gardonyiszinhazblog

   

     

     
Menü
     
search engine by freefind
     

 



Talán csak egyszerű
néző, talán nem. Én az utóbbit gondolom…
Azért, mert 1987 óta - amióta Egernek újra van önálló társulata - minden darabot láttam, többször is - a rekord 24 alkalom. Azért, mert írásaim hetente jelentek meg a Heves Megyei Nap című újság színházi rovatában. Azért, mert 2000 tavaszán egy előadás végén nagy meglepetésemre a színpadra szólítottak a darab szereplői és Örökös Néző címet kaptam tőlük. Természetesen nagyon meghatódtam és büszke vagyok erre. Azért, mert vannak ott barátaim is, de mindenkit tisztelek, akár színpadon van, akár a háttérben dolgozik.
Azért, mert magamat is a színház csodálatos világához és ezen belül erős szállal a Gárdonyi Géza Színházhoz tartozónak érzem. 2010.04.05.  J.F.

     
Hírlevél
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
     
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
     
Történetek a színház körül

A SZÍNÉSZEK MÁR ELMENTEK - ELEMÉR ÉS LALA TÖRTÉNETE

 

 Elemér szerette Lalát. Igaz, szerelme már korántsem volt a régi, varázsa kicsit már megkopott. A Sors is mintha úgy akarta volna, hogy addig távolodjanak egymástól, míg őriznek valamit a gyönyörűségből, ne várják meg kapcsolatuknak egymás gyűlöletébe fordulását. Egyre ritkábban találkozhattak és mostanában már csak a színpadon látta, de azért még ott ült az első sorban, mint valaha, amikor teljes szenvedéllyel dúltak-kavarogtak benne az érzelmek. Ez már inkább nosztalgia volt, utórezgés, fájdalom, a hamarosan érkező magány előérzete. De azért még szerette.
   Fel-felidézte magában azt az első estét, amikor meglátta. Percekig tartott csak az egész, elmondott néhány mondatot, mosolygott – mindössze ennyi, de volt valami megkapó abban, ahogyan mindezt tette.
   Nemigen tudta volna megmagyarázni, mi vonzotta benne, de hát a szerelem nem keres magyarázatokat. Hosszú időn át ott ült minden előadáson, lassan Lala  is felfigyelt rá, azután ahogyan már az lenni szokott, megismerkedtek, és sokáig boldogok is voltak. Régen volt… Közben újra nyár lett, Lala most Iglófüredre utazott. Elemér tudta ugyan a címét, de teendői miatt hosszabb időre nem hagyhatta el a várost és igazából nem is akart utána utazni. Érezte, hogy az ősz már nem lesz az övék. Próbált segíteni az Időnek a felejtés jótékony munkájában. Azért persze hiányzott. Valakitől úgy hallotta, egy utazó társulat épp azt  a darabot adja elő Egerben. Hétvégén gondolt egyet, leutazott. Kedvtelve nézegette a barokk utcákat, a Líceum tornyát, a színházat. Érdekes megoldású épület volt. Különlegessége, hogy az emeleti páholyokhoz kívülről, az utcáról lehetett feljutni. A prágai Rendi Színház ilyen, ahol Mozart Don Giovannijának ősbemutatóját  tartották. Az is barokk város, Elemér ott született. Szívében is barokkos burjánzásba kezdtek az érzelmek, és feltört benne a stílustól elválaszthatatlan melankólia is, különösen miután keresni kezdte az esti előadás színlapját, és rá kellett döbbennie, hiába jött… A társulat már továbbállt.
   Hosszan álldogált keménykalapjában az épület előtt, töprengett, mitévő legyen. Felvillant benne, hogy utánuk megy, végül mégis inkább vásárolt a sarki trafikban egy képeslapot, és megcímezte: Nagyságos T. Lala úrleánynak, Iglófüred, Mariska-lak, Szepes megye. Csak ennyit írt: „…szerettem volna megnézni, de a színészek már elmentek. Kezeit csókolja, szívélyesen üdvözli Elemér.” Csak magában tette hozzá: jó, hogy így történt. Nyár van, itt ez a kedves város, most bebarangolja nyitott szemmel, szívvel és közben elraktározza ezt a szerelmet. Jó mélyre. Megőrzi, de uralkodni magán nem hagyja többé.

Elemér sorait ma is őrzi az a képeslap, amelyet Nagybátony-Ófaluban fedeztem fel, Barják Gyula magángyűjteményében. A környék egyetlen  nevezetessége ez  a képeslapmúzeum. Tematikus tablókon sorakoznak az érdekesnél érdekesebb régi   lapok, köztük igazi kuriózumok. Az egyik tabló Tháliát idézi. Ezt a lapot a hajdanvolt egri színház képével kölcsönkértem, hogy Önöknek is megmutathassam, és írjak hozzá a kép és a szöveg alapján egy kis történetet, ami természetesen csak a fantáziám szülötte – de miért ne történhetett volna akár így is…?

* Ez az írásom a Prágai Tükör után Magyarországon a Heves Megyei Napban jelent meg, 1996. augusztus 31-én a SzínLap című színházi mellékletben. A képeslap nem az volt, aminek fotóját most mellékeltem. Azt azzal a feltétellel adtam át, hogy természetesen visszakapom, de hiába kértem, "nem találták". Ezt akkor sem értettem és azóta sem...

* Ezt az írást közölte a tollal.hu is.

 

A PIROS, A KÉK ÉS A FEHÉR HÖLGY

   Két hármas. A szerény színpadon két férfi és egy nő, a nézőtéren három hölgy. A piros, a fe­hér, meg a kék. Már nem egé­szen, de még fiatalok. Jól emlé­kezhetnek az ifjúkor legszebb szerelmes élményeire. Időnként összenéznek, néha elmosolyod­nak, de korántsem mindig ugyanakkor. Pszichológusok szerint az öltözködés, a kedvelt színek sokat árulnak el a tempe­ramentumról, a rejtett gondola­tokról is. A színpadi jelmezek jel­lemzőereje mindenki számára nyilvánvaló, de valóban miért is lenne az élet más területein érvénytelen ez a megállapítás? A piros ruhás talán maga is vett egyszer némi biztatásra egy nagy lélegzetet, és tett is a boldogságáért. A fehér vágyhat a felsza­badultság bátorságára, de kötik ártatlansága hitének béklyói. A kéknek lehettek merészen romantikus, de egy ponton mindig a józan megfontolás korlátaiba ütköző élményei.
   Az előadás Ellen-je tetszhet mindhármuknak. Egyesít min­den nőt. A színésznő is minden porcikájával ,,A Nőt” játssza, tisz­taságot, vágyat, a fériért vívott küzdelmet, lemondást és újra­kezdést, testiséget. Szerelem? Nem is tudom... Igen, ott van az is, de bujkál. A többi mögé rejtőzve csak egy-egy pillanatra dugja ki a fejét, hogy azért ne fe­ledkezzünk meg róla sem. Nem tehet mást, így írta meg a szerző.
   És a férfiak? Valyon melyik típust érezhetik közelebb magukhoz a nézőtéri trió tagjai? Ők melyikük mellett döntenének a gyorsan változó, önmaguk ellentétébe csapó helyzetekben?  Lehet egyáltalán meg­fontoltan dönteni, amikor a szerelem a tét, vagy a mérle­gelés  már vitathatóvá is teszi az érzés őszinteségét? Murray Schisgal férfialakjai nem rendel­keznek annyira általános érvé­nyű vonásokkal, mint a nő. Könnyebben köthetőek a saját ismeretségi körünkben fellelhe­tő konkrét személyekhez, bár megformálóik igyekeznek az egyediben az általánost is felmu­tatni.
   Gyakran késztet mosolyra az előadás. A rendezés ránk bíz­za, hogy a felszínen maradunk-­e, vagy vesszük a fáradságot, és elgondolkodunk azon, tu]ajdon­képpen milyen sok szomorúság is van ebben a játékban. Hány meg hány szerelmes, de boldog­talan percünkben éreztünk ha­sonlóan, mint azok, ott fent a színpadon. A szerző és az előadás együttes szándéka szerint öngyilkosság, gyilkossági szándék, faképnél hagyás, reménytelenség ide vagy oda, mégis vígjátékról távozik a közönség.

   Kifelé menet a piros, a fehér, meg a kék hölgy is vidáman beszélhet ki mindent és mindenkit. Darabot, színészt, közönséget. Nem hallom ugyan, de hisz ízig­vérig nők. De éppen ezért ott­hon, elalvás előtt talán ők is felsó­hajtanak:
   - Szerelem? Oh...


(Az előadás Murray Schisgal: Szerelem, oh című darabja volt, az Agria Kisszínpad előadásában - 1995)

* Az írásom eredetileg a Heves Megyei Napban jelent meg.


 

KIS-DOBÓ TÉRI RÖGTÖNZÉS

 

 

Mint egy szabadtéri színpad. Közepén emeletes, de apró öreg ház, körül padlásszobák ablakai, kirakatok, a háttérben magasodó falak - ez a díszlet. Téglavörös, fehér, szürke, szurokfekete. A fővilágosító személyesen a Nap. Végtelen játékot űz fénnyel és árnyékkal, szeretettel emelve ki egy-egy kedves részletet. Szavak, zörejek, a természet hangjai, esténként zene a kíséret. Állandó szereplők a feketenadrágos, fehéringes fiatalemberek és a joviális mosolyú bajszos úr, virágárus lányok, a kopott koldus. A statiszták felbukkanása rendszertelen, kiszámíthatatlan.  Év- és napszaktól függetlenül folyik az előadás. A közönség gondtalanul jön-megy, az állóhellyel megelégedők bármikor bekapcsolódhatnak, aki ülőhelyet vált, maga is könnyen szereplővé válhat.  Látványos, nagy jelenetek nincsenek, aprócska történések laza füzére csak a cselekmény, amiben azért őszinte kapcsolatok is születnek, színjátéknál jóval többek, a majd eljövendő ősz megfontoltságával építkezve. Egy szempár, egy mellékalak főszereplővé válik, a rögtönzés komolyra fordul, s miközben az új felvonásra vársz, a térnek is rajongója lettél. Törzsközönség…

* Az írásom eredetileg a Heves Megyei Napban jelent meg.


 

A SOSEM VOLT BÁL - A SZÍNHÁZI FÜGGÖNY MESÉJE

   Érintett körökben szájról szájra járt a hír: ma éjjel bál lesz. Olyan, amilyen még sosem volt a városkában!
    Rég elmúlt már az óra, amikor a polgárok még virrasztanak, s valami különös csodának köszönhetően egyetlen lélek sem maradt, aki megláthatta volna, mi történik odakint. Pedig szeme-szája tátva maradt volna a csudálkozástól annak, aki véletlenül kitekint az ablakon. Mindenfelé a legkülönfélébb tárgyak suhantak és úsztak a levegőben. Voltak közöttük egészen hétköznapiak és különlegesek is, de abban megegyeztek, hogy valamennyiüket körülvette a büszke öröm ragyogása, amiért életükben először bálba siethetnek ők is, a saját, külön báljukba! Március első napjait mutatta a naptár, már nem volt igazán hideg az éjszaka, nem akadályozta semmi sem, hogy hosszasan szépítgessék magukat. Szerettek volna tetszést aratni mindenáron. Egy piros bársonytekercs kimagasló termetével azonnal felhívta magára a figyelmet. Ez legyezgette hiúságát. Annál nagyobb volt azonban a megdöbbenése, sőt felháborodása, amikor meghallotta, hogy háta mögött egy virágcserép és egy könnyű tavaszi sál így suttognak: Nem tudjuk, ki ez, de van rajta egy lyuk! Megpenderült, hogy lássa őket, de mivel mindketten nagyon fiatalok, szinte gyerekek voltak még, megenyhült. Elhatározta, hogy harag helyett inkább mesél nekik. Egyszer ugyan már írt róla az újság, de hát azt nem olvashatta mindenki. Elkezdte tehát:

- Tudjátok, én egy nagy házban élek, ahová az emberek szórakozni járnak. Nevetni is, de sírni is. Amikor látom őket, magamban így szólok hozzájuk: „Tegezhetlek benneteket? Hisz’ olyan jól ismerlek. Nem is gyanítjátok, amikor ott ültök velem szemben, hogy olvasok az arcotokról. Tudom, ki az, aki nem a mi kedvünkért jött, csak magamutogatásból. Látom, ki határozta el, hogy bármit lát, úgysem fog tetszeni neki. Ez szerencsére ritkán fordul elő – becsületetekre legyen mondva. Te például ott, Te gyakran jössz, s őszinte várakozással érkezel. Tudom, hogy nem csak nézel, látsz is engem. Mert én is itt vagyok! Szerény kis tag csupán, néha mellőznek is teljesen, de legtöbbször mégis van egy rövidke szerepem. Rövid, de fontos. én kezdem és én is fejezem be az előadást. Néha alig tudom kivárni a pillanatot, amikor szólít az ügyelő: Függöny!” Mert én színházi függöny vagyok. Hogy van rajtam egy lyuk? Először magam sem értettem, miért teszik ezt velem. Fájt is, amikor kivágták rajtam, de belenyugodtam, amikor láttam, hogy barátaim, a színészek ott néznek ki előadás előtt a közönségre. Nagyon szeretem őket, akikkel egy színpadon léphetek fel minden este.
  
A cserép és a sál tátott szájjal hallgatták. De nemcsak ők. Miközben mesélt, egyre nagyobb lett körülötte a csend, mindenki rá figyelt. Olyan szépen beszélt, hogy egészen meghatotta őket. Tapsviharban törtek ki és a függöny ettől maga is egészen elérzékenyült. ez a taps csak neki szólt, főszerepet játszhatott! Ez volt a legtitkosabb vágya, amiről eddig álmodni is alig mert. Örömében mindenkit meghívott a következő éjszakára, a színházba. A bál után tartanak egy különleges előadást is. A darabot majd a Gárdonyi-szobor írja, a szerepeket a kellékek alakítják. De ha szépen megkérik, a cserép és a sál is beállhat.


* Ez az írásom eredetileg a Premier Planban jelent meg.
 

EGY KOSÁR ÉS EGY BŐRÖND


 

   A színházi kellék akkor jó, ha nem akar  főszereplővé   válni, de azért van mondanivalója, képes gondolatok ébresztésre is. Mint az egyik előadás kicsi és kopott bőröndje. Emlékeztet egy másikra, az édesapáméra. Alig fért el benne valami, valamikor mégis az volt mindene. Összes „vagyona”, személyes holmija, amit magával hozhatott a házasságba. De az ifjú feleségnek sem volt több, az ő holmija egy kosarat töltött meg. Eleinte még bútoruk sem volt, a földön aludtak, de gazdagok voltak, mert nagyon szerették egymást. Évtizedek teltek el, volt már lakás, bútor, sokkal jobb körülmények között azonban sohasem éltek. Felneveltek az anyagiak hiányát tökéletesen pótolva szeretettel, a világra való rácsodálkozással, fogékonysággal szépre-jóra. S ugyanolyan gazdagok voltak, mint korábban. Azt mondják, a szerelemből idővel „csak” a szeretet marad. Ők a példa az ellenkezőjére. Ott volt a szerelem a legutolsó pillanatokig minden simogatásban, minden aggódó Hogy vagy?-ban. Sajnos mindez most már múlt idő. De a bőrönd látta őket, s maga is öreg már, bölcs és nem hazudik. Hihettek nekem, s neki – meg annak a színpadi társának is – az ikertestvérének.

* Írásom eredetileg a Heves Megyei Napban jelent meg.

 

EGY RAJONGÓRÓL

  A Ferences-udvar színpadán újra megkezdődtek a zenés nyári estek. Az intim, kellemes akusztikájú tér, a jó program már az elmúlt évben is megragadott. Most mégis valami másról írok. Az estek egyik látogatójáról, aki egyetlen alkalmat el nem mulasztott volna. Különc volt az illető, kedvesen fura egyéniség.  Mindig koncerthez illő fekete öltözékben jelent meg, s áhítattal hallgatta a muzsikát. De voltak illetlen megnyilvánulásai is: minden alkalommal késett 15-20 percet. Amikor pedig a zene bűvkörébe vonta, kezdte változtatni a helyét. Az elragadtatottság tetőfokán aztán már bele is szólt a hangversenybe. Ő maga is rázendített. Mégsem zavart, nem haragudott rá senki.
  Inkább vártuk minden este. Eljön-e ma is a feketerigó?  (1995)


* Ez az írásom eredetileg a Heves Megyei Napban jelent meg.
 

MESE A SZÍNÉSZEK VÁROSÁRÓL

   A városka a  világ egy eldugott szegletében feküdt,  ahová csak a napfény és a holdsugár tudott behatolni, mások előtt pedig örökre rejtve maradt – de így volt ez jól. Melegszívű, kedves, néha kicsit furcsa,  érzékeny emberek éltek itt,  valamikori színészek és színésznők mindannyian, akik jutalmul kerültek ide,  amiért oly sok örömet szereztek az embereknek. Nem hatolt be hozzájuk a nagyvilág lármája, nem voltak itt rendbontások, nem létezett betegség, semmi sem zavarta itteni létüket. Mindenki boldog volt, még akkor is, ha néha  sírtak  egy  kicsit,  néha fájt  nekik  is valami,  hiszen erre is  szükség van ahhoz, hogy az örömet igazán  értékelni tudjuk. Az  egész  város, amelynek  macskaköves utcácskái, különös, ódon  házai az öreg ablakokkal és kilincsekkel a színház köré épültek, tehát az egész város, minden és mindenki állandóan álmodozni látszott. A levegő is álmokkal és vágyakkal volt teli, ott hancúroztak, lebegtek a csipkés háztetők felett. A lakók itt sohasem aludtak. Nappal az új  álmokat gondolták ki.  Ezek, amikor a napfény átadta helyét a hold ezüstjének megelevenedtek, és a színházban – minden este díszelőadás volt! – mutatkoztak be a közönségnek. Ha siker volt, akkor méltóvá váltak arra, hogy a nagyvilágba is kijussanak, rátaláljanak az emberekre,  örömet  vagy épp  szomorú  szépséget  hozva  nekik. Reggelig még megálmodójukkal táncoltak – mert előadás után minden éjjel tánccal búcsúztatták  őket -, aztán szétröppentek, s ha egy fiúba vagy egy lányba bújtak bele,  akkor  mindjárt meg is született egy új szerelem.
   A városka lakói valaha vagy nagyon boldogok vagy nagyon  boldogtalanok voltak, de már lecsendesedtek bennük a valamikori nagy viharok. Elraktározódtak az érzelmek, de erősebben, el nem múlóbban,  mint más közönséges halandókban – hiszen ők művészek voltak. Feszítették őket, nem hagytak nyugtot nekik, mintha azt suttogták volna:  A tiéd vagyok ugyan, de  mégis mindenkié.  Gyerünk, álmodj újra, engedj színpadra, mutass meg! Ezt kellett tenniük, és ők boldogan engedelmeskedtek.
   Minden évben kerültek ide új lakók is, hogy milyen úton-módon, azt senki sem tudta, de nem is volt fontos.  Ott voltak, jó szívvel befogadták őket és velük az új szerelmeket. Mert tulajdonképpen erről szólt itt az élet.  Szerelemről. Mesebeli díszletekbe, emberfigurákba, színházba, művészetbe. Minden és mindenki szerelmes volt, még a Nap és a Hold is, és mielőtt helyüket a másiknak  átadták volna, sugaraik egy pillanatra összefonódtak, s az álmok ezen a fényúton indultak az éjszaka és a reggel a határán a nagyvilágba.
   A városka létezik ma is. Varázsa, lakóinak üzenete belebújik lelkünk minden zugába, halk hegedűhangon zümmög, selymesen simogat.
   Hallhatod… ha jársz színházba.

* Ez az írásom eredetileg a Heves Megyei Napban jelent meg.


 

A VISZONZATLAN SZERELEM MESÉJE

   A Rossztemplom felől fiatal férfi közeledett. Esett az eső, néptelen volt a város, ő mégsem sietett. Halkan egy kis dalt énekelt, valami régi slágert: „Szeretni bolondulásig, de jó is lenne, csak az a másik észrevenne, benne lenne…” Az egyik boltíves kapualjból fura alak hallgatta. Csinos legényke, pisze orrú, tüske hajú, értelmes arcú, csak épp a termete volt meghökkentő: nem ért a fiatalember lábszárának közepéig sem. Őszintén szólva szökevény volt az illető, Laci bácsi műhelyéből szökött.
   Laci bácsinak a bábtervezőt hívták. Kis szobája nem messze esett a Rossztemplomtól, a falakon mindenütt tervrajzokkal, fotókkal, készülő bábokkal és a szükséges szerszámokkal. A gyerekek nagyon szerették, bejártak hozzá, nézték, hogyan dolgozik. A bábfiú ott hallotta egy lánytól: De aranyos! Ha ember volna, talán még belé is szeretnék! Ez már néhány napja történt, de ma valahogy nem hagyta nyugodni ez a mondat, úgy érezte, meg kell keresnie azt a lányt. A kinti világ azonban nem tűnt olyan biztonságosnak, mint a műhely. Az igazat megvallva kicsit félt, ezért húzódott a kapualjba, amikor meghallotta az éneket. „Csak az a másik…” Ezek szerint ő is keres valakit - sorstársak tehát! Utánaeredt! Útközben nem győzött ámulni a sok látnivalón, még a félelemről is megfeledkezett. Azt sem vette észre, amikor az eső is elállt. Széles, forgalmas út után kanyargós utcák következtek. Az egyik térről lépcső vezetett égbenyúló falak felé, a másikon éppen kirakták a székeket, asztalokat, némelyiknél már ültek is. Egy kis hídon, ahol hosszabban időztek, megpróbálta megszólítani Nepomuki János fali kőfülkében álló szobrocskáját, de az meg sem hallotta. Túlságosan el volt foglalva a szárítkozással. A fiatalember azokat a helyeket járta végig, ahová emlékei kötötték, ahol sokszor fonódott össze pillantása valakiével akkor, amikor a jövő még nagyon szépnek ígérkezett. Most arra tartottak, amerre a kedvese fel szokott tűnni a nap egy meghatározott, közelgő pillanatában. Látni akarta legalább. Megálltak a széles kocsifeljáró barokk angyalokkal őriztetett kapujánál és vártak. A bábfiú csak ekkor eszmélt rá, milyen sokan vannak már körülöttük. Itt is, ott is fiatal párok, elmerülve egymás látásában, nem törődve a világgal. Szeretlek - mondták egymásnak, és a bábfiú egyre inkább érezte, mit jelent ez, s hogy azért nem veszik őt sem észre, mert számukra csak a másik létezik. Éppen ezek a gondolatok foglalkoztatták, amikor a fiatalember megrezzent. Megérkezett, aki miatt ott ácsorgott.  Sietve jött, szemét a sétálóutca egy pontjára szegezve, ott várta őt valaki. A fiatalembert nem érte meglepetés. Nem először látta már ezt a találkozást.  Tudta, hogy butaság, mégis így kellett tennie…
   Esteledett. Mindenkit megérintett a május illata, a virágok, a kivilágított város szépsége és az a valami, amit pontosan meghatározni lehetetlen, de hatása alól ilyentájt senki sem vonhatja ki magát. A bábfiú egy közelükbe jövő párra nézett és meglepetten látta, hogy az ő szemükben is bujkál valami abból a szomorúságból, amit a fiatalember szemében látott. Az pedig, mintha a ki nem mondott kérdésre válaszolna, ezt mormolta maga elé: Bizony, a szerelem szépség is, fájdalom is. Akkor is, ha boldog, a viszonzatlan szerelem pedig sokáig éget.  
   Lehorgasztotta fejét, és megpillantotta a bábfiút.   Nini! - gondolta -, hiszen ez Laci bácsi legújabb „gyermeke”. Mutatta is a terveit a múltkoriban. De hogyan kerülhetett ide? Majd így szólt a bábfiúhoz: Na, gyere! Reggel majd haza viszlek. De jó neked,  te semmit sem érzel… 

* Írásom eredetileg a Premier Planban jelent meg.

 

Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
     
Ön szerint?
Lezárt szavazások
     

     
Plusz
Friss hozzászólások
     
Mobilblog