Fotó: gardonyiszinhazblog

* Ezt az írást a felvidek.ma portál is átvette.
 

A hamarosan véget érő 2021/22-es évad a 25. számodra a Gárdonyi Géza Színházban. Pedig eredetileg nagyon más pályára gondoltál.

Jó tanuló voltam, a reál tárgyakból nagyon jó volt a fizika, kémia, biológia, szerettem, orvosira készültem. Füleken – ahol születtem - volt egy amatőr színjátszó csoport. Bekerültem, még harmadikos gimnazistaként. Valahogyan ott az a „színpadi por” engem nagyon belepett. Leérettségiztem, szegény édesanyám ragaszkodott hozzá, hogy el kell menni felvételizni az egyetemre. Közben azonban felvettek segédszínésznek a kassai Thália színházba, így nem mentem. Édesanyám akkor békélt meg, amikor már a főiskolán átvettem a diplomámat, de akkor is aggódott. Ez nagyon jól van, mégiscsak valami, de hogy lesz ezután? Tudta, hogy nehéz kenyér lesz ez, de „jól van, menj gyerek utadon, ha ezt választottad”. Kassán két évet töltöttem, majd bekerültem a pozsonyi színművészetire. Ott konkrét magyar színészképzés nincs, csak magyar beszédképzés. Thirring Viola színésznő, színészpedagógus járt hozzánk, de minden más szlovák nyelvű volt (így azt a nyelvet is sikerült színpadképes fokra fejlesztenem).

A budapesti főiskolán töltöttetek egy szemesztert. Kik voltak a tanáraitok?

Négyen voltunk, ketten az évfolyamról, egy felettünk járó hallgató és egy bábszínész. Hubay Miklós, Gosztonyi János, Kazimir Károly, Szirtes Tamás vettek a szárnyaik alá bennünket. Hubay Miklós például drámaelméletet és történetet tanított, nagyon érdekes történeteket mesélt József Attilával, Illyés Gyulával kapcsolatban.

Milyen volt a legendás Kazimir Károllyal dolgozni?

Ő egy kicsit „meg akart téríteni”, ha már itt vagyunk Magyarországon, akkor csináljunk valami magyar szerzőt. Szomory Dezsővel kínált meg bennünket, könnyen kiosztható lett volna négyünkre. Elolvastuk a darabot, pontosan nem emlékszem már, mi volt a címe, de mégis inkább a Čapek fivérek A rovarok életéből című komédiáját választottuk. Dramatizált részleteket adtunk elő. Nagyon pozitív élmény volt, hogy ő, a nagy színházi mogul hagyta magát meggyőzni és megrendezte.

Hogy tetszett a magyarországi diákélet?

Az ott töltött idő alatt sokat jártunk színházba, ismerkedtünk a többiekkel, vidám időszak volt, de közben rengeteget dolgoztunk, színészmesterség, zenés mesterség, tánc, ének. Összehoztunk mi négyen egy 3 órás vizsga anyagot. Eljöttek pozsonyi tanáraink meg a dékán, hogy megnézzék, hogy mit csináltunk. A mennyiség mellett minőségben is jó volt, hála Istennek.

Még nem végeztél a főiskolán, amikor már láthattunk Egerben. Jól emlékszem, amikor az évadnyitó társulati ülésre megérkezett egy szőke, apródfrizurás fiatalember.

Negyedévesen már itt voltam, itt csináltam a színházi gyakorlatot, Beke Sándor direktorsága alatt, akivel korábban Kassán találkoztam, A vágy villamosát rendezte (a komáromi Jókai Színház igazgatója volt akkor), de nem volt köztünk különösebb kapcsolat. Amikor 1996-ban megkapta az egri színház vezetését, hívott. Háy Gyula darabjában („cAliguLÓ” címmel ment) léptem először egri színpadra, mint Selanus, vidéki ifjú. Úgy gondoltam, kellene még valami, hogy két darabból tudjak csinálni egy szakdolgozatot, Nálunk van egy elméleti és egy gyakorlati része, utóbbi kvázi a szerep védése, így jött még Schiller: Ármány és szerelem című drámájában Ferdinánd. Majd felajánlotta a szerződést és én éltem a lehetőséggel.

Ferdinánd és Shakespeare Rómeója – ezek voltak első igazán nagy feladataid.

Az idők távlatából visszanézve nyers volt még mindkettő, de akkor én maximálisan hittem bennük. Akartam csinálni és ez a lényeg, hibáival együtt. Az akkori énem, ami maximumot ki tudott ebből az egészből hozni, azt kihozta. És nagyon jó partnereim voltak, az Ármány és szerelemben Nagy Dorottya, a Rómeó és Júliában (1998) Kalmár Zsuzsa. Nagyon jó volt dolgozni velük. „Ide nekem az oroszlánt is”, begyújtani a rakétákat 110 százalékra és menni, gyűjteni, tapasztalni, örülni, belehalni a szerepbe.



Rómeó és Júlia - partnere Kalmár Zsuzsa / Fotó: Majoros Tamás
 

   Hál’ Istennek – örülök ennek – nem csak az amorózó szerepek találtak meg, hanem teljesen más típusúak is, tudtam érdekes karaktereket játszani, mint például Joe Orton: Csak mint otthon, Mr. Sloane! (1997), a címszerep vagy a Kakukkfészekben (Ken Kesey), 2001-ben, Billy Bibbit.

Klasszikusok állnak közelebb hozzád vagy a kortárs darabok?

Igyekszem más színházakba is rendszeresen eljutni nézőként és mindkettőt szívesen nézem. Sokat olvasok, kortárs darabokat is, van közöttük sok jó, amivel meg lehetne próbálkoznunk, hiszen egy vidéki népszínháznak ez is kötelessége. A klasszikusok közül egyébként furcsa viszonyom van Molière-rel. Szeretem olvasni és nézni, de játszani nem.  Mint színész, valahogyan nem passzolunk. Nem is játszottam csak három darabjában: A fösvény (1999, rendező Beke Sándor), én voltam Cléante, Harpagon fia, a Tudós nők (2004, rendező Radoslav Milenković), abban Vadius, tudós voltam és a Gömböc úr (2004 Kis-Dobó tér, Valló Péter rendezése), Rendőr és Patikus. De egyébként nagyon szeretem a kicsit fanyarabb, emeltebb humorát, a commedia erudita-t (*művelt komédia). Az is lehet, hogy csak még nem találkoztam úgy rendezővel, hogy egymást segítve megtaláljam az utat hozzá színészként, azt a helyzetet, amiben el tudom magam engedni, lubickolni tudok.


 

Rómeó és Júlia - Mercutio. Partnerei Tóth Levente, Csathó Norbert és Endrédy Gábor / Fotó: Gál Gábor

   Shakespeare-t viszont játszani is nagyon szeretem. A Rómeó és Júlia kétszer talált meg, Rómeó után Mercutio is lehettem (2015). Azt gondolom, eléggé elvetemült voltam, szeretem kicsit extrémebben csinálni a dolgokat. Nagy falat volt a Hamlet. Imádom Arany János fordítását. Gyönyörű! Mégis azt gondolom, megpróbálkozhattunk volna egy frissebbel, kicsit maibb, könnyebben érthető szöveggel. A főiskolán nagyon sokat foglalkoztunk Shakespeare-rel. Mesterség oktatónk, aki rendező volt, nagyon értette és nagyszerűen tudta elemezni. Mindig azt mondta nekünk, figyeljük a mondatokban az igéket. Azokra tegyük a színészi hangsúlyokat, hogy mit cselekszik az adott szereplő! És nagyon igaza volt.

Klasszikusokat csak klasszikus módon vagy lehet aktualizálni?

Meg kell találni a mezsgyét, hogy miért akarom most, itt modernül, mai színházi nyelven megcsinálni, viszont ódzkodni kell szerintem a túlzott aktualizálástól. Ez nem könnyű.

Ha csak egyetlen előadást kell kiemelned az elmúlt 25 évadodból, melyik jut elsőnek eszedbe?



Ébredés - partnere Dimanopulu Afrodité / Fotó: Gál Gábor
 

A 2003-as Ébredés, Julian Garner darabja, a Stúdiószínpadon (Johannes), ami nézőszámban stúdió-rekordot ért el. Szegvári Menyhért rendezte. Kicsit legenda-szerű előadás lett, emlékeznek rá, ma is szóba kerül. Jó volt a csapat, Murányi Tünde, Dimanopulu Afrodité, Kelemen Csaba, Sata-Bánfi Ágota. Nagyon szerettem azt a teret is, amiben az előadás játszódott.

A 25. évad kiemelkedő feladata volt Möbius szerepe, Dürrenmatt komédiájában, A fizikusokban.



A fiizikusok - partnerei Baranyi Péter és Reiter Zoltán / Fotó: Gál Gábor

Jó időben és jó passzban találkoztam ezzel a szereppel. A saját lelki világomat is érinti, a külvilág eseményei, a pandémia, a háború pedig aktualizálják a darabot. Nagyon elkeserít, nem tudom elhinni, hogy itt, a XXI. században, rengeteg tudással, információval a lélekről és mindenről, csak emberáldozatok árán lehet megoldani a konfliktusokat. Iszonyatosan dühít, mert akkor hol tartunk? Semmi nem változott, csak a technológia, de maradtunk a barbár világban? Az előadás pszichoterápia, szelep, ki tudnak bukni belőlem az érzéseim. Sajnálom, hogy a humánum eltűnik. A szlogenem nem az, hogyan ne, hanem hogyan igen. Nem azt kell előtérbe helyezni, hogy miben vagyunk különbözőek, hanem hogy miben hasonlóak, mi az, ami közös. Lehet, hogy idealizmus, de én ebben hiszek és próbálom a színészetemben is ezt megjeleníteni, szerepektől függetlenül. A színházban eleve fontos, hogy beálljunk a’ mögé, ami jó. Hogy tudjunk egyfelé gondolkodni, hogy az, amiért ezt kitalálták annak idején a görögök, működjön. A színháznak persze lényege, hogy konfliktusokat mutasson meg, de azért, hogy elgondolkodjunk, hogyan lehet ezeket megoldani. Nem kell mindig az előadásban meg is találni a megoldást, de az a cél, hogy művészek, alkotók, nézők, színházszerető emberek gondolkodni kezdjenek.

Eddig prózai előadások kerültek szóba. Mit gondolsz a zenés színházról?
 

Szeretem nézni is, csinálni is - ha van rá elég idő! Szép előadás volt az 1997-es Montmartre-i ibolya, akkor Moravetz Levente rendezésében, amiben én nem voltam benne, de nemrégiben ismét műsorra tűztük és 4 nap alatt kellett beugranom az egyik főszerepbe. Szép volt a Cherbourgi esernyők (2000), szintén Levente rendezte, abban Pierre voltam. Bevallom, van bennem egy szorongás, valahonnan kívülről rám akaszkodott és bensővé vált „görcs” a dalok megtanulásával kapcsolatban, át kellene törnöm ezt gátat. Nagyon szerettem A kis herceget (2006, Pilóta). Nagyszerű volt benne a zene. Nem egyszerű, nehéz zene volt, de gyönyörű dalok! Szeretek megmozdulni is a színpadon, táncolni jó koreográfiára, kedvelem a „kalandokat”, például az előadásokban a vívásokat. És szeretem a táncszínházat. 

Slovenské Divadlo Vertigo / Vertigo Szlovák Színház – ehhez milyen kapcsolat fűz?



Ingmar Villqist: Noc Helvera (Helver éjszakája), Slovenské Divadlo Vertigo - partnere Margit Garajszki / A fotó forrása a színház honlapja

Kicsit vérfrissítése az itteni szakmai életemnek. Még mint amatőr csoport, 1996 őszén kezdte el próbálni első előadását, az alapítás hivatalos dátuma 1997.január 1. 2003-tól az Országos Szlovák Önkormányzat intézménye, azóta viseli mai nevét. Többek között a beszélgetésünk elején már említett Thirring Violával dolgozunk ott együtt. Missziónak tekintem, vannak szlovák közösségek Magyarországon ezeket látjuk el magasabb szlovák színházi kultúrával, de szerepelünk, fesztiválokon veszünk részt Erdélyben, a Délvidéken és természetesen Szlovákiában. Jó szlovák rendezőkkel dolgozunk (de tavaly magam is megpróbálkoztam egy rendezéssel). A szlovák színjátszásnak bennem van eredendően kicsit az esszenciája és jó újra megélni, megtapasztalni. Sok az alkotói színház Szlovákiában, szerzők vannak a színházaknál, a Vertigoban is mutattunk be például kassai színésznő darabját. rajta vannak a társadalom ütőerén és írnak kortárs darabokat, abszolút mai problematikákat visznek a közönség elé. Életszerű, aktuális, mai a színház.

Végül valami egészen másról kérdezlek. A korábban említett Csak mint otthon, Mr. Sloane! eszembe juttatta az egyik előadást, amikor alig tudtad visszatartani a nevetést – de ez nem szerepelt a darabban. Máskor is láttam már hasonlót.
 
Igen. Én úgy érzem, hogy színészileg beértem arra a szintre, hogy elbírom a saját vállamon a saját magam hülyeségeit, azt is, hogy nagyon könnyen el tudom röhögni magam a színpadon. Koncentrálva meg tudom állítani, de volt rá precedens, hogy már-már a függöny leengedése jutott eszembe. Most volt a Páratlan páros 2 bemutatója. 2003-ban én ebben a fiatal fiút (Gavin Smith) játszottam. Volt egy jelenet a második felvonásban, egy hosszú telefonbeszélgetés, aminek során a beszélő nagyon furcsán tartotta a vonalas telefont és nem vette észre. A néző röhögött, mi próbáltunk neki jelezni, de hiába, míg brutális röhögésbe fulladt az egész, de a közönség imádta. Én szeretem is egy kicsit ezt. Persze nem szabad túlzásba vinni vagy rendszerszinten, öncélúan csinálni, de hálás érte a néző, amikor látja, hogy nem gépek vagyunk, majd szépen lenyugszik minden és megyünk tovább.

-  Négy évvel ezelőtt, 2015 őszén láthatta először az egri közönség. Azóta folyamatosan játszik, elsősorban (de nem kizárólag) zenés produkciókban. Milyen volt gyermekkori-ifjúkori kapcsolata a színház világával?

- Egy kezemen meg tudom számolni, hány színházi előadást láttam. Emlékszem rá, az első A gyáva kistigris című mesejáték volt Pécsett - ahol születtem -, az ottani Harmadik Színházban. (Kedves élmény volt, hogy tavaly, amikor ott játszottuk a Moravetz Produkcióval a Legyetek jók, ha tudtok című darabot, egyszer csak megláttam az akkori előadás plakátját.) Ezután nagyon sok idő eltelt színház nélkül, mert bár édesanyám járt diákkorában a Pécsi Nemzetibe, mesélt is a nyolcvanas évekről, arról, mennyire rajongtak Kulka Jánosért, Gergely - akkor még Vajek - Róbertért… mégis, a családi színházba járás nem vált nálunk szokássá. 

- Ezek után különösen érdekel, mi indította el a pálya felé és miért a zenés színházat választotta?

- Már középiskolás voltam, a Zipernowsky Károly Műszaki Szakközépiskolában tanultam informatikusnak, amikor a nővérem, aki járt karaokézni, kezdett elvinni magával. Az első néhány alkalom után felbátorodtam, én is énekeltem. Ennek alapján javasolták, hogy menjek el énektanárhoz, mert jók az adottságaim. A gyáva kistigris után akkortájt láttam a Légy jó mindhalálig című darabot valamint egy Mohácsi előadást és gyakorlatilag fel is soroltam minden alkalmat, amikor a színház hatást gyakorolhatott rám. Eszembe sem jutott, hogy közelebbi közöm lesz hozzá. Egy dzsesszénekes-dzsesszzenész házaspárnál, Bornemissza Máriánál és Bornemissza Gézánál tanultam, akik a pécsi zenei élet aktív résztvevői voltak a 60-80-as években. Nem erőltették, hogy csak dzsesszt énekeljek (egyébként Frank Sinatra dallal, a Fly Me To The Moon-nal felvételiztem hozzájuk). Ahol éppen tartottam a tanulás fázisaiban, mindig olyan dalt adtak nekem, ami illett a hanganyagomhoz és az adott állapothoz is. Így kezdtem megismerni a musicaleket, Jézus Krisztus szupersztár, Benvolio dala a Rómeó és Júliából… közel éreztem magamhoz ezt a műfajt, de még mindig nem jutott eszembe, hogy én egyszer színész lehetnék, míg egy hideg téli napon a pécsi sportcsarnok mellett sétálva megláttam egy hatalmas plakátot. A Madách Musical Tánciskola (ma már Madách Művészeti Iskola a neve) zenés színész képzést indít.  Jól hangzott, utánanéztem az interneten. Osztályvezető tanár Bencze Ilona, művész tanárok Kautzky Armand, Hűvösvölgyi Ildikó – ezek a nevek azért már mondtak nekem valamit. Néztem a felvételi anyagot: 10 vers, 10 monológ, 10 dal – ez elrettentett. A dalok még rendben lettek volna, de a versekkel mindig különös viszonyom volt az iskolában. Nyilván megvan a funkciója annak, hogy meg kell tanulni bizonyos verseket (amelyeket azonban szerintem egy gyermek nem tud még igazán érezni, érteni), de én mindig jobban szerettem „vitatkozni” az értelmezésükről, mint előadni őket. Ha elemzést kellett írni, mindig a saját véleményemet írtam le, nem, amit a tananyag szerint kellett volna – általában azért megúsztam négyes jegyekkel. Visszakanyarodva a 10 monológ, 10 vers elég volt ahhoz, hogy azt mondjam, inkább mégsem. Ráadásul idő sem volt sok, ez januárban történt és februárban volt a felvételi. De a gondolat azért végig ott motoszkált bennem és amikor módosították a felvételi időpontját április végére-május elejére és a felvételi anyag is csak 4 monológra és 8 versre csökkent (a 10 dal maradt), mégis megpróbáltam. Mindez éppen az érettségi évében történt, amikor teljesen tanácstalanul álltam, annyit tudtam, hogy informatikus nem leszek, de akkor hogyan tovább…  Elmentem hát a kétnapos felvételire a Madách Musical Tánciskolába, Sárközi Gyula, az Operaház volt táncosa, majd a Madách Színház tánckarának vezetőjének intézményébe. Itt tanítják talán a legkomplexebben a színházi táncot. Akik ott végeztünk, 60-70 százalékban a pályán is vagyunk. Három év volt a képzés, ezalatt gyakorlatilag reggel 8-9-től este 6-ig bent voltunk, délelőttönként mindig csak tánc volt, modern, musical, sztepp, néptánc, mert alapvetően egy olyan zenés színész osztályt szerettek volna képezni, akik jól táncolnak. A három évnek köszönhetően úgy érzem, bármikor terhelhető vagyok ezzel. Azért hál’ Istennek hagytak nekünk pihenő időszakot is, hagytak bennünket „élni”. Arra építettek, akik voltunk, azt próbálták kibontani. Erős három év volt, aminek az elején még nagyon bátortalan voltam, mert voltak ott emberek sokféle háttérrel, akik már hosszú ideje – „egész életükben” – a pályára készültek, én pedig csak úgy elmentem a felvételire…

- De már az első év vége hozott egy kiugrást.

- Igen, 2011-ben indultam az Országos Musical Bajnokságon, ahol fődíjas lettem. Ez a helyezés feljogosított arra is, hogy részt vehessek egy több hetes musical kurzuson a Petőfi Színházban, Veszprémben, s ennek a helyszínnek később jelentősége lett.

- Mivel kezdődött és hogyan folytatódott a színpadi gyakorlata?

- 2012-ben, a legelső szerepemben, Nagy Sándor színművésznek voltam a háta, mert műsorra tűzték a Madáchban Ray Cooney Egyszer három néha négy című vígjátékát, amelyben az a színészi bravúr van, hogy a főszereplőnek három ikertestvérét is el kell játszania, s voltak olyan szituációk, amikor azt az illúziót kellett kelteni, hogy mindannyian a színpadon vannak.  Ugyanazon a nyáron a szombathelyi Iseum előtt, szabadtéren mutatták be az Evita című rockoperát, Koós Rékával, Egyházi Gézával, Miller Zoltánnal, s a castingon engem választottak Che Guevara tartalék szereposztására. Már éppen végzős voltam, amikor meghallgatást írt ki a Győri Nemzeti Színház a Sakk című musicalre. Megkaptam a Bíró karakterét, aki tulajdonképp narrátor a darabban. Nálam 15-20 évvel idősebb férfiakra szokták kiosztani, szinte biztos vagyok benne – bár nem néztem utána mindenhol -, hogy 23 évesen, a világon én játszottam legfiatalabbként.

- Ezután azonban egy törés következett – mígnem az egri társulatban találta magát …
 

- A mai napig nehezen birkózom azzal, hogy mutatni kell magam, itt vagyok, adjál nekem szerepet! Márpedig egy nagy társulattal rendelkező színháznál ez elkerülhetetlen. Azt éreztem, hogy másfél-két éve végeztem már, szeretnék megélni a tehetségemből, képességeimből, s ezt 1-2 bemutatóval nem lehet megtenni. Elmentem meghallgatásra, ahol ki is választottak, hogy a következő év (2015) szeptemberétől egy nagy óceánjáró hajón énekeljek. Anyagilag, megélhetés szempontjából nem láttam más lehetőséget, hacsak nem történik valami csoda. És ekkor jött a véletlen, aminek köszönhetően itt vagyok Egerben. Még évekkel korábban, a 2012-es Színházak éjszakáján, a Madách Színházban úgy döntöttek, hogy a nagyszínpadon az előző végzett osztály tagjai és a mi osztályunk lépjen fel. A Jézus krisztus szupersztárból a Gethsemane dalt énekeltem 800 néző előtt, s ezt feltöltöttem egy videó megosztóra. Úgy gondolom, ezt látva találhattak rám és hívtak meg a József és a színes szélesvásznú álomkabát címszerepére egy személyes találkozó után a Gárdonyi Géza Színházba.

- Mindeddig musical szerepekről volt szó, de Egerben több operettben is láthattuk már.

- Itt kaptam meg második operett szerepemet, a Lili bárónőben. Az első Veszprémhez fűződik, a színház művésze, Szeles József az említett musical kurzuson ismert meg engem, 2016-ban pedig elhívott a Nebáncsvirág bonviván szerepére, amit 25 évvel azelőtt ő játszott, s most ő rendezte az előadást.

- A musicalek után milyen érzésekkel ismerkedett az „új” műfajjal?
 

Csárdáskirálynő - Edvin (Füredi Nikolettel)

- Kezdetben nagyon távol éreztem magam, de ez már változott. A Csárdáskirálynő sokat segített ebben, Edvin szerepét már nagyon élveztem, jó volt játszani nagyszerű partnereimmel, Füredi Nikolettel és Vörös Edittel
( szerepkettőzés).

- A legutóbbi operett szerep Rigó Jancsi, Fényes Szabolcs-Békeffi István éppen műsoron lévő, azonos című darabjában.
 

Rigó Jancsi - címszereplő (Kelemen Csabával)

- Próba közben talán nem is éreztem át igazán, mekkora feladat, dolgoztam, haladtam előre. Amikor a 7 órás kezdésű előadás véget ér 22.20-kor és visszagondolok, hogy az elmúlt jó három órában gyakorlatilag egyetlen hosszabb szusszanásnyi időm volt, amit nem töltöttem a színpadon és igazából nem érzek mégsem utána fáradtságot, vagy ha igen, akkor az kellemes fáradtság, az jó visszajelzés nekem. Különleges elvárást is támasztott az előadás, sok energiát fordítottam arra, hogy amikor hegedülök, az ne tűnjön annyira amatőrnek. Próbálok mindig a szituációba illően énekelni. Fényes Szabolcs zenéje nagyon kellemes és érzelemgazdag, segít kihozni azokat az igazi emóciókat, amelyeket meg kell jeleníteni.  
   Az eddigi itteni évek alatt nagyon szerettem a Józsefet, Edvint, de nagyon örültem Miklósnak a Régi nyárban és a fogadós fiának a Liliomfiban is, mert ezek teljesen más fajta színészi feladatok voltak,  humorosabb oldalamat mutathattam meg – bár én inkább drámai, sőt talán tragédiai alkatként, antihősként tudnám meghatározni magam - most a Rigó Jancsi, ez inkább ilyen szerep.
   A 2019-es év fordulópont számomra, mert soha nem játszottam még ennyi, összesen hat produkcióban. Igazából annak örülnék, ha mindig így lenne. Az egyik nyári musical bemutató, amelyben Czibor Zoltán, a legendás labdarúgó szerepét kaptam, nagyon sokat tanított magamról – magamnak, mert nem hittem volna, hogy rövid idő alatt akkora anyagot meg tudok tanulni, de most már úgy érzem, a terhelhetőségem határai kitolódtak.
   Remélem, sok szép musical szerep is vár még rám, szívesen énekelnék például a Jézus Krisztus szupersztárban vagy az Anna Kareninában.

- Beszélgetésünk ünnepi hangulatban, december 24-én kerül a blog olvasói elé.

- Én a Karácsonyhoz nagyon közeli időpontban, december 22-én születtem, így aztán nagyon sokáig – a szintén közeli névnapot is ide véve – egyben ünnepeltünk mindent (míg a névnapot legalább át nem tettük apukámmal, aki szintén Tamás, márciusra).
   Mi úgy szoktuk megélni a Karácsonyt, hogy próbálunk elengedni minden olyan dolgot, ami megfelelési kényszerből történne, s a kényszer feszültségeket halmozna fel, mint oly sok emberben. A családdal egy képzeletbeli háromszög távoli csúcsain élünk, szüleim Pécsen, a nővéremék Zalaegerszegen, én Pedig Budapesten (onnan járok ide, Egerbe). Ritkán találkozunk, már az is ünnep, hogy együtt ülhetünk asztalhoz. Öt-hat évvel ezelőtt olyan helyen és produkcióban voltam, amiben nem szerettem volna, de nemet sem akartam mondani, s csak egyetlen napra tudtam hazamenni anyukámhoz és vissza, mert 25-én és 26-án már egy másik előadásban újra színpadon kellett állnom. Akkor nagyon magányosnak éreztem magam, s az nagyon fura érzés volt.  Inkább csak apróságokkal lepjük meg egymást. Én, ha majd lesznek gyermekeim, akkor is hasonlóan fogok gondolkodni, azzal persze, hogy nyilván a gyermekeknek fontos, hogy kapjanak ajándékot, s az is, mit, de mégis csak a szeretet ünnepéről van szó!
(Fotók : Gál Gábor)
 

Fotó: Gál Gábor

   Mindig bennem volt az a fajta exhibicionizmus, ami sajátja minden színésznek, de sokáig nem mertem belevágni. Korábban számítógépes karakteranimációval foglalkoztam. Ennek azért van némi kapcsolódása a színjátszással, hiszen a figurák egy animációs filmben tulajdonképpen színészként funkcionálnak. Éltem Angliában, ahol egy animációs cégnél játékot készítettünk egy Hollywood-i filmhez, és az abban szereplő karaktereket kellett a játékban életre kelteni. Ennek kapcsán belemélyedtem kicsit a színészmesterségbe. Olvastam Sztanyiszlavszkijt, aki a moszkvai Művész Színház megalapítója volt, s alapvető változásokat hozott a színjátszásba. Amikor visszatértem Angliából, akkor már tudtam, hogy megpróbálkozom ezzel. A Színművészetihez már idősnek éreztem magam, így a Gór Nagy Mária Színitanodába jelentkeztem. Harmincegy éves voltam, amikor elvégeztem. Aztán először Kecskeméten kaptam egy kisebb szerepet a Nyomorultak című musicalben, ami kezdésnek kiváló lehetőség volt. A következő évadban, 2011-ben kerültem Egerbe, haza, a szülővárosomba. Kicsit féltem tőle a nyüzsgő pesti élet után, de hamar megszoktam és élveztem a nyugalmat, a kutyámmal együtt, aki az évek alatt hűséges társammá lett. A színházba is rendszerint velem tart, ahol főleg a büfében vagy az öltözőben várja a próbák végét. A színpad környéke természetesen tiltott terület számára.

   Új tagként bemutatkozni a közönségnek nem feltétlenül könnyű. Ábel szerepe Sütő András Káin és Ábel című drámájában talán egyszerre nehezíthette is a dolgát – mert hiszen nem kis művészi feladat volt –, de ugyanezzel könnyíthette is – azonnal lehetőséget kapott igazán megmutatni színészi kvalitásait. Visszatekintve mennyire érzi sikeresen megoldottnak?

   Utólag nem vagyok teljesen megelégedve. Szeretem a kihívásokat, jó volt, hogy megtalált ez nagy a feladat, de a mai eszemmel sok mindent másképp csinálnék. Mégis, abban a helyzetben, amikor még jóformán nem volt színpadi rutinom, ez is nagy teljesítmény volt tőlem. Az azóta eltelt évek alatt színészként sokat gazdagodtam, színesedtem. Akkor még, mivel sok tapasztalatom és elképzelésem nem volt, szinte csak másokra tudtam hagyatkozni. Ma már jobban a kezembe venném a szerepet, többet tudnék hozzáadni, úgy érzem.

   Említene néhány előadást az elmúlt évekből, amelyek emlékezetesek maradtak, akár mert érzelmileg közel álltak, akár mert a színészi fejlődés szempontjából fontosak voltak?

   Számomra emlékezetes volt a Képzelt riportban Manuel, a főszereplő rossz énje, de szerettem a Buborékokat például, ahol – vicces volt – azt kellett eljátszanom, hogy nem tudok hegedülni, miközben ez így is van, mégis többen azt hitték, hogy valójában tudok. Szerettem nagyon a Herceget a Padlásban. Érdekes feladat volt a Hiú a Kis hercegben, annak ellenére is, hogy kicsit úgy éreztem, valami még bennem maradt, nem sikerült kihoznom magamból a maximumot, bár rendszerint megvan bennem ez a hiányérzet. Szeretem a most futó Két úr szolgáját is. A figura amit ott játszom eléggé közel áll hozzám, de amit általában elmondhatok, feladattól függetlenül próbáltam mindig a tőlem telhető legtöbbet kihozni az adott szerepből és a legtöbbet tanulni belőle.

   A csúcspont azonban az előző évadban bemutatott, de most is műsoron lévő Van Gogh és Gauguin barátságáról szóló darab, Kocsis István tollából, a Tárlat az utcán, Beke Sándor rendezésében. Gauguin szerepében a partnere Tunyogi Péter.

   Valóban, én is csúcspontnak érzem. Van Goghot játszom. Hasonló jelentőségű szerep, mint az Ábel, de ezt már, az azóta eltelt éveknek köszönhetően, jobban magaménak tudom érezni.

   Talált az azonosulást segítő közös pontokat, párhuzamokat Van Gogh személyiségével?
 

Van Gogh szerepében Fotó: Gál Gábor

 Sokat olvastam róla, tanulmányoztam őt a szerepre való felkészülés során. Az a fajta „őrület”, ahogyan ő egy dologra tudott koncentrálni, szerintem kevés emberben van meg. Nemigen hajlott kompromisszumokra. Azért is élte úgy az életét, ahogyan, mert csak egy dologra fókuszált, más nem számított. Ettől lehetett igazán nagy, viszont emiatt is volt olyan hányatott a sorsa. Én több kompromisszumot kötök nap mint nap. Az életben is, de akár egy-egy szerep kapcsán is. Abból a fajta furaságból viszont bennem is van, ami miatt Van Gogh kicsit kívülállónak érezte magát a világban. Én is gyakran érzem ezt, és rám is jellemző az a fajta szenvedély, érzékenység, ami őbenne állandóan tombolt, és lehetővé tette számára az alkotást, és ami miatt sajnos elég hamar meg is halt. Azt hiszem, én ennyire nem vagyok szélsőséges ember, lehet még egy pár évem…

    Az előadás a Stúdiószínpadon látható. Ez intimebb viszonyt tesz lehetővé néző és színész között, ugyanakkor a nagyszínpadhoz képest jóval kevesebb nézőt is jelent alkalmanként. Megérdemelné pedig, hogy sokkal többen lássák, a szenvedély és érzékenység megjelenítése valóban belülről jövő, őszinte, igazi katarzist vált ki, a néző fejében még hosszan zsongó élmény.

   Igazából nagyon kevés visszajelzést kapunk, legalábbis én, személy szerint. Pedig ez fontos minden színész életében. Így néha elbizonytalanodom - mintha nem volna siker. Én szeretem és szeretem azt, amit meg tudok élni benne, de persze jönnek kétségek is. Ezért köszönöm ezt az értékelést. Megnyugtató, hogy azért van értelme a munkánknak.
 

   Hogyan foglal állást, a szórakoztatás vagy kérdések felvetése, a valósággal való szembesítés a színház igazi feladata?

   A szórakoztató vonal is nagyon fontos és ezt is lehet sokféle szinten, ízléssel űzni, de az is igaz, hogy ez a szakma nagyon szubjektív. Igazából mindenre rá lehet sütni, hogy zseniális és az ellenkezőjét is. Nagyon ritka az, hogy az egész szakma egységesen azt mondja valamire, hogy az szuper. Az emberben kialakul egy ízlésvilág és ahhoz képest helyezi el a dolgokat. Én, amit a színházról gondolok - nekem az a fontos, hogy őszinte legyen. Azt a színházat szeretem, ahol a történteket úgy tudja megfigyelni a néző, hogy egy idő után „átbillen” teljesen, mintha nem a színpadon, hanem a mi világunkban történő eseményt látna, amikor már nem a színész van jelen, hanem olyan a közönségnek, mintha csak az utcán szemlélődne. Ha nekem sikerül úgy viselkedni a színpadon és a néző olyannak lát, akkor tud azonosulni, és akkor juthat el hozzá az üzenet, akár szórakoztatás, akár mélyebb gondolatoknak a továbbadása a cél. Az ilyen előadások érintenek meg igazán. Örökös dilemma, hogy mennyire kell kiszolgálni meglévő igényeket és kell-e az értékrendeket befolyásolni. Lehet és kell is! A médián keresztül sok helyről áramló ízléstelenséggel, kifordult értékrenddel kevéssé veheti fel a versenyt a színház, mert szűkebb réteghez szól, viszont fontosnak tartom, hogy legalább próbálja meg ellensúlyozni még akkor is, ha sokszor falakba ütközik, és az emberek nagy része nem vevő az ilyen fajta inspirációra. 

   Beszélgetésünk elején említette, hogy a Színművészetire már idősnek érezte magát. Most azonban, jónéhány évvel később mégis oda jár.

   Az előadóművészeti törvényt néhány éve úgy módosították, hogy előírták, hány százalékban kell a kiemelt színházaknak diplomás színészeket alkalmazni, s a Színművészetin indult egy három éves képzés a már évek óta színházban dolgozó színészek számára, egy szakirányú diploma megszerzésére, amivel azután a rendszerbe diplomásként lehet beilleszkedni. Szeretem csinálni, jó nyitni kicsit, hiszen vidéken eléggé elzárt az ember a szakma többi részétől. Jó élmény találkozni más színházakban dolgozó emberekkel és olyan tanárokkal, akik értékes tudást, sokféle szemléletet adhatnak át nekünk.

   Beszéljünk egy kicsit a zenével való kapcsolatáról is! Egy televíziós tehetségkutató révén sokan megismerték a nevét.

   Most is keresem az utamat és valószínűleg eltart ez még egy ideig, de az X-Faktor talán még a bekötőút keresésének időszaka volt. Pesten volt egy zenekarunk és azt láttam körülöttem, hogy akik szerepeltek már a tévében, azoknak koncertjeikre bementek az emberek, ránk viszont alig kíváncsiak. Bár mindig is volt bennem ellenérzés a kereskedelmi televíziózással kapcsolatban, akkor úgy döntöttem, kipróbálom magam. Igaz, szakmailag sem voltam igazán felkészülve, arra jó volt, hogy testközelben megtapasztaljam azt a világot és ez megerősítsen abban, hogy ehhez nekem semmi közöm nincs.

   Viszont itt van a Jazzymotions…
 

Jazzymotions - Farkas Antal és Káli Gergely - a képre kattintva video nyílik meg a blog Youtube csatornájáról!

   Ezzel egy régi álmom vált valóra. Szerencsés találkozás volt Toncsival (Farkas Antal) minden szempontból, és nagy öröm, hogy létrejött ez a műsor. Sajnos továbbra is nehéz a közönséget becsalogatni úgy, hogy az embernek nincsenek lehetőségei a médiában. Ha több energiát fordítanánk arra, hogy akár csak itt a városban jobban megismerjenek, az javíthatna a helyzeten. Sajnos ebben mindketten elég visszafogottak vagyunk. Talán egy újabb tehetségkutató... Természetesen csak vicceltem!

   Ebben az évadban még egy bemutatóban láthatjuk, A férjvadászban. Lehet, hogy ez egyfajta búcsú is lesz?

A kérdés nyilván arra vonatkozik, hogy megválok-e a társulattól. Igen, visszaköltözöm Pestre és próbálkozom másfele is, igaz, de a direktor úr ezt nagyon rugalmasan kezelte, és meghagyta a lehetőséget, hogy vendégként visszatérjek egy-egy darabra, így remélhetőleg láthat a jövő évadban is a kedves közönség. Tudom, hogy nehéz érvényesülni a szakmában, nem lesz könnyű dolgom Pesten, de azért is tudtam meghozni ezt a döntést, mert annak ellenére, hogy nem minden alakult mindig úgy az elmúlt évek alatt, ahogyan szerettem volna, nagyon hasznos volt számomra ez a hat év, és felvértezett annyi tapasztalattal, amivel neki merek indulni a világnak.
 

     Kettős jubileumot ünnepel Sata Árpád, a Gárdonyi Géza Színház művésze (a képen Görgey szerepében). Prózai és zenés darabokban egyaránt sikeres karakterszínész – írja róla a Magyar Színházművészeti Lexikon.  Negyven éve végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben és húsz éve tagja az egri társulatnak.

  Néhány napja voltam éppen otthon, Erdélyben. Szatmárnémetiben 60 éves a magyar társulat és meghívtak az évfordulóra. Én 1973 szeptemberében kerültem oda.
  Székelyudvarhelyen születtem ugyan, de szüleim a Lövéte nevű faluban éltek, a Hargita aljában. Ott nevelkedtem egészen az érettségiig. Szentkeresztbányán végeztem a középiskolát, majd jött a pályaválasztás kérdése. Azt mondtam, vagy esztergályos leszek, vagy ha sikerül, színész. Az utóbbi furcsának, szinte nevetségesnek hatott a környezetemben. Az iskolában is egyedül a tornatanárom biztatott, ha elhatároztam, akkor tartozom magamnak legalább annyival, hogy megpróbálom. Addigra már rengeteg színházat láttam. Lővéte olyan, 3500 lakosú bányászfalu volt, ahol inkább volt pénz, mint más, csak mezőgazdaságból élő helyeken. A turnékat is szervező hét erdélyi magyar színház mindegyike megjelent egy-két előadással. Szinte több színházat láthattam, mint egy városi ember. Nagyon szerettem, mindig ott voltam. Az érettségi után részt vettem Marosvásárhelyen egy kéthetes felkészítőn, s ezt követően felvételiztem. Első helyen vettek föl. Volt ott egy stúdióterem, a vizsgaelőadások arra a színpadra és közönség elé készültek. És éppen az első darab, amiben játszottam, kapcsolódik Gárdonyihoz, egri színházunk névadójához, mivel ő írta - ez volt A lámpás. Végigjátszottam azt a négy évet, miközben tanultam. Majdnem miden előadásban benne voltam, mert kisfiús arcom volt és sok darabba kellett ez a figura, bár kaptam öreg szerepeket is, például Caragiale Az elveszett levelében a Kótyagos polgárt. Ezzel a bukaresti színházi fesztiválról első díjat hoztam el.
  Megnősültem az utolsó évben, egy marosvásárhelyi lányt vettem feleségül, ott kellett volna elhelyezkednem, a helyi színháznál. Meg is ígérték, hogy felvesznek, de akkor - 1973-ban - megalakították a román tagozatot és a magyar tagozatra lemondták a helyeket. Szembesülnöm kellett vele, hogy nem maradhatok. Jött a kétségbeesés, hova menjek, A szatmárnémeti színház igazgatója, aki látott előadásokban, megkeresett és hívott. Tompa Miklós volt a mesterem, a Székely Színház alapító-főrendezője. Rohantam hozzá, mit csináljak, amire azt felelte: „fiam, fogadd el, mert a szatmári színháznál olyan társulat van, ami lehet, hogy még Magyarországon sincs”. Tényleg nagyszerű társulati szellem működött ott, szívesen, segítőkészen fogadtak, annyit tudtam tanulni, úgy bántak velem, mint saját gyerekükkel.  

 A magyarországi közönség egy része már akkortájt megismerhette. Ahol tudták venni a Román Televízió magyar nyelvű adásait, láthatták Karácsony Benő-Kisfalussy Bálint: Rút kiskacsájának Herceg szerepében.

A női szereplő oldalán ott áll a kis Herceg

1975-ben vette fel a magyar adás az előadást, amely máig emlékezetes. Nagyon szerettem. Országos hírnévre tettem szert vele. Még ma is előfordul, ha haza megyek Székelyföldre, hogy megismernek és azt mondják, ni, itt a kis herceg. Most, amikor ott jártam az évfordulón, levetítették a felvételt. Szívszorító volt magamra ismerni. Azért is nagy dolog volt most látni, mert az 1977-es nagy bukaresti földrengés során ez a felvétel is megsérült, majd amikor Ceausescu felszámolta a magyar adást, akkor az anyagokat elszállították és nagyon rossz körülmények között tárolták. De játszottam A falu rosszában, a Lóvá tett lovagokban, a Hamletben, a Csongor és tündében… Utóbbi révén kerültem bele a ma is használt dráma tankönyvbe. Pál Árpád kritikus írta és van benne egy esszé arról, hogyan készült Harag György híres Csongor és Tünde rendezése, amelyet egy tömbház negyedben játszottunk.

Ezután Kolozsvár következett.



Fenn az ernyő nincsen kas



A kőszívű ember fiai - Leánykérés - Lóvátett lovagok

  Két évet töltöttem Szatmárnémetiben, majd 1975-ben áthívtak Kolozsvárra. Nagy dilemma előzte meg a döntést, de Harag György hívását, akinek neve akkor már jól csengett a szakmában nem lehetett visszautasítani. Nem volt könnyű átkerülni, mert abban az érában egyes városokat (Kolozsvár, Marosvásárhely, Temesvár…) zárt várossá nyilvánítottak, oda szinte lehetetlenség volt magyar embernek bekerülni. Az akkori igazgatónőnek, Bisztrai Máriának kapcsolatai révén sikerült mégis elintéznie. Tizennyolc évet töltöttem el köztük. A társulat erős volt, nagy nevekkel, erős közép- és idősgenerációval, akiket csak csodálni tudtam és megtiszteltetés volt velük egy színpadon játszani. Ott írta le rólam egy kritikus: „Sata az a fiatal színész, akit nem csak a közönség, de még a kollégái is szeretnek.”



A falu rossza - Nyitott ablak - Kennedy gyermekei

Szinte le nem jöttem a színpadról, egyik szerep a másik után – és ez az, ami hiányzik a mai fiatal színész generációnak, hogy kis szerepektől elkezdve egyre nagyobbakban gyakorolhasson, tehesse próbára magát. Nekem megadatott. Nagyon szép emlékem például a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, melynek első erdélyi bemutatóját a Kolozsvári Állami Magyar Színház tartotta 1980-ban. Több évadon át maradt műsoron, kezdetben a Tanú szerepe volt az enyém, amit a mostani egri előadásban több szereplőre felosztva látunk, majd játszottam Józsefet is.

Miért vált meg Kolozsvártól és hogyan választotta éppen Egert?

  Mindent megmozgató politikai változások következtek, miközben magánéletemben gondok adódtak, két lányom nevelése rám maradt. 1989 táján több kollégám átjött Magyarországra. Haragudtam, amiért ott hagyták Erdélyt. A színházunk új igazgatója mesterem fia lett. Jól elleszel te itt – mondta nekem, de én nem szerettem volna, hogy csak „valahogy” legyen, én már valahol tartottam. Öreg mesterem szerette volna, ha fia, aki Bukarestben végzett zseniális rendező volt és nem mellesleg gyönyörű verseket írt, nem vállalja el az igazgatóságot, mert ő már kipróbálta, hogy igazgatni és rendezni is nagyon megterhelő.  Engem kért rá, hogy mondjam el ezt a fiának Megtettem, ezután ő eltávolodott tőlem. De mindennek ellenére nem haraggal jöttem el onnan.
  Jártam nyaranta Magyarországra egy barátomhoz Recskre, s benézve az egri színházba, beszélgetve Gali László akkori direktorral, szóba került, hogy valamiféle ösztönzést érzek az elmozdulásra. Innét éppen akkor ment el Ausztráliába Losonczy Ariel, s a megüresedett helyére tudtak felvenni.

Ez évad közepén történt, 1993-ban.

  Első feladatom Békés Pál darabjában - New Buda – volt, szívembe zártam az előadást és ahogyan fogadtak. Azután jött egy kabaré, majd Queneau Stílusgyakorlatokja, az Ifjúsági Házban, amiben annyi színű lehetett az ember, annyi mindent ki lehetett próbálni. Ezt a színészi szabadságot azóta talán csak a Quartet Fesztivál idején éreztem néhány éve, amikor négy nemzet színészei közösen adott témára rögtönözhettünk, nem volt leírt, előre megkötött dramaturgia.



A Mágnás Miska címszerepében



Sipos úr



A chioggiai csetepaté

Mindent nagyon szívesen játszom, kisebb szerepeket is, ha úgy érzem, hogy tudok velük mit kezdeni. A már említetteken túl kedvesebb volt mégis Az üvegcipő Sipos úrja, A Mágnás Miska, a Liliomfi Kányai professzora, Spagetti úr a Montmartre-i ibolyában, a Három nővér szolgafigurája, a Márton László trilógia. Nem volt soha igazán szerepálmom, mindig függő viszonyban voltam, soha nem kértem szerepet. Most sem tudnék igazán választani, mit játszanék szívesen. Legközelebb a Hyppolit, a lakájban láthatnak, Schneider Mátyásként.

Egerhez kötődik két Napsugár-díja, a Páholy-díj, Nívó-díj és az Aase –díj is. A Gárdonyi Géza Színház örökös tagja.

   Igen, s valamennyinek szívből örültem, de  a legfontosabb a közönség. Az pedig akkor jár legjobban, ha kap nemes szórakoztatást  is, kísérletező kedvű produkciót is, műfaji sokszínűséget, s kedvére választhat. Természetesen nem mindegy, hogy milyen minőségben kapja meg mindezt. Nem lehet becsapni őket, akik azért jöttek be, hogy téged megnézzenek, de saját magadat sem! Egy igazi színésznek, egy jó értelemben vett profinak képesnek kell lennie arra, hogy minden este feltegye magának a lécet olyan magasságra, amely alatt nem teljesíthet. Lennie kell önbizalomnak és önértékelésnek is. Ha az ember bemegy a színpadra, elfelejti minden nyűgét, baját, betegségét. Kicsit visszakanyarodva a kisebbségi léthez, az erdélyi évekhez, annak a létnek mindig van egy olyan aurája, amely úgy működtet, hogy a többséghez képest neked kétszer annyit kell teljesíteni ahhoz, hogy szintben tudj maradni, s ha kiugró akarsz lenni, akkor háromszor-négyszer annyit. Ez jó felkészítő volt, hiszen eleinte itt sem voltam otthon. Szoknom kellett még ezt a világot, annak ellenére is, hogy befogadtak, nem kaptam igazán bántást, de itt voltam 45 évesen, amikor már nem kezdhettem elölről, továbbhaladnom kellett a pályámon, s amire lehetőség volt, azt igyekezni a maximumon megcsinálni.

Leánya – Sata-Bánfi Ágota is ezt a pályát választotta…

   Nagy gond volt, de hagytam, segítettem is. Ha húsz évvel ezelőtt történik, könnyebben mondtam volna, hogy rendben van, mert akkor sokkal inkább voltak még lehetőségek a fiataloknak is. Ma nagyon ügyesnek kell lenni és nagyon jó rendezői kezekbe kerülni ahhoz, hogy a helyén használjanak valakit. Nagyon, könnyezésig tudok örülni a sikerének. Az elmúlt évadban az alternatív színházi rendezésem során tudtam, hogy tehetsége mellett közös magánéletünk és gyermekkori élményei segíteni fogják a szerep megformálásában. Szeretem, hogy itt van, ha kérdez, őszintén, legjobb tudásom szerit segítem, de nem vagyunk egy ember, neki kell megvívnia a saját harcait.
 

* Facebook hozzászólások:
- Gratulálok és ölellek sok szeretettel!!! Botár Endre
- Kedvenc színészem,sok szerepben láttam,Isten éltesse sokáig! Kiss Lajos 

  Nagyjából egy évvel ezelőtt egy röpke jelenetben katonaruhába öltözve átmasírozott a színen. Ez volt első egri előadása, s a néhány másodpercben is érezni lehetett, ennek a lánynak van humora. Később egy kabaréjelent erősítette meg bennem ezt az érzést. Most éppen szubrettként énekel, táncol a Csókos asszony című operettben és egészen komoly karaktert alakít Oriana Fallaci regényének színpadi változatában.

A válaszom a címben feltett kérdésre az, hogy egy tanyasi lány - s remélem soha nem is felejti ezt el -, aki álmai útját követve fölkerült a nagyvárosba.
  Gyerekkorom óta, már az óvodás csoportban, én tartottam mesedélutánt a többieknek. Folyamatosan megvolt ez az általános iskolában is. Ha valami táncot tanultam, akkor azt megmutattam, megtanítottam mindenkinek. A kollégiumban hetente kétszer volt „lakógyűlés”, s ha valakinek volt valami közlendője, megoszthatta a „159” másik lakóval, és lehetett verset mondani, énekelni is. Ha tanultam egy dalt, mondókát, akkor azt ilyen alkalmakkal előadtam a társaimnak, s amíg újjal nem gazdagították „repertoáromat” ők kénytelenek voltak újra és újra végighallgatni ugyanazt. Felidézve ezt az élményt, be kell látnom, hogy türelmes gyerekekkel voltam körülvéve. Ötödikes koromban bekerültem egy ifjúsági tévéműsorba, egy lánnyal volt közös improvizációs jelenetünk. Szilágy Katalin, belőle szintén színésznő lett. Megkérdezte, nem akarok-e majd én is Szentesre menni, ott ugyanis volt drámatagozatú középiskola, de nem mehettem, mert a szüleim jobban szerették volna, ha Szeghalmon maradok hatosztályos gimnáziumban. Maradtak a versmondó versenyek, másra nem volt lehetőség.
   Főiskolára kerültem – ennek nem volt köze a színházhoz-, hogy legyen diplomám. Debrecenben csupa olyan ember vett körül, akiknek hasonló volt az érdeklődési köre. Jelentkeztem a kaposvári főiskolára és megpróbáltam a Színművészetit is. Kaposvárott azt szerették volna, ha majd oda térek vissza, de másképp alakult. Békéscsabán, a Jókai Színház stúdiójában voltam egy évet, Kara Tünde és Bródy Norbert osztályában. Ott javasolták, hogy szokjuk a casting-rendszert, járjunk el felvételizgetni. Nekem már régi vágyam volt közelebbi kapcsolatba kerülni a Pesti Magyar Színházzal. Megpróbáltam, hogy lássam végre, milyen az, amire vágyom, vagy ha úgy alakul, szembesüljek azzal, hogy ez nem az, amire gondoltam. Iglódi tanár úr volt a felvételi bizottság elnöke, mert ő indított osztályt. Az első rosta után visszahívtak engem és egy fiút. Amikor ővele beszéltek először, gyanakodtam, hogy velem lehet a nagyobb baj. Neki azt javasolták, hogy változtassa meg a listáját, ne legyen olyan egyoldalú. Kezdtem egyre jobban feszengeni - vajon velem mi a gond. Mint kiderült, „korosnak” számítottam, a magam 23 évével. Iglódi tanár úr járkált körbe körülöttem, töprengett, miközben az iskola igazgatója, Kovács Gábor Dénes faggatott, hogy egyáltalán mit is keresek itt, hiszen van két diplomám már és ez egy nagyon nehéz pálya. Beszélgettünk - tőmondatokban – de én tudtam, hogy ezt akarom csinálni és már előfordult az életemben, hogy megfutamodtam saját álmom elől, még egyszer nem szeretnék. Iglódi tanár úr csak annyit kérdezett: - Ágnes! Színész akar lenni? – Igen - válaszoltam. És felvett.

 
Magyar Színház: Szecsuáni jóember & Mi jöhet még?

Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy tőle, a szakma egyik nagy öregjétől tanulhattam. Mindent tudott… Igyekeztem mindent átvenni tőle, nyitott szemmel, füllel létezni. Nagyon-nagyon jó 3 év volt. Sajnos az utolsó évben már nem tudott minket a tanár úr végigkísérni. Befejeztem az Akadémiát, a megváltozott vezetés ott tartott még két szerepre.

 
Szolnok: Gombos Judittal a Kalandban

Egy vizsga alapján hívtak szerepre Szolnokra. Amikor hallottunk róla, hogy Egerben státusz lenne - ami nagy dolog -, eljöttem a válogatásra. Gondolkodtam, Szolnok vagy Eger, mert Szolnokon további feladatokat ajánlottak, végül azért döntöttem így, mert társulat tagjaként létezni szerintem értékelendő!
 

Ez a második egri évada és most szokatlan és nagy feladatot kapott.

 
Nem játszottam soha előtte operettben és nem is gondoltam magamról, hogy fogok, Ma már ugyan a nagy verseny miatt mindenkinek tudnia kell mindent megoldani, de hogy éppen Rica Maca, a Csókos asszony szubrett szerepe lesz az első ebben a műfajban, attól - miközben nagyon örültem -, nagyon meg is ijedtem. Tánc, ének, próza, összehangolva. A táncokat gyorsan tanulom. Ami az éneket illeti, nekem van egy képzett szoprán hangom, de az itt nem kell – épp ez a nehéz. De most már lassan „utolérem magam”. A kedvenc dalom, a Gyere te nímand sajnos kimaradt az előadásból, de kárpótol, hogy a partneremmel, Lisztóczki Péterrel nagyon jól tudunk együtt dolgozni.

Mennyire befolyásolja egy-egy este az aznapi közönség?

   Nagyon józannak kell lenni, mert ha nem igazán veszik a poénokat, az ember elkövetheti azt a hibát, hogy elkezd rátolni nagyon sokat, és akkor ripaccsá válik, ami gyilkos dolog mind a nézővel, mind az előadással szemben.

Másik bemutatója, Oriana Fallaci: Levél egy meg nem született gyermekhez – teljesen más világ.

   Én ezzel a regénnyel 20 évesen ismerkedtem meg. A gondolatisága tetszett meg, a kérdések, amiket fölvet, és amik mellett nem megy el, továbbgondolásra sarkall. Nagyon szeretem egy előadásban, ha nem feltétlenül ott áll össze minden, a nézőtéren, hanem elviheti a néző, eltelik 2-3 nap és akár például mosogatás közben még be-bevillan valami, elgondolkodhat rajta. Kereshet benne valamit. Vagy talál, vagy nem, de keres. És ez a regény ilyen élmény volt. Már akkor megfogalmazódott bennem, sőt, szinte evidens volt, hogy valamikor meg kell csinálnom. Csak mivel egyes szám első személyben írta Fallaci, én monodrámára gondoltam. Jól meg tudom ítélni - a saját kritériumaim szerint - magam, hogy nagyjából hol tartok, tudtam, hogy egyedül nem ment volna. Megkértem Venczel Valentint, hogy segítsen. Ő lett a dramaturg és rendező. A regényt együtt meghúztuk. Az írónő technikája az volt, hogy egy helyzetet, amit valahogyan megélt, pár sorral lejjebb minősítette - ezáltal mintha az akkori énjét értékelte volna, tehát mintha két személy lenne, egy idősebb, s egy fiatalabb – ezt a színpadon így is jelenítjük meg, Ivády Erikával. Vele lelkiségben is, de még arcra is hasonlítunk egymásra. A férfi pedig Káli Gergő lett. Így állt össze a kis kvartett, akik délután vagy éjszakánként próbáltak, hogy létre jöhessen egy értékes előadás.

 Alkotótársnak szegődött még hozzánk a hangosító, Farkas Máté, és a világosító, Balogh Attila, akinek fontos volt, hogy ne csak „szakmunkásként” kapcsolgassa a világítást, hanem valamit hozzá is adjon, létre is hozzon. A díszletet Bényei Miklósnak köszönhetjük.

Említette a két diplomát, s hogy azoknak nem volt köze a színészmesterséghez. Utólag mit gondol, nem voltak elvesztegetett évek?

  Tanító szakot és kommunikátorit végeztem. Mindenképp hasznát veszem. Bekerültem egy közegbe, megismertem sok embert, sok világot, a műveltségi anyagom sokat gyarapodott, olyan tárgyakat tanultam, melyeket egyébként soha. A média pedig a lényeglátást fejlesztette. Mindezt jól fel tudom használni a színpadi munkámban.  

Alföldi lány. Itt egészen más a táj. Hogy érzi magát benne és milyen a kapcsolata az itteni emberekkel?
 

   Nagyon szépnek találom, hogy itt minden dimbes-dombos. Az emberek pedig - azt tapasztalom - kedvesek, ha valakire rámosolygok, az visszamosolyog. Lehet mindenkivel beszélgetni, a pékségben, a boltban, a piacon…

Beszélgetésünk után került sor az Óz, a csodák csodája bemutatójára.

* Ez az írás megjelent a gardonyiszinhaz.hu-n, a polusonline.com-on, a theater.hu-n és a zsambekinyariszinhaz.hu-on is.
 

    Az 1991/92-es évadban jöttem ide. Előtte 2-3 évvel az Ördögölő Józsiás nyári, a várban megtartott előadásához néptánc együtteseket kértek fel és én néptáncos voltam. Amikor később olvastam a felhívást, hogy színészképző stúdió indul, szívesen emlékeztem vissza erre a „színházi múltra”, s jelentkeztem. Hármunkat vettek fel, Szél Anikót, Szőke Andreát és engem. Gali László és Beke Sándor ideje alatt elég szép szerepeket játszottam. Szívesen gondolok vissza a Szegvári rendezésekre. Szerettem vele dolgozni, nagy veszteség, hogy már nincs itt. A legmeghatározóbb előadás élményeim az ő nevéhez kötődnek, akár ha néztem, akár ha benne voltam. Lenyűgözött a darabválasztása és ahogyan megcsinálta, Hagyd a nagypapát, a Vőlegény, a Kakukkfészek…  
   Az elmúlt években nem voltam a legjobban foglalkoztatott színészek között. Nem örültem persze, de valahol természetes, ha egy másik direktornak más elképzelései vannak - tudomásul vettem.

* Ez az írás megjelent a gardonyiszinhaz.hu-n és a theater.hu-n is.

Dimanopulu Afrodité az 1988/89-es évadtól tagja az egri Gárdonyi Géza Színház társulatának.

 Régen nem lehetett a főiskola után Budapestre szerződni, két évig kötelező volt vidéken játszani. Ez azt is magával hozta, hogy az összes direktor járta a vidéki színházak bemutatóit, tele volt a nézőtér a szakmával, igazgatókkal, rendezőkkel, nézték az előadásokat. Persze nem feltétlenül csak a fiatalokat. Megláttak egy jó karakterszínészt, epizodistát, szerződést ajánlottak… Nagy volt a forgás, a pezsgés. Ma - jó esetben - megnézzük mi színészek egymást… Az első évben, amikor itt voltam, egyszerűen azt éreztem, ebben a kisvárosban ha végigmegyek az utcán, mintha valami budapesti nagy művész lennék. Vadidegenek megállítottak azzal, mennyire tetszett nekik valami, kérdezték, mikor látnak újra, vagy elmondták, hogy „én abban az előadásban magát jobban el tudtam volna képzelni”, vagy „abban nem magának kellett volna…”  Közvetlenek voltak. Nyilván ez attól volt, hogy az ember közöttük élt – mentem a kis kosarammal a piacra… Nagyon jól éreztem magam a városban, megnyugtató volt és eszem ágában sem volt elmenni – pedig hívtak nem is egyszer, de én azt gondoltam, itt van dolgom.
   Nekem sokat adott, hogy itt maradtunk. Persze kellenek új impulzusok ahhoz, hogy az ember tudjon magából új dolgokat előkapargatni, de ehhez kell egy színházvezető vagy egy rendező is, aki azt mondja, jó, ezt már láttuk tőle, adjunk neki valami homlokegyenest mást. Most például Beke Sándor rendezésében játszom a Vesztett édenben. Az a karakter az életben annyira távol tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől és mégis szeretem, mert keresem benne, hogy mit miért csinált - az igazát…
   Meg lehet újulni úgy is, hogy új kollégák hoznak új impulzusokat. Nem feltétlenül kell költözni hozzá.

  Mészáros Sára pályájának fő állomásai Debrecen – Pécs – Eger. Hüse Csabáé – kecskeméti kitérővel – elsősorban Eger, bár vendégszerepelt az Operettszínháztól kezdve a Magyar Színházon és Szolnokon át sok helyen. Egerben azután a színpadon és a magánéletben is összetalálkozott a két életút. Rendkívül szimpatikus, szerény és kedves emberek.            




 Magas színvonalon teljesítő és szeretett, népszerű színművészek vagytok…

 Népszerűség? Ez már többedik színházam és mindenhol, ahonnan eljöttem, sok barátom maradt és sok olyan ember, aki kedvelt és szeretett. Mindenhova úgy tudok visszamenni, hogy a portástól kezdve az öltöztetőkön át színész barátaimig szeretettel várnak. Ez talán romantikusan hangzik, de azt hiszem, a legbüszkébb arra vagyok, hogy a szívükben jó emlékezetű vagyok és tényleg őszintén tudunk örülni, beszélni egymással. Az pedig egy nagyon jó érzés, ha megyek az utcán és valaki kedvesen leszólít, szeretne gratulálni, látott valamiben és tetszettem. De a népszerűség meglovagolása, kihasználása annak, hogy ismernek - ez a része egyáltalán nem érdekel, sosem foglalkoztatott. Ilyen értelemben (baráti társaságban persze tudunk abszolút oldottak lenni) mind a ketten tipikusan visszahúzódó emberek vagyunk. Csabit is, engem is a játék öröme izgat. Maga a szakma – színdarabokat elemezni, játszani az előadásokat (* itt még a hangja is izgatottan mosolygóssá válik). A taps, látni a csillogó tekintetű nézőket, az őrületesen jó dolog, de ezen túl – a „celebség” – az nem. És örülök, hogy mind a ketten így gondolkodunk.

 A jó színész nem attól az, hogy hangoztatja. Neki nem kell hangoztatnia – látszik! Magunkból adunk és ha nem tudunk, akkor nem szabad színpadra állni. Mi mindketten nagyon kritikusak vagyunk magunkkal szemben. Igazán nagyon meglepett bennünket és nagyon jólesett az elismerés, amit a blog olvasói szavaztak meg nekünk az évad végén. (* A blog olvasói szerint ők voltak az évad színésznője és színésze.) Ajándék volt! Ezzel elismerték a munkánkat - mert mi ebben az évben is dolgoztunk ugyanolyan lelkierővel, szeretettel… nagyon-nagyon szépen köszönjük.  Én kifejezetten örültem annak is, hogy Ötvös Andrissal megosztva kaptam, mert nagyon szeretem őt.

 Nekem pedig jó befejezés is volt - amíg nem tudok újra színpadra állni, addig jó erre gondolni…
 

 Nemrégiben jött a hír, hogy a Kritikusok díja jelöltjei között ott van Mészáros Sára, a legjobb női főszereplő kategóriában, Paul Claudel A selyemcipő című drámájában nyújtott alakításáért.

 Az ember vágyik arra, hogy a szakma is valamelyest értékelje. Éreztem, tapasztaltam is ezt magánemberként találkozva rendezővel, kollégával, személyes beszélgetésben. De azt is, hogy a kritikusok nem annyira fogadnak el, kedvelnek, látnak értékes színésznek - ami nyilván nyomasztott. Sokszor éreztem igaztalannak, miközben biztosan sokszor meg igazuk volt - hiszen az évek alatt fejlődünk színészileg is. Az adott színházban, ahol éppen voltam, kaptam helyi díjakat. Debrecenben például nívódíjat – de itt Egerben is.
   A selyemcipő nem volt könnyű munka. A mi agyunkat is erősen igénybe vette - játszani is, na meg főleg a próbák alatt. Mi micsoda, sőt néha konkrétan az alany-állítmány, összerakni a mondatot…

 Már nem is tudom hány előadása után voltunk, amikor itthon még elemezgettük, mi mit jelent…

 Rengeteget támadták, többek között azzal is, hogy egy katolikus városban hogy lehet ilyet bemutatni, vagy az imafüzér-díszletet kritizálták. De például a kispapok nagyon szerették. Vitatkoztak, de nem azon, kellett-e, hanem azért, mert vitára, gondolkodásra késztető és alkalmas darab. Voltak köztük, akik többször visszajöttek megnézni és az előadás utáni beszélgetésen is ott voltak, elmondták, mit gondolnak. Egy kicsit „a darab prókátoraként” is örülök, hogy éppen ezzel jelöltek.

 Nagyon sokat tanultunk belőle, mi színészek.

 Az azért kétségtelen, hogy bátorság volt a bemutatása. Zsótér Sándor rendező vállalta a bizonytalanságot, tudta, hogy hatalmas feladat és nem félt benne elmerülni. Úgy indult neki, hogy itt van ez a hihetetlen nagy horderejű anyag, lehet, hogy megbukik, de annyira izgalmas - dolgozzunk vele!

 Játszottuk az előadást 2-3-szor, amikor azt gondoltuk, nem fog menni többet, de csak lejátszottuk végig - pedig bukott már meg úgy előadás itt Egerben, hogy hiába volt bérletben, a harmadik már nem történt meg. Végül is tehát nem bukott meg, mert megtalálta a rétegét. Volt közönsége Egerből is és Budapestről is jöttek nézni. Amikor elkezdtük próbálni, magam is féltem, de megtaláltam benne azt, ami nekem, mint színésznek, adott pozitív impulzusokat. Talán ha nem ezzel kezdtük volna az évadot, kevesebb lett volna a támadás - de ez adott személyi feltételek függvénye volt. Vállalni kellett.

 Az egri szerepeitek bennünk élnek, de amint a beszélgetés elején említettem, pályátoknak voltak más állomásai is. Az egész eddigi utat tekintve mit emelnétek ki?

 Én 1999-ben végeztem. Az elmúlt 12 évből kettőt „szőröstől-bőröstül” nagyon szerettem. A darabot, a szerepemet, a szerep megkínlódását, az előadást. Az egyik Debrecenben Kárpáti Péter Tóth Ferije, abban voltam „szögén asszon”, a másik már itt volt, a Radoslav Milenkovic-rendezte Emésztő tűzben. Nagyon szerettem a szerepemet és az előadást. Ezeken kívül volt Pécsett egy kis munkánk, Egerben is rendezett Szabó Máté pár évig, vele csináltunk egy Albérleti színjáték című szösszenetet, amit a Máté gondolatai alapján improvizáltunk. Hát az nagyon jól sikerült. Amire igazán én is azt tudom mondani nagyképűség nélkül, hogy szerintem jó voltam, az talán ez a három. És van még sok, amit valamiért szerettem, vagy mert nagyon jó volt a kollégám és sokat tanultam tőle - vagy a rendezőtől, vagy milyen jó volt az a szerep, annak ellenére is, hogy nem birkóztam meg vele igazán.
   Szerettem az elmúlt évek-beli dolgaimat, szerepeimet, életemet Egerben. Mindenképpen több lettem mint színész az itt eltöltött 5 évben.

 Én a Józseffel (* József és a színes, szélesvásznú álomkabát) és itt Egerben váltam színésszé, de helyesbítek is rögtön, mert talán még most sem váltam azzá, mindig tanulni és fejlődni kell tovább. De ebben ismert meg egyáltalán és szeretett meg a közönség. Meghatározója volt a pályámnak, ami a két éves stúdióval kezdődött, majd utána rögtön, a nyáron megkaptam a szerepet. Maga az előadás is nagyon jól sikerült, berobbant! Benne volt csaknem az egész társulat és mindenki szerette, mindenki akarta, hogy jó legyen és ez lejött, érződött. Ettől volt olyan nagy siker. A mai napig emlegetik. Azután nagyon szerettem Csil, a keselyű szerepét A dzsungel könyvében. Közel állt hozzám igazán most a legutóbbi évadban, A Mester és Margaritában Korovljov. Azért, amiért Csil is. Volt időm, energiám, fantáziám, hogy nagyon aprólékosan kitaláljam. Minden pillanatukat meg tudtam keresni s ritkán adatik, amikor ez ennyire sikerül. Attól sikeres egy alakítás, ha nagyon sok apró finomságot bele tudsz csempészni. Ezért azt éreztem, hogy nagyon éltek és nagyon szerettem őket. (Közel állna hozzám egyébként az is, de ez egyelőre csak álom, ha játszhatnék egyszer egy jó kis kosztümös kalandfilmben, ahol lehet úszni, lovagolni… szívesen csinálnám… nagyon jó lenne…)

 Valamikor Gali László direktorsága idején, emlékszem természetes volt, hogy gyakran ott ültek a nézőtéren a társulat azon tagjai, akik nem voltak benne az előadásban. Azután lassacskán ez egyre ritkábbá vált. De ti máig nézitek is az előadásokat.

 Hogyne, mindent láttunk, beleértve a táncelőadásokat is.

 Hogyne néznénk. Sőt, én kevésbé, Sári inkább, más városokban is megnézünk egyet-egyet. De a saját társulatunk produkcióit mindenképp!

 Az idei Pécsi Országos Színházi Találkozón a Gárdonyi Géza Színház Csiky Gergely Prolik című darabjával vehetett részt. Az előadás egyik főszereplője, Mészáros Sára azonban nem lehetett ott…

 Annak idején, amikor rám osztották a szerepet, feszült voltam, ideges, úgy éreztem, hogy ebben a társulatban ez nem nekem való, mert korban maximum a húszas évei legelején járó de inkább az alatti  - akit persze az élet meggyötör és akkor egy érettebb nőként látjuk viszont. Hogy fogom tudni megoldani? Örülök, jó szerep, nem arról van szó, hogy nem akarom, csak félelmeim vannak. De nagyon jó volt a próbafolyamat. A POSZT-on Törőcsik Franciska volt az előadás mentőöve, beugrással - egy hete volt rá - és beugrani sosem olyan, mint amikor részt vettél végig a próbafolyamatban, együtt agyaltál a többiekkel. Harmadéves egyetemi hallgatóként szépen megállta a helyét.

 Mondjuk el, miért is kellett beugrania!

 Azért, mert nagy örömünkre megérkezett Hüse Márton!

 Sokat vártunk rá, de biztosan így kellett lennie, mert tényleg sokat dolgoztunk. Sokszor nem alszik, nyűgös napjai tudnak lenni, sokszor nehéz mostanában, de nagyon boldogunk vagyunk! Mindenki azt mondja, Csabira hasonlít.

 Nem mindenki - de a többség. Most biztosan igaz, mert én is kopaszra nyírattam a fejem, hogy hasonlítsunk… De a szeme, az a Sárié.

 Most ő határozza meg a napjainkat
 

 És mit lehet tudni, milyenek lesznek a további napok a szakmát tekintve?

 Ami már egészen biztos, játszom a Sóska, sültkrumpli című előadásban. Bemutató a Stúdiószínpadon, október 14-én.

 Az egri színház jövője most egy nyitott dolog. Jó lenne, ha nem szűnne meg. Szomorú lenne 25 év után….
 

* Hozzászólások:

- Nagyon tetszett ez az interjú! Jó egészséget kívánok a kis családnak :) Adri
- Szerintem, amit Sára csinált a Selyemcipőben, az szinte emberfelettien remek volt – de jó, hogy beszélgetett velük… Egri rajongó
-  Igen – ezek korrekt és hiteles emberek szavai. Ferenciné
- Imádom amikor Csabi énekel! Kitti
- Gratulálok! Jó volt olvasni a két nagyszerű EMBER gondolatait! :)) Kakuk Évi
- Itt vannak, jól vannak (a pici érkezése:)), nekik nagyon örülök! Judit
- A mesterségük, a művészet iránti odaadás és alázat, ami kicsendül a szavaikból – ezt nagyra becsülöm! S.T.
- Köszönjük ezt az írást. (y)

   A XI. Pécsi Országos Színházi Találkozón a Gárdonyi Géza Színház Csiky Gergely Prolik című darabjával vett részt. Ez a beszélgetés Pécsett zajlott, a bemutató utáni  napon. Természetesen ezzel kezdtük, de az elmúlt tíz évre is visszatekintettünk Bozó Andreával, az előadás egyik főszereplőjével.
   Miközben hallgattam vissza a diktafont, motoszkálni kezdett bennem először csak egy dallam, aztán a szöveg is eszembe jutott és ott bujkált gondolataimban, míg végül úgy éreztem, jó lesz ide mottónak. Mert ez az interjú is egy őszinte „dal”, nem kerül meg kényes kérdéseket sem, és ezzel talán vigasztalhat, hiszen a tízéves történet úgy ért véget, hogy van két szembenálló oldal, és mindkettőnek vannak lelki sebei.

Ha kérdeznéd, hogy mit nem mondtam még el neked, / hogy az életemből mit titkoltam el, / sokat töprengenék azon, vajon miért kérdezed, / s hogy egy őszinte ember, mit felel. / Ha minden ember messzi bolygó, kinek álma van, és nem születtünk egyértelműnek. / a pályán tartó csillagokról rám ható erőt elmondanám, de úgysem értheted.

Mert az őszinteség, ez a mindig szép erény, / csak annyit ér, mint víz alatt a fény. / Hiszen mindenkiben támadhat egy gyilkos gondolat, / de a gondolat még tettet nem jelent. / És ha félig mondom el, mit elmondani nem lehet, / ez a vallomás még félre is vezet. / Ez a dal nem mond semmit el, ez a dal épp, hogy megfelel. / ez egy őszinte dal, tudom, senkit nem zavar, / milyen érdekes, hogy mégis vigasztal.

(Egy őszinte dal – Fonográf együttes)

   - Nehéz napunk volt tegnap. Én nem is aludtam jól előző éjszaka, mert annyira jár már ilyenkor az agyam, pedig tudtam, hogy nagyon kellene pihenni. Elkezdtük a próbát 12 órakor, befejeztük 4 óra előtt és Máté Gábor, a rendező, kifejezetten kérte, hogy egy teljesen érvényes próba legyen, ne csak úgynevezett lejáró, ami ilyenkor általában lenni szokott, hanem 100 százalékos, teljes erőbedobással, mert akkor tud hozzászólni, és akkor tudjuk ezt a színpadot igazán belakni. Törőcsik Franciska, aki Mészáros Sára helyett állt be nagyon ügyes és nagyon felkészült volt. Már az első alkalomra tudta a szöveget, megtanulta videóról a mozgásokat. Öröm volt vele dolgozni és alkatilag is jól álltak neki ezek a mondatok, jól haladtunk, de mégis, ő ezt nem játszotta, most volt lehetőség még egyszer végigcsinálni, hogy magabiztosabb lehessen. Majd mindössze félóra szünetünk volt és már készülődnünk kellett az első előadásra, ami negyed kilencig tartott és fél 9-kor már újra első figyelmeztető – kezdtük megint előröl. A színpadon rettenetesen meleg volt, jó sok a jelmez, vastag anyagok, én a darab során folyamatosan egy nagykabátban voltam, folyt rólunk a víz és a két előadás közötti idő még arra sem volt elég, hogy a ruhák megszáradjanak. Furcsa Prolik-maraton kerekedett, gyakorlatilag 12 órán át játszottuk… s ez nem kis teljesítmény, de színészileg nagyon izgalmas volt… Amikor Egerben „csak” dupláztunk, már akkor is kifejezetten kíváncsi voltam, milyen elkezdeni újra, már fáradtan, mert az egésznek a világa olyan, hogy úgy éreztem, ez jót tesz neki. Amikor fizikailag is úgy érzed, hogy 20 évvel öregebb vagy, akkor jó ezt a szerepet eljátszani. Kiadsz magadból mindent… Oda kell figyelni, hogyan osztod be az erőd, a figyelmed. Sokszor az a gondolatod támad a következő szövegrészről, mintha ezt már elmondtad volna, aztán rájössz, hogy igen, de nem most, hanem a délutáni előadáson. A közönség? Délután sokkal jobban fogadtak bennünket, mint este, amikor a zsűri is ott volt. Úgy éreztük, hogy miközben sokan vannak, és figyelnek ránk, valamitől nem volt meg az az erős kapcsolat színpad és nézőtér között, amit szerettünk volna. Ezt annyi apróság tudja befolyásolni, talán még az is, hogy aznap nagyon meleg volt és este kilencre már ők is elbágyadtan ültek be a nézőtérre. A másnapi szakmai beszélgetésen szépeket mondtak és sok dicséretet kaptunk. Jó érzés volt, hogy az elemzők nagyon értették az előadást és egy-két apró megjegyzéstől eltekintve maximálisan elégedettek voltak vele. Utoljára voltunk így együtt, s jó lezárása volt a történetünknek. Talán az is benne lehetett az estében, hogy a nagyobb részt szakmai közönség tudván erről a lezárásról, elfogódottan nézett bennünket, nem tudott felszabadultan reagálni.
   Egyébként csináltunk itt egy felolvasószínházi produkciót is, rajtam kívül Járó Zsuzsi, Fekete Györgyi Szabó Emília, Ötvös Andris, Mészáros Máté, Schruff Milán, Vajda Milán vett részt benne. Ez délután 3-kor volt, egy szintén igen meleg napon és azt gondoltuk, hogy – ráadásul egy ismeretlen kortárs magyar darabról lévén szó – legfeljebb egy-két érdeklődő fog betévedni, de nem lehet nézőkre számítani. A kezdés előtt úgy 10 perccel valóban tizenvalahány ember volt, családias hangulat, majd 3-kor varázsütésre betódultak, biztos, hogy százon felül voltak, köztük sokan a szakmából. Jól sikerült, jó ritmusban, jó hangulatban. Volt némi színpadi mozgás és néhány kellék is, de az egyszerűségre törekedtünk, inkább a szövegben rejlő játéklehetőségekre figyelve. A szakmai beszélgetésen inkább a darabbal, s nem a játékkal kapcsolatosan fogalmazódtak meg kritikai észrevételek.

   Az elmúlt 10 évben sokat játszó, meghatározó egyénisége voltál az egri színpadnak – volt, aki örült ennek, s volt, aki nem. Mit gondolsz erről és mit az egri színház körüli vitákról, ellentétes véleményekről?

   - Sok rendezővel dolgoztam és ezeket a szerepeket nem én osztottam magamnak, nem én kértem és nem kérte senki a számomra. Én mindnek örültem, a kisebbeknek is, amelyekből szintén sokat játszottam. Nyilván – mint mindenki – van, akinek szimpatikus vagyok, van, akinek kevésbé, olyan is lehetett esetleg, aki szerette volna eljátszani azokat a szerepeket, amelyeket én kaptam, nyilván az sem örült. Én úgy éltem meg, hogy azok, akik fontosnak érezték azt a munkát, amelyben valódi alázattal, hittel és kedvvel vettünk részt, azok szerettek, soha nem éreztem féltékenységet.
   Visszatekintve azt érzem, hogy erős 10 év volt, amelynek során nagyon sokat értem, fejlődtem színészileg, sokat tanultam. Ezt igazolta, úgy érzem, a Jászai-díj is. Bárhol megfordultunk, kollégák, az egyetemről kikerülő fiatalok irigykedve néztek ránk, hogy mi az egri színház tagjai lehetünk. Rang volt ebben a társulatban játszani. S a kritikák, a fesztivál-szereplések dokumentumai, a díjak őrzik ezt.
   Ötször kaptam Páholy-díjat az egri nézőktől, legalábbis azok egy részétől, s voltam a Heves Megyei Hírlap olvasóinak szavazása alapján Napsugár-díjas is. Ez a szeretetük kifejezése volt. De minden előadás után, amikor meghajoltam és tapsoltak, sok szeretetet kaptam. Nagyon szép tíz évet köszönhetek nekik, és nem tudom, lesz-e még ilyen az életemben. Kifejezetten szép emlékem az értelmes és értő egri közönség.

  A publikum egy része azonban elpártolt a színháztól, miközben egészen új rétegek ellenkezőleg – most szoktak oda. A két oldal közti viták a végére felerősödtek…

   - Kicserélődött a közönség egy része, voltak, akik nem ezt a fajta, általunk művelt színházat szeretik, de ez mindig így lesz, olyan színházat soha nem lehet csinálni, ami mindenkinek egyformán tetszik. Annyiféle elképzelés és ízlés van és ezzel nincs is baj. Lehet adott felfogást szeretni vagy elutasítani. Csak a színháznak kell minden érdeken felül állni, azt kell szeretni és továbbvinni.
   Előadásokban jól tudtunk együttműködni olyan kollégákkal is, akik most elmondják, hogy nem szerették az elmúlt éveket.
   Egy színész egyébként elsősorban színész és nem szabad összekeverni dolgokat, játékot és politikát – ezért például nagyra becsültem Blaskó Pétert, aki politikai hozzáállástól függetlenül vagy annak ellenére kiállt egy színház, a saját színháza, a kollégái mellett.
   Mi igyekeztünk elmondani valamit a világról, hol szórakoztatva, hol könnyeket csalva a szemekbe. Minden évben voltak nehezebb és könnyebben emészthető előadások – bár a szórakozás szerintem eleve nem egyenlő csak a felhőtlen nevetéssel. Széles volt a paletta. Kifejezetten sokszor volt olyan pozitív élményem, amikor azt éreztem, hogy igenis tudtunk adni, tanítani, kíváncsiságot ébreszteni, magunkkal csalogatni, nyitottabbá tenni egy másik fajta színházi nyelvre. Le a kalappal az egri nézők előtt, akikben megvolt az új iránti érdeklődés, eljöttek ezekre az előadásokra, sőt az ezeket követő közönségtalálkozókon is nagyon jó beszélgetések voltak. A megszokott formákat feszegető előadásokra két példát említenék, a Stúdióban játszott Velencei  kalmárt, amely önmagában sem könnyű darab, de ráadásul a nagyon sajátos formanyelvet használó Zsótér Sándornak volt első egri rendezése és az ennél jóval könnyedebb, de közben szintén komoly társadalmi kérdéseket feszegető és szintén formabontó Csörgess meg!-et, ami állandóan pótszékes teltházakkal ment. 

   Említs kérlek olyan előadásokat, amelyek különösen kedvesek számodra!

   - Az első, ami eszembe jut, a Száz év magány – egy ilyen bonyolult regény színpadra állítása nem könnyű vállalkozás, de kifejezetten közönségsiker volt. Ebben nyilván szerepet játszott Molnár Piroska is, aki vendégként szerepelt az előadásban és óriási élmény volt vele dolgozni. Az egésznek a világa, hangulata, zenéje, a jelmezek… mind emlékezetesek, de például azt is imádtam, hogy Bánki Róza jelmeztervező nemcsak csodálatos ruhákat hozott az előadáshoz, de azt találta ki, hogy a hajak, a frizurák spárgából voltak. Emlékszem, amikor a fodrásztárban ezt először meghallották, nagyon furcsállották, de amikor elkészültek, a színpadon csodálatosak voltak.
    Voltak jelmezeim is, amelyeket mindig megsimogattam, mert annyira szerettem őket.   
   Imádtam a Peer Gynt előadását, amit sajnos csak kétszer játszottunk, nyáron, a Líceum udvarán.
   Vagy ugyanott a Hegedűs a háztetőn című musicalt. És azt a hangulatot! Ott lenni a Líceum csillagos ege alatt, amikor az éjszakában megszólalt a zene! Fantasztikus volt.
   Nagyon szerettem a Galambok című előadást, ahol egészen más típusú és jóval idősebb nőt kellett megformálnom, és olyan jó volt megtalálni és játszani ezt a figurát. Szeretem, amikor karakter-szerepekben felszabadultan és bátran lehet lubickolni.
   Persze az, hogy mennyire szeretünk mi egy előadást, az mindig függ attól is, hogy a társainkkal mennyire tudunk „egymásba kapaszkodni”. A szintén Radoslav Milenkovic által rendezett Emésztő tűzben – ahol kifejezetten finom játékot kért – fantasztikusan együtt voltunk.
   Az Éjjeli menedékhely is nagyszerű csapatmunkaként emlékezetes. Akkor dolgoztunk először Máté Gáborral és Nagy Fruzsinával, akinek a maszkjai és jelmezei meghatározóak voltak a Gábor által kitalált nagyon erős világban. Gyönyörű darabban, gyönyörű gondolatokkal és formanyelven tudtunk beszélni arról, ami körülöttünk van. Az előadás atmoszférája beleégett az emberbe és alig vártad, hogy felmenj a színpadra…  Nagyon jó volt…
   Az idei évadból imádtam Kamillát a Prolikban és Ettingennét az Olympiában. Őket játszva az a boldog érzés járt át a színpadon, hogy minden porcikámban érzem és élem a lényüket.

   Hogyan fogadtad a rád osztott zenés-énekes szerepeket?

   - Az énekhangom nem feltétlenül predesztinál ezekre, de igyekeztem mindig karakterből úgy megoldani, hogy velem szerves legyen, a dalnak egy másfajta megfogalmazását adva. Szerettem például a Fekete Pétert. A Lesz maga juszt is az enyém végén, amikor egy delfint öleltem, mindig szinte véget nem érő taps csattant fel és ez olyan boldogság volt, amit nem tudok elmondani.

   Mint a Prolik szereplőinek döntő része, beszélgetésünkkor már te sem vagy tagja az egri társulatnak. Többükről lehet tudni, hogy hová szerződtek, mik a terveik, de rólad  nem. Mi lesz ezután?

  - Egyelőre szabadúszó leszek. Van egy már körvonalazódó munkám, de nem akarom elkiabálni, ezért erről még nem beszélnék. Tovább fogjuk játszani utolsó egri bemutatónkat, az Olympiát, az Orlai Produkciós Iroda segítségével, a budapesti Belvárosi Színházban. Örülök neki, mert nagyon szeretjük azt az előadást. Szeretnénk Hírlap színházat is, de az nagyon nehéz, mert mindenki szanaszét lesz… szétszór most bennünket a sors, de mindenki abban bízik, hogy tudunk még újra találkozni és újult erővel együtt dolgozni.
   Eközben a maradó kollégák közül is vannak, akik hiányozni fognak. Nem fogom őket színpadon látni? Ez még számomra is nagy kérdés…

     Úgy éreztem, szívesen nyilatkozol a blognak…

   - Te tényleg ott vagy a színházban és neked tényleg ez az életed. Most is úgy beszélgettünk, hogy mindent tudtál rólam, és ha csak egy fél mondatot mondtam volna valamiről, be tudtad volna fejezni… Fantasztikus, hogy van valaki, akinek ez ilyen fontos, ennyire szereti, egyéni kezdeményezésre fórumot és reklámot teremt egy színháznak, hangsúlyozza a fontosságát. Csodálatos és nagyon ritka szerintem. Nem is hallottam hasonlóról. Fontosnak tartom azt is, hogy mennyire naprakész a blog és hogy egy pozitív hozzáállás érződik rajta, jó ránézni. Én ezután is szeretném olvasni…

* Ezt az írást átvette az  egriszin.hu és az agria.hu is.

   Öt nap leforgása alatt három díj... Elnyerte a POSZT legjobb harminc éven aluli színésze címet, Egerben pedig közönségdíjas és a társulat szavazatai alapján az évad színésze! Amikor gratuláltam a díjak átadása után, láthatóan nagyon fáradt, de nagyon boldog volt. Szerénységére jellemző, hogy  egy újságírói kérdésre, mit érez most, teljes természetességgel ennyi volt az első válasz: "Hú...  hát azt a mindenit!" És ez nagyon tetszett, mert nagyon emberi, őszinte, minden megjátszást nélkülöző volt... Ugyanezt éreztem végig pár nappal későbbi beszélgetésünk alatt,  amelyet most (a kérdéseimet kihagyva) teszek közzé.

  A nyáron Spanyolországba megyek az Örkény Színházzal, azután Kecskemétre. Néhány éve arra gondoltam, hogy ebben a világban, ahol a gyerekek csak a számítógép előtt ülnek és bugyuta, erőszakos játékokat játszanak, meg szeretném csinálni  a Képzelet Rehabilitációs Intézetét. Bányai Miklóssal, Grigor Attila filmrendezővel (Nyomozó című filmje első filmesként nagy sikerrel nyert a Filmszemlén, s több fesztiválon vett részt külföldön) hárman elkezdtünk gyerekekkel foglalkozni. Tavaly csináltunk egy előadást, amire meghívtuk Molnár Gál Pétert –MGP -, aki leírta utána, hogy bajban lesznek az igazgatók, akik arra panaszkodnak, hogy nincs pénz, mert lám, anélkül is… Kecskeméten tehát egy tábor lesz, a lényege, hogy kicsitől 18 éves korig akit érdekel a színház és a színészet, azoknak olyan gyakorlatokon keresztül, amiket mi tanultunk az egyetemen, átadunk bizonyos ízlést és ismeretet arról, mivel jár a színész munkája. Mert lassan már mindenki „színész”, aki megjelenik egy bulvárlapban vagy egy tévésorozatban, miközben 1500 emberből 10-en bejutunk és elvégezzük az egyetemet és van olyan osztálytársam, akinek épp nincs munkája… és szaporodnak a stúdiók, tanodák… Megpróbáljuk átadni a mi ízlésünket színházról, művészetről, belekóstolhat, akit érdekel, de akkor komolyan kóstoljon bele, mi az, hogy „színházi színész”. Akkor próbáljon délelőtt, délután, este, mutatunk neki gyakorlatokat, adunk a kezébe bizonyos eszközöket – s közben két hét alatt bebizonyítjuk a gyerekeknek, hogy bármiből lehet előadást csinálni. Tavaly például találtunk egy nagy falat, ami tele volt repedésekkel, Néztük, néztük, amíg a repedések kiadtak bizonyos formákat, a formák viszont egy sztorit. Lefotóztattam a falat, körberajzoltattam számítógéppel, kinyomtattuk , majd az előadás úgy indult, hogy a nézőknek úgy mutattam be a falat amin nem volt semmi, hogy az egy régi festmény és most én, a régész, körbevezetem őket, majd a gyerekekkel elmondtunk egy történetet. Az idén nem tízen lesznek, hanem 31-en. Meg akarjuk mutatni nekik, hogy a színház az nem csak ahova a bérlet miatt elráncigál a nagymamánk és nem is múzeum, hanem nagyon is élő dolog. Egy laboratórium, ahol az ember mindig kísérletezhet életviszonyokkal. A legjobb mondatot erre Bányai Miklós mondta: Azért kezdtem el színházba járni, mert jó volt látni, hogy más is bajban van. És nem a számítógép a lényeg, hanem amit el tudsz képzelni.
   Jó értelemben sokkoló volt ez a most megkapott három díj. Nagyon fontos, három különböző irányból egy-egy útjelző tábla, pillanatnyi jelzés - úgy tűnik, hogy jó irányba haladok. Szakmai visszajelzés és visszajelzés a közönségtől, s a kettőt nem rendelném alá vagy fölé egymásnak, hiszen közönség nélkül nincs színház, de fontos az is hogy szakmailag az embert elismerjék. És ami a legkülönlegesebb, hogy az embert a kollégái szeretik. Az nagyon nagy dolog, amikor azok, akikkel minden nap dolgozik, így döntenek. Megtisztelő. Nagyon örültem, amikor megtudtam Pécsett, hogy én ezt megkapom, de nem tudtam ott maradni átvenni, bár  jó érzés lett volna,  mert másnap már Egerben Cigánykerék volt és újra próba és előadás. A díjaknak nagyon kell örülni, álszerénység nélkül, de azután félretenni, illetve eltenni mélyre, mert nincs „haszna” abban az értelemben, hogy hiába játszom el azt az előadást másnap is nagyon jól, ugyanúgy a nulláról kell megint felépíteni. Ez a nagyon jó a színházban, ez a varázsa is egyben. De nagyon-nagyon jólesik ez a visszajelzés az ember lelkének is, szakmai önbecsülésének is. Abból a szempontból nem inspirációs erő, hogy na most akkor jobban kell dolgoznom – mert én úgy szeretnék mint eddig és a díjak meg azt mutatják, hogy ez  jó, hogy jól gondolkodom erről.
   Abszolút kedvencem a Csörgess meg!, ahogy készült ahogy játsszuk. Ez valami más – ezt a nézők is tudják. A Cigánykerék - az pedig egy vad szafari volt az énekes műfajba - ahogyan a Maya is. Amikor megtudtam, hogy a Mayában énekelnem kell, megijedtem, de Kákonyi Árpád (* a zenei vezető) elhitette velem, hogy menni fog. A Cigánykerékben pedig Szegvári Menyhért - a rendező - azt mondta, nem azért játszom ezt a szerepet mert jó hangom volna, hanem mert ő szeretné, ha én játszanám. Maga a karakter, a bokszoló. aki kijön a sittről úgyis rekedtes hangú. Nagy Zoli (* ennek az előadásnak a zenei vezetője) rengeteget foglalkozott velem és bíztatott, hogy menni fog, s a közönség elfogadta, mert a szerep karakteréből meg lehetett oldani. Én nem tudok úgy játszani egy előadást, hogyha nem imádom azt az adott alakot. Az előadások közt van különbség, van, amit jobban szeretek, van, amit kevésbé, de mindenképp vágynom kell azt az embert játszani, mert ha nincs játékkedvem, akkor nem megy. És ha talál magának ez ember előadásról előadásra újabb feladatokat, akkor mindig kicsit mássá teszi, mint az előző estit. Nagy energiával tudok benne lenni valamiben, hogyha örömömet lelem benne. Máshogy nem lehet, azt érzem.
   A színész sokszor elégedetlenkedik, ha nincs munkája, ha meg van, akkor meg az a baj, de persze ez sok mindentől függ, attól is, hogy jön ki a rendezővel az ember a próbafolyamat során, vagy hogy kedvből születik az előadás, vagy már fáradt a társaság. Sok minden rányomja bélyegét, de ha az ember nem rögtön szereti, akkor neki kell állni találni valami örömet.
   A Csörgess meg és a Maya nem nyert díjat a POSZT-on, A Csörgess meg!-ről jelennek meg elutasító cikkek is, de én azt érzem, hogy a helyszínen igazolt bennünket az az este. Akárki akármit mond, Pécsett dugig volt a színház. Lehetett érezni, ahogyan az első felvonásnál a közönség még ismerkedett az előadással, de a másodikra már eldöntötte, hogy szereti. Elfogadták és a végén „szétverték” szinte a házat. Ennél nem kel több. Megállt egy személyautó másnap ott Pécsett, kiszállt egy családapa, kezet fogott velem és megköszönte az estét. Milyen jó az egri társulat! – mondta. Minket igazol, hogy estéről estére telt ház van Egerben és ennyi ember idejön Pestről is, akár pótszékről is megnézni. A színházba járó emberek, akiknek csináljuk, azt érzik, hogy végre van egy előadás, ami szórakoztat de nem gagyi, el tudnak rajta gondolkodni. Valamit sikerült elkapnunk, amit akarnak a színháztól. Megállított az utcán két idősebb hölgy és azt mondták: „Nagyon köszönjük. Annyira jó volt röhögni magunkon - ez tényleg a mi életünk.” A színháznak nagy lehetősége, hogy reflektáljon mindig a pillanatnyi történésekre. Ez varázslatos! Vannak egyébként közönségtalálkozók és furcsa, hogy sokszor az emberek csak ülnek és hallgatnak. Vagy áttöri valami ezt a csendet,  vagy nem… . A színész szerintem igazából nem attól érdekes, hogy magáról beszél, hanem a szereptől. Állít valamit, amíg a színpadon van. A közönségtalálkozókon bombázzanak szét kérdésekkel – ha kell, vesszenek össze! Az nem úgy volt, én ezt így láttam! Így lenne értelme.
   Az, hogy Egerbe szerződtem, az egyik legjobb döntés volt. Pesten egyrészt nem születik ennyi előadás egy évben, másrészt amint lehet mindenki megy a dolgára a szélrózsa minden irányába. Ez itt nincs. Mi egész nap bent vagyunk, emberileg és szakmailag is egy igazi csapat jött össze, s szakmailag valami olyasmi történik, ami nagyon ritka ebben az országban. Itt jó lenni! Ez a szakmai műhely országosan ismert lett.
   Itt vannak a társulatban „régiek” és az „újak”. Például a Cigánykerék azért is volt számomra nagyon jó, mert olyan jó volt együtt dolgozni Rácz Janival, Tóth Levivel, Szívós Győzővel, meg a többiekkel és nagyon megszerettem őket. Hosszan kellett a másik szemébe nézni egy-egy jelenetben, sikerült többet meglátni a másikból és többet mutatni a másiknak – ha nem dolgozol együtt vele, nincs közvetlen viszony, akkor hiába egyazon társulat, kevesebb a beszélgetés, kevesebb szó kerül ízlésről, ami pedig nagyon fontos. Akkor vannak kollégák, akik úgy tudnak egymásról, de… A Cigánykerékben egyszer csak összeosztottak bennünket Nádasy Erikával - a darabban én vagyok az ő fiatal szeretője. Próbálni  kezdtünk, s közben nagyon megszerettem és azt éreztem, hogy ő is engem. Láttam a Kerti mulatságban. Ami ott „művel”, az elképesztően jó.. A Kerti mulatság nagy élmény volt - egy „cseh film”, mint mondjuk a Sörgyári capriccio… varázslatos világa volt ezekkel az emberekkel és utána megint jó volt velük beszélgetni. Egyébként én mindenképp tisztelem a kollégáimat, még akkor is, ha valakivel szakmailag esetleg nem ugyanazt gondoljuk.
   A közönségdíjból ítélve szeret a közönség. Volt egy időszak az egyetem után, amikor alakítottunk egy társulatot a KOMÁ-t és az élet arról szólt, hogy csak kortárs magyar előadásokat fogunk csinálni. Most szurkolok a magyar dráma ügyének és a kortárs irodalomnak, de már más a véleményem. Fiatal színész vagyok és szeretnék mindent játszani! Megéreztem itt Egerben, hogy milyen egy igazi színházban dolgozni. Játszani kell - Csehovtól a musicalig! Szeretek mindet csak lehessen játszani, csak adják ide! Az a természetes mindig, ami épp jön. Nincs szerepálmom, hanem mindig az, amit kapok. Az a természetes, hogy ha jön egy szerep, akkor azt meg kell csinálni. Klasszikust és kortársat is megpróbálok becsületesen és jól megoldani.

   Trójában nem lesz háború. Ebben az előadás­ban láttuk először Egerben. Azután jöttek a szerepek sorban, a Csábító naplójában (,,tu­datosan megélt vágy, erotika, ez a lány valójá­ban már igazi nő”), a Mágnás Miska egyik szereposz­tásában, Shakespeare Ahogy tetszik-jében (,,játékában komolyan vett komikum, vérbő humorú Julija remek”)...  Öt évvel ezelőtt el­került a színháztól. Budapesten, a József Atti­lában lépett fel, de az igazán nagy feladatok elkerülték. Egy kialakult kör volt állandóan a színpadon - mondja. Az elmúlt tavasszal meg­elégelte. Ma krupié egy soproni kaszinóban. “Boldog vagyok, megnyílt előttem a világ, utazhatom...” Szavai mögott azonban érzem a keserűséget. Később ki is mondja: ,,Ma sem tudok elmenni egy színház előtt úgy, hogy ne fordítsam el a fejem, mert jönnek a könnyek.” Kérdezem, ha hívnák valahova, legalább egy-egy szerepre, vállalná-e. Habozik, az elutasítást nem érzem egyértelműnek. Végül Egerről beszélünk. Szerette a várost, a kollé­gákról kérdez. Szeretne majd újra ellátogatni erre a kedves helyre. (A képen A csábító naplója című előadásban - lásd Gárdonyi retro 1995)

* Moravek Krisztina ma project manager egy nagy nemzetközi cégnél.

   A bejáratot elfoglaló Panninak esze ágában sincs elhagynia kényelmes helyét. Némi értetlenséggel figyeli a  körülötte álldogálókat: ugyan miért nem mennek már tovább? Azok azonban éppen nem ezt szeretnék tenni, mert bár Panni - az óangol juhászkutya - is figyelemre méltó, de csábítóak az odabent látható gyönyörűséges dolgok is. Szerencsére jön a gazdi, odébb tessékeli Pannit, s szíves szóval invitál mindenkit beljebb. Ha ismerősnek tűnik ez a kedves, fiatal hölgy, nem véletlen. Tatár Gabi ő, a Gárdonyi Géza Színház művésze. Láthatták például a Csókos asszonyban, a Nebáncsvirágban, a Csábító naplójában, vagy legutóbb a Piafban és a Tündérlaki lányokban.
   De ismerheti az is, aki nézni szokta az egri városi televízió adásait. Ő mondta a mesét sok-sok éven át a Dobos cukrászda kandallója előtt ülve. Játszik, gyerrnek színjátszó csoportot vezet, emlékműsorok készítésében vesz részt, a pult mögött is gyakran ott van ebben a kis boltban - és mindezt szelíd határozottsággal, kedves céltudatossággal és sok érzéssel. Minden szerepét nagyon komolyan veszi, legyen az kisebb, vagy nagyobb. Úgy véli, a színészi létnek akkor van értelme, ha az ember tudja: minden este “meg kell halni” a színpadon, azaz teljes odaadással és művészi alázattal kell Tháliát szolgálnia. Mélyen átéli a darabbeli érzelmeket, őszintén sír, nevet. Fogékony a szépségre, a jó ízlésre a magánéletben is. Nosztalgikus, emléke­ket idéző tárgyakat találunk Dobó utcai üzletében is. A mindig megújuló aján­déktárgyak között állandó elem a mackó. Mindenféle stílusú, öltözetű, méretű, rengeteg maci.
   A pult mögött pedig ott a színésznő, akivel a színházról is válthatunk néhány szót. Érdekli a közönség véleménye egy-egy szerepformálásról, előa­dásról.

* Ez az írás eredetileg a Mezőkövesdi Újságban jelent meg.

   Forró nyári délutánon beszélgettünk Tunyogi Péterrel, ha nincs is “55” fok, mint amikor egy reklámfilmet for­gatott a Mafilm stúdiójában. Öitönyt kellett viselnie, a légkondicionálás pedig nem működött. A megoldás egy lavór volt, folyamatosan cserélt hideg vízzel, abban állt, feltűrt nadrággal - a filmen szerencsére csak deréktól felfelé látszott.
— Alig  egy hete ért véget a színházi évad....
— Szerencsés voltam, két nagy ajándékot is kaptam ettől a szezontól. Az egyik a Padlás 100. előadása. Először játszot­tam életemben ennyit egy dara­bot, s nagy éimény volt a meg­előző felfokozott váarakozás, a nézők szeretete. A másik örömöm, hogy egy kivétellel én csu­pa sikeres darabban játszottam, a Szerelemben, a Dzsungel köny­vében, a Montmartre-i ibolyá­ban.
—   Az utóbbit láthattuk a leg­utolsó előadáson is. Nem volt megszokott "sima" este...
— Régi szokás a nyári szünet előtt, vagy egy darab utol­só előadásán a "darabtemetés" A jó izlés határai közt ma­radva meglepjük a kollégákat mindenféle tréfával. Ezek­nek egy része gyanús lehet az előadást először látó nézőnek is, más része csak az újrázóknak  tűnik fel, illetve ne­künk magunknak okoz örömöt. Mi mindnyájan élvezzük, sőt, a nézőtérről nem látható takarásban ilyenkor időnként többen állnak, mint a színpadon. En lelkiismeretes típus vagyok, szeretem a rendet magam körül, de kis móka nincs ellenemre. Megesik persze, hogy tőlünk függetlenül keletkezik némi bonyodalom, mint azon az előadáson, amikor hiába vártunk, nem ment fel a függöny, s már lázasan próbáltuk magunkban az első jelenetet a függöny előtti szűk helyre transzponálni. Szerencsére a legutolsó pillanatban mégis megoldódott a helyzet. Időnként meg a né­zői reagálások késztetnek bennünket nevetésre vagy vala­miféle válaszra. A láthatatlan ember második felvonásá­ban, amikor hörögve haldokoltam a szinpadon, egy ka­maszhangot hallottam: Most megdöglesz, öreg! A fiata­lok, és legfőképpen a gyerekek nyíltan és bátran reagál­nak. Zöld boszorka voltam egy mesejátékban, s amikor megielentem, felszólt egy kisfiú: Hű, de ronda vagy! Hir­telenjében azt válaszoltam: te sem panaszkodhatsz. Onnantól kezdve tátott szájjal figyelt. A gyerekek fogadják el legkönnyebben valóságnak azt, amit a színpadon látnak. Saját óvodás kisfiam bizalmatlanul mérege­tett, amikor KÁ-nak, a kígyónak bőrében látott. A padlás elő­adása után pedig azt kérdezte: te most apa vagy, vagy herceg? El kellett rendeznie magában, meddig vagyok színész és meddig a megszokott apa. Ebből a gyer­meki érzékenységből kell valamit őriznünk nekünk is. Rettentő érzékenynek kell lennünk egymásra és a nézőre is. Ha az ember érzi a közönség szimpátiáját, akkor azon az estén meg tudja fogni az isten lábát. Ettől jó a színház, hogy - mai divatos kifejezéssel azt mondanánk interaktív műfaj. Én csak annyit tudok mondani, hogy jöjjenek színházba a nyári játékokra is és jöjjenek szeptembertől is. A műsorterv népszerű darabokat kínál, én pe­dig igyekszem maximálisan megfelelni az igényeiknek. Ha még valamit kívánhatnék, az lenne, hogy a megye to­vábbra is szeressen bennünket úgy mint eddig, kapjuk meg továbbra is az eddigi támogatást!

* Ez az írás eredetileg a Premier Planban jelent meg.

   a globe Royal mulatóba készülve mindössze Budapestig kell utaznunk, mégis eljutunk egy másik kontinensig, s közbhen még időutazást is tet­tünk! A színpadon két lány és két fiú - pardon: két hölgy és két úr - búgja a mikro­fonba a századelő Amerikájának azokat az édes-édes, na­gyon népszerű, gazdag és színvonalas dallamvilágú dalait, amelyeknek stílusáról hozzáértőknek már az együt­tes neve - Cotton Club Sin­gers - is mindent elmond. Él­vezettel hallgatjuk őket, feledve minden mást, egy időre még azt is, hogy azt a fiatalembert ott a bal oldalon mos­tanában az egri színház szin­padának orfeumjában is láthatjuk, a nagysikerű Csárdás­királynő Edvinjeként.
   - Siófokon egy német nyelvű operettgálán lép­tünk fel Nyáry Bernadettel, a színház tagjával – meséli - ő ajánlott, amikor kerestek valalakit erre a szerepre. Meghallgattak és megkap­tam. Színházi pályafutásom egyébként Kecskeméten, a kórusban kezdődött.Azután elvégeztem Gór Nagy Mária Színésztanodáját. Nagyszerű tanáraim voltak, a Koltay-Pogány házaspártól Mensáros Laci bácsiig. Segédszínész­kedtem az Operettszínházban, játszottam Székesfehérváron Hugót a Liliomban. Az első zenés főszerep Zalaegerszegen várt rám, a Monmartre-i ibolyában. Szeretem az operettet. Ezek a dallamok - a Csárdáski­rálynő esetében különösen - nemcsak a nézőnek, nekem is megnyitják a szívemet.
   -  Megosztottad a nézőket. A többség nagyon szereti, amit csinálsz. Néhányan  fenntartással fogadják, mond­ván, hogy “nem igazán operet­tes”...
   - Engem arra tanítottak, hogy bármilyen darabban játszik az ember, nagyon komolyan kell venni. Megha­tározó volt számomra a színészi alakítás a szintén vitatott kaposvári Csárdáski­rálynőben. Nem láttam annyiszor, hogy önkotrollt vesztve utánoznám, nem is lehetne, hiszen azt a változa­tot kifejezetten azokra a művészekre írták, de belém ivó­dott a hozzáállásuk. Azt érzem bajnak az operettját­szásban, ha a mai közegben, amikor a musical meghatározó, ­nem alkalmazkodunk az új követelményekhez. Egerben folyamatos segítséget kaptam a kollégáktól, például Olgyai Magdától, Kiss Laci bácsitól, Vókó Jánostól, M. Horváth Józseftől, akik segítettek abban, hogy megtaláljam a szerep mélységeit, hogy  komolyan vegyek mindent, amit kimondok – bár magam is éreztem valamit ösztönösen abból, mit lehet, mit kellene igazából csinálni. E felfogás kialakításában a rendező, Bor József is rengeteget segített. Közben azért követem az operett konvecióit is, talán csak nem annyira direkt formában, de bizonyos helyzetekben nagyon is tudatosan, s mindebben nagyszerű partnereim a primadonna, Szilágyi Olga és a táncosomikusok, Hüse Csaba és Baráth Zoltán. De mindenkivel remekül tudunk együtt dolgozni, valamennyiüket nagyon szeretem és alig várom, hogy jöhessek Egerbe egy-egy előadásra.  
   - Elárulom, hogy rólad is csupa jót hallottam. Dicsérték közvetlen és barátságos egyéniséged, művészi kvalitásaidat.
   - Őszintén mondom, hogy eddigi legnagyobb színházi élményem ez a vendégjáték, bár ez a kifejezés talán nem is pontosan illik ide. A színlapon sem szerepel a “mint vendég” megjelölés és nem is bánom, mert úgy érzem, mintha tag volnék. Játszottam már olyan előadásokban, ahol kisebb szerepet is nagyon jó volt csinálni, mert annyira vonzó volt az előadás egész közege, olyan nagyszerűek voltak a főszereplők, de az itteni élményeimmel semmi sem ér fel.Túl az iskolán, a második nagy iskola ez volt. Sokat tanultam. Nagyon fontos állomás életemben Eger, ezekkel a kollégákkal, ezzel a társulattal. Apró, de az itteni légkörre, összefogásra, egymás megbecsülésére jellemző példa, hogy mindössze öt napja voltam még itt, de már felköszöntöttek névnapomon az egész társulat nevében. A bizalom, az, hogy ebben a műfajban én itt ilyen nagyságrendű szerepet játszhatok – valami fantasztikus élmény! És a közönség is! Ha számítanak rám, a következő évadban is szívesen vállalok itt szerepet.
    - Hogyan fér meg egymással a színpadi játék és az együttesed?
   - Hétéves koromtól trombitáztam, de mégis, amikor felvettek a dzsessztanszakra, az egyéves előkészítő alatt – nem utolsósorban énektanárnőm, Sík Olga komoly munkájának hatására – mégis úgy döntöttem, hogy inkább az éneklést választom. Folyamatosan léptem fel operettel, de közben a Cotton Club Singers is erősödött. Vokális, populáris dzsesszként határoznám meg, amit önálló műsorunkban csinálunk. De vállalunk vokálozást mások számára is, így láthattak bennünket a Hungária-turnén. Most készül egy saját CD lemezünk és talán egy videoclip is. Azért itt sem idegen tőlünk a színpad világa, hiszen jelmez, koreográfia teszi teljessé műsorunkat. Erről talán az egri közönség is hamarosan meggyőződhet, mert szó van róla, hogy adunk egy koncertet a Gárdonyi Géza Színházban, még ebben az évadban. Nagy várakozással nézek elébe. Remélem, hogy ugyanolyan szeretettel fogadnak, mint a Csárdáskirálynőben.

* Ez az írás eredetileg a Heves Megyei Napban jelent meg.

* László Boldizsár ma a Szegedi Nemzeti Színház Opera Tagozatának tagja.

 A Líceum tornya vigyázva néz le a nyár végi parkban sütkérezőkre. Lopva vagy nyíltabban, sokan vetnek felénk egy-egy pillantást. Felismerték Szilágyi Olgát. Meglehet irigyelnek, szívesen cserélnének velem. Bizonyosan ők is úgy éreznék, az egri társulat primadonnája, aki a színpadon tehetségével, szépségével hódít, magánember­ként kedves szerénységével vív ki tiszteletet.
 - Csodás szerepeket kaptam Egerben. A Mágnás Miskában debütáltam. A Zeneakadémia és az Operettszínház után itt éreztem meg igazán, milyen fontos, hogy színészileg is a maximumot nyújtsuk.  Azután a József következett, új szín Egerben, nagyon jó hangulat és óriási siker. A Csárdáskirálynőben Budapesten is felléptem, de akkor Stázit énekeltem. A Montmartre-i ibolya Violettáját pedig azért szere­tem, mert színes, összetett egyéni­ség. Zám Andreával váltva énekel­jük. Tehetséges, szép hangú, és én nem felejtettem el a pályám elejét, tudom, milyen fontos, hogy az ember lehetőségeket kapjon... Az előadás egyébként az új évadban is műsoron lesz. Csakúgy, mint a Mária evangéliuma, amit éppen itt a Líceum falai között lát­hattak. Nagyon közel állt hozzám a szerep. Igyekeztem a legjobbat adni. Mindennap újra feltettem magamnak a kérdést: megfelelek-e ma is a saját mércémnek. Az időjárás nem volt kegyes hozzánk, sokszor esett. Remélem, akinek nem sikerült megnéznie, pótolhatja a kőszínházban. Sokat izgultunk, be tudjuk-e fejezni az előadást. Fájt volna, ha nem, ha nem zárulhatnak le a nézőben felkavart érzések, gondolatok.
 -  Operett, musical, rockopera — melyik kedvesebb?
 - Kedvelem és szeretettel csinálom mindet, de kisope­rát is szívesen énekelnék! Operettben többet léptem fel, de nagyon kedves volt például Kathy szerepe az Ének az esőben című előadásban — azért is, mert imádok táncolni, szteppelni. Ha kétszer élnék, talán a prózai szerepkört is kipróbálnám, mert sokat le­het vele tanul­ni, de most nem vennék el lehetőséget kollégáimtól, nagyszerű prózai szinészektől, csak azért, hogy próbálkozzam, kísérletezzem. Az operett egyébként korántsem olyan könnyű, ahogyan sokan szere­tik beállítani, hiszen amellett hogy jól kell énekelni és tán­colni, igenis hitelesen kell a feladatot színészileg is meg­oldani. Én ezt tanultam, ebben a műfajban vagyok otthon, és úgy érzem, hogy a közönség is elfogadott. Csodálatos érzés, amikor rnegismernek, érdek­lődnek, rnikor látnak legközelebb, elmondják, miért tetszettem. Pes­ten ez nehezebb... Kisvárosban szükségképpen más a légkör, de Egerben különösen meghitt a kap­csolat a társulaton belül is - rögtön befogadják, segítik az új embert — és közönséggel is. Nagyon jól érzem itt magam, de igyekszem is, hogy meg tudjak felelni a várakozásnak. Rendszeresen tréningezek, járok balettre, tornázom. Az én életem a család mellett az ének, ze­ne és a tánc. Ha nekik mindent meg tudok adni és ez a három dolog ott van mellette, akkor én vagyok a legboldogabb ember! Valahogy így volt ez otthon is, ahonnan indítta­tást kaptam, hiszen Édesapám az Operaházban volt táncos, Édes­anyám és a hugom pedig balett­mester. Most az én kisfiamnak tet­szik nagyon a hivatásom, de én megfogadtam, ha tehetséges lesz, akkor maximálisan segíteni fogom a pályára kerülését, de ha nem -  lebeszélem, mert úgy nem lehet szép a pálya: nem jön meg a gyümölcse és vele a boldogság. Édesanyám is mindig kritikus volt velem.  És bizony na­gyon jól tette! Kisfiam a Mária evangéliuma bemutatóján odaszaladt hozzám. Csodálatos és megható volt látni, mi­lyen büszke rám. Ősztől az előadások egy részében a szín­padon is együtt leszünk...
 - És az új évad még egy nagy, de igen kellemes izgal­mat is hoz.
 - lgen, Kálmán Imre csodás zenéjével a Marica gróf­nő címszerepét, egyik szerepálmomat. Játszottam már a darabot Budapesten. Próbát énekeltem és rögtön felvettek az Operettszínházba, de Liza szerepére, mivel nagyon jól táncoltam, és szubrett éppen nem volt. A lelkemhez azon­ban Marica áll közelebb.
 A várhatóan és remélhetően izgalmas prózai bemuta­tók mellett (Madách lmrétől Goldonin és Heltai Jenőn át Molnár Ferencig) nem lesz tehát hiány zenés produkció­ban sem. A primadonna végül megvallja, hogy hiányzik neki a színház, a kellemes nyár után már várja a kezdetet. Elmosolyodik, s ettől körülöttünk is minden kicsit mosolygósabb. 

* Ez az írás eredetileg a Premier Planban jelent meg.

   A Svejkben lépett először színpadra. Most Tennessee Williams egyfelvonásosára készül. Először azonban arról beszélgettünk, hogyan került Egerbe egy soproni fiatalember.
  - Nem sikerült a felvételim a Színművészeti Főiskolára. Nyaralásból tértem haza, amikor édesapám elém tett egy újságcikket, benne jelentkezési lehetőséggel Egerbe. A véletlen irányított tehát ebbe a városba. Mindig szerettem magam produkálni, az iskolában is nagyon eleven voltam, de azért szerettek a tanáraim. Komolyan azonban csak a gimnáziumban érett meg bennem az elhatározás, hogy ezt szeretném csinálni –bár vonzottak a nyelvek is, két nyelvvizsgám is van. Amikor így döntöttem, szüleim egy kicsit furcsán néztek rám, jól meggondoltam-e, hiszen sokszor göröngyös ez a pálya. A felvételire édesapám kísért el. Nagyon izgultam, mindenbe belebakiztam, elfelejtettem a szöveget… de a helyzetgyakorlataim tetszettek és az eredményhirdetéskor elsőnek hangzott el a nevem a felvettek között. Hitetlenkedve néztem körül: biztos, hogy jól meggondolták ezt? De nagyon jólesett. A vonaton hazafelé aztán csendben ültünk, föl sem fogtuk szinte, ami történt. 
  A színházban hamar befogadtak, megszerettek. Eleinte kölyökgólya volt a becenevem. Azóta komolyodtam, de a „gyerekségem” 90 százaléka megmaradt, s ennek én örülök. Jó, ha a színészben megvan a gyermek nyíltsága és kreativitása. Két év stúdió után első éves gyakorlatos színész vagyok. A vizsgaelőadásunkat Gali László igazgató úr rendezte. Jó volt vele dolgozni és éreztük, hogy ő is szeretettel foglalkozott velünk.
   Régebben nagyon zavart az, amikor néztek. Ettől produkálni akartam magam, színészi szakkifejezéssel élve ”sok volt” amit csináltam. Mára az egészséges drukk maradt. Vannak barátaim, akiknek adok a véleményére. A társulat tagjai összetartanak, nem irigyek, ott segítenek, ahol csak tudnak.
   Egyik legszebb élményem volt, amikor a József és a színes, szélesvásznú álomkabát premierjén a Líceum udvarán esni kezdett, a nézők mégis mind ott maradtak, felállva tapsoltak nekünk. Ritka az ilyen siker. Csaknem elsírtam magam a meghatottságtól, mert ez tényleg gyönyörű volt. Az esőtől rendkívül balesetveszélyessé vált a színpad, nagyon csúszott. Mégsem törődtünk vele, kimentünk és táncoltunk újra és újra, hogy megköszönjük ezt a fogadtatást. Bennem maradt ez az élmény, a mai napig gondolok rá.
   - Tennessee Williams…
   - Nádasy Erika és én vagyunk a színpadon, egymásra vagyunk utalva. Nagy felelősséget érzek és nagyon kell koncentrálnom, mert nincs sok szövegem, ellenben végig jelen kell lennem és ez az egyik legnehezebb dolog. Egy kisfiút játszom, az ő szemével kell mindenre reagálnom. Félek is egy kicsit, mert ez az eső nagy lehetőségem. Sokat tanultam Szegvári Menyhérttől. Segítségével olyan reakciókra voltam képes, amin utólag magam is meglepődtem. Sírtam, nevettem, annyira jólesett. És Nádasy Erikával is nagyon jó volt együtt próbálni. Meg is köszöntem ezt neki. Nagyon szeretem a darabot és bizakodva várom a bemutatót.
   Itt lesznek a szüleim is, akik egy évben talán kétszer, ha meg tudnak nézni, mert nagyon messze vannak. Itt voltak a vizsgámon is, más rokonaimmal. Nagyon örülök, hogy összetartó a családunk. Sokat köszönhetek nekik. Büszkék rám a szüleim, otthon szinte ajnároznak. Őrzik a videofelvételeket is azokról a darabokról, ahol én is szerepelek…
   Nagyon hasznosnak őrzöm az itt eltöltött két és fél évet. Szeretném, ha kapnék további szerződést, kipróbálhatnám, mire vagyok képes, mert még nem igazán tudom, csak sejtem. Színpad nélkül már nem tudom elképzelni az életemet.

* Kapcsolódó hangfelvétel: Rádió Eger 1996 - beszélgetés Bácsatyai Gergellyel az Élő! rovatban.

* Ez az írás eredetileg a Heves Megyei Napban jelent meg.