A Heves Megyei Nap 1994. március 15. és 1999. január 31. között jelent meg, Eger és a megye másik napilapjaként, a Heves Megyei Hírlappal párhuzamosan. 1995-től színházi melléklete is volt, csaknem másfél évig, amikor a Színház saját  (a bemutatók előtt megjelenő lapot) indított. A mellékletben létezése alatt végig rendszeresen jelentek meg kritikáim, egyéb írásaim, 1995. április 12-én az első, 1996. szeptember 28-án az utolsó. Ezek közül néhányat eddig is megtalálhatott az olvasó a blog különböző menüpontjaiban, itt azonban összegyűjtöttem valamennyit.
 Az eredeti lappéldányok nem állnak rendelkezésemre, fénymásolataim vannak a megjelent írásaimról, ezeken az illusztrációul felhasznált képek sajnos rossz, néhol esetleg kifejezetten gyenge minőségűek, mégis mellékelem azokat is. Szeretném ugyanis az egyes publikációkat teljességükben visszaadni. Ugyanakkor megjegyzem, hogy a fényképeket és a képaláírásokat sem én választottam, hanem a szerkesztőség. A fotó készítőjének nevét minden esetben feltüntettem, ha eredetileg is ott állt a lapban, de sok esetben ez hiányzik.
 

    Ül az ember partnerével előa­dás után az autóban, s a húsz ­perces úton sem beszélget. Nehéz megszólalni. A Gárdo­nyi Géza Színház idei évadjá­ban egymást érik az olyan produkciók, amelyek után a tartalmas beszélgetés is értel­metlen, amíg a katarzis meg nem kapja a neki kijáró csen­det.

Blanche szerepében Bessenyei Zsófia remekelt  -  Fotó: Koncz János

   A vágy villamosa (Tennessee Williams) egri előadása a rendező és a művészek harmonikus együttműködése révén úgy bontja ki, erősíti és fokozza néhol az elviselhetőség határáig a darab érzelmi skáláját, ami szinte hihetetlen teljesítmény!  S ebben kulcsszerepe van a Blanche-ot játszó Bessenyei Zsófiának. Ez az előadás abszolút az övé! Nincs pillanat, amikor lazítani lehetne, koncent­rálni kell rá, nehogy elsza­lasszunk valami gyönyörűt.
   Érzésem szerint Arthur Mil­ler, Tennessee Williams és más amerikai írók, illetve a cseh irodalom néhány képvi­selőjének műveiben fellelhető valamiféle érzelmi-hangulati azonosság. S amiért ez éppen most jut eszembe, Ivan Olb­racht regényének néhány mondata a színészről: A szívét, amelyet az állandó várakozás oly érzékennyé tesz, bárkinél jobban izgalomba hozza a művészet. Megmá­morosodik tőle, hálás érte, s arra a pillanatra, amely szá­mára az életet jelenti, hajlan­dó egészen átadni magát an­nak, akinek játszik.” Ezt tette Bessenyei Zsófia. Kendőzetlenül, egyetlen hamis pillanat nélkül adta át magát szerepének és a közön­ségnek. Különösen fe­lejthetetlen az utolsó percek űzött tekintete, amelyben Blanche egész addigi és jövőbeli életének szintézise volt benne.
   Mindezzel termé­szetesen nem akarom azt mondani, hogy partnerei ne lettek vol­na méltóak az előadás­hoz, s ehhez az alakítás­hoz — kicsit igazságta­lan is tán nem szólni róluk részletesebben.
   Dávid Zsuzsa rendez­te a darabot. Mindig valami különlegeset, valami egyedit fedez­hetünk fel munkáiban - most is. Mindig más, de valami nagyon kellemes meglepetést. A néhány évvel ezelőtt a kassai társulat vendég­szereplésekor látott A vágy villamosával szemben ezen az estén nem olyan szikár, bántóan komor volt a játék, hanem olyasféle érzést váltott ki, mint amikor egy szerelem véget ér. Fáj, de érezzük még a szépségét is. Ezt segítette az izgalmasan ér­dekes díszlet is, melyet Pilínyi Márta tervezett. Nemkülönben izgalmas a zene is – Aldobolyi Nagy György -, egyszer követi a történetet, máskor el­lenpontot ad, fokozza a feszültséget.
   Ismét egy olyan előadást láthatnak tehát, amelynek valamennyi alkotója, közreműködője a legna­gyobb művészi alázattal, szív­vel-lélekkel vett részt a szín­padi műalkotás megszületésé­ben, maradandó értéket hoz­va létre.

      Nem jártam a Broadway-n, ,,csak” a kanadai Stradford színházi fesztiválján, ahol meg­nézhettem egy musical-előa­dást. Egy család történetét, tag­jainak küzdelmét a széthullás ellen, harcukat az álmok meg­valósulásáért. Kevés szereplő, azok is több szerepben. Nem A görkorcsolyapálya­ volt, hanem a Gypsy című darab, de a hasonlósá­gok sora arra késztetett, hogy összehasonlítsam a két előa­dást. Igazi amerikai stílusú já­ték jellemezte amazt. Csillo­gó, gyorsan változó díszletek, nagyvonalúság, bizonyos har­sányság előadásmódban, szí­nészi játékban. Mégis meghitt, emberi volt, sike­rült a produkció összhatásá­val összeforrasztani az egyéb­ként hatalmas nézőtéren ülő közönséget.

A "tánckarban" (balról) Pálfi Zoltán, Vókó János és Hüse Csaba

   Nagy kihívás egy igazi Broadway-musical, hiszen ezek a darabok, még ha kamara-jelle­gűek is, nem kelnek igazi életre, ha léte­lemüktől, a hatásmecha­nizmusukba belekompo­nált csillogás­tól megfosztva kerülnek szín­padra. A csil­logás pedig nemcsak a művészi játék­ra, hanem szó szerint, a produkció kiállí­tására is értendő. Az egri elő­adás díszlete (Menczel Róbert, Jászai-díjas) inkább csak jelez­te a káprázatosan csillogó-vil­logó világot, de ezt sikerült úgy tennie, hogy intim tere a fantázia szárnyalását nem gá­tolta. Mintha magunk is egy bűvös kék kristályba lettünk volna bezárva. Mozgásunkat a kristály falai behatárolták, de ezen a szűk téren belül mi­énk volt az egész univerzum. Így nem volt hiányérzetünk.
   Maga a játék pedig igazán minden várakozásnak megfe­lelt. Számtalan estén látott művésznők és művészek ön­magukat ismét megújítva - vagy inkább megfelelő lehe­tőség híján tehetségük minden oldalának megmutatá­sában eddig gátolva — az új­donság varázsával ajándé­koztak meg. Olyan otthono­san mozogtak egy amerikai musical kereteiben, elegan­ciát és nagyvonalúságot mutatva fel közben, mintha ez a sokadik ilyen bemutató lett volna, holott egészen új szín a palettán.

Anya és leánya: Nádasy Erika (balról) és Bókai Mária

   A darab jót bevált hatáselemekre épül, lehet harsányan nevetni és meg­hatottan sírni, de az előadás nem csúszik el sem a vásári harsányság, sem a szenti­mentalizmus irányába. Visszafogottan ízléses, de öt­letekkel, humorral teli a rendezés, s ehhez kedves, melengető alakítá­sok csillogó parádéja társul. Nádasy Erika tud igazán őszintén sírni is, nevetni is a színpadon — ezt eddig is tudtuk. Énektudásából is kap­tunk már ízelítőt, például a Svejkben. Most mégis csodálva néztük átélt, hiteles alakí­tását, hallgattuk, milyen szépen énekelt. Bókai Mária pedig az operettek után itt is igazi kiemelkedő jelenség! Kettőjükön kívül minden felnőtt szereplőre - van két kis­lány is - több alak megformálása várt, volt, akire összesen hat! Nem csak jól oldották meg a figyelmet, változatos színészi eszközök alkalmazását megkövetelő feladatot, elkerülve ismétlést, egyhangúságot, de láthatóan élvezték, hogy más-más karaktert játszhattak, sőt időnként - valamennyien férfiak! - még ellenkező neműket is. Sőt a musical szinte elengedhetetlen kelléke, a tánckar is belőlük állott! (Hüse Csaba, M. Horváth József, Pálfi Zoltán, Tunyogi Péter, Venczel Valentin, Vókó János)
   Let me entertain you... Hadd szórakoztassam Önö­ket! — éneklik a Gypsy nagy slágerében. ,,Lesz itt még ká­bító, csillogó-villogó színes fény!” — halljuk itt. Az előadás ötvözi a két gondolatot, úgy, hogy egy valami szerencsére nincs jelen - a pejoratív értelemben vett kábítás. Igaznak hisszük az egész talán kicsit szegényes, meg­kopott, de meghitt kék kris­tályos varázslatot. Emberi­nek, mint azt, ott Kanadában.

     Hat hét egy másik országban - nem is olyan sok, mint hinnénk!
  Toronto nyáron is igen gazdag programokban, a  zenés daraboktól Shakespeare-ig terjedő színházi  kínálatába sajnos nem sikerült közvetlen bepillantást  nyernem, csak a plakátokat, műsorfüzeteket tanulmányozhattam fájó szívvel. Eljutottam viszont a Shaw-fesztiválra, az Ontario állambeli Niagara-on-the-Lake városába, ahol csak olyan darabokat mutatnak be, amelyeknek szerzője maga G. B. Shaw, vagy valamelyik kortársa. A látott darab írója Henry Arthur Jones, aki a XIX. század végének egyik legnépszerűbb brit drámaírója, de Magyarországon kevéssé ismert.
  Darabjának témája az ipari forradalom kezdete, s e világ nyomasztó hatása az egyes ember életére.
  Egy tipikus viktoriánus melodráma előadásának lehettem részese, ami nagyon alkalmas volt a színészek képességeinek és a közönség empátiájának tesztelésére.
   Az egyes szereplők az angol nyelv legkülönfélébb árnyalatait, dialektusokat, szlenget, eltérő társadalmi osztályok nyelvezetét is használták a játék során, így még a kanadaiaknak is nehézséget okozott, ha minden egyes szót  érteni szerettek volna. Számomra az Ezüstkirály a régi idők mozijának világát idézte - de ennek nem volt köze nyelvi nehézségekhez. Érzelmek, bűnözés, realizmus és teátrális gesztusok. Egy fiatal, középosztálybeli családapa bizonyos okok, események következtében elveszti mindenét, pénzét, családját, sőt még személyiségét is, de egy gyökeres fordulat után mégis gazdag, megbecsült ember lesz belőle. Számtalan bonyodalom után happy end  következik - nem  mondanám,  hogy váratlanul. A cselekményt kísérő zene is a már vázolt mozielmélet kialakulását segítette. Emlékeztetett Chaplin Modern idők című filmjére. Kifejezte a humanizmustól megfosztott életérzést, de közben csengő gyermekhangok késztettek reménykedésre, s hála H. A. Jones-nak, nem is csalódtunk. Díszletként egész idő alatt hatalmas gépezetek fogaskerekeit láttuk, köztük balkonok, passzázsok reprezentálták a várost, illetve az úri osztály palotáit. Egymás mellett élő sötét, kék, fekete, szürke színek és ragyogó ezüstök, sárgák, bíborak, nagyon ötletes világítással.
   Igazán élveztem a rendezést és az előadásban részt vevő művészeket is jó volna újra látni!
   Mialatt elfoglaltam helyemet a nézőtéren, azon tűnődtem, lesz-e valami a miénktől gyökeresen különböző, sajátosan kanadai vonás az előadásban?  A színház természetesen nagyon hasonló az egész világon. S valami mégis volt! Az országban eltöltött idő alatt mindenütt éreztem a jelenlétét valaminek, amit úgy neveznék, a kanadai lélek. Számomra ez a  békés, a másikat  különbözőségével együtt is elfogadó kapcsolatot jelenti a világ legkülönfélébb tájairól származó emberek között, akik itt találtak új hazát, a született kanadaiak között. Ez a mentalitás valahogyan még a színházban is érezhető volt, mind a színpadon, mind a nézőtéren. Milyen érdekes, hogy valami hasonlót azok a nézők is érezhetnek, akik, ha névről nem is, de arcról jól ismerik egymást, mert gyakori látogatói például az egri színháznak, ahol egyébként az Ezüstkirály érdekesen szokatlan szín lenne a bemutatók sorában.

    Méltán büszke lehet a szerző erre a költőien szép darabra, a színház pedig a produkcióra, amelyet meghívtak a skóciai Edingborough Nyári Színházi Fesztiváljára. Igazából leírni lehetetlen az élményt. Ül a néző és átéli a szerelmet minden szépségével, fájdalmával együtt. Nem nézi - éli! Maga is részese, ahogyan az első percekben a későbbi szereplőket is egy színházi nézőtéren látjuk, mielőtt saját drámájuk következne. Borzong a néző, szó szerint hideg futkos a hátán, mert borzongatóan szép, ami körülötte történik. Minden idegszálunkkal részt veszünk az előadásban és működik minden érzékszervünk. Színeket látunk, érezzük a tenger illatát, s mintha mi is kezünkben tartanánk a kavicsokat, valóban éreznénk Cordélia vérének ízét. A zongora, a szaxofon érzékien szomorú sírása, a mondatok zenéje együtt csodálatosan megkomponált, feldúló, de végül lecsengő, megnyugtató zenemű. Átéljük az első mellett a későbbi szerelmeinket is, emlékezünk reménytelen és beteljesült várakozásainkra. Azt kívánjuk, bárcsak ne érne még véget az előadás, és amikor már valóban nincs tovább, még sokáig nem szabadulhatunk bűvköréből.


A darab szereplői és rendezője
 

   Igen nagyszámú és sokféle kelléket vonultat fel a rendezés (Szíki Károly). A természeti és ember készítette tárgyak, bábok, vetített képek régmúltat és mát egységbe kapcsolva teszik időtlenné a cselekményt, mint ahogyan időtlenül örök a szerelem élménye is. Körben a tér minden pontját kihasználja az előadás - a közönség a forgószínpadon ül -, így a nem is olyan nagy méretű színpadon jut hely intim tereknek és nagy távlatoknak, sokféle helyszínnek. A finom, lebegő pasztell-hangulathoz igen szépen illenek a föld, a természet színeit alkalmazó jelmezek, amelyeknek jellemzőerejük van, mint a nagynéni ruhájának elöregedő, barnába hajló bíbora, vagy Cordélia öltözékének a boldogság kék madarát idéző árnyalata.  Az egyetlen harsányan tolakodó szín az ifjak zászlajának vöröse, merthogy forradalmi események is zajlanak, de ezeket – bár a cselekmény szempontjából fontosak - mégiscsak betolakodónak érezzük a belső történések között.
    Hiába volna persze a legnagyszerűbb jelmeztervező (Csengey Emőke)  és a díszlettervező teljesítménye is, komoly művészi produktumok hiányában. 


Johannes, Altorjai Attila és Cordélia, Moravek Krisztina
 

   Altorjai Attila a szerelmes férfi érzéseinek, belső kínnak és örömnek fantasztikus skáláját tárja elénk. Előttünk törik meg fizikailag és lelkileg is. Moravek Krisztina és Tatár Gabi kettős szereposztásban Cordéliaként láthatók. Moravek Krisztinában több a tudatos vágy, erotika, lélekben-testben már felnőttebb, Tatár Gabi  kislányosabb, ösztönösebb, kevésbé alakítója, mint alanya az eseményeknek. Horváth Ferenc fokról fokra döbben rá, hogy a múlt sem volt olyan egyszerű és tiszta mint addig vélte, megtörik, de felülemelkedik önmagán. Deák Éva a nagynénit olyannak ábrázolja, aki nem fog összeroppanni. A tizenhat év után mindent - múltat és reményt is megkérdőjelező csalódás ellenére lélekben nagyon gazdag, büszke, erős asszony. Bajcsi Lajos fiatal férfi figuráját megérinti a szerelem, de elmegy mellette mégis. Elnyomja a forradalmi események hevülete. Később, érettebben már hiába keresi és véli újra megtalálni, ez már nem ugyanaz, s bár próbálja becsapni önmagát, ennek ő is tudatában van. Berzéki Krisztina Cordélia ellenpontja. Szerelme sokkal földönjáróbb, nem olyan komplikált, tudja, mit akar elérni, s ezért nyíltan, adott esetben szégyenkezés nélkül mindent megpróbál.
  A gondolatokban és érzelmekben gazdag, de egyáltalán nem könnyű darabot nem árt többször is megnézni, hogy az első találkozás élményéből felocsúdva teljesen magunkénak vallhassuk.



* A színpadkép részletét mutató fényképem nem volt a lapban megjelent írás illusztrációja.
 

Für Anikó (a képet nekem dedikálta, lásd a Dedikálások menüpontban!)

     A Madách Kamrában 1992 nyarán Slade: A férfi, akit szeretek című darabját adták. Nosztalgikus komédia, világslágerekkel, a közönség nagy örömére.  Igenis vannak, akiket a rock and roll korában is érdekelnek a holdfényről szóló dalok, s nosztalgiával nézik, amint „az egyik nyomott alak hosszasan siránkozik, amiért a másik nyomott faképnél hagyta”. Vagy olyan eseménynek tekintik, ami velük is megtörténhet. Kifelé jövet az előadásról egy fiatal lány mondta a barátnőjének: Úgy érzem, a saját jövőmet láttam. Ezzel együtt ez a darab valóban vígjáték, alkalmat adva sok nevetésre és a vége is – tulajdonképpen – happy and.
   Időnként megfordulok egy-egy fővárosi előadáson, de többnyire évad közben, nem nyáron. A téma nem volt ellenemre, s bevallom, csábított az a mellékes információ is, hogy a nézőtér légkondicionált.  Beültem, s azután ezt megismételtem még két este. Benedek Miklós charme-os bárzongoristáját csak szeretni lehetett. Almási Éva ragyogó volt. Annak a nyárnak a nagy felfedezése mégis   Für Anikó maradt számomra. Egy pillanatra sem hittem el az általa megformált lányról, hogy valaha is igazi New York-i  yuppie lett volna,  csak az üzletnek élő, akinek a  szerelemre sem ideje, sem kedve. Minden szemvillanása, arcrezdülése élmény volt. Három egymást követő estén néztem meg az előadást.
    Egészen könnyed nyári színházi estének indult, teljesített is minden idevágó várakozást, számomra azonban többet is adott, egy nagyon rokonszenves egyéniség megismerését. Azóta már személyesen is találkoztunk, de már akkor úgy esett, hogy véleményem,  érzéseim az előadásról eljutottak hozzá, s néhány  üdvözlő szót, egy fotót is kaptam tőle. Kialakult tehát valamiféle csak magán a színpadon túlmutató művész-közönség kapcsolat…
   Az egri színház egyik régi nézőtéri dolgozója mesélte nekem, hogy valamikor az volt ott a szokás, hogy a színészek szünetekben, előadás után beszélgettek a közönséggel. Érdeklődtek a véleményükről, szívesen válaszoltak a kérdéseikre. A maiakat is látjuk a nézőtéren, de megszólítani őket talán nem is mernénk.  Ma már más idők járnak. Pedig bizonyos  vagyok benne,  hogy ők sem haragudnának az érdeklődő,  dicsérő,  netán érvelve  vitázó szóért.

    A Technicolor élménye is szegényes a valósághoz képest, mert hol marad a háromdimenziós tér, a nyáresték illata, a falevelek susogásának, tücsköknek, teraszok zenekarainak hangélménye egy technikailag mégoly tökéletes szélesvásznú alkotáshoz képest is? Biztatok mindenkit, hogy  keresse és élvezze a nyáresték szépségét, s ne feledkezzen meg a színházról sem, hogy a szabadtér máshoz nem fogható hangulata élményeit új dimenzióval bővítse!   
   Aki szerencsés és külföldre látogathat, ott is megtalálja ezeket a lehetőségeket.
   Athén ókori színházaiban időgépben érezhetjük magunkat, szinte átélhetjük a régi-régi színházi estéket.
   felejthetetlen lehet egy Strauss-elődás Constanza kikötőjében, ahol a tengert és a holdfényt belekomponálták a színpadképbe. Egy éj Velencében – mondja a színlap és a hullámcsobogással kísért zene, a tenger felől érkező személyek meg is teremtik az illúziót.
   Legkedvesebb városomban, Prágában sétáljanak el a Valdštejn palotához! Biztosan játszanak valami kosztümös történelmi darabot a parkra néző nyitott teremben, s ha nem is értik a nyelvet, a látványos jelenetekkel, vívással tarkított előadás akkor is örömöt okoz.
   Katalóniában figyeljék a plakátokat, melyik este táncolnak sardanat valamelyik városka főterén! A koreográfia, az arcjáték és az öntudatos örömmel bekapcsolódó emberek látványa megejtő.
   Kanada Ontario államában a Six Nations – hat indián nép – területén rendkívüli élmény ellátogatni az Erdei Színházba, ahol a nézőtértől patakkal elválasztott szigetszínpadon történelmük epizódjait játsszák el az amatőr társulat tagjai.
   De ha csak itthon Magyarországon nézünk szét, akkor is sorolhatjuk a példákat Szentendrétől Gyuláig, Kisvárdától Pécsig és természetesen Egerig! A korábbi szezonok Várban, Érsekkertben, Líceumban tartott előadásai után végre itt a folytatás: a Gárdonyi Géza Színház bemutatja Webber - Rice: József és a színes, szélesvásznú álomkabát című darabját. Bizonyos vagyok benen, hogy az egri közönség és vendégeik most is nagy örömmel és empátiával fogadják majd a produkciót és ez a siker nagyon fontos összetevője volt valamennyi felsorolt esetben is. A jelenlévők hálásak voltak azért, hogy színházuknak, társulatuknak köszönhetően ezek az esték mást, jóval többet jelentettek, mint a megszokott, kedves, de mégis hétköznapi nyáresték egyszerű ismétlődése. Legalább annyival többet mint a színes, szélesvásznú technika a fekete-fehér némafilmmel szemben.
 

       “Mert ez mindenkinek jár...” – Így ér véget a József és a színes, szélesvásznú álomkabát című musical fináléja, és vele a nagy összjáték. A társulat tagjainak fáradt, de boldog arcáról leolvasható, mennyire örülnek a sikernek. Tiszteletre méltóan álltak helyt. Úgy töltötték be játékukkal nemcsak magát a színpadot, de a Líceum hatalmas udvarát is, hogy a legtávolabbi sorokban ülőkhöz is közel kerültek.
   A címszereplőn a meghajlás sora. Hüse Csaba a társulat fiatal, a színház saját stúdiójában tanult tagja. A vágy villamosa egy rövid jelenetében már emlékezetes volt, mint drámai színész. A Görkorcsolyapályában tánctudásával hívta fel magára figyelmünket. Most pedig énekhangjával. Kollégái, vezető művészek, maguk is nagyon rokonszenvesen, őszintén tapsolnak neki. Közben percek óta és egyre jobban esik az eső, s bár oltalmazó esernyő csak elvétve akad a nézőtéren, senki sem ugrik fel, hogy mielőbb tető alá kerülhessen. Művészek és közönség egyre ázottabbak, mégis újabb és újabb ráadás következik és mindenki tudja, hogy így van ez jól! Az Agria Játékok kényszerszünetet követő újraindulásának hírére eleve nagy volt a várakozás, de ez az első este után, a teljesítmény hírére még fokozódott is.
   Nincs egyetlen üres szék sem, az állóhelyek is elfogytak, többen estéről estére ott vannak a nézőtéren. József és a színes, szélesvásznú álomkabát... Az áradó, együtt dúdolásra késztető muzsika és a társulat mellett a siker harmadik tényezője a rendezés, Gali László munkája. Látványos elemek, lézerfények, görögtűz, színorgia, de ízléssel, mértékkel, dramaturgiailag indokolt pontokon.
   A közönség most már felállva ünnepel és mintha az eső is belátta volna, hogy úgysem tud zavart kelteni, abbamarad.  Annak a társulatnak, amely egy magas művészi teljesítmények sorát felvonultató évad erőfeszítései után még mindig ennyire lendületes, sodróan fiatalos produkcióra képes, kijár ez az ünneplés. Annak a lelkes közönségnek, amely két órán át járta a várost a Belvárosi vigasságok útvonalán, a legnagyobb forróságban is kitartóan követve az igazi népünnepély hangulatát megteremtő, felszabadultan komédiázó kis csapatot, most pedig az égi áldás ellenére sem mozdult, kijár ez az este!
   Újra volt Agria Játékok Egerben! Rövidre szabatott, de sokáig emlegetni fogjuk. Legalább a jövő nyárig, amikor várnak ránk az új élmények. Ugye, várnak?!
 

    Hivatalos nevük: nézőtéri dolgozó, de a közönség jegyszedőként ismeri őket. Ők is a színház szertartásának részei. Nem mindegy, hogyan fogadnak, köszöntenek. "Jó estét, Uram, jó estét, Hölgyem!" - mondja mindig Urbán Ágostonné, az egri nézőtéri dolgozók egyike. Szeret beszélgetni, felhívja a figyelmet az előadás egyes részleteire, ha kell, megköti a tizenéves néző nyakkendőjét.
   -  Szükségem van persze a pénzre is, amit itt keresek - mondja -, de szeretem is, amit csinálok. Természetesen minden darabot megnézek, másképp nem is tudnám ajánlani a közönségnek. Nagyon kedvesek a művészek, a színház vezetése is. A stúdiósok is nagyon aranyosak, vidámak, fiatalosan viccelődnek, de a színpadra lépve nagyon komolyan teszik a dolgukat. Kérdezik, mit tapasztalunk a nézőtéren, hogyan fogadja a közönség az előadást.

   - Családjukban van hagyománya a színház szeretetének?

   - Valamennyien kapcsolatban vagyunk-voltunk valamilyen módon a művészettel. Férjem hivatásos bárzongorista volt. Egerben csak Guszti bácsinak hívták, nagyon szerették. Édesanyám sokat mesélt a régi színházról, ami még kétemeletes, páholyos, hagyományos épület volt. Kár volt lebontani...
   Akkoriban Pestről jártak ide a színészek, köztük a Latabár-dinasztia tagjai. Annak pedig már magam is tanúja voltam, hogy itt kezdett például Csala Zsuzsa is. Bár nem színészként, de magam is felléptem a színpadán, néptánccsoport tagjaként.
   Emlékszem régi előadásokra, többek között az ötvenes évekből a nagysikerű Aranyemberre, Kovács Máriával, aki nagyon népszerű volt Egerben. A színészek és a közönség kapcsolata még személyesebb volt, mint ma. Amikor a férjem esténként végzett, el-elmentünk a Grillbe, ott is sokat beszélgettem velük.

   - Fontos, hogy állandó színház legyen Egerben?

   - Bizony, nagyon sokat számít az ízlés nevelésében az önálló és rendszeresen játszó társulat. Az utóbbi évek során sokat változott a közönség viselkedése, öltözködése, színházi kultúrája. Szeretem a színházat, a közönséget. Remélem, hogy ők is elégedettek velem.
 

   Különleges izgalom vibrál majd a levegőben. Ott lesznek a csak erre az alkalomra érkezettek, a budapesti művészbarátok. A Múzsák Galériájának soros kiállítása ünnepibben fog csillogni és azon az estén még a nézőtéri dolgozók sem a megszokott, kiábrándító köpenyt viselik. A nézőtér székein ismét egy szál virág és üdvözlőkártya lesz.
   Egy jó hónap van még az évadnyitó premierig, de szeptember negyedikétől már játszik a színház. Akik nem akarnak addig várni megnézhetik vagy újra láthatják a műsoron maradó Láthatatlan embert vagy a Józsefet.
   Az elmúlt, kiemelkedően értékes előadásokat produkáló évad után a műsorterv ismét ígéretes. Az új produkciók halványítják majd emlékeinket a régiekről, melyekre most oly jólesik visszagondolni.  Ez a színház sokat emlegetett sorsa. Véget ér az előadás és nemigen marad kézzelfogható nyoma. Valamit segítene, ha például egy-egy bemutatót megörökítő,  vagy évad végi, összefoglaló jellegű reprezentatív fényképalbum, évkönyv jelenhetne meg – ha az anyagi lehetőségek miatt ez nem volna elképzelhetetlen.  Vagy az, ha a televízió gyakrabban közvetítene Egerből és azt otthon rögzíthetnénk. Mostanában nem lett volna nehéz országos hírre joggal számot tartó előadásokat találni. Mindezek hiányában azonban idézzünk fel mi még egyszer néhányat!
   Olvashattak már róla, de lehetetlen legalább a címét le nem írni A csábító naplójának, amelyet Szíki Károly rendezett, aki legutóbb Eger város nívódíját kapta meg. Ő eszünkbe juthat akkor is, ha az Atyai házra gondolunk, melynek egyik főszerepét játszotta. Karácsony tájt kaptuk ajándékba ezt a szeretetre, megbánásra és megbocsátásra tanító darabot.  Bessenyei Zsófia fantasztikus alakítását A vágy villamosában szintén kötelező legalább megemlíteni. Emlékezetes az Ifjúsági Ház-beli Stílusgyakorlatok, amelynek szünet nélküli másfél órájában nem lankadt a ritmus, pedig ez a fergeteges indítás után erős szellemi és fizikai koncentrációt követelt Baráth Zoltántól, Sata Árpádtól és Venczel Valentintől. A Mágnás Miskában mutatkozott be – nagyon sikeresen – Szilágyi Olga. A Görkorcsolyapályában Nádasy Erika igazolta sokoldalúságát és örömmel láttuk, hogy a társulat ilyen szinten tud eljátszani egy Broadway-musicalt. Ezután már nem volt meglepő, sőt elvártuk a József és a színes, szélesvásznú álomkabát sikerét.
   És azok az előadások, amelyeket most nem soroltunk fel? Gyengébbek voltak talán? Az elmúlt évadról azt mondhatjuk, hogy nem volt bukás, de még fiaskó sem. Minden produkció színvonalas volt. Magasan van tehát a mérce most, amikor hazánk fennállásának 1100. évfordulójára a színház úgy készül, hogy a szokásosnál több magyar szerző művét mutatja be. A színjátszás és a társulat barátjaként szeretettel drukkolok a társulatnak, kívánva, hogy a sikersorozat folytatódjon!


A láthatatlan ember továbbra is műsoron marad
Fotó: Koncz János

 

   A színházi kellék akkor jó, ha nem akar  főszereplővé   válni, de azért van mondanivalója, képes gondolatok ébresztésre is. Mint az egyik előadás kicsi és kopott bőröndje. Emlékeztet egy másikra, az édesapáméra. Alig fért el benne valami, valamikor mégis az volt mindene. Összes „vagyona”, személyes holmija, amit magával hozhatott a házasságba. De az ifjú feleségnek sem volt több, az ő holmija egy kosarat töltött meg. Eleinte még bútoruk sem volt, a földön aludtak, de gazdagok voltak, mert nagyon szerették egymást. Évtizedek teltek el, volt már lakás, bútor, sokkal jobb körülmények között azonban sohasem éltek. Felneveltek az anyagiak hiányát tökéletesen pótolva szeretettel, a világra való rácsodálkozással, fogékonysággal szépre-jóra. S ugyanolyan gazdagok voltak, mint korábban. Azt mondják, a szerelemből idővel „csak” a szeretet marad. Ők a példa az ellenkezőjére. Ott volt a szerelem a legutolsó pillanatokig minden simogatásban, minden aggódó Hogy vagy?-ban. Sajnos mindez most már múlt idő. De a bőrönd látta őket, s maga is öreg már, bölcs és nem hazudik. Hihettek nekem, s neki – meg annak a színpadi társának is – az ikertestvérének.

 

     A városka  világ egy eldugott szegletében feküdt,  ahová csak a napfény és a holdsugár tudott behatolni, mások előtt pedig örökre rejtve maradt – de így volt ez jól. Melegszívű, kedves, néha kicsit furcsa,  érzékeny emberek éltek itt, valamikori színészek és színésznők mindannyian, akik jutalmul kerültek ide,  amiért oly sok örömet szereztek az embereknek. Nem hatolt be hozzájuk a nagyvilág lármája, nem voltak itt rendbontások, nem létezett betegség, semmi sem zavarta itteni létüket. Mindenki boldog volt, még akkor is, ha néha  sírtak  egy  kicsit,  néha fájt  nekik  is valami,  hiszen erre is  szükség van ahhoz, hogy az örömet igazán értékelni tudjuk. Az egész város, amelynek  macskaköves utcácskái, különös, ódon  házai az öreg ablakokkal és kilincsekkel a színház köré épültek, tehát az egész város, minden és mindenki állandóan álmodozni látszott. A levegő is álmokkal és vágyakkal volt teli, ott hancúroztak, lebegtek a csipkés háztetők felett. A lakók itt sohasem aludtak. Nappal az új  álmokat gondolták ki.  Ezek, amikor a napfény átadta helyét a hold ezüstjének megelevenedtek, és a színházban – minden este díszelőadás volt! – mutatkoztak be a közönségnek. Ha siker volt, akkor méltóvá váltak arra, hogy a nagyvilágba is kijussanak, rátaláljanak az emberekre,  örömet  vagy épp  szomorú  szépséget  hozva  nekik. Reggelig még megálmodójukkal táncoltak – mert előadás után minden éjjel tánccal búcsúztatták  őket -, aztán szétröppentek, s ha egy fiúba vagy egy lányba bújtak bele,  akkor  mindjárt meg is született egy új szerelem.
   A városka lakói valaha vagy nagyon boldogok vagy nagyon boldogtalanok voltak, de már lecsendesedtek bennük a valamikori nagy viharok. Elraktározódtak az érzelmek, de erősebben, el nem múlóbban, mint más közönséges halandókban – hiszen ők művészek voltak. Feszítették őket, nem hagytak nyugtot nekik, mintha azt suttogták volna: A tiéd vagyok ugyan, de  mégis mindenkié.  Gyerünk, álmodj újra, engedj színpadra, mutass meg! Ezt kellett tenniük, és ők boldogan engedelmeskedtek.
   Minden évben kerültek ide új lakók is, hogy milyen úton-módon, azt senki sem tudta, de nem is volt fontos.  Ott voltak, jó szívvel befogadták őket és velük az új szerelmeket. Mert tulajdonképpen erről szólt itt az élet. Szerelemről. Mesebeli díszletekbe, emberfigurákba, színházba, művészetbe. Minden és mindenki szerelmes volt, még a Nap és a Hold is, és mielőtt helyüket a másiknak  átadták volna, sugaraik egy pillanatra összefonódtak, s az álmok ezen a fényúton indultak az éjszaka és a reggel a határán a nagyvilágba.
   A városka létezik ma is. Varázsa, lakóinak üzenete belebújik lelkünk minden zugába, halk hegedűhangon zümmög, selymesen simogat.
   Hallhatod… ha jársz színházba.

   Kamasz
   „Életemben először voltam színházban. Az öltöny és a nyakkendő egészen megváltoztatta a viselkedésem: igyekeztem tapasztalt színházlátogatónak tűnni. Eddig azt hittem, ez csak az eliteknek való hely, de rájöttem, hogy nem!”  

Dopping
   „Ha színház nem volna, az egész élet nem sokat érne. Ha nem játszanának, nem lenne, ami doppingol. Az emberek azt gondolják, hogy ez nem létszükséglet, pedig az egyik legfontosabb dolog, mert aki sosem volt színházban, az is találkozott valahol, valamilyen formában a JÁTÉKKAL. Nekem ez az életem.”

Lazán
   A lány tanárképző főiskolás. Az első sorban ül, mélyen lecsúszva, lábait lazán a színpad szélére dobva. Látszik: nem talál ebben semmi kivetnivalót. Mit mond majd tanítványainak a színházlátogatás illemtanáról?

Színésznők
  A nézőterén láttam két budapesti művésznőt. Egyikük folyamatosan „szerepelt” – nevetgélt, haját igazgatta látványosan. Színpadi alakításai kevéssé emlékezetesek. Itt megmosolyogták – ő persze sikernek vélte. A másik, elismert nagy művésznő, szerényen ült. Rá tisztelettel néztek. 
 

Mottó: "...figyelemmel akarjuk követni a nevezetesebb
előadásokat, és az egész színügyet..."
                                                 (Vörösmarty Mihály)   

   Olvasom a Napban, hallom a Rádió Eger műsorának egyik beszélgetésében, hogy szerveződik az Agria Kisszínház. 

	Kelemen Csaba és Bakody    József - Godot-ra várva

   Eger színházi életét véleményem szerint eddig is a gazdagság jellemezte, akár a Gárdonyi Géza Színház műsorára, akár vendégszereplésekre, amatőr együttesekre, a játszóhelyekre gondolunk, de ez a választék most még tovább bővül. Hogy mennyire lesz sikeres a vállalkozás, az elsősorban azon múlik, hogy az előadások fenn tudják-e tartani az érdeklődést, be tudják-e újra és újra hozni a közönséget, s mindez mennyire fogja ösztönözni a szponzorokat, hiszen anyagiak hiányában színházat sem lehet csinálni. A nézők közül ki-ki ilyen vagy olyan megfontolások alapján eldönti majd, hová vált jegyet. A "hivatalos" színházba vagy a szerveződő újba. Valószínűleg lesznek, akik élni fognak mindkét lehetőséggel, hiszen az Agria Kisszínházban olyan produkciókkal találkozhatnak, amelyeket a nagyszínházban nem láthatnak.
   A színház körül kell, hogy jelen legyen bizonyos feszültség, vibrálás, izgalom. Ha nincs, akkor nagy baj van, mert helyüket az unalom, tespedtség, érdektelenség foglalja el. De ennek a feszültségnek az izgalmas darabok által keltett várakozásból, művészi teljesítményekből kell fakadnia, nem másból. Juhász Gyula szép gondolata, hogy a színészet izom- és idegmunka, de aki beleadja még a lelkét is, az már nem színész, hanem művész, aki a múlandó órákat az örökkévalósághoz igazítja.

Blaskó Balázs és Saárossy Kinga, Wassermann - Leigh - Darlon: La Mancha lovagja című musicaljében

   A tavaszi-nyári pro és kontra érveket felsorakoztató színház körüli viták idején az igazán színházszerető egri, környékbeli polgár számára az volt a szomorú, hogy nem előadások, nagy alakítások hírétől volt hangos a város. Kívülállóként úgy gondolom, jó, hogy Blaskó Balázs és Kelemen Csaba megtalálja a lehetőségét annak, hogy színház iránti szeretetük megfelelő kifejezési formához jusson, s azok a nézők, akik őrzik korábbi alakításaik emlékét, továbbra is színpadon láthassák őket. 
   A Gárdonyi Géza Színház jó színház. Ennek a véleményemnek többször volt már alkalmam hangot adni. Akik éveken át rendszeresen ott ültek nézőterén, azoknak emlékei között élnek olyan előadások. amelyek sikeréhez ez a két művész is hozzájárult. Sokan emlékeznek Blaskó Balázs naivan megszállott, álmokat, ideálokat tükröző tekintetére a La Mancha lovagja címszerepében, házmester-figurájára A padlásban, a nála képzettebb, műveltebb doktort átformáló, másként látni tanító kisemberére az Ismeri a Tejutat? című darabban. Kelemen Csabára a Godot-ban, A padlás szuggesztíven megoldott kettős szerepében, vagy éppen valamelyik, az Ifjúsági Ház-beli előadóestjére, például a Villon-ra.
   Jó színészek nélkül bármelyik színház csak halvány utánzata lehet annak, aminek lennie kellene, de ugyanilyen fontos a jó közönség, aki élteti a színészek hitét, s ezzel végső soron maga is a két fél közös ügyét, a nagybetűvel írt Színházat szolgálja. Megérdemli tehát, hogy őt is szolgálják, sőt - írjuk le bátran - kiszolgálják, miközben nevelik, szórakoztatják, gyönyörködtetik. Az Agria Kisszínház a szervezők hite szerint meglévő igények kielégítésére jön létre, így növeli az esélyét annak, hogy minden néző azt kaphassa, amire neki személy szerint szüksége van, s az egyetemes egri közönség csupa elégedett emberből álljon.
 

aárossy Kinga "A Nőt" játssza Fotó: Novák Mari

        Két hármas. A szerény színpadon két férfi és egy nő, a nézőtéren három hölgy. A piros, a fe­hér, meg a kék. Már nem egé­szen, de még fiatalok. Jól emlé­kezhetnek az ifjúkor legszebb szerelmes élményeire. Időnként összenéznek, néha elmosolyod­nak, de korántsem mindig ugyanakkor. Pszichológusok szerint az öltözködés, a kedvelt színek sokat árulnak el a tempe­ramentumról, a rejtett gondola­tokról is. A színpadi jelmezek jel­lemzőereje mindenki számára nyilvánvaló, de valóban miért is lenne az élet más területein érvénytelen ez a megállapítás? A piros ruhás talán maga is vett egyszer némi biztatásra egy nagy lélegzetet, és tett is a boldogságáért. A fehér vágyhat a felsza­badultság bátorságára, de kötik ártatlansága hitének béklyói. A kéknek lehettek merészen romantikus, de egy ponton mindig a józan megfontolás korlátaiba ütköző élményei.
     Az előadás Ellen-je tetszhet mindhármuknak. Egyesít min­den nőt. A színésznő is minden porcikájával ,,A Nőt” játssza, tisz­taságot, vágyat, a férfiért vívott küzdelmet, lemondást és újra­kezdést, testiséget. Szerelem? Nem is tudom... Igen, ott van az is, de bujkál. A többi mögé rejtőzve csak egy-egy pillanatra dugja ki a fejét, hogy azért ne fe­ledkezzünk meg róla sem. Nem tehet mást, így írta meg a szerző.
   És a férfiak? Vajon melyik típust érezhetik közelebb magukhoz a nézőtéri trió tagjai? Ők melyikük mellett döntenének a gyorsan változó, önmaguk ellentétébe csapó helyzetekben?  Lehet egyáltalán meg­fontoltan dönteni, amikor a szerelem a tét, vagy a mérle­gelés  már vitathatóvá is teszi az érzés őszinteségét? Murray Schisgal férfialakjai nem rendel­keznek annyira általános érvé­nyű vonásokkal, mint a nő. Könnyebben köthetőek a saját ismeretségi körünkben fellelhe­tő konkrét személyekhez, bár megformálóik igyekeznek az egyediben az általánost is felmu­tatni.
   Gyakran késztet mosolyra az előadás. A rendezés ránk bíz­za, hogy a felszínen maradunk-­e, vagy vesszük a fáradságot, és elgondolkodunk azon, tulajdon­képpen milyen sok szomorúság is van ebben a játékban. Hány meg hány szerelmes, de boldog­talan percünkben éreztünk ha­sonlóan, mint azok, ott fent a színpadon. A szerző és az előadás együttes szándéka szerint öngyilkosság, gyilkossági szándék, faképnél hagyás, reménytelenség ide vagy oda, mégis vígjátékról távozik a közönség.
   Kifelé menet a piros, a fehér, meg a kék hölgy is vidáman beszélhet ki mindent és mindenkit. Darabot, színészt, közönséget. Nem hallom ugyan, de hisz ízig­-vérig nők. De éppen ezért ott­hon, elalvás előtt talán ők is felsó­hajtanak:
   - Szerelem? Oh...

(Az előadás Murray Schisgal: Szerelem, oh című darabja volt, az Agria Kisszínpad előadásában)

   Mint egy szabadtéri színpad. Közepén emeletes, de apró öreg ház, körül padlásszobák ablakai, kirakatok, a háttérben magasodó falak - ez a díszlet. Téglavörös, fehér, szürke, szurokfekete. A fővilágosító személyesen a Nap. Végtelen játékot űz fénnyel és árnyékkal, szeretettel emelve ki egy-egy kedves részletet. Szavak, zörejek, a természet hangjai, esténként zene a kíséret. Állandó szereplők a feketenadrágos, fehéringes fiatalemberek és a joviális mosolyú bajszos úr, virágárus lányok, a kopott koldus. A statiszták felbukkanása rendszertelen, kiszámíthatatlan.  Év- és napszaktól függetlenül folyik az előadás. A közönség gondtalanul jön-megy, az állóhellyel megelégedők bármikor bekapcsolódhatnak, aki ülőhelyet vált, maga is könnyen szereplővé válhat.  Látványos, nagy jelenetek nincsenek, aprócska történések laza füzére csak a cselekmény, amiben azért őszinte kapcsolatok is születnek, színjátéknál jóval többek, a majd eljövendő ősz megfontoltságával építkezve. Egy szempár, egy mellékalak főszereplővé válik, a rögtönzés komolyra fordul, s miközben az új felvonásra vársz, a térnek is rajongója lettél. Törzsközönség…

   Óh, Rómeó, óh, Júlia - ez volt a címe az igazi csemegét ígérő produkciónak, Shakespeare és némileg érintve más szerzők, a szerelemről, méghozzá megcsavarva, paródiaként feldolgozva!
   A még hideg téli estén megtelt a nézőtér, mintha csak egy szép, konzervatív mozi csalta volna ide a közönséget, vagy éppen Mágnásék Miskája készülne énekelni-táncolni a színpadon,  pedig a Gárdonyi Géza Színházban most bábelőadás - a marosvásárhelyiek vendégjátéka - zajlott. Fiatal pár ült a közelemben, komoly, mélyen elgondolkodó az arcuk. Az előadás érzelemgazdagsága hatott így rájuk vagy valami más? Arra gondoltak: ők valóban egymásban találták-e meg az igazit? Vagy az ebben a korai felnőttkorban szinte már elfeledett, most újra felfedezett élmény, a bábok világára való rácsodálkozás tette?

   Bizony hajlamosak vagyunk rá, hogy a gyermekkorból kinőve csak legyintsünk: - Bábszínház? Nem komoly dolog. Pedig ha meggyőzzük magunkat és beülünk egy akár kicsiknek szóló, de még inkább egy felnőttelőadásra, rá kell újra jönnünk, hogy a kisebb-nagyobb, különféle bábtechnikákra készült figurák milyen sokra képesek. Adott esetben többre, mint az élő színészek. Látták Önök a Harlekin Bábszínház Szamártestamentum című előadását? Középkori pajzán históriákat dolgozott fel a most 30 éves együttes, humorral, kedvesen és olyan ízlésesen, ahogyan talán csak bábszínpadon lehetséges.  A X. Pécsi Nemzetközi Felnőtt-bábszínház Fesztiválon a közelmúltban el is nyerték vele a Nemzetközi Bábművész Szövetség  nagydiplomáját. A két produkciónak vannak hasonló vonásai. A témaválasztás egyfajta rokonsága mellett az, hogy ott is, itt is látjuk magukat a bábokat mozgató művészeket. A marosvásárhelyi előadás szöveg nélküli, de a Harlekin bábosai arcukon, mozgásukon kívül a hangjuk pontosan kiszámított, könnyed játékával is szolgálják a sikert. Ők egyébként is gyakran láthatóak a városban, ismerősök lehetnek nemcsak bábprodukciókból, de a Kis-Dobó térről, zenével szórakoztatva a közönséget, vagy csak összetartó csapatként egy teraszon üldögélve. Ez az összetartás, egymás munkájának maximális segítése alapvető követelmény egy-egy előadás létrejöttekor, enélkül társulat csak névleg létezik, de ők érezhetően az egyáltalán nem ideális körülmények - igazi, bábszínháznak épült játszóhelyük például még ma sincs - ellenére úgy tartoznak össze, hogy ellenállnak a negatív hatásoknak, s ez az igazi jó viszony előadásaikat is segíti.
   A fiatal párnak is szívesen ajánlanám a Szamártestamentumot. Egy másik oldalát, hajtóerejét láthatnák a - nem is azt mondanám, szerelemnek, inkább férfi-nő kapcsolatnak, igazán kifigurázva, de azért segítségül ahhoz, hogy dönthessenek, valóban egymás Rómeó és Júliája-e ők.

A bábszínészek - immár maszk nélkül
Fotó: Szántó György

 

   Őrzök egy régi magnófelvételt. A győri Kisfaludy Színház Nem bánok semmit sem című előadásának részletei jutnak eszembe, 1974-ből. Ez az első emlékem Losonczy Arielről.
   Nem ő játszotta a főszerepet. Edith Piaf önmagukban is sikert hozó slágereit más énekelte, színpadi jelenlétének mégis súlya, meg nem kerülhető hatása volt, mint később itt, Egerben is. Kevesebbet láthattuk, mint szerettük volna, s most ennek is vége, családi kapcsolatai révén Ausztráliában él ezután.
 

A Macskajátékban Losonczy Ariel (elöl) Agárdi Ilonával Fotó: Koncz János

   Emlékeznek arra, ahogyan megjelent a színpadon? Annyi nőiesség, külön alakítás számba menő, de nem megjátszott, hanem ösztönös, nem gőgös büszkeség volt ebben, amivel azonnal figyelmet keltett. Játékával azután azt is mindig bizonyította, hogy az előlegezett figyelem megérdemelt volt. A Szentivánéji álom Titániájaként felerősítette az említett kisugárzást. A Macskajátékban, ahol szerepe szerint egy tolókocsiban ült és többnyire hallgatott, a szeme beszélt. A méltóság mögött rejtőző fájdalom, sebezhetőségtől való félelem is megmutatkozott. Ezt éreztem akkor is, amikor a társulattól elbúcsúzott.
   Hiányozni fog a közönségnek. Csak földrajzilag kerül messze.

 

   A Ferences-udvar színpadán újra megkezdődtek a zenés nyári estek. Az intim, kellemes akusztikájú tér, a jó program már az elmúlt évben is megragadott. Most mégis valami másról írok. Az estek egyik látogatójáról, aki egyetlen alkalmat el nem mulasztott volna. Különc volt az illető, kedvesen fura egyéniség.  Mindig koncerthez illő fekete öltözékben jelent meg, s áhítattal hallgatta a muzsikát. De voltak illetlen megnyilvánulásai is: minden alkalommal késett 15-20 percet. Amikor pedig a zene bűvkörébe vonta, kezdte változtatni a helyét. Az elragadtatottság tetőfokán aztán már bele is szólt a hangversenybe. Ő maga is rázendített. Mégsem zavart, nem haragudott rá senki.
  Inkább vártuk minden este. Eljön-e ma is a feketerigó? 
 

   Amy amerikai lány. Hosszabb időt töltött Magyarországon, itt ismertem meg. Néhányszor eljutott színházba, Egerbe is. Eleinte csekély volt a nyelvtudása, odasúgott mondatokkal kellett segítenem, később már a szöveg nagyobb részét értette. Él­vezte ezeket az estéket, még kedvenc egri színművésze is volt. Ami­kor rokonai meglátogatták, őket is elvittük, történetesen egy Shakespeare-előadásra. Annyira tetszett nekik - akik egyetlen szót sem tudtak magyarul, hogy azt mondták, a látottak hatására új­ra el fogják olvasni a darabot. Egyetlen dologgal nem voltak kibékülve. Kinn ugyanis nem divat az a fajta egy ütemre felcsattanó, pontosan ugyanabban a pillanatban összeverődő tenyereket kívánó taps, mint nálunk. Egyszerűen nem értették, miért nem fe­jezheti ki minden néző örömét, elragadtatottságát a maga egyéni módján, miért kell ezt a merev rendet követniük. “Magyar taps” — mondták. Tetszéssel nézték viszont, amikor a nézőtéren az utolsó nézők kivonulása után a széksorokat azonnal kezdték védőborítóval letakarni. ­Náluk ez nincs, s mindjárt fordítottak is a szón: ,,Taps a magyaroknak”