gardonyiszinhazblog
Útmutatók

 
Színháztörténet

 
Menü
 
Kereső
 
search engine by freefind
 
Magamról

 

1987 óta - amióta Egernek újra van önálló társulata - minden darabot láttam, többször is, akár huszonvalahányszor. Színházi tárgyú írásaim, kritikáim a Heves Megyei Nap színházi mellékletében 1995-96-ban jelentek meg rendszeresen, de a melléklet megszűnése óta is előfordultak különböző lapokban, ma pedig internetes portálokon. 2000 tavaszán egy előadás végén nagy meglepetésemre a színpadra szólítottak a darab szereplői, Örökös Néző címet kaptam tőlük. Természetesen nagyon meghatott, büszke vagyok rá. Mindenkit tisztelek, akár színpadon van, akár a háttérben dolgozik a színház csodálatos világában. Magamat is erős szállal ehhez a világhoz tartozónak érzem. 2010.04.05-én indítottam a blogot. Remélem, kiérdemli az Olvasó folyamatos érdeklődését. J.F.

 
Hírlevél
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
* Napló
Archívum - 2019.

"ESZEMBE SEM JUTOTT" - BESZÉLGETÉS TÖRÖK TAMÁSSAL (2019)

2019.12.22. 16:16

 -  Négy évvel ezelőtt, 2015 őszén láthatta először az egri közönség. Azóta folyamatosan játszik, elsősorban (de nem kizárólag) zenés produkciókban. A képen (Gál Gábor fotója) Cirifischio szerepében a Legyetek jók, ha tudtok című előadásban, Dér Gabival. A beszélgetés a Színészportrék az egri társulatból rovatban olvasható. 

 

 

 

 

GRATULÁLUNK A GG TÁNC EGERNEK ÉS LÁZÁR RITÁNAK!

2019.12.17. 22:34

- Internetes szavazás alapján a Szervezetek kategóriában a  GG Tánc Eger kapta meg az idei Eger Csillagai díjat.
- Átadták az idei Magyar Teátrum Díjakat, amelyekkel a színházi háttér- és kiszolgáló szakmák képviselőit ismerik el. A díjazottak közt van Lázár Rita, a Gárdonyi Géza Színház rendezőasszisztense.

 

AGATHA CHRISTIE: AZ EGÉRFOGÓ

2019.12.05. 18:36
 

   Krimi a Gárdonyi Géza Színház színpadán. A színháztörténet leghosszabb ideje műsoron lévő darabja, 1952-ben mutatták be, s a londoni St Martin's Theater túl van már a 28.000 előadáson!

Bővebben a 2019/20-as évad rovatban!

 

 

 

 


 

50 ÉV UTÁN ÚJRA EGRI SZÍNPADON FÉNYES SZABOLCS-BÉKEFFI ISTVÁN OPERETTJE, A RIGÓ JANCSI

2019.11.17. 18:33
 

   Fényes Szabolcs muzsikája, sok-sok nagyszerű filmdala, a Maya című nagyoperett… Fényes neve maga a minőség garanciája. A Rigó Jancsi zenéje pedig kétségtelenül elüt ugyan az operettek általában megszokott hangzásvilágától, mondhatjuk szokatlannak is, de érzelmekkel teli, áradó, szívbe markoló.

Bővebben a 2019/20-as évadban!

 

 

 


 

MESEJÁTÉKBAN (SZTÁRBAN) SZTÁR

2019.11.03. 14:47

   Vegyes érzelmekkel olvasom egy portálon a következő címet: "Az egri színházban a 12 hónap című mesejáték, főszerepben egy Sztárban sztár leszekkel". Egyrészt értem én, hogy a népszerűség, bár színházon kívül szerzett, segít felkelteni az érdeklődést, s ha valaki a showban szereplés hatására megy csak be a színházba, esetleg meg is szeretheti azt, akár még állandó látogató is válhat belőle. Másrészt számomra van valami szomorú is abban, hogy ezt a népszerűséget használja ki egy írás címe, s nem például a színészi alakítás nagyszerűségére vagy az előadás erényeire utal.
   Akiről a címben szó van, az egyébként Misurák Tünde. Rengeteg internetes oldalon találkoztam a Sztárban sztár show-ban nyújtott teljesítményének dicséretével, különösen miután Jennifer Hudson dalát elénekelte: And I Am Telling You I'm Not Going. Megnéztem a neten, egyetértek, drámaian nagyszerű, lenyűgöző volt! Csak gratulálni lehet. Azt tenném még hozzá, hogy én szerettem eddigi szerepeiben a színházban, revüoperettől az idei évadban is még műsoron lévő abszurd vígjátékig.


 

250 ÉVES, MOLIÉRE-REL KAPCSOLATOS ÉVFORDULÓ, EGRI VONATKOZÁSSAL

2019.10.19. 16:42

   1670-ben írta meg Moliére Le Bourgeois gentilhomme, magyarul Az úrhatnám polgár címen ismert vígjátékát. Első magyar fordítása 250 évvel ezelőttről, 1769-ből származik (szerzője ismeretlen). Egri vonatkozása az évfordulónak, hogy amikor a jezsuita gimnáziumban ugyanabban az évben eljátszották a darabot, valószínűleg az volt első magyarországi előadása. A kép pedig a Gárdonyi Géza Színház 1990-es bemutatójából való (forrása a Népújság korabeli száma), Csuja Imre és a címszereplő M. Horváth József.



 

"AMI JÓ VAN A VILÁGON, SZÜLETÉSNAPJÁN KÍVÁNOM!" BARÁTH ZOLTÁN - BÓKAI MÁRIA 80. SZÜLETÉSNAPJÁRA

2019.10.08. 19:55
 
Fölütöm a Színészlexikont, és szinte hihetetlen számomra, hogy egykori zenés mesterség tanárnőm Bókai Mária, a Gárdonyi Géza Színház örökös tagja, ma nyolcvan éves!
  
   Nekem Tanárnő most is ugyan az az energikus, temperamentumos színésznő maradt, akit pályám elején megismertem. Nincs is kétségem afelől, hogy aligha változott, hiszen még mindig aktívan dolgozik, szervez, legyen szó munkáról, barátokról vagy családról!
   Igen, a Tanárnő már csak ilyen. Mindig is ilyen volt. Azon kevesek közé tartozott, akihez bátran odamehettünk apró-cseprő dolgainkkal, akár színházi ügyekről, akár „szerelmi bánatról” volt szó! „Bókai anyánk”, ahogy gyakorta Önt emlegettük, több volt egyszerű művésznél! Jelenléte biztonságot adott a számunkra, folytonos odafigyelésével és a jókor, jó helyen elmondott szavaival határozottan irányította, ingoványos talajon lévő növendék létünket. Nem csupán megtartotta a zenés mesterség órákat, de minden tudását megpróbálta számunkra maradéktalanul átadni. Még akkor is mellettünk volt, ha vélt, vagy valós kamaszkori sérelmeinktől átitatva, azt hittük, hogy itt a világ vége! Ez az emberi odafigyelés, a lényéből fakadó törődés legalább annyira meghatározó volt számunkra, mint színpadi munkája. Mert nem volt ám könnyű egy pályakezdő színésznek (ahogyan ma sem az) a színház világában olyan mestert találni, akivel őszintén megoszthatta gondolatait, félelmeit és szorongásait, (ami bőven akadt) egy olyan világban, ahol minden értékítélet egyfajta „pálcatörés” az ember énje fölött.
   Az előadások alatt, a takarásban állva csodáltam a Tanárnőt. A Szabin nők elrablása című zenés vígjáték során soha nem mulasztottam el megnézni a kettősét M. Horváth Józseffel: „Róza magába túlteng a próza, maga bölcsebb, mint Spinoza!” énekelték a duettben, elragadóan, hittel, örömmel, ahogyan csak azok tudnak mulattatni, akik zsigereikben érzik ezt a furcsa mesterséget és tudják, hogy lélek nélkül nincs színház! Tanúja lehettem Tanárnő mellett a szerepformálás izgalmas és felelősségteljes folyamatának, miközben szerető féltéssel próbált fölkészíteni minket, növendékeket arra a feladatra, amit be kell töltenünk, ha ezen a pályán maradunk. Soha nem csinált titkot abból, mit gondol a szakma nehézségeiről, a kiszolgáltatottságról, a megfelelési kényszerről, de utánozhatatlan módon mutatta meg azt is, hogyan tudunk védekezni a reményvesztés ellen! Öntől láttam példát először arra, hogy elegánsan is átléphet egy színész egy rosszul megfogalmazott és tévesen értelmezett rendezői instrukció fölött, nem szítva a feszültségeket, hanem elvégezve a feladatát, egyszerűen, önmagát nem meghazudtolva.
   Nem prédikált. Maga volt a példa, óvatosan, szeretettel, emberi szavakkal „gondozva” bennünket. A mesterségórák minden pillanatát élveztem. A Tanárnő mondatai ma is sokszor eszembe jutnak egy-egy szerepelemzés során. Sokat jelentett nekem.
   Mondhatnám azt is „szerelmes voltam belé”!
  Szerelmes a jelenségbe, az okosságba, a kitartásba, abba a megélt női finomságba és megfoghatatlan erőbe, amit akkor és ott, számomra Ön testesített meg.
   Kedves Tanárnő! Azóta eltelt harminc év, és én ugyanúgy látom magam előtt a próbatermet a zongorával, a délelőtti homályban (mert oda csak délután sütött be a nap), látom Tanárnőt az állítható magasságú (mára retró) teleszkópos asztal mögött, kockás spirálfüzettel, amibe a javaslatait írta. És látom azokat a kis piros „vándorfoltokat” is, amik akkor jelentek meg Tanárnő nyakán, amikor valaki jól fölpaprikázta! Előttem van lecsúsztatott szemüvege mögül kinéző várakozó tekintete, amint magába szívja mindazt a kis rezdülést, amit mi „nyikorgó” fiatalok kipréseltünk magunkból!
   És ma is hálás vagyok azért, amit akkor kaptam!
                                                   Tanítványa, Baráth Zoltán


 

MEGLEPŐ VÁLASZTÁS - IGAZOLVA

2019.10.05. 14:17

   Bernard Shaw társadalmi drámáját, a Warrenné mesterségét mutatta be tegnap este a Gárdonyi Géza Színház, Saárossy Kinga címszereplésével, Blaskó Balázs rendezésében. Két megállapítás kívánkozik mindenképp a darabról szólva, az egyik, hogy bár 126 éve, 1893-ban született, ennek ellenére mennyire friss és mai (nyilván hozzájárul Nádasdy Ádám fordítása), ehhez a tényhez igazodott Székely László díszlete és Bodnár Enikő jelmezei is, a másik, hogy mekkora elementáris hatása lehetett a maga idejében, amikor még egészen más társadalmi viszonyok uralkodtak! Örülök a darabválasztásnak, mert szeretném, ha a zenés produkciók mellett minél több és minél szélesebb körből merített példája kerülne színre Egerben a világ drámairodalmának. Elsőre meglepő szereplő választással is szolgált az előadás Csathó Norbert személyében, akit az elmúlt években sokszor, sok szerepben láthattunk már, de ezek mindig csak legfeljebb 1-2 mondatos, rövid jelenések voltak. Igaz azonban az is, ezekből nem egyszer „kiragyogott” (copyright Molnár Ferenc: Az ibolya), felfigyelt rá a néző. A meglepő a „merészség” volt, hogy – igaz, közben elvégezte a Théba Művészeti Akadémiát – mintegy kihagyva fokozatokat, most mélyvízbe dobva, jóval nagyobb terjedelmű és jelentős súlyú, nem könnyű feladatot kapott. A tegnapi bemutatón érződött ugyan rajta az első igazi komoly feladat, a bizonyítani akarás feszültsége, de ez néhány előadás után bizonyára csökkenhet. Annál is inkább, mert elmondhatjuk, hogy igazolni tudta a választást, nem csak néhány mondatos szerepekben van helye a színpadon.
  

ÖRÖKRE ELMENT

2019.10.02. 12:50
 
Karel Gott 1939 - 2019  

  Érthetetlenül kevéssé ismerték valójában idehaza. Akik igen, azoknak többsége is inkább csak a nevét, életművét, dalait már nem, kivéve talán az egy Lady Carnevált. Méltatlan viccelődések tárgya volt nálunk, amit a legkevésbé sem érdemelt a nagyszerű énekes és nagyszerű ember, akit hazájában, Csehországban negyvenkétszer (!) választották az év énekesének. De korántsem csak ott volt a szó legjobb értelmében vett nagy sztár. Németországban például szinte sajátjuknak tekintették, de énekelt a New York-i Carnegie Hall-tól kezdve Japánon át a világ számtalan országában, és sorra nyerte a külföldi fesztiválok díjait is. Dalaival sok-sok örömet szerzett, népszerűsége a kezdetektől máig mindvégig töretlen volt. Százon felüli albuma jelent meg, hasonló nagyságrendű további gyűjteményes albuma. Lemezeiból negyven millió példányt adtak el világszerte. Nyolcvan évesen a most véget ért nyárra tervezte búcsúkoncertjét. Gyógyíthatatlan betegsége azonban ebben már megakadályozta, le kellett mondania, s tegnap éjjel örökre elment. Az éneklés mellett játszott filmekben is, színpadon is (s még a képzőművészet terén is alkotott, festett, kiállításai voltak). A dalai alapján írt musical, mely fiktív történet ugyan, nem életrajz, de azért vannak benne életrajzi elemek, évek óta nagy sikerrel szerepel a prágai Hudební divadlo Karlín, az ottani zenés színház műsorán. A hazai szerzők mellett természetesen énekelt világslágereket is. Ezek egyike az Alphaville Forever Young című dala, a cseh verzió címe: Být stále mlád. Az előadás sokadik ráadása után, már valóban utolsónak, ez hangzik el. S ő valóban az is marad közönségének szerető emlékezetében, örök fiatal. A Cseh Köztársaság elnöke, Miloš Zeman, halálhírére ma ezekkel a szavakkal reagált: "Rendkívűl szomorú hír egész országunk számára. Karel Gott igazi művész volt, aki másoknak adta magát." 

 

SAJNÁLATOS ESET

2019.09.14. 08:45

   Nem szoktam máshol megjelent cikkeket ajánlani, itt a blogon. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban  történt eset - Molnár Ferenc jogörökösei közvetlenül a bemutató előtt letiltották egy átdolgozott  darab előadását - után megszületett, fenti című írás (tiszatajonline.hu) azonban olyan kérdéseket feszeget, magyaráz világos és érdeklődést kiváltó módon, melyekre átlagos néző talán soha nem is gondol. Érdemes elolvasni!  
* A jogtulajdonosok utóbb megjelent
véleménye jelentősen árnyalja a képet.

Sajnálatos eset

 

– így jellemezném a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban elmaradt Molnár Ferenc-átirat bemutatójának elmaradását. Molnár jogörökösei nem engedélyezték az általuk képviselt szerzőnek a Mohácsi testvérek által átdolgozott Delila című darabjának bemutatását.

Joguk volt hozzá, és ennek érvényt szereztek.

Pont.

Ám ahogy az előadóművészek rendre (át)értelmezik az interpunkciókat – a szerzőknek a mű értelmezésére és előadására vonatozó, szövegben, kottában lefektetett jeleit –, úgy én is (át)értelmezem a fenti pont-ot, mondjuk kettősponttá, vagy gondolatjellé, hogy kifejthessem a sajnálatos esettel kapcsolatos skizofrén álláspontomat. Magam is írtam és írok színdarabokat, időnként színházrendezőként dolgozom, az is megesett, hogy felelős színházvezetőként alkalmaztak. Minden minőségemben találkoztam már a fentihez hasonló problémával.

Történetesen ismerem a Móricz Zsigmond Színház vezetőit, tudom, hogy nem tudatos jogsértő akcióként indították útjára a produkció munkálatait. Ismerem Molnár Ferenc jogutódjainak egyikét is, tudom róla, hogy nem korlátolt, rosszhiszemű, haladásellenes személy. És mégis meglett a baj. A színház nagy kalap pénzt, lelkesedést, munkát fektetett a produkcióba, amit aztán kénytelen volt üres nézőtér előtt „bemutatni”. A remélt bevétel elmaradt, a közreműködők munkáját azonban ki kell fizetni. A kiesett előadásokat hamarjában pótolni kell, egyeztetések regimentjét szükséges átprogramozni, díszletet, jelmezt kidobni, hátukat tartani. A jogörökösök elesnek a jogdíjtól, döntésük miatt kígyót-békát kiabálnak rájuk, renoméjuk megcsappan. A közönség viszont ingyen képzelődhet: milyen lehetett (volna) az inkriminált előadás? Megőrizte-e vajon egy szigorúan dokumentációs célokat szolgáló videofelvétel, amelynek elkészítését nem korlátozza a szerzői jog? És ha igen, vajon miként lehetne ahhoz hozzájutni?

Legenda születik.

A színházi szakma felhördül.

Szélsőséges vélemények és indulatok csapnak össze.

Vihar a lombikban?

Tompa Andrea író és színikritikus elegáns írásban ismerteti az eset kapcsán A szerző halott. A szerző (jogaiban sajnos) él címmel jelzett dilemma néhány elméleti dimenzióját. Írásának címében a sajnos szó világossá teszi az álláspontját: szerinte jobb, hasznosabb volna, ha a szerzőket (és örököseiket) nem illetné meg a jog, hogy rendelkezzenek művük előadásának mikéntjéről.  Ez az óhaj a színházcsinálók szempontjából érthető: jöjjön el végre a szabadság, a színpadi megvalósításra szánt műveket hadd tekintsék a mindenkori előadások egyik alapelemeként a szerzői szándéktól immár önállósodott szövegnek, legyen az épp oly szabadon alakítható, mint az előadás többi hatáseleme, úgy, mint a színészi játék, díszlet, jelmez, fény és kísérőzene.

Skizofrén énem írói harmada nem ért egyet ezzel az óhajjal. Szerinte egy színdarab nem szabadon szabdalható, csonkítható, bővíthető, átírható szöveg, hanem koherens műalkotás, amely igenis tartalmazza saját értelmezési határainak kódjeleit. E határokon belül is tág tere marad a mindenkori interpretátornak, hogy átértékelje a mű „interpunkcióit”, és saját hangsúlyaival árnyalja a mű színpadi megjelenítését. De ne legyen joga a mű átszabására, szövegének megváltoztatására még akkor sem, ha „nem tetszik” neki a mű némely mondata, fordulata, megoldása, netán alapvetése. A témával kapcsolatos saját víziója kifejtésére ott a lehetőség: tessék a témáról saját színdarabot írni, ahogyan például a nagy görög tragédiák esetében megtörtént. Aiszkhülosz, Szophoklész vagy Euripidész témáit számtalan szerző feldolgozta Bornemissza Pétertől Jean Anouilh-ig, Eugen O’Neilltől Gyurkó Lászlóig, saját korának és látásmódjának megfelelő formában.

Lehet érvényes, kvalitásos színielőadást létrehozni a hagyományos értelemben vett szerző közreműködése nélkül is.

Amit viszont szerzői énem szerint nem lehet: saját rendezőművészi mondandónk érdekében átszabni, átírni, kifordítani és befordítani egy valaki más által tudatos művészi formába fogalmazott színdarabot. Márpedig ez a színházi gyakorlatban lényegesen többször megesik, mintsem azt a „mezei néző” gondolná.

A leggyakoribb beavatkozás a húzás. Sorokat, szakaszokat, replikákat, akár egész jeleneteket is szokás kihúzni a szövegkönyvből, különféle megfontolások alapján. A leggyakoribb ok és indok az előadás időtartamának csökkentése. A vidéki színházak közönségének egy része a környező településekről érkezik, nekik az előadás után haza kell jutniuk az utolsó busszal, a járművet el kell érniük, tehát este fél tíz és tíz között véget kell érnie a darabnak. Másfelől nézve és indokolva a húzásokat: a tévésorozatokon és amerikai filmeken felnőtt mai közönség nem igényli a hosszasan kifejtett expozíciókat, hamar „átlát a szitán”, a bonyodalomra kíváncsi. Húzzuk hát ki a „túlbeszélt” részeket, karcsúsítsuk a darabot. Az efféle dramaturgi, dramaturgiai manővert még az „élő szerzők” nagy része is tolerálja. A húzás tehát bevett színházi gyakorlat. Zenés darabok esetében a zeneszámok „karcsúsításának” szakmai szakkifejezése is van: a partitúrába, zongorakivonatba, szólam kottába rajzolt Vi – De jel mutatja, hogy honnan hová kell „ugrania” a szólamot játszó zenésznek, énekesnek.

Jóval érzékenyebb dolog az eredeti szöveg megváltoztatása.

Ártatlan megoldás, ha az eredeti szövegkönyv szerint az egyik szereplő azt mondja a másiknak: „Hú, de meghíztál, mióta nem láttalak!”, s ezt az ellenkezőjére változtatjuk, mert a „meghízott szerepet” (hacsak nem Falstaffról van szó) a szereposztás kényszerűségei folytán egy feltűnően vékony színész játssza. Szintén bocsánatos bűn, ha egy ma már kevéssé használt, vagy jelentését vesztett szó helyett a jobb érthetőség végett egy mai szinonimát választunk. Habár – és itt kezdődnek a gondok – már az ártatlannak tűnő szóváltoztatás is problémás lehet, ha a választott szinonima bántóan kiugrik a szövegkörnyezetből.

Egész replikák, netán jelenetek teljes átírása már erősen problematikus. Miért van rá szükség? Az eredeti túl poros, régimódi? Vagy valamely más okból nem tetszik nekünk? Akkor miért akarjuk bemutatni?

A szöveggel tehát olykor bátran (el)bánik a rendező és/vagy a dramaturg.

Érdekes, hogy a zenében se a dallamot és a harmóniákat nem szokása az előadóknak „alkotói módon” megváltoztatni. A hangnemet igen. Azt gyakran „transzponáljuk” az énekesnek jobban megfelelő fekvésbe. Ez szinte magától értetődő dolognak tetszik, noha korántsem következmények nélküli. Egyrészt minden hangnemnek megvan a maga „színe”, amely már egy szekunddal lejjebb vagy feljebb is megváltozik. Másfelől a transzponálás folytán a kísérő hangszerek tónusa is elveszítheti eredeti fényét, egy kis terccel lejjebb a zenekar már „brummog”, feljebb pedig „visít”. A transzponálás tehát „szükséges rossz”, bár az átlagnéző gyakran észre sem veszi. Azt persze észre venné, ha az ismert ária dallamát önhatalmúlag megváltoztatná valaki. A jelentős előadók beérik azzal, hogy a kottában rögzített dallamot énekeljék, hiszen az még akkor is másképpen szól, másképpen hat, ha X vagy Y szólaltja meg  a darabot.

De ne kalandozzunk ilyen messzire, maradjunk az alapdilemmánál.

Milyen mértékig „ildomos” belenyúlni egy ismert színdarab szövegébe?

És milyen mértékig jogszerű?

Jelentős, netán a szerzői szándékkal nyilvánvalón ellentétes szövegváltoztatás nehezen indokolható, s mint ilyen hosszadalmas és szinte megoldhatatlan szerzői jogi perek tárgyát képezheti. A színházi szokásjog szerint, ha az előadás alapjául szolgáló munkapéldány 5–7 százalékban eltér az eredetitől, azt a szerzők (vagy jogtulajdonosok) általában nem szokták kifogásolni, hallgatólagosan tudomásul veszik. Az ennél nagyobb mértékű „beavatkozás” már erősen problematikus. Pedig, ha meggondoljuk, olykor elég lehet egyetlen szó megváltoztatása vagy beleírása is ahhoz, hogy az ellenkezőjére fordítsa az eredetit. Tegyük fel, hogy rendezőnknek valamiért nem tetszik Hamlet ismert monológja, s mindjárt a kezdő sorokba biggyeszt egy önálló, idegen szótagot.

„Lenni vagy nem lenni: nem az itt a kérdés.”

Vagy:

„A tett halála nem az okoskodás.”

Nehogy azt higgyük, hogy ilyesmire senki nem merne vetemedni. Nemzetközi megegyezés szerint a hetven éve vagy annál régebben halott szerzők művei immár közkincsnek minősülnek, így bárki azt teheti velük, amit akar és tud. De amelyik mű túléli a hetven évet, abban azért „van valami”. Nem nagyon árt neki a „szabad felhasználás”, amely nemigen sérthet már jogos vagy éppen oktalan érzékenységeket.

Az élő (vagy rokonaiban túlélő”) szerzőt azonban ritkán kedvelik a színházak. Az olvasópróba előtt adjon néhány bizakodó interjút, a bemutatóra hozzon virágot és pezsgőt, és örüljön, hogy darabja életre kelt. Az előadásokért járó tantiemet majd postán utalják neki. Örülhet annak is. Egyébként ez a legkockázatmentesebb szerzői viselkedés. Ha az előadásnak sikere van, az a szerzőé (is). Ha bukott, úgy a gyenge színházi tálentumok nyilván elrontották az amúgy remek darabot. Szerző mossa kezeit.

Élő szerzőként tisztában vagyok vele, hogy egy mű mindenkori színrevitelének megvannak a maga sajátos, helyi lehetőségei, melyek esetenként távol eshetnek a szerző által optimálisnak tartott feltételektől, adottságoktól. Ilyenkor a szerző mérlegel, milyen mértékű lehet az a kompromisszum, amelynek megkötése még szolgálja darabjának az általa fontosnak tartott értékeit, és mi az, amibe már „nem megy bele”. Ráadásul az esetleges szerzői engedékenységnek nincsenek világos kritériumai. Velem előfordul, hogy egy készülő előadás esetében egy bizonyos, szándékomtól eltérő megoldást szerzőként nem sérelmezek, míg más esetben éppen az a megoldás az, amely miatt nem engedélyeztem a bemutatót. (Az ördög mindig a részetekben lakik.) Szerzői hiúságomat legyezgeti, ha egy színház színre óhajtja vinni egy darabomat. De mélyen sérti önérzetemet, ha azután egy kéretlen átiratban látom viszont azt a színpadon. Még akkor is, ha az átirat netán sikeresebbnek bizonyul az én eredeti művemnél. Volt példa erre is, arra is. Az is megesik, hogy egy általam kedvelt színházművésznek szabad utat adok: azt csinál a darabommal, amit akar. Más esetben egy, a szakmában elismert rendezőnek nem engedtem, hogy színre vigye egy darabomat, mert nem kedveltem az illető hajviseletét. Van, hogy az ígért jogdíj mértéke befolyásolja döntésemet. Ha van az a pénz… és éppen szükségem van rá… Máskor viszont ingyen adom a bemutatási jogot egy számomra ismeretlen, amatőr társultnak. Nincsenek elveim. Érzéseim vannak. És jogom, hogy azt tegyek a saját darabommal, amit akarok.

Rendezőként viszont magam is bele-belenyúlok az eredeti szövegkönyvekbe, legjobb meggyőződésem és tehetségem szerint, lehetőleg vigyázattal és mértékkel – ilyen-olyan okból és céllal. Magam is rendeztem így Molnár-darabot, botrány és jogörökösi tiltakozás nélkül. De az sincs kizárva, hogy egyszer az én rendezői hátamon csattan majd a szerzői ostor. Ez benne van a pakliban.

A Kolibri Színház gyakorló dramaturgjaként említem, hogy mi sosem kezdünk úgy egy bemutatandó darab próbáiba, hogy ne tisztáztuk volna jó előre a szerzői jogokat. Negyedszázados működésünk alatt persze akadt egy-két rendezetlen ügy, ám ezek az esetek hál’ istennek a számunkra kedvezően, szerencsésen végződtek. De meg kellett tanulnunk, hogy ha jogállamban élünk, akkor be kell tartanunk a jog kvalitásra, társadalmi státuszra, művészi rangra, megváltó szándékra stb.-re való tekintet nélküli, mindenkire egyaránt vonatkozó szabályait.

Van azután még egy szempont, amelyet egyszerre tekinthetünk pénztári és „erkölcsi” szempontnak is. A színház meghirdeti a szerző nevével fémjelzett mű bemutatását. A nézők jelentős része erre „megy be”, no meg a játszó színészek kedvéért. (Megesik, persze, hogy a rendező munkájára kíváncsi, de tapasztalatom szerint ez azért ritka.) Molnárt hirdetünk és Horváthot adunk? Ez azért nem egészen gilt.

A sajnálatos eset kapcsán mindenesetre érdemes eltűnődni a demokrácia adta működési kereteink törékenységén. Komplementer igazságok rendszerében élünk, kénytelenek vagyunk olykor a mások igazságát is (el)viselni, még akkor is, ha ez saját szabadságunkat korlátozza. Nem olyan nagy baj ez – amíg jobbat nem találunk ki.

Horváth Péter DLA

BOCSÁNATKÉRÉS A VALAMIKORI KÖLYÖKTŐL - KÓSA ZSOLT PORTRÉ

2019.09.01. 21:27
 
Kósa Zsolt  

 - Beszélgetésünkre készülve felfigyeltem egy bejegyzésre az Ön Facebook oldalán. „Megtört a jég! Szülővárosomban lépek fel.” Az öröm mellett kis belül őrzött szomorúságot, keserűséget, esetleg valami mást – remélem beszélgetésünk után már tudni  fogom a megfejtést - éreztem belőle kiolvashatónak.
 

- Amikor elmentem Egerből, olyan húsz éve, akkor még nem játszottam színházban nem is tűnt úgy, hogy fogok valaha. Én akkor zenélni mentem el. Bizonyára sokan nem tudják, hogy itt, a Gárdonyi Géza Színházban műszaki dolgozó voltam. Volt akkor itt egy színházi zenekar is, a Momentum (a zenekarról bővebben olvashatnak a blogon, videó felvételekkel,  ). Én még nem játszottam – néha beszálltam esetleg egy-egy dalfoszlányra –, de ott voltam mindig a próbán, nagyon érdekelt, ezt akkor érleltem még magamban. Egyébként jó zenekar volt. Sokat ki lehetett volna hozni belőlük. Évekkel később zenéltem együtt Pesten közülük Szőllősi Lajossal. Csináltunk egy egész jó zenekart, ez volt a Vastrabant, intellektuális, „sarkos” rockzenét játszottunk. A lemez még velem jelent meg és azután is még néhány szöveget kértek tőlem (szövegírással is foglalkozom), de akkor már annyira hívtak színházakba, hogy már nem tudtam összeegyeztetni. Szintén a Momentum tagja volt Szabó Attila, "Keszi" - vele is találkoztam évekkel később Budapesten és nagyon érdekes hangulatú dalokat írtunk, nagy részük megtalálható a You Tube-on...

- Egerben tehát egészen mostanáig sohasem játszott.

- Nem. Az előfordult, hogy beöltöztünk mi is és statisztaként ott voltunk a színpadon. Ezt örömmel vállaltuk, de csak egy jó buli volt az egész. A katonaság után a Harlekin Bábszínházba kerültem át ügyelőnek. Demeter Zsuzsa volt a vezetője, nagyon tiszteltem a fanatizmusát, amellyel képes volt szinte a nulláról olyan bábszínházat létrehozni, ami iskolája lett a szakmájának. Ott megláttak bennem valamit, s kezdtek használni, ott már báboztam, beszéltettek. Zenélni is akkor kezdtem el. Elköltöztem Pestre.
   Van egy dolog, amit haveroknak szoktam elmesélni, ha nagyon faggatnak, de úgy érzem, most is muszáj, mert különben nem érthető az egész. Volt bennem egészen gyermekkoromtól kezdve egy gátlás, noha egyértelműen tudtam már egészen kicsi koromtól kezdve, amit most is tudok. Egy hihetetlen bizonyosság. Szerintem azok, akiknek van tehetségük, küldetéstudatuk, azok már gyermekkorukban tudják ezt –  ebben egészen biztos vagyok. De olyan családból jöttem, ahol ez nem volt a központban, nem volt senki a környezetemben, aki erről tud valamit. Így nem nagyon tudtam vele mit kezdeni, hiába formálódtak bennem a dolgok. Elnyomtam magamban egyfajta görcsként. Sokáig tartott. Azután, amikor teljesen véletlenül a Gárdonyi Géza Színházba kerültem, feljöttek bennem újra ezek az érzések. A színházban nagyon jó közeg volt, de – Isten ments, hogy bárkit is megbántsak –, voltak néhányan olyanok is, akik nem úgy álltak a munkájukhoz, ahogyan szerintem kellett volna. Nem akartam, hogy esetleg én is ilyenné váljak. Ezzel az attitűddel egyszerűen elvették a kedvem, holott buta voltam, mert azokra kellett volna figyelnem, akik nem ilyenek, Csendes Lászlóra, például. Pedig ilyenkor nem azt kell csinálni – ma már tudom –, hogy valakik miatt nem megyek ebbe a csapatba, hanem igenis odamenni és felmutatni egy jobb mintát. Teljesen tapasztalatlan fiatalemberként akkor még nem jöttem rá. Bár én nem beszéltem a kétségeimről, de ha valaki akkor azt mondta volna nekem, figyelj, itt a lehetőség, mutasd meg, akkor lehet, hogy az egész pályám innen indul, Egerből.
  Amikor először hívtak színházba, egy konkrét szerepre, mindenféle háttér nélkül (addig én csak zenekari próbákra jártam) bementem egy csapatba, s ahelyett, hogy zavarban lettem volna, beléptem és abban a pillanatban éreztem, hogy menni fog. Természetesen az azóta összeszedett tapasztalattal azt kellene mondanom, nem igazából ment, de rögtön értettem minden instrukciót. Ez az, amikor az embernek ott van a bizonyosság, tudja, hogy ez az útja.

 

- Ezt a bizonyosságot az élet azután igazolta is.

 

- Játszom olyan emberekkel, akik megdöbbennek azon, milyen módon dolgozom a színpadon. És olyanokkal is, akik emlékeznek rám, amikor még egy kis melós kölyök voltam. Elégtétel ez saját magamnak, mert úgy érzem, azt a kis kölyköt, aki akkor voltam még 17-18 évesen is, az elkövetkező években becsaptam és most próbálom ezt helyrehozni és elnézést kérni attól a gyerektől. Szerencsére jó visszajelzéseket kapok. Nagy produkciókban, stadionokban és kőszínházakban is fellépek. Igazolódni látszik, hogy van helyem. Elnézést kérnem azért kell attól a kölyöktől, mert már hamarabb kellett volna. De a 17 éves korom utáni más úton járás kellett ahhoz, hogy ma így gondolkodjam. 

 

- Azt mondta, vannak, akik megdöbbennek azon, milyen módon dolgozik a színpadon. Ezzel nyilván a hivatásához való attitűdjére utal, de ugye, ki nem mondott kritikai éle is van a mondatnak. Szeretném, ha bővebben is beszélne mindkettőről.

 

- Ha valaki – sajnos akad ilyen is – nincs a helyén és mégis tolakszik, azzal két probléma van. Az egyik, hogy a közönségtől elvesszük azt az élményt, amit adhatna egy sokkal jobb képességű ember, miközben azt a helyet betölthetné, aki tehetséges, elhivatott, szorgalmas, mindent megtesz a legnagyobb alázattal a közönség szolgálatáért. Így rosszabb esetben még csak nem is tudják, hogy máshol milyen színvonal létezik. Ha valahogy mégis betévednek egy igazán minőségi előadásra, ahol a társas játékon – ami a színház – belül azért kiemelkedő egyéni teljesítményeket is látnak, akkor visszamenőleg becsapva érezhetik magukat – és jogosan. A közönség pedig nem volna szabad, hogy vesztes legyen, mert minden nélkül lehet színházat csinálni, de közönség nélkül nem. A publikum semmibe vétele, kollégák letaszítása a trónról, ez az a két dolog, amit nem lehet megbocsátani senkinek, még annak sem, aki szimpatikus egyébként, mint magánember. A feladat kiválasztja az embert, s a tehetség kötelez. Ez egy szolgálat. Esztétikai élményt okozni a nézőnek.  Én nem dolgozom, én élvezek minden percet. Ha észrevenném magamon, hogy tehetségtelen, kókler, kontár vagyok, belehalnék, de nem csinálnám.
   Hála Istennek nem kapok rossz kritikákat. Sőt, olyan helyzetekbe is kerülök általam nagyra becsült kollégákkal színpadra lépve, hogy engem valakivel szembeállítva dicsérnek, amit nem értek, mert ha én jó vagyok, az nem jelenti azt, hogy más rossz. Ilyenkor kellemetlenül érzem magam. Bármenyire is igyekszik egy kritikus alátámasztani szakmai véleményét, az akkor is csak egy vélemény. Nyilván nem írhatja oda minden mondat után, hogy ez így van – szerinte. Ezzel nem bántani akarom ezt a szakmát. Olyan haszna bizonyára van, hogy amikor egy bizonyos kritikusról hisszük, ízlése nagyjából egyezik a miénkkel, s ő dicsér, ajánl valamit, akkor kíváncsivá tesz.

 

- Sokféle műfajban áll színpadra. Van köztük kedvesebb a többinél?

 

- Mindegyikben megtalálom azt, ami nekem jó, és ha valamit jól csinálnak, akkor nagyon tetszik. Ha megbíznak valamilyen feladattal, nem az érdekel, hogy az én ízlésemnek megfelel-e, hanem ha úgy érzem, képes leszek jól megoldani, akkor én abban jól érzem magam. Ha kapok egy olyan feladatot, amit szerintem nem fogok tudni jól megoldani, bármennyire tetszene is, azt mondom, nem kérem.
   Azért szeretem a színházat, mert a műfajokat, stílusokat (melyek között vannak kapuk, átjárók) arra használják, hogy megkülönböztessenek bizonyos vonásokat. ez nagyon érdekes játék.         
  Sokáig toltam el például magamtól az operettet. Nálunk, rockzenészeknél annak idején volt a műfajjal szemben passzivitás, kicsit talán cinizmus is. Azután jó pár éve valaki helyett be kellett ugranom a Csárdáskirálynőbe, Kerekes Ferkó szerepébe. Segítség volt, de rájöttem, hogy nem áll rosszul nekem, a karakterem is megy hozzá, a hangom teljes mértékben, s megnyugodtam, nem csinálok magamból bohócot. Elkezdtem élvezni a próbákat.

Általában azért olyan feladatokra találnak meg, mint most itt Egerben is, az Egri csillagok musical Szolimán szultánja. Amikor ki kell énekelni háromvonalas dolgokat.

 
   

Nagyon sokat hívnak, innen például most egy napra megyek haza Budapestre, s onnan már indulok Sopronba, majd Esztergomba és Komáromba. Sokat játszom - szinte csak főszerepeket - a Komáromi Magyar Lovas Színházban. Erre azért vagyok büszke, mert "idős" koromra megtanultam lovagolni, és nagyon tetszik. Sok helyet bejártam már, szinte az ország összes színházában voltam, de arra egyszerűen nem adódott lehetőség, hogy itt játsszak Egerben. Ez csak most jött el. Szolimánt nagyon kevesen tudják elénekelni úgy, ahogyan meg van írva, általában egy oktávval mélyebben oldják meg. Már régen „eldöntöttem”, hogy én ezt egyszer itthon énekelni akarom, de nem tettem érte semmit… Nagyon nagy öröm, hogy ez a régi álmom mégis valóra vált. Sok munkát, főszerepet visszamondtam az ütközések miatt, azért, hogy most itt lehessek. Miután sok történelmi rockoperában énekeltem, ha hívnak egy vígjátékba, nagyon tudok örülni. Most a komáromi Magyarock dalszínház hívott a Szép nyári nap Neoton-musicalbe. Jó érzés, hogy ez most nem annyira az énekhangomról szól, hanem van sok vicces jelenetem. Partnerem pedig az a Faragó András – s ez egyfajta időutazás –, akit itt, az egri színházban ismertem meg 91-ben, néha összefutottunk Pesten, de sohasem dolgoztunk együtt. Egyre többször érzem azt, hogy életútjaink találkoznak bizonyos emberekkel. Megvalósulnak olyan dolgok, amelyekkel gondolatban eljátszom néha.

 

- Említette, hogy szövegírással is foglalkozik, de nem csak dalszöveget ír, hanem darabokat is. Néhány napja bemutató volt a Budai Szabadtéri Színházban, Kósa Zsolt-Szepesi Richárd: Léla szeme.

 

 
   

 - Évekig érleltem. Műfaja musical-thriller, vannak benne misztikus elemek is. Akartam írni egy olyan történetet, ami arról szól, hogy a mai világunkban mennyire a kirakat látszik lényegesnek, s a valódi értékkel, ami azonban nem csillog-villog feltűnően, azzal nem foglalkozunk, pedig nem az a lényeg, amit látunk. Van egy világtalan lány, aki nagyon szép és kedves, szereti az egész város és van egy fiú, aki torzszülött, átokkal sújtott. A lány, mivel nem látja, beleszeret, mert a lelke jó és szép. A város kirekeszti őket és az üldözésükre indul, ehhez kell egy főgonosz, aki kavarja körülöttük a rosszat, e köré van építve a történet. 
   Találtam hozzá egy hihetetlen jó zeneszerzőt, aki szintén világtalan, mint a főhős Léla, de nem ezért írta ő a zenét, teljesen más ügyben, véletlenül találkoztunk. Nyertem egy Nemzeti Kulturális Alap pályázatot – amihez pedig nem sok reményt fűztem –, az előbemutató után létre tudtunk hozni olyan előadást, ami méltó az elképzelésemhez és a többiek munkájához. Hihetetlen csapat állt mögém, s ez kötelez. Talán valamikor az Agria Nyári Játékok műsorára is felkerülhet. (Videó részletek a Léla szeme előadásából *
ezen a linken.)
   Okos Tibor barátommal, aki az egri zeneiskolában tanít, írtunk egy folkoperát, Móricz Zsigmond Árvácska című regényéből (ezzel már nyertünk korábban is NKA pályázatot). Végig népzene, olyan hangszerekkel, amelyeket csak a népzenészek ismernek. Miután a librettót megírtam, a zenébe próbáltam nem is beleszólni. Szóba került már az egri színházban bemutatás lehetősége is, de most Nyíregyházával tárgyalok. Nekik prioritásuk lehet, úgy érzem, tekintettel a szatmári környezetre, a Móricz Zsigmond Színház névre. Meglátjuk.

 

Én úgy mentem el innen, hogy mindent hátrahagytam, de ahogyan telt az idő, előjöttek az emlékek, a mit, hogyan rontottam el gondolatok, s ezek folyamatosan bennem voltak. A szüleim itt laknak, de akárhányszor jöttünk, csak átutaztunk a városon és haza. Ez a pár nap most nagyon jó volt arra is, hogy a családdal együtt sétáljunk a városban. Itt próbáltunk a főiskolán, ahová jártam, művelődésszervező szakra. Nem volt semmi harag bennem, amikor elmentem, mentem szerencsét próbálni – és sikerült, de mára helyükre kerültek a dolgok. Az ember elmegy valahonnan, s az évek múltával rájön, hogy mégiscsak odatartozik... Nincs bennem keserűség, de úgy érzem, hogy erre már hamarabb kellett volna sort kerítenem. Én vagyok tehát a hibás, nem mások. Hamarabb be kellett volna látnom, hogy olyan nagyon messzire nem kellett volna elmennem.  

 

- S ezzel meg is kaptam a megfejtést a Facebook bejegyzésével kapcsolatos gondolatomra. Köszönöm a beszélgetést!

 

KITÜNTETÉS

2019.08.19. 20:00

   Augusztus 20-a alkalmából kiemelkedő munkája elismeréséül Magyar Ezüst Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetést kapott Tóth Karolina, a Gárdonyi Géza Színház táncművésze. Gratulálunk!
 

A SZEMED UGYE CSILLOG MÉG? (MADE IN HUNGÁRIA AZ ÉRSEKKERTBEN)

2019.08.04. 14:02
 

   Nagyot nézhet, aki egy-két év kihagyás után jut el a Pinceszínház Érsekkerti Nyári Játékok előadássorozatának valamelyik estjére, de akár csak az elmúlt évhez képest is jelentős változásokkal találkozhat a néző. Elsőnek az tűnik szembe, hogy a most már kevésbé erőd-szerűen bekerített területen máshová került a bejárat, s rögtön ezután az, hogy szervezettebb lett így a fogadótér. Ezeken túl azonban a nézők kényelmét szolgáló még fontosabb fejlesztések, hogy a két éve cserélt, a régi padokat felváltó széksorokra párna került, s van lehetőség esőkabáthoz jutni (a színészeket pedig a színpad új teteje védi), s a büfé is kapott egy fedett részt, ahol esőben is le lehet ülni. A kilenc éve tartó nyári játékok körülményei valóban évről-évre javulnak, hogy minél tökéletesebb élményt nyújthassanak a három játszóhely – nagyszínpad, kamaraszínpad, gyermekszínpad – közönségének.   
   Hiába volna persze mindez, ha nem volnának olyan népszerűek az előadások. A népszerűség oka pedig kettős. Az egyik ok a valóban „csak” szórakoztatni akaró, rengeteg vidámságot adó darabválasztás. Zárójelben azért megjegyzem, hogy én nagyon örültem a korábbi években a sorból kilógó (?) két produkciónak, a Kávécsarnoknak, Szép Ernő finom, cizelláltan megírt darabjának, de ugyanúgy Vujicsics Tihamér Éjféli bemutató című operaparódiájának is és azt is igen sajnáltam, hogy nem valósulhatott meg az operabemutató, amiről egy időben gondolkodtak. Nem szabad lebecsülni ezt a darabválasztást, ami sok örömet okoz a nézőknek, főképpen akkor nem, ha a színrevitel, a rendezés, a játék színvonala magasra teszi a mércét.

 
Gál Gábor fotóján Fekete Gábor és Erdélyi Tímea (a kép forrása a Pinceszínház honlapja)  

   "A szemed ugye csillog még / hiszed ugye, amit akkor rég, / hogy az igazi csak most jön még." Fenyő Miklós Kell egy álom című lemezének egyik dalából van az idézet. Ez a dal nem hangzik el a Made in Hungária című előadásban, s mégis itt a helye! Nemcsak azért, mert Fenyő hitvallása is lehetne ez a három sor és ez a hitvallás áthatja egész munkásságát. Ez az általános kapcsolódás a most látott produkcióhoz, de van konkrétabb is. Kezdődik az előadás. Megjelenik a színen Ricky (azaz Fenyő Miklós) alakítója, Fekete Gábor, énekelni kezdi az Angyalföldi pálmafák című dalt. "Száll a kék acélmadár / A nagy óceán fölött. / Hazatér egy parki jómadár, / Ki régen elszökött. / Szíve álmokkal tele…" Őszintén, kedvesen csillog a szeme közben, máris magunkénak érezzük azokat az álmokat, s miután szinte azonnal megnyerte magának a közönséget, mindvégig meg is tudja tartani rokonszenvünket, vagány és szerény, érzelmes („nyál” – mondják a darabban bizonyos szituációkban arra, ami érzelmes, holott nagy baj van, ha az érzelmek szégyellni valók) srácot állít elénk, akit jó megismerni. Fekete Gábor az idén diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, zenés színész szakon, de már túl van olyan kőszínházi nagy feladatokon is, mint Danceny lovag (Hampton romantikus színművében, a Veszedelmes viszonyokban), Boka (Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk), Raoul, a festő (Kálmán Imre A Montmartre-i ibolya című operettjében) vagy Rádiós (A padlás című Presser musicalben). Telitalálat volt őt kérni fel az egri előadás főszerepére (azt én nagyon hiányoltam, hogy a címadó dalt nem énekelhette el ő is a fináléban, legalább a tapsrendben). Szívesen látnánk máskor, más produkciókban is, de azt is nagyon reméljük, hogy a Made in Hungária a jövő nyáron is láható lesz még!
   Azt is gondolhatnánk, az elhangzó sok-sok Fenyő szerzemény már önmagában záloga a sikernek, valamennyi igazság akad ebben, de láttam én ugyanezt más (nem is alkalmilag összeállt, viszont igaz, kevesebb profit maguk közt tudható) társulat előadásában is, szintén szabadtéren, nagyon kellemes nyári, csillagfényes estén, s bár ott is jól éreztem magam, ebben az egri, most éppen borongós és hűvös éjszakában mégis sokkal maradandóbb volt az élmény. Azért, mert a főszereplő és a többiek mindvégig egy hullámhosszon tudtak maradni, mert igazságtalanság volna nem megállapítani, hogy mindenki – sok-sok éves gyakorlattal rendelkezők és éppen csak kezdők, folyamatosan kőszínházban játszó, rutinos szereplők és talán csak ezeken az érsekkerti nyarakon fellépők, színészek és táncosok, a színpadon nem látható alkotók -, mindenki szívvel-lélekkel vett részt a produkcióban. Nem csak a szemek csillogtak, csillogott, sziporkázott itt minden.     
Az előadás még 10 alkalommal látható ezen a nyáron.

Szerző: Fenyő Miklós, Tasnádi István
Rendező: Méhes László (Jászai Mari-díjas)
Rendező asszisztens: Kiss Alexandra
Díszlet: Rózsa István
Jelmez: Horváth Kata
Zenei vezető: Csüllög Judit
Koreográfus asszisztens: Kelemen Dorottya
Koreográfus: Kispál Anita
Ricky: Fekete Gábor
Jerry Lee Lewis: Miller Zoltán
Rudi: Ágoston Péter
Röné: Gulyás Hermann Sándor
Csipu: Várhelyi Áron
Tripolisz: Borbély Ricsi
Kis Nyírő: Takaró Kristóf
Bigali elvtárs: Szerémi Zoltán
Rendőr: Radvánszky Szabolcs
Vera: Erdélyi Timea
Marina: Kelemen Dorottya
Anya: Tatár Gabriella
Apa: Várhelyi Dénes
Sampon: Káli Gergő
Hella az NDK-ból: Soós Diána
Gretchen az NDK-ból: Dér Gabriella     
Táncosok: Dunai Bettina, Nyeste Adrienn, Siklódi Szilvia, Tandi Zsófia, Törteli Nadin, Emődi Attila, Füzesi Csongor, Gulyás Armand, Nagy Csaba

 

JÚLIUS - A BUDAI VÁRSZÍNHÁZ TÁRSULATA EGERBEN, 1922-BEN (A SZÍNHÁZI ÉLET CÍMŰ LAPBÓL)

2019.06.26. 12:02

 

A társulat az Érsekkertben
Papp Manci, Koppány Böske, Czakó Pál. S. Fáy Szeréna, Tarnai Margit, Nagy Pál, Dénes Rózsi, Orbán Viola (Mészöly felvétel) 

 

   Az egri kislány mind büszke, állapítja meg a nóta. Sőt, azt is leszögezi, hogy ha büszke, van neki mire. Hát ez határozottan igaz. Az egri nők elsősorban saját magukra büszkék, törökverő Dobó István uram zivataros napjai óta. És még sok mindenre, áldott szép városukkal kapcsolatban. Különösen nyáron. Az egri nyár csupa gyönyörűség, annak a nemes aranyfénye csillan ki a nagy egri remete, Gárdonyi Géza írásaiból. A kis püspöki város olyan fehér, olyan ragyogóan kedves ilyenkor. A szelíd hegyek között csöndesen álmodozik a város. Álmodozik, de bezzeg nem alszik. Finom, de vidáman pezsgő az élet Egerben.
   A nyár nem jelent holtszezont a vidéki város életében, semmilyen tekintetben sem. Különösen színházi szempontból nem.
   Egernek pompás színtársulata van, minden kétségen felül fővárosi színvonalon álló művésztársaság, hiszen a budai Várszínház társulatának nyári állomáshelye. Nyáron Egerben tartja főhadiszállását Czakó Pál direktor. Ott sem szeretik őket kevésbé, mint nálunk, Pesten. A közönség érti és szereti a színházat, hálás, kitűnő publikum.
   A műsor pompás, a társulat magával vitte a fővárosi színházak minden nagy sikerét. Természetesen az operettek vezetnek népszerűség dolgában. A Hollandi menyecske és a Hamburgi menyasszony Egerben is közkedvelt hölgyek és a délceg Ördögh báró ott is alaposan megdobogtatja a szíveket. De a komolyabb műfajok is ugyancsak megtalálják a maguk publikumát. Ezt Fáy Szeréna nagysikerű vendégjátéka bizonyítja a legszebben.
   A társulat tagjai mind régi ismerőseink. Az első primadonna 
 a bájos direktorné, Papp Manci. Rajonganak érte. Nagyon szeretik a kecses Marczinka Vicát is, a társulat szubrettjét. A fejedelmi termetű Dénes Rózsi sokoldalú tehetség, most inkább drámákban játszik, de emlékszünk még arra, amikor énekes szerepekben aratta a sikereket. Az urak között elsősorban Nagy Pált említjük meg, a kitűnő baritonistát, az operettekben övé az első szerep. Az egri közönség rendkívül kedveli Szentiványi Bélát is. Őt az Apollóból ismeri Budapest. Érdekes egyéniség Anday Ernő, fiatal színész, drámában, zenés darabokban egyaránt kiváló. Rendezni is szokott. A társulat egyik főerőssége Solymossy Sándor, a különös, szárazhumorú táncos komikus, aki nemrégiben a fővárosban játszott még, mindig és mindenütt nagy tetszést aratva. Igazi bohémtermészet, szeret vándorolni. Egerben is óriási sikerei vannak.
   Ha a társulatról beszélünk, természetesen nem feledkezhetünk meg egy kiváló jellemszínészről, magáról a direktorról. De Czakó Pál nemcsak mint igazgató, mint színész, mint rendező kiváló. Az egri társaság és az egri társulat között fennálló szíves viszony is elsősorban az ő érdeme. A társulat nemcsak a színpadon népszerű. Igaz, hogy részt is vesz a város örömében, bújában. Nagy ünnepélyeken, vacsorákon, a pompás kirándulóhelyeken, a város nagyszerű fürdőjében mindenütt találkozhatunk a színészekkel. Az ő vidámságuk, jókedvük, a direktor ötletessége nem szorul a színház falai közé.
   Annál szomorúbb az egriekre nézve, hogy a Budán és Egerben rettentő munkát végzett társulat kénytelen egy hónapig pihenni. Augusztus tizenötödikén zárnak és attól kezdve eggyel kevesebbre lesznek büszkék a kislányok a szürke ménesek és a bikavér városában.   (Kiküldött munkatársunktól)
 

MEGLEPŐ FÉRFIAK

2019.06.12. 19:24

   Úgy van az, ahogyan mondják – igazi színész a kis szerepben is megmutatja tehetségét. De azért az is igaz, csak akkor mutathatja meg mit tud, ha kap arra alkalmas feladatot. A most véget ért évadból három „meglepetést” szeretnék megemlíteni, történetesen mindhárom a társulat férfi tagjaihoz fűződik, ezért a – tudom, kicsit hatásvadász – cím.
  Balogh András polgármestere az első, Móricz Zsigmond: Rokonok című darabjában. Régen láthattunk tőle ilyen igazán figyelemre méltó, borzongatóan eleven figurát. Számomra emlékezetes Claudel: A selyemcipő című darabjában elmondott két monológja. Bár csak nyúlfarknyiak voltak, igazi színházi élményt jelentettek, mint most  ez a jóval nagyobb szerep is.  
   Nagy András a második, akit az évek során sokféle műfajban, sokféle hangulatú szerepben láthattunk – természetesen vidámakban is. (A nagyon is komolyak közül a Rómeó és Júliát azért említem, mert kedves „idézetként” felelevenedhetett az elég régen egri színházba járó közönségben Kascsák Dórával (*) játszott címszerepe most a Liliomfiben, amikor Mariska és Liliomfi az erkélyjelenet soraival vallanak egymásnak szerelmet, s a szerelmespár ugyanaz a két színész, mint akkor régen, az eredeti Shakespeare darabban.) Mégis, minden eddigi egri szerepében látva is meglepett. Sikerült nemcsak eredeti, hanem kedves, szerethető, igazi bohém szerelmes figurát formálnia úgy, hogy a benne rejlő humor könnyen befogadhatóan, rokonszenvesen – anélkül, hogy „sok” lett volna, ahogyan azt a szakmában mondják – olyan koncentrációban került felszínre, ahogyan eddig talán még nem. 
   Török Tamás a harmadik. Láthatóan évadról évadra fejlődik színészi személyisége és ad egyre többet elsősorban a zenés műfajban.  

* Szerepkettőzés: Kalmár Zsuzsa mellett, néhány előadáson.


 

ÉVADZÁRÓ - DÍJAK

2019.06.07. 14:56

   Az évadzáró társulati ülésen átadták a hagyományos díjakat. Az évad táncművésze díj átadására a Színház a blog tulajdonosát kérte fel. (A díjazottakat lásd a 2018/19-es évad rovarban!) 



* Az évad táncművésze díjat a színház felkérésére a blog tulajdonosa adta át.

EGY ESTE BERLIN VILÁGHÍRŰ REVÜSZÍNHÁZÁBAN

2019.05.02. 16:41

Friedrichstadt-Palast – emlékszem, olvastam valamikor budapesti vendégszereplésükről, majd 1973-ban, a berlini Világifjúsági Találkozón láttam néhány jelenetet előadásukban, de nem az épületükben, hanem nappal és szabadtéren, az Alexanderplatzon álló tévétorony lépcsőfeljáróján vonult le a tánckar. Mindeddig ennyi volt a kapcsolat, de mivel én szeretem a - régi értelemben vett (s szándékosan nem régimódit írok) – revüt, mindig is vágytam rá, hogy egyszer megnézhessem ezt a világhírű együttest. A „régi értelem” ugyan már csak részben igaz, a hagyományos elemeket beépítették egy nagyon mai, modern előadásba. Hozzám közelebb állnak a 20-as, 30-as évek revüi, ennek ellenére lenyűgöző volt a nagyjából kétszer egy órás produkció, az énekesek, a girl-ök, az akrobatikus mutatványok, a humoros elemek mai, sőt jövőbeli (sci-fi-szerű) keretbe illesztett, színes, magával ragadó világa. A Friedrichstadt-Palast nézőterén 1899 ülőhely van és nem volt egyetlen üresen maradt szék sem. Maga a színpad 2200 négyzetméter, valamint van további 700 négyzetméternyi tér, a főszínpad mellett oldalsó, első és hátsó színpadok, vizesmedence és dobogók – az előadásban valamennyi helyszín és a légtér is szerepet kap. „VIVID – Grand Show” és az alcím „A Celebration of Life”, azaz az élet ünnepe. Hatalmas szereplőgárda - egy-egy show-ban több mint 160 résztvevő lép fel, csaknem végig élő zenekari kísérettel -, fantasztikus színpadi technika, a legmagasabb színtű profizmus, de egyetlen pillanatra sem lehetett azt érezni, hogy csak rutinból és nem igazi lelkesedéssel és szívvel szórakoztatják a közönséget, ünneplik velünk együtt az életet.


 

MEG AKART SZÜLETNI

2019.04.19. 14:15

   Mindössze kétszer láttam színpadon. Majdnem három volt az a kettő, de mégsem - az első lehetséges alkalmat elszalasztottam, arra az időpontra már megszervezett, lekötött külföldi utam volt. Mindössze ennyiszer. Felvételről többször (de az más, akkor is, ha a tehetség, a színészi erő így is sugárzik). Mindig azt éreztem, igen, ő őszintén, értelmileg-érzelmileg mélyen egy a hivatásával. Maga a színészi alázat, kötelességtudat, elhivatottság. De nem „csak” ennyiről van szó. Magánember lénye bár nem tartozik a nézőre, így rám sem, mégsem igaz így a dolog, hiszen megismerhettem szintén felvételről látott-hallott beszélgetésekből, portrékból azt is, s rokonszenves gondolatai, életről való felfogása, a nagy társaságot, zajos, élénk életet kerülő attitűdje, könyvszeretete, s még sok minden oly közel áll hozzám is. Hallgatva őt nem egyszer éreztem, mennyire egyet gondolunk. Szerény - pedig van mire büszkének lennie, s körülveszi, természetesen megérdemelten, a szeretet és rajongás. Finom - de a színpadon, ha kellett tudott akár nagyon ordenáré is lenni. Intelligens - és (bármi furcsán hangozzék ez esetleg, hiszen a színészi lét velejárója a kitárulkozás) visszahúzódó. Mindenkivel udvarias, de távolságtartó. Nem fogad el bárkit nemhogy barátjának, akár csak picit közelebbi kapcsolatnak sem. Igaza van. Élőben mindössze kétszer láttam színpadon. Majdnem három volt az a kettő, de mégsem. Az elszalasztott alkalom a Hat hét hat tánc volt. Az első el nem szalasztott a Rose. Az előadás végén az első sorban ülők mindegyikével kezet fogott. Köszönöm, hogy eljött - mondta egyenként mindenkinek. Nyilván „megrendezett” volt ez, mégis olyan személyes, olyan spontánnak és őszintének ható volt, amit talán csak ő tud így. Mindenki némán viszonozta a kézfogást, egyrészt a váratlan gesztus okozta meglepetés, másrészt még az előadás hatása alatt. Én válaszoltam. Mi köszönjük az estét – ennyit, de úgy éreztem, a tapson túl illő valami személyes válasz tőlünk is. A második volt évekkel később az Aranytó, nem sokkal „visszavonulása” előtt. Fáradtnak láttam akkor, de végtelenül kedvesnek, sziporkázóan nagyszerűnek. Nem ismerem személyesen Vári Évát, sosem találkoztunk, eddig így hozta sors, s csak reménykedhetem, hátha egyszer mégis, hiszen közös ismerőseink, sőt közös barátaink között is vannak, akik elfogadottjai közé tartoznak. Kicsit általuk is megismertem. Látva, ismerve kapcsolatukat azt érzem, jó nekik. Személyesen elmondhatják, kifejezhetik, éreztethetik mindazt, amit én csak ebben a kis írásban tudtam megtenni. Meg akart születni, engednem kellett.   

* Ez az írás bekerült a
Karrier-dal, Vári Éva élet- és pályarajza című, 2020-ban megjelent kötetbe, a Három Holló Művészeti Kft kiadványába (szerzők Cseh Andrea Izabella és Farkas Éva).

 

TALÁLKOZÁS A SZERZŐVEL

2019.03.28. 20:20

A fátylam kicsit oldalra billent - Ozsgyáni Mihállyal, a nagy sikerű regény írójával találkozhattak ma este az olvasók a Bródy Sándor Könyvtárban. A szerző színművész, néhány évig a Gárdonyi Géza Színház társulatának volt tagja. A regényről legelőször (még megjelenése előtt, 2017 nyarán) itt, a blogon jelent meg recenzió. Megtalálható itt. A képen Radvánszki Szabolcs és Nagy Barbara színművészek, Varró Emese - az est moderátora és a szerző, Ozsgyáni Mihály.

 

SZÍNHÁZI VILÁGNAP 2019

2019.03.27. 18:39

   1957. március 27-én volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója. Az 1961-ben, a Nemzetközi Színházi Intézet bécsi közgyűlése által elfogadott határozat alapján e napon van a Színházi Világnap, melyet 1978-tól a világ valamennyi országában az előadás előtt felolvasott üzenettel köszöntenek. A Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) minden évben a színházi világ egy jelentős személyiségét kéri fel, hogy fogalmazza meg üzenetét a művészek és a közönség számára (Legelőször Jean Cocteau szövege hangzott el több mint húsz ország színpadain).

   Carlos Celdrán rendező, író, színházigazgató, 1963-ban született Havannában. 1986-ban szerzett diplomát a havannai Művészeti Egyetemen. Még ebben az évben rendezőként kezdett dolgozni a havannai Buenida színházban. 1996-ban megalapítja saját társulatát, az Argos Teatrót. Brecht, Beckett, Ibsen, Strindberg darabjainak előadásaival nem csak Kubában, hanem Európában is sikereket arattak. Ezen túl kortárs kubai szerzők műveit is bemutatták. A társulat legjelentősebb elismerését Celdrán 10 Milliones című darabjának előadásával érték el. Carlos Celdrán Kubában és Dél-Amerika számos színházi egyetemén tanít.

  Színházi eszmélésem előtt mestereim már javában munkálkodtak. Saját életük maradványaira építettek hajlékot és költészetet. Közülük sokan ismeretlenek vagy alig emlékszünk rájuk: a próbatermek és a zsúfolásig megtelt színházak nyugalmában dolgoztak csendben, alázatosan, majd sok évnyi munka és nagyszerű teljesítmények után lassan elhagyták helyüket és eltűntek. Amikor megértettem, hogy nekem is ez a sorsom, azt is megértettem, hogy bámulatos és egyedi örökséget kaptam tőlük: nincs más, mint a megismételhetetlen pillanat megélése; a pillanaté, amikor a színház sötétjében találkozol a másikkal, és nincs védőháló, csak a mozdulat és a leleplező szó igazsága. Színházi szülőhazám találkozásokból épül a város legkülönbözőbb pontjairól érkező nézőkkel. Ők azok, akik estéről estére azért jönnek el a színházainkba, hogy megosszanak velünk néhány percet, néhány órát. Ezekből a kivételes pillanatokból áll az életem, amikor nem saját magammal és szenvedéseimmel törődöm. Újjászületek, és megértem a színház hivatását: átélni az adott, a múló pillanat puszta igazságát, amikor tudjuk, hogy igaz, amit a reflektorok fényében mondunk és teszünk. Ez mutatja meg leginkább, milyenek vagyunk. Színházi szülőhazám, az enyém és a színészeimé azokból a pillanatokból szövődik, melyekben nem bújunk maszkok mögé, nincs többé mellébeszélés és félelem, hanem mi magunk vagyunk, és a sötétben megfogjuk egymás kezét.
   A színházi hagyomány nem hierarchikus. Senki sem gondolja, hogy a színháznak lenne a világban vagy egy városban vagy egy kiemelt épületben egyetlen központja. A színház láthatatlanul terjed, nem ismeri a földrajzot, de beleavatkozik mindazok életébe, akik művelik. A színházművészet egyesít. Minden színházrendező a sírba viszi az utánozhatatlan, világos és szép pillanatokat, mindegyikük ugyanúgy tűnik el, és nincs semmilyen természetfeletti erő, ami megvédené őket. A nagy mesterek tudják, hogy az elismerés semmilyen formája nem érvényes a munkájuk lényegét illető bizonyosságon kívül: vagyis azt, hogy kétségek közepette csak pillanatokra valósítják meg az igazságot, a kétértelműséget, az erőt, a szabadságot. Semmi sem éli túl őket, marad utánuk néhány adat, fotó, videó felvétel, elképzeléseik halvány lenyomata. Ezekből a felvételekből a közönség csendes rezdülései hiányozni fognak, ahogy az éppen megértett és átélt pillanat varázsa is, ami megismételhetetlen, elmesélhetetlen. Ez csak néhány másodperc, ami áttetszőbb, mint maga az élet.

   Amikor megértettem, hogy a színház önmagában is olyan, mint egy ország, a világot behálózó hatalmas terület, felszabadító döntést hoztam: ne menj el onnan, ahol vagy, ne rohanj máshová. Ahol te vagy, ott a közönség. Ott vannak a társaid, akikre szükséged van. Otthonodtól távol a mindennapi élet kusza és átláthatatlan. Ezen a látszólagos mozdulatlanságon dolgozz, indulj a legnagyobb utazásra, járd be újra Odüsszeusz és az argonauták útját: légy az a mozdulatlan utazó, aki segíti, hogy saját világod súlyosabb és szilárdabb legyen. Utazásod ahhoz a pillanathoz vezet el, amikor a hozzád hasonlókkal találkozol. Feléjük tartasz, a szívükhöz, a lelkükhöz. Feléleszted és összegyűjtöd érzelmeiket, emlékeiket. Utazásod szédítő, gazdagsága felmérhetetlen és senki nem teheti semmissé. Valójában nem fogjuk fel, hogy ez az utazás a nép képzeletében, a legtávolabbi földekbe vetett mag, vagyis a nézők polgári, etikai és emberi lelkiismerete. Így hát nem mozdulok, otthon maradok, látszólag nyugodtan, valójában éjjel és nappal munkába merülve, hiszen e mozdulatlan mozgás lendülete művészetem titka.

Fordította: Lakos Anna
Forrás : ITI Magyar Központja

 

Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
 

 

Kommentek & évek
Friss hozzászólások
 
A blog közösségi csatornái


  
 

 

 
Lezárt szavazások