a mi tájainkon játszódó kis novella ötletéből alkotta meg – lenyűgözően. Drámai gyöngyszemnek tartom, amelyben olyan finoman lavíroz a vígjátéki jelleg határain, és ami annyira át van itatva finom költőiséggel és nyelvi bravúrokkal is, hogy ma is minden este újra rá tudok csodálkozni. Finom érzékkel találja meg az egyensúlyt, amikor kimondja, hogyan működik a férfi-nő kapcsolat. Nem ránt a sárba, de nem is emel éteri magasságokba. Olyan húrokat penget meg, amelyek korunktól függetlenül bennünk vannak, hisz mindnyájan vágyunk a szerelemre, a legnagyobb mozgatóerőre. Mint minden jó darab, ez is elvont példát állít elénk. Próbára teszi itt egymást a férfi és a nő, méghozzá igen kemény próbára, de mindketten állják – tehát valóban egymáshoz valók! Mai életünkből sajnos egyre inkább hiányoznak a próbatételek, amelyekre pedig nagy szükség volna, elsősorban magunkkal szemben. Megvizsgálni, mire vagyok én képes a másikért. Pedig ha valamiért megharcolunk, ha küzdenünk kell érte, akkor lesz az igazán drága és fontos számunkra. Heltai darabjában mindez benne van – és a felszín alatt még sok fontos kérdés, becsület, adott szó szent volta, csak ki kell nyitni a szívünket, amikor gyönyörű zengésű sorait mondjuk, hallgatjuk, s akkor biztosan megérint.
   Időközben már a nézőtér is megtelik, magam is lemegyek, hogy újra megnézzem az előadást. Felmegy a függöny. Ráczkevei Anna már a színpadon van. Sugárzik szeméből a hit abban, amiről a ma esti darab mesél. Kedves Közönség! Ugye, szép esténk van?

 

   Stúdióelőadás – más világ. Kétszeresen is, mert a néző itt olyan fizikai közelségben látja-érzi magához a szereplőket, amit a nagyszínházban sohasem tapasztalhat és azért is, mert az itt bemutatatott darabok az emberi lét intim szférájának olyan mélységeibe merészkednek, ami ott szokatlan, vagy csak kevésbé direkt módon, utalások, körülírások által fogalmazódik meg. Másféle nézői érdeklődést, érzékenységet és sokkal több toleranciát kívánnak ezek az alkalmak, de a fogékony néző jutalma minden esetben valami különlegesség! Akár múltbeli produkciókra, akár a most műsoron lévő darabra gondolunk, igaz a megállapítás: rá kell döbbennünk, hogy ezek az emberek is közöttünk élnek, hogy mindenkiben több én lakozik, s bizony nem is mindig rajta múlik, melyik lesz a domináns. Szegvári Menyhért rendező egy tévéinterjúban elhangzott kérdésre azt válaszolta, hogy ő az előadás után egy jó vacsorát kívánna a nézőknek. Valóban, miért is ne? Hiszen ez csak színház és ők –ugye?! – nem mi vagyunk...

   175 éve született Madách Imre, s az évfordulót a Gárdonyi Géza Színház azzal ünnepli, hogy bemutatja Az ember tragédiáját. Csábító lehetőség volna most arról értekezni, milyen nagy feladat – valóban az! -, fontos állomás lehet egy ilyen esemény bármelyik színház életében, de nem tesszük. Inkább arra kérjük színházszerető olvasóinkat, előlegezzék meg velünk együtt bizalmukat a produkciónak, s menjenek el, nézzék meg! Egyben felhívjuk a figyelmet arra az érdekes összehasonlítási lehetőségre is, amit a véletlen kínál, hiszen január végén a különböző tévécsatornákon láthatták a debreceni és a kolozsvári bemutató közvetítését, illetve a nem is olyan távoli Miskolcon is műsoron van a darab.  
 

   A színész már önmagában is közéleti személyiség. Szerepei segítségével sok mindenről szólhat, kifejtheti érzelmeit, ha áttételesen is, de részt vehet a világ sorsának formálásában. Venczel Valentin azonban olyan feladatot is magára vállalt, ami a színészi léten – bár abból eredő tudását, tapasztalatait itt is hasznosítja – túlmutat. Ügyvezető igazgatója egy országos szervezetnek, a Magyar Speciális Művészeti Műhely egyesületnek. A hagyományos pedagógia rehabilitációs módszerei mellett a művészetek, így a színház eszközeivel segítenek értelmileg fogyatékos embereknek felszínre hozni rejtett, de kivételes képességeiket. Az ország területén működő körülbelül 100 intézet bevonásával országos, regionális és nemzetközi fesztiválokat rendeznek – utóbbiakat éppen Egerben, s ez Európában egyedülálló. Az elmúlt évben tartott találkozón pedig kezdeményezték egy a kontinensre kiterjedő szövetség létrehozását is.
   Közben persze folyamatosan láthatjuk a színpadon is, márciusban egy stúdióelőadásban (Csak mint otthon, Mr Sloane) és Madách Imre művében, Az ember tragédiájában.
   - A stúdióelőadást én az „élő színház” kategóriájába sorolnám. Mai emberekről, mai problémákról, s közülük egy napjainkban sokat emlegetett kérdésről, a másságról és ennek tolerálásáról szól. Nem hiszem, hogy bármiféle ellenszenvet kellene kiváltania, akár színészben, akár a nézőben. A mi fantasztikus lehetőségünk, hogy kifejezésre juttathatjuk véleményünket anélkül is, hogy egy problémának mi személyünkben részese lennénk. Remélem, hogy a kollégákkal nagyszerű viszonyban töltött két óra alatt ez sikerül. Az előadások egyébként a bemutató óta telt házzal folynak.
   Madách darabjában az Úr szerepét játszom. Hubay Miklós azt mondta róla: a világ legnagyobb szerepe. Az bizonyos, hogy nem könnyű eljátszani, mert csak emberi eszközöket használhatunk – nem emberi, isteni lény megjelenítésére.  Ez az ellentmondás az oka annak, hogy a különböző előadásokban a rendezők a megoldások nagyon különböző változatait vonultatják fel. Úgy próbáltam meg felépíteni a szerepet, hogy a belső kisugárzás egy nagy tanítási szándékról szóljon, hiszen a teremtéshez a megteremtettek tanítása is járul, s emellé a freskókról, szentképekről ismert gesztusokat társítottam. A darab emberi problémáknak olyan színes palettája, ahol azt remélem, mindenki talál neki szólót. Breviárium bukások és újraéledések gazdag tárházából