Az egri társulat fényképalbuma az 1955-1962 közötti időszakról a Galériák menüpontban látható. A legújabb képek azonban mindig megjelennek itt a blog főoldalán is, mielőtt odakerülnének, lassan és nem egyenlő időközönként, de folyamatosan bővítve a galériát 50 részessé.

 

Negyven éve, 1978. december 30-án hunyt el Honthy Hanna primadonna, az operettműfaj máig legnagyobb alakja.

                     
                      Fényes Szabolcs Maya című operettjének
                                         címszerepében

1968-ban Egerben, a Park Szállóban pihent, ott adott interjút a Népújságnak.
 

   A jó ebéd után - ő mondta, hogy jó volt -, az asztalánál várt bennünket Honthy Hanna. Láttam a tévében, láttam a színpadon, fényképen is - de az egri Park Szálló teraszán még nem, s különösen úgy nem, hogy egy asztalnál ülök vele. Mégis megtörtént, két okból. Egerbe jött pihenni - ez az egyik, kedvesen meghallgatta kívánságunkat, hogy interjút adjon a Népújságnak - ez a másik.  Nem foglalok össze semmit, nem mutatom be, azon egyszerű oknál fogva, hogy - tulajdonképpen nekünk kellett bemutatkoznunk csak.
   Milyen volt? Kedves. Végtelenül kedves - annak ellenére, hogy lépten-nyomon újságírókba botlik. Leülünk az asztalához és úgy kezdődik a beszélgetés, mintha abba sem maradat volna. Mintha már hosszú ideje beszélgettünk volna.
   - Olyan kedves kis hely ez az Eger. S hogy milyen hálátlanok vagyunk mi magyarok. Itt van ez a Szilvásvárad, a csodálatos Szalajka-völgy és nem fedezzük fel magunknak! Megerőltető volt a szovjetunióbeli vendégszereplés, felvételek, fellépések. Pihenni akartam. Gondoltam, hogy Sopronban. De a barátnőm, Gáspár Margit írónő rábeszélt, hogy ide jöjjünk.
   - Nem bánta meg?
   - Nagyon sajnálok elmenni! Minden tetszett. Tündéri környék - propagandát fogok csinálni.
   - Van-e olyan, amit újságíró még nem kérdezett a művésznőtől?
   - Olyan nincs.
   - S a művésznő mit kérdezne az újságírótól?
   - Azt, hogy mi ebben az örömük?
   - Mi a legkedvesebb énekszáma?
   - Ezt Abody is kérdezte a tévében. Mindig az, amit énekelek. Sokfelé hívnak, de nem bírom már annyira, fáradt vagyok... Legutóbb Leningrádban léptem fel. Hetekkel az utazásom előtt láttam az újságban, hogy jön Honthy Hanna, mármint én... Aztán a színpadon bemondták a nevemet, óriási taps. Nemrég volt a 75. születésnapom, annak is szólt az ováció. Lehár-egyveleget énekeltem, s a végén, becsületszavamra azt hittem, összedől a ház. Aztán elkezdtem táncolni, s újra kitört a taps... - kis szünet után azzal a mosollyal, amellyel csak ő tud mosolyogni hozzá tette: - ha csak ennyiből állna...
   Pályáján a sajtó végigkísérte.
   - Valamikor a premiert követő nap már megjelent a kritika. Kevés volt olyan, ami kivált volna s építő is volt. Ma jobban megemésztik, amit írni akarnak, s ez - még építőbb.
   De más is tetszik - ez már nem közvetlenül a sajtóval függ össze. Az, hogy a vidéki színészetet úgy pártolják. Modern színházak, szép öltözők, kosztümtervezők és koreográfusok... Mondja, miért nincs társulat Egerben?
   Aztán a szerepekre terelődik a szó. Melyik a legkedvesebb?
   - A Maya remek volt. Aztán a Csárdáskirálynőben a Szilvia, később Edwin anyja... Ezt a szerepet Gáspár Margitnak köszönhetem. Annak idején amolyan kicsi szerep volt. Átdolgozta a darabot és egy nagy szerepet csinált belőle. Antipatikus szerepet.  De - senkivel nem találkoztam még, aki antipatikusnak érezte volna...
   - Mi volt életében a legnagyobb öröm?
   - A színház és a siker számomra mindig öröm. Egész életemnek ez adott értelmet. Soha nem ittam, soha nem dohányoztam, nem is éjszakáztam, s ennek köszönhetem, hogy a hetvenhatodik évemben itt tartok.
   - A könnyű műfajt sokan lenézik.
   - Kellenek apró, kedves novellák a "nagy irodalom" regényei mellett - ugyanúgy kellenek a kedves, fülbemászó dallamok a nagy zeneművek mellett.       
   - Minek köszönhető az a hatalmas sikersorozat, amely a művésznőt végigkísérte pályáján?
   - Talán annak, hogy akármilyen szerepet játszottam, innen jött - a szívére mutat -  és oda ment... - a mi szívünkre mutat. Egy asszonytól kaptam egy tablót, színészek fényképeivel. Bajor Gizi, Lázár Mária, Német Márta, Dajka Margit... s mindegyik kép alá Bajor Gizi írt egy sort. Ott volt az enyém is. Ide azt írta: "Ez nálam a legnagyobb rejtély, hogy van színésznő, aki énekelni és táncolni is tud." Majd minden szerepemben látott. Én is őt és ájultam tőle. "Én nem merek holnap fellépni" - mondtam neki egy alakítása után. "Látod, milyen vagy? - felelte - Én azt játszom el, amit leírtak, de te a lehetetlent is elfogadhatóvá teszed."  
   - Ma nagyon sokan énekelnek...
   - Táncdal? Nem énekelnek ők, hanem ordítanak. Hamar ki is fognak merülni... Sokat, nagyon sokat kell tanulniuk a fiataloknak. Éneket, mozgásművészetet.
   - Mit játszik legközelebb?
   - Folytatom a Bunburyt. Kedves szerep. Az év elején tanultam meg.
  - Aztán elbúcsúzunk Honthy Hannától. Ma utazik el Egerből. Búcsúzóul megígéri, hogy jövőre is eljön.
   Biztos vagyok benne, hogy eljön. Megígérte.

A publikum este megfésülködik szépen
És a színházban leül egy széken.
Pesten épp úgy, mint Eszéken.
Néha úgy ül, mint a vádlott a törvényszéken.

Ha jó a darab, akkor nyugton marad,
Ha azonban rossz, akkor nyikorgatja a széket
És szeretné megrántani a vészféket,
Csakhogy ezek a színésznépek
Huncutabbak, mint a németek,
Mert a publikumnak nem adnak vészféket,
Csak egy széket.

A publikum tehát kénytelen ülni és mindent tűrni.
Néha szeretne fütyülni. De ezt nem teheti,
Mert egy rendőrtisztviselő jönne elő
És az őrszobába kellene menni.
Ott pedig nem jó csücsülni.
Tehát a publikum nem szeret fütyülni.

A publikum nem megy színházba ingyen
És mégsincsen neki megengedve minden
Ha felmegy a függöny mikor a csengettyű csenget,
Neki csak tapsolással szabad megzavarni a csendet.

A publikum azonban mégis kijátssza
A színházaknál uralkodó rendet,
Mert nem fütyüléssel büntet, hanem akként tüntet,
Hogy mikor a leghatásosabb jelenet hallszik,
A publikum a széken csendesen elalszik.
 

   Budapest még viszonylag új (1 éves), nagyon népszerű, színvonalas kulturális helyszíne a Három Holló - ahol Egerben látott művészek is szívesen találkoznak, fellépnek. Megálmodásában, létrehozásában meghatározó szerepe volt Izabella Andreának. Az ő - a blog számára írt - karácsonyi gondolatait olvashatják.

   Megtisztelő felkérést kaptam, arra a kérdésre kereshettem a választ - közeli színházi élményeim alapján -, hogy 2018 decemberében milyen kapcsolatot látok a színház és a karácsony között. Az elmúlt hetekben egy Shelley rémdrámát, Jászberényi Sándor A lélek legszebb éjszakája című könyvéből készült színpadi adaptációt, Szép Ernő Patikáját és Schwajda György A szent család című komédiáját láttam. A legutóbbi darab a reménytelenség írása. Azt pedig hívők, nem hívők egyaránt tudják, hogy Jézus azért jött a Földre, hogy magára vegye az emberek bűnét és megmentse őket a reménytelenségből.
   A Schwajda-darab címe a karácsonyra utal, egyértelmű a párhuzam a híres Szent családdal: Jézus, Szűz Mária és Szent József, a szeretet kötelékének család-modelljével. Karácsonykor Jézus születésére emlékezünk, ez az öröm, a békesség és a család ünnepe. Schwajda György művében - bár az egy családról szól -, ezeknek a magasztos fogalmaknak, érzéseknek nyoma sincs.
   Nem könnyű darab, még ha az író komédiának kategorizálta is színművét. Schwajda főhőse egy küzdelmes életébe megrokkant munkásanya, aki mosásból négy gyereket nevelt fel. Ennek dacára vénségére mégis egyedül áll a világban. Mindent elkövet, a céltalan bolti lopástól a fogamzásgátló tablettával elkövetett öngyilkossági kísérletig, hogy felhívja fiai és lánya figyelmét arra, hogy ő még van és törődésre szorul. A gyerekek - saját lelkiismeretük megnyugtatására - pénzt ugyan adnak, néha még be is dobják gyorsan a számára vett bontott csirkét és hypot, de idejük, figyelmük az nincs az anyjukra, hiába kuncsorog érte. Nem happy endes a történet, mint az Élet csodaszép, semmi sem fordul jóra a végén. Aki magányosan állt a világban, az továbbra is egyedül marad, aki nemtörődöm, önző volt, azt nem szállja meg a karácsony szelleme.
   Aktuális a darab 2018-ban, Magyarországon, a Családok Évében. Pedig az író az 1980-as években tartotta ezt görbe tükörként a magyar társadalom elé. Közel negyven év, majdnem egy emberöltő, s nem történt semmi. Azaz mégis valami. 2017 óta már törvény kötelezi a nagykorú gyermekeket a rászoruló szüleikről való gondoskodásra. A szeretetet ugyan nem lehet kikényszeríteni, de a tartást igen, a jog eszközével. Kényszeríteni azt, aminek belülről kéne fakadnia. Igaz, ez mégis humánusabb, mint a Sánta Ferenc Sokan voltunk novellájában kínált megoldás. 
   A karácsony már nagyon másról szól 2018-ban, mint amikor Jézus a Földre érkezett. Mondhatni, már a kereskedők nagy ünnepe (is). A hangszórókból áradó, újabb és újabb karácsonyi zenék, a színes üdvözlőlapok gyártása, a karácsonyi vásárok, az ünnepi ételek hozzávalóinak kínálása, a villogó, zenélő díszítés és az ajándékozás fontossága egyenértékű lett a templomi ünnepléssel, a csendes belső áhítattal, sőt. Nem csoda, hogy a karácsony ünnepére esik a legtöbb öngyilkosság, szakítás, családon belüli erőszak. A szeretet és békesség ünnepe sok családot szétránt, megnyomorít, a kivételek pedig erősítik a szabályt.
   Talán nem véletlen, hogy a Pécsi Harmadik Színház bemutatója advent idejére, pár nappal karácsony elé esett. Vincze János rendező szomorú, elgondolkodtató történetet vitt színpadra, igazi figyelmeztetésként, hogy a társadalom legkisebb egysége, a család, aminek védenie, óvnia kéne mindentől, milyen könnyen válik igazi pokollá. 
   És mégis, ettől a borús és kegyetlen képet mutató színházi estétől én most ajándékot kaptam.
   Saint-Exupéry A kis herceg című könyvéből kedvenc idézetem, amikor a kishercegre váró róka arra kéri őt, legközelebb mondja meg, hogy mikor jön: „Tudnom kell, mert akkor jó előre ünneplőbe öltöztetem a lelkemet.” Nekem most a felkészülésre nem volt lehetőségem, csak jött a váratlan meglepetés. Bár a karácsony - nekem - nem az ajándékokról szól, mégis jó volt ez a „nemvárt” meglepetés. Örülök én a materiális javaknak is, de a léleknek szóló ajándéknál - különösen így karácsony táján, ha mégis szívünkben érezzük ezt az ünnepet - nincs szebb. Idén én hitet kaptam. Arról, ha nagyon vágyom valamire - és kiérdemlem -, talán megadja a sors, váratlan meglepetés formájában, éppen karácsonykor.

Vári Éva Fotó: Toldy Miklós

   Ez évben én a színháztól, annak egy jeles képviselőjétől kaptam a nemvárt karácsonyi ajándékot. Nem láthattam kedves színésznőmmel, Vári Évával olyan színházi bemutatót, amely pécsi színházi korszakához kötötte volna. Ahogy nem jártam még soha a Pécsi Harmadik Színházban sem, ahova őt A Boldogtalanok Húberné, a Tóték Mariska, a Kvartett Feleség és a Macskajáték Orbánné szerepe kötötte. De most, Vincze János rendezővel nekifutottak az ötödik közös munkájuknak, A szent család anyafigurájának. Ezt „elcsíptem”, láthattam egy új Vári-premiert, kevéssel karácsony előtt. Igaz, a színésznőt - a sok humoros mozzanat, darabbeli poén ellenére - magam sohasem láttam még ilyen keserűen játszani. De ez nem számított.
   A karácsony ereje az öröm érzése, amit maximálisan megkaptam a színházban, 90 percre elfelejthettem minden gondot, bajt, vitákat, súrlódásokat. Ahhoz képest, ami a színpadon folyt, az én bajaim eltörpültek, elillantak. Ez a színház varázsa. És ez a varázslat minden este megtörténhet, átélhető a nézőtér homályában.
   Hát itt az én a kapcsolódási pontom. A színházban - ha a játék igaz, hiteles - minden este karácsony van. A nemvárt öröm érzésével, békével a lelkünkben távozhatunk. Amíg van színház, van remény, még akkor is, ha a színpadon éppen minden reménytelennek tűnik.   

"KARÁCSONYI KIRAKAT Leszállt a szent est. Hazatért A mohó vásárlók hada. S egy kirakatban szégyenszemre Ott állt két elhagyott baba. A lányka majdnem könnyezett, A szégyentől reszketett a válla, S a fiú szólt: Én megveszem, Hisz régen spórolok magára! A lány Bársony Rózsi, a fiú Dénes György"
"Titkos élő karácsonyfáját Ma sokan irígyen nézik, Mivel idén nem a fák, De az árak nőnek az égig. Titkos Ilona"								"BOHÉMEK KARÁCSONYA A fa dísze egy sósperec, S ők mégis vígak, boldogok, Pedig az ócska vaskályhában Már az utolsó szék lobog. Palló Imre, Malaczky, Laurisin, Tihanyi Vilma"

Halász Vilma felvételei

 

A Színháztörténeti sorozat utolsó része (egy időre mindenképp az - lásd erről az előző fejezetet!) egy olyan írás, amely ugyan 6 évvel ezelőtt egyszer megjelent már a blogon, de amikor a sorozatot elkezdtem, azonnal tudtam, hogy befejezni ennek megismétlésével fogom.  
 

Közvetlenül a  Gárdonyi Géza Színház mögött áll egy 1753-ban épült, "U" alaprajzú, egyemeletes épület, amelyet akkori lakója után Orlandini háznak neveznek. A színházra néző nyugati oldalhomlokzat emeleti fülkéiben szobrokat látunk. A földszinti ablakok az 1987/88-as évadtól a Miskolccal történő kényszerű összevonás után újra önálló társulattal rendelkező színház belső életében fontos szerepet játszó helyiségekből nyílnak. Ott volt ugyanis a nevezetes „Bika”. A színház épületén belül nem volt színészbüfé, ahol előadás után összegyűlhettek volna, feszültséget levezetni, beszélgetni, egymás között lenni. Az általuk Bikának elkeresztelt külső (bár csak néhány méterre lévő) helyszín töltötte be ezt a szerepet. E szárny déli oldalán most, az önálló társulat megalakulásának 25. évfordulóján felirat hirdeti: Színháztörténeti Gyűjtemény.
  A csöppnyi helyiségekből kialakított, a rendelkezésre álló tér korlátozott voltából adódóan csak minimális mértékben kiállító, inkább ismerkedésre, akár kutatásra is alkalmas helyen kincstárát találjuk az egri színjátszás múltjának - a kezdetektől, de egészen napjainkig. A tárlóban található dokumentum-másolatok, a falakon művészek és előadások képei, egy-egy kellék, jelmez – ezek jelentik a kiállítóhely jelleget, de valójában csak hangulati elemek, abból adnak ízelítőt, mi mindennel kapcsolatban böngészhet a látogató. A könyves szekrényben csupa olyan kiadvány, amely színházunkkal foglalkozik részben vagy esetleg teljes egészében, mint Az egri színház anno és ma című, az újjáépített színház 2000-ben történő megnyitására megjelent könyv. Ezek egyelőre csak helyben olvashatók, ha sikerül belőlük több példányt is beszerezni, akkor tervezik kölcsönözhetőségüket is, a könyvtárakban szokásos rendszer szerint. A szekrény melletti szabadpolcon színházi folyóiratok számai. "Lapozható" tartóállványon előadás-plakátok. A számítógépes asztaloknál a digitalizált emlékekhez férhetünk hozzá. Alapos és részletes multimédiás program meséli el az egri színjátszás történetét. Kereshetünk a képanyagban, amelyet, hogy könnyebb dolgunk legyen, nagyobb egységekre bontottak. Egerben játszottak – elsősorban az állandó egri társulati tagokra koncentrál, de feldolgozza a vendégként itt szerepeltek listáját is. Előadások – a név magáért beszél. A harmadik egységben minden más, az egri színjátszással kapcsolatos fotó, például magáról a színház épületéről a korok folyamán. Digitalizált formában megtaláljuk a plakátokat, műsorfüzeteket (bár ezek fizikai mivoltukban is nézegethetők), minden fellelhető előadás-kritikát, az előadások előkészületeiről szóló írást, színész-portrét, más, a színházzal, színházi élettel kapcsolatos írásokat. De audio-vizuális élményekhez is juthatunk. Ahol volt rá mód, hang- és videofelvétel részletekből kapunk ízelítőt egy-egy produkcióból. Kereshetünk a Városi TV és országos médiumok felvételei között. Megtekinthetjük a Színház centenáriumára megjelent DVD-t is. A gyűjtemény láthatóan törekszik az elérhető legnagyobb teljességre, emléket, de nem holt, hanem eleven, velünk élő emléket állítva Eger teátrumi hagyományainak, múltjának miközben a mának is szerves része. Az egyik sarokban parányi pódium – elfér rajta két kényelmes ülő alkalmatosság, más nemigen, de remek meghitt beszélgetésekre, élő színészportrék megrajzolására, sőt még egy vagy kétszemélyes kamara műsorokra is alkalmas, ha a nézők száma ugyancsak korlátozott is (de ez csak még vonzóbbá teszi ezeket az alkalmakat). A tervek közt szerepel egy-egy színházi háttérszakma (ügyelő, súgó, színpadmester, öltöztető…) beszélgetés keretében történő bemutatása is. Ezeket az esteket majd felveszik és máris a digitális archívumot fogják gyarapítani. Apró meglepetésként felelevenítettek egy régi szokást. A hatvanas-hetvenes években még árultak a trafikokban fényképeket a legkedveltebb színművészek portréival. Nos, itt megvehetők a társulat tagjainak fényképei. (Akár lehet visszahozni azt a régi időt is, amikor előadás után a művészbejárónál ezekkel várták őket, hogy autogramot kapjanak rá. Ne tessék azt hinni, hogy ma már nem létezik ilyesfajta rajongás – én ismerek fiatalokat, akik körében ez nagyon is jelen van!) Igyekeznek minden igényt kielégíteni. Ha valaki nem talál információt arról, amit keres, felírják a kérést és megpróbálnak utánanézni. De természetesen nem kell konkrét kérdéssel, „kutatási tárggyal” jönni a gyűjteménybe – bárki betérhet, aki „csak” éppen kíváncsiskodni akar egy kicsit Eger színjátszásának múltja felől.
  A gyűjtemény jelenleg csak bizonyos napokon és csak néhány órát látogatható, ha lehetőség lesz (ez azonban távolabbi jövő) a hely bővítésére és ezzel a kiállító-jelleg erősítésére is, akkor lehet majd gondolkodni bővített nyitva tartáson. Így is sok-sok érdekességet kínál azonban és így is nagy eredmény, hogy a budapesti Bajor Gizi Színészmúzeum és a miskolci Színháztörténeti és Színészmúzeum után Egerben jöhetett létre az ország harmadik hasonló jellegű intézménye.

  Ha valaki nem fogott volna gyanút, elmondom, hogy mindez csak fikció. A Gyűjtemény nem létezik és a jelenlegi gazdasági helyzetben nem is sok esélye lenne megvalósítani (a Bika valóság). Én azonban nagyon szeretném, ha létezhetne, s amit pénz nélkül meg lehet tenni (elsősorban gyűjtés), azt talán elkezdhetné egy kis team (magam is szívesen vennék benne részt). Eger színjátszása megérdemelné! Nem új, 2004-ben született egyébként az ötlet, amikor 100 éves évfordulóját ünnepelte az egri színjátszás (pontosabban az első helyi kőszínház). Akiknek akkor megemlítettem, mindenkinek tetszett. Aztán mégis úgy alakult, hogy nem hoztam elő többet mostanáig, de mindvégig bennem motoszkált. Talán most is lesznek, akik szívesen fogadják, talán elindulhatna valami… J.F.

* A sorozat valamennyi korábbi fejezete megtalálható a Színháztörténeti sorozat menüpontban.



 

   Legyen a Horváth-kertben, Budán – éneklik estéről estére a Régi nyár című operett fináléjában a Gárdonyi Géza Színház színpadán. De hol is volt ez a nevezetes hely? A Krisztinaváros parkja egykori tulajdonosáról (Szentgyörgyi Horváth Zsigmond) kapta a nevét. Az Alagút megépültekor megvásárolták tőle és közparkká alakították.
  Itt állt a nem kevésbé nevezetes Budai Színkör (s az 1200 férőhelyes épület mellett a kertvendéglő, hol „sramli szól és ott lehet csak inni jól”).



A páholyokon és ülőhelyeken kívül az állóhelyeken azok is megnézhették az előadásokat, akiknek csak ennyire futotta. Csillogó sikerek sora fűződik a Budai Színkörhöz (s igen komoly darabok is, nem csak operettek – de mi most ezekre fókuszálunk). Amikor 1937 nyarán bezárták, Márai Sándor így írt:
  „A Színkör hozzátartozott a pesti nyárhoz: múltja volt, ha nem is klasszikus, de nem is érdemtelen múltja, a magyar színpad legelső művésznői és művészei szórakoztatták e rozoga deszkákon a nagyváros elárvult nyári közönségét. Az történt – s ez az, amit a laikus nem ért –, hogy a régi színház, amely tavaly még játszott, ez idén már nem játszhatott, az történt, hogy a Színházat, amelyet becsuktak, mert sürgősen le kell bontani, nem bontották le sürgősen, az történt, hogy egy nagy csapat szegény ember: színésznők, színészek, zenészek, rendezők, statiszták, díszletezők, jegyszedők nem kerestek ezen a nyáron egyetlen fillért sem, az történt, hogy a budai kocsmák fölöslegesen elvesztették nyári, pesti közönségük egy részét, az, hogy néhány nyári daljáték, ez a nem valami magas rangú, de nem is értéktelen műfaj, melyhez nálunk zeneszerzők és librettisták kitűnően értenek, nem kerülhetett színre, s végül az, hogy e szegény, poros nagyváros közönsége – legalábbis azok, akik nem mehetnek el nyáron a salzburgi Festspielékre –, egyszóval egymillió ember közül mindazok, akiknek szerény nyári mulatságához hozzátartozott egy este a Budai Színkörben, ahol hangulat, zene, atmoszféra az ifjúságra emlékeztette őket, ez évben nem mehetett el a Budai Színkörbe. Miért? Csak.”
   Lajtai Lajos közgazdasági akadémiára járt, de otthagyta, s előbb táncdalokat kezdett írni, majd sikeres színházi szerzővé vált, operettjeinek legnagyobb részében barátja, Békeffy István volt a szerzőtársa. A Régi nyár bemutatójának is a Színkör adott otthont. A Színházi Élet 1928. évi 32 száma már az 50. előadást köszöntötte, így:

A nagy siker az ügyesen bonyolított történeten és a szereplőkön kívül elsősorban Lajtai zenéje biztosította. (Az egri előadásban elhangzó szerzemények nem mindegyike ebben az operettjében szerepelt eredetileg.) Hol van az a nyár, hol a régi szerelem, Hétre ma várom a Nemzetinél, A régi mániám, A Horváth-kerti fák alatt, Jöjjön ki Óbudára és még sok más, míg eljutunk a fináléig: Legyen a Horváth-kertben, Budán! Olyan dalok ezek, amelyek kiállták az idők próbáját, élnek máig is, s nem is csak az idősebb korosztály körében. Az ember hallgatja őket, s tán még a régi Horváth-kert hangulatát is képesek felidézni.      

Szeretettel ajánlom - akár karácsonyi ajándéknak is. Bővebben és megrendelési lehetőség a Prága-Színház-Szerelmek / Séta-regény egy misztikus városból rovatban!
A
képre kattintva
videó
nyílik!

Alexander Girardi (1850-1918) színművész szobra



Burgtheater (a Várszínház)



Staatsoper (Állami Opera)

Stadtpark (Városi Park) - Lehár Ferenc (1870-1948) magyar operettszerző emlékműve

Theatermuseum (Színháztörténeti Múzeum)

   Amint nyilván észrevették, kicsit "lelassult" egy ideje a blog, a szokásosnál kevesebb írás jelent meg és nagyobb időközönként. Köszönöm, hogy az érdeklődés ebben az időszakban sem lanyhult - amint a napi látogatottsági adatokból látom. Két-három hétig talán még tartani fog ez a technikai okokra visszavezethető állapot, de azután újra a megszokott ritmus tér vissza, és a "napi" történések mellett újra - remélem - igazán érdekes anyagokkal is készülök ebben a színházi évadban is. Csak néhányat említve:
- Tervezek egy sorozatot, amelyben a színpadon nem látható, de a színházban ugyanolyan fontos háttérmunkát mutatom be, azokat, akik nélkül nem jöhetne létre az előadás.
- Folytatódik, de hamarosan be is fejeződik (talán nem örökre, valamikor lesz még folytatása) a csaknem hét éve tartó Színháztörténeti sorozat.  
- Az 1990-es évek legelején létezett színházi zenekart, a Momentumot tagjainak visszaemlékezéseivel és eredeti videofelvételek részleteivel idézzük meg.
 

   Lassan három hónapja már, hogy kedves ismerősöm kérdezte, hallottam-e a hírt. Ő akkor értesült róla, bizonyosat azonban nem tudott. Nem írtam meg a blogon, mert bár teltek a hetek, nem találkoztam sehol megerősítéssel, egészen nem sokkal ezelőttig. Pár napja kaptam néhány fényképet (köszönöm Kósa Zsoltnak), s köztük az egyiken éppen Fésűs Tamás, a Gárdonyi Géza Színház Gali László vezette korszakában,  vidáman, egy tájelőadás után hazatérőben a buszon. A blog Színháztörténei sorozatát böngészve több helyen is találkozhatnak a nevével...



 

Krakow, Teatr im. Juliusza Slovackiego

Opera Krakowska

   Koós János és Dékány Sarolta volt a sztárvendége - gyakorlatilag övék volt a teljes második rész - az Agria Nyári Játékokon látott produkciónak: Csak egy tánc volt… avagy volt egyszer egy táncdalfesztivál. (A cím egyébként megtévesztő is lehet, mert a koncerten felcsendülő dalok korántsem mindegyike az egykori táncdalfesztiválokon vált ismertté.)


 Váradi Eszter Sára

Az első részben azonban a székesfehérvári színház két művésze, Keller János és Váradi Eszter Sára, valamint vendégeik, a veszprémi színház művészei, Halas Adelaida és Szeles József szórakoztatták a közönséget. A 12 fős Alba Stúdió Zenekart Ruff Tamás vezényelte. Kellemes koncert-díszlet, ehhez méltó ruhák – ami a látványvilágot illeti, visszafogott, de egyértelmű elegancia volt a jellemző. Hiába azonban a kellemes látvány, ha a műsor összeállítása vagy az előadók teljesítménye kívánnivalót hagy maga után. Szerencsére ennek ellenkezőjét tapasztalhattuk, a néhol komoly, néhol vidámabb dalokat megejtő, harmonikus előadásmódban kaptuk.


Halas Adelaida

   Mennyire elszokott már (kényszerűen) a közönség attól a dallamvilágtól, attól a hangszereléstől, zenekari hangzástól, amit a nagyszerű Alba Stúdió Zenekar erre az estére visszahozott ide, Egerbe (a Jazzymotions is próbálkozik ezzel, róluk itt írtam korábban a blogon). Az élő zene hangulata egészen más, jóval többet ad, hát még ha – mint ebben az esteben is - a gyakran csak dob-gitár(ok)-billentyűs hármason kívül vonós- és fúvósszekció egészíti ki az együttest. Valamikor, de nem is olyan nagyon régen, még természetes volt, hogy a táncdalok gazdag, ötletekkel, csillogással, élettel teli hangszerelésben szólaltak meg, ma már fájóan hiányzó módon voltak képesek hangulatok, érzelmek keltésére. S hogy akár a mai fiataloktól sem volna idegen mindez, ha egyáltalán belekerülhetnének olyan szituációba, ahol ismerkedhetnének vele, bizonyítja, hogy a társaságunkban huszonéves fiatal hölgy és általános iskolás fiatalember is volt, akik furcsának, számukra szokatlannak találták, de – nem utasították el! A sanzonokról szokás mondani, hogy mindegyik egy-egy kis kerek történet, egy-egy kis dráma vagy vígjáték. A táncdal (ha igényes szerzők zenéje és szövege) igényes előadásban megszólaltatva, tudhatja ugyanezt.


Váradi Eszter Sára, Keller János

A négy színművész mindent megtett a siker érdekében. Mindannyiuknak sajátja a kulturált előadásmód, nagyfokú empátia. Az természetes, hogy magas technikai színvonalon tolmácsolták a dalokat (színházaikban operett és musical szerepeket is játszanak), az is magától értetődik, hogy hozzájuk tudtak tenni színészi eszközeikkel, ők azonban adtak még valamit. Szeretetet e dalok, s egykori előadóik iránt. És a közönség iránt is. Ez a többlet segített igazi élménnyé tenni az estét.  A székesfehérvári művész-páros (a magánéletben nem az) töltött több időt a színpadon. Már csak azért is, mert ez az este, ez a műsor kettőjük korábbi, Domján Editről és Szécsi Pálról szóló előadásából alakult ki. Persze, alaposan megváltozva. Váradi Eszter Sárának inkább a komolyabb hangvételű dalok jutottak, nagyon szépen, meggyőzően, elgondolkodtatóan énekelte ezeket.


Keller János

Keller Jánosról ugyanezt kell elmondani, hozzátéve azt is, hogy övé volt több vidám sláger, s azokat igazi humorral, kedvesen oldotta meg. S még valamit, a közönség megénekeltetése nem egyszer inkább kínos mozzanat szokott lenni, neki köszönhetően itt ízléses része maradt a koncertnek. Rávilágított ez az este arra is (ismét), hogy mennyire nem ismeri a közönség az ország más helyein játszó művészeket, pedig sokan nagyon megérdemelnék!
   Nyári este – szabadtér – minőség! Szívesen hallgattam volna még és színházi előadásokban is szívesen megnézném őket. Nagy kár, hogy messze élnek és dolgoznak…


Váradi Eszter Sára, Halas Adelaida, Keller János, Szeles József
Fotók: Vincze János

* Ezt az írást a Veszprémi Petőfi Színház honlapja és hivatalos Facebook-oldala is átvette.
 

   1993-ban kigondoltam-alapítottam egy díjat, amelyet azután többen is megkaptak a Gárdonyi Géza Színház társulatából. (Bővebben: itt.) Összefutottam tegnap egyikükkel - aki már évek óta Egertől távol, más városban játszik. Mesélte, egy róla szóló internetes oldalon (amelyet egyébként nem ő szerkeszt) az információk, tények közt ott szerepel, hogy tulajdonosa ennek a díjnak. Lassan negyed százada lesz, s még él a díj...  

 

 Eger és az egri színház örök életemre meghatározó marad. Ebben a városban és ebben a színházban értek engem olyan impulzusok, amik nem kis mértékben járultak hozzá egy álom megvalósulásához. Hogy mi ez az álom és miért kezdtem el egyáltalán megálmodni? Próbálom rövidre fogni,  de muszáj visszamennem egészen a gyerekkorig. Szép lassan bújt ki a szög a zsákból. Olyannyira, hogy az óvodában bármi műsor volt, farsang, Anyák napja, stb., a kicsi Tomi mindig elbújt a leghátsó sor mögé és onnan tátogott. Nagyon rosszul éltem meg, hogy meg kell szólalni, neadjisten énekelni és ezt mások nézik, hallgatják. Egyenesen megalázó volt... De befogadóként tökéletesen funkcionáltam. Szerettem járni a bábszínházba és a „nagyszínházba”, szüleim és az óvónénik vittek is rendszeresen. Nagyon rég volt, de még a mai napig is emlékszem képekre, színekre, hangokra a Pinokkióból és a Lúdas Matyiból. Mikor nagyobb lettem, a családdal megnéztük a Mágnás Miskát. Na, itt szabadult el a pokol. Varázslatként éltem meg és végérvényesen színházrajongó lettem. Ekkor voltam 7 éves. Az ugyan eszembe nem jutott, hogy ilyen foglalkozást kéne választanom, de valamiféle vágy a kibontakozásra már ott motoszkált bennem. Verseket kezdtem írni. Aztán mondani. Eljártam versenyekre, még helyezés is lett belőle.

Eger kis csillagai  Fotó: Gál Gábor

 Épp befejeztem az általánost, amikor azt hallottam, hogy Venczel Valentin fiúkat keres az Eger kis csillagai című zenés játékhoz, amit ő rendez és a Dobó téren akarják bemutatni, augusztus 20-án. Itt belém bújt a kisördög… „Mi lenne, ha én is…?” Nem hagyott békén a gondolat, így fel is kerestem egy barátnőmet, aki már a szereplőgárda tagja volt. Kifaggattam, de még mindig nem voltam elég bátor, hogy odaállítsak. Végül abban maradtunk, hogy elkísérem egy próbára, megnézem, mi folyik ott és bemutat Valentinnek. Aztán meglátjuk mi lesz. A nagy bemutatkozás így hangzott a rendezőúr részéről – szó szerint tudom idézni: „Szervusz öcsém, megjöttél? Na ülj le oda a padra, aztán majd beállítalak!” 10 perc elteltével már futottam a gonosz törökök elől a Forrás Szabadidőközpont udvarán…
 

Pomádé király új ruhája - Gregor József és Ivanics Tamás Fotó: Gál Gábor

   Aztán kicsit később, amikor megtudtam, hogy Valentin színjátszócsoportot is vezet a Forrásban Ivády Erikával, már elképzelhetetlenné vált, hogy én ott ne legyek tag. Gyorsan jelentkeztem is. Szép feladatokat kaptam és a mai napig  tartó barátságok szövődtek. Itt már azt mondtam, hogy megvan az utam.
   Egyszercsak meghallgatást hirdettek a színházban. Valahol Európában! Sok gyerekkel. Gondoltam, itt a nagy lehetőség! Nem kerültem be. Ellenben a barátaim szinte mind. Óriási kudarcként éltem meg, gyötrelmes és hónapokig tartó szívfájdalom... Főleg, amikor láttam, hogy milyen jó előadás lett! Persze, örültem a sikerüknek, csodáltam mindenkit, aki színpadon volt, de beletelt egy időbe, mire feldolgoztam, hogy nem vagyok köztük.
   Egy év múlva, 2003-ban elmesélte Kovács Bálint barátom, hogy a „Valaholosok” közül néhányan talán benne lesznek a Mumus című mesemusicalben, de az egyik fiú visszamondta. Akkor kisütöttük, hogy helyette elmegyek én a megbeszélésre, hogy én esetleg nagyon szívesen, ha nincs még más… Jakó Bea asszisztens megmutatott Szabó Máté (akkor még e.h.) rendezőnek, aki azt mondta, ámen. Na, így jutottam fel a Gárdonyi Géza Színház színpadára! Öröm volt reggelente nem az iskola felé venni az irányt, hanem jó korán a színházba menni, ott pedig megcélozni az egyik legfontosabb helyiséget, a büfét! Reggeli szendvics, cappuccino, egy-egy elmaradt lecke megírása. Közben érkeztek a nagyok, a példaképek. Izgalmas volt felfedezni, hogy mi történik a színpad mögött, a folyosókon, az öltözőkben. Egy új világ nyílt meg előttem.

Az Oliverben, mankóval. * A képre kattintva video nyílik meg a blog YouTube csatornájáról.

   Aztán sorra jött a többi: hívtak a Bors nénibe, a Legyetek jók, ha tudtok!-ba, a Faustba és az Oliverbe (amiben csak azért volt mankóm, mert az egyik Faust előadáson sikeresen elszakadt egy szalag a térdemben, az Oliverből pedig nem akartam kimaradni, inkább végigsántikáltam az egészet, Bóbis Laci koreográfus pedig megőrült tőlem, hogy velem mindig külön kell foglalkoznia). Az érettségiig minden évadban volt valami feladatom a színpadon. Figyeltem a színészeket, barátkoztam velük, hallgattam a legendás történeteiket. Az összes próbafolyamat alatt azt tapasztaltam és az erősödött meg bennem, hogy a színházcsinálás óriási koncentrációt, alázatot, fegyelmet, energiát követel, ugyanakkor elengedhetetlen egyfajta lazaság, nyitottság, játékkedv. Ezek ötvöződtek nap mint nap a színpadon, én pedig hálás vagyok, hogy ezek égtek belém, mint alapok. Ezeket képviselte a Forrás Diákszínpadi rendezései során Venczel Valentin, a színházban pedig Szabó Máté, Novák János, Csizmadia Tibor és Szegvári Menyhért rendezők, akikkel én dolgoztam.

A dedikált kellékpénzt 2006-ban kaptam Tamástól.

 De ez az igényesség sugárzott más rendezők munkáiból is, mert természetesen mindent megnéztem, ami műsoron volt. Természetesen nem is egyszer. Hanem sokszor. Nagyon sokszor. Az már más kérdés, hogy melyik előadás volt jobb vagy rosszabb, de azt éreztem, hogy ez egy olyan színház, ahol érdemes színésznek lenni, ilyen munkákért érdemes tanulni ezt a szakmát. Dédelgettem is az álmom, hogy egyszer hátha felvesznek az Egyetemre és közéjük tartozhatom. 
   Érettségi után el is kezdtem felvételizni. Először a Hegedűs D. – Marton osztályba, majd a Gálffi – Ács osztályba. Először sikerült az első rosta, aztán még az sem. Reménykedve teltek a hétköznapok az egri főiskola falai között magyar-kommunikáció szakon…
   Aztán Valentin megkeresett, hogy Lengyel Pál fiatalokat keres a Harlekin Bábszínház társulatába. Gondoltam, mit veszíthetek vele, nézzük meg mi van ott. Pali bácsi felvitt a színpadra, a kezembe adott egy bábot és nekem végem volt… Azt hiszem egy pillanat alatt megértettem, mennyire zseniális eszköz színházban a báb és mennyire más szintekre tudja emelni a színművészetet. A mai napig csodaszámba megy nálam az élettelen életre keltése, az animáció a színpadon. Odaszerződtem, elkezdtem a bábszínház stúdióját, aztán már nem is volt kérdés, hogy Meczner János és Csizmadia Tibor bábosztályába akarok kerülni a Színművészetin. A harmadrosta végéig minden nap leírtam egy lapra, hogy „Fel fognak venni a bábosztályba!” Ajánlom mindenkinek, nekem bevált.
   Megfertőzött a báb. Ez nem jelenti azt, hogy „sima” színész mivoltomnak búcsút mondtam volna, ellenkezőleg. Azért volt szerencsés ezt a szakot elvégezni az egyetemen, mert arra készített fel, hogy „ember”- és bábszínpadon is megálljam a helyem.

Beckett: Az utolsó tekercs

Voltak csak színész, csak bábos, és a kettő ötvözetén alapuló vizsgáink is. Végzett színészként pedig arra törekszem, hogy eljusson az emberekhez, egy nagyon fontos üzenet a műfajról: a báb nem a gyerekek kiváltsága. Kiváló eszköz gyermekszínpadon a báb, fantasztikusan láttat és egyedien közelíti a történeteket a gyerekek világához, de fontosnak tartom, hogy a tizenévesek és a felnőttek is felismerjék: a „felnőttszínházban” is ugyanolyan létjogosultsága van. Van prózai színház, zenés színház, mozgásszínház, bábszínház. De végeredményben mindegyik színház. Más műfajokat helyeznek előtérbe, de az alap ugyanaz. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy milyen izgalmas, amikor ezek a különböző műfajok keverednek... Amire napjainkban hálisten egyre több példa van. 
   Jelenleg egy csodálatos bábszínházban vagyok társulati tag, mégpedig Kecskeméten, a Ciróka Bábszínházban. Már hatodik éve, az egyetem után rögtön itt kaptam szerződést. Igyekszem minél színesebbé tenni a palettámat és minél többféle módon színházat csinálni. Ugyanis a sokszínűség az egyik legizgalmasabb tényező számomra a színházban. Az, hogy sokféle lehet. Rengeteg Cirókás előadásban játszom, ovisoknak és iskolásoknak is. Emellett amikor csak tehetem, vállalok vendégszereplést más színházakban is. Vendégeskedtem a kecskeméti Katona két előadásában, Budapesten pedig független társulatokkal dolgoztam idáig. Új szerelem a rendezés. Az anyaszínházam már háromszor is lehetőséget adott, hogy készítsek ifjúsági színházi előadásokat. Fontosnak tartom olyan gondolatokkal, problémákkal megtalálni őket, amik hozzájuk közel állnak. Hiszen országszerte gond, hogy kevés az olyan előadás, ami kifejezetten mai tizenéveseket szólít meg. Jelenleg egy új előadást készítek elő, aminek jövő májusban lesz a bemutatója. Hamlet történetét dolgozzuk fel, amiben fő szempont, hogy egy 21. századi fiatal létezéssel kapcsolatos kérdéseire reflektáljon.
   Velem ez van mostanság. Dióhéjban. Szóval köszi Eger, köszi Gárdonyi Géza Színház! 
 

Fotó: Gál Gábor

   Mindig bennem volt az a fajta exhibicionizmus, ami sajátja minden színésznek, de sokáig nem mertem belevágni. Korábban számítógépes karakteranimációval foglalkoztam. Ennek azért van némi kapcsolódása a színjátszással, hiszen a figurák egy animációs filmben tulajdonképpen színészként funkcionálnak. Éltem Angliában, ahol egy animációs cégnél játékot készítettünk egy Hollywood-i filmhez, és az abban szereplő karaktereket kellett a játékban életre kelteni. Ennek kapcsán belemélyedtem kicsit a színészmesterségbe. Olvastam Sztanyiszlavszkijt, aki a moszkvai Művész Színház megalapítója volt, s alapvető változásokat hozott a színjátszásba. Amikor visszatértem Angliából, akkor már tudtam, hogy megpróbálkozom ezzel. A Színművészetihez már idősnek éreztem magam, így a Gór Nagy Mária Színitanodába jelentkeztem. Harmincegy éves voltam, amikor elvégeztem. Aztán először Kecskeméten kaptam egy kisebb szerepet a Nyomorultak című musicalben, ami kezdésnek kiváló lehetőség volt. A következő évadban, 2011-ben kerültem Egerbe, haza, a szülővárosomba. Kicsit féltem tőle a nyüzsgő pesti élet után, de hamar megszoktam és élveztem a nyugalmat, a kutyámmal együtt, aki az évek alatt hűséges társammá lett. A színházba is rendszerint velem tart, ahol főleg a büfében vagy az öltözőben várja a próbák végét. A színpad környéke természetesen tiltott terület számára.

   Új tagként bemutatkozni a közönségnek nem feltétlenül könnyű. Ábel szerepe Sütő András Káin és Ábel című drámájában talán egyszerre nehezíthette is a dolgát – mert hiszen nem kis művészi feladat volt –, de ugyanezzel könnyíthette is – azonnal lehetőséget kapott igazán megmutatni színészi kvalitásait. Visszatekintve mennyire érzi sikeresen megoldottnak?

   Utólag nem vagyok teljesen megelégedve. Szeretem a kihívásokat, jó volt, hogy megtalált ez nagy a feladat, de a mai eszemmel sok mindent másképp csinálnék. Mégis, abban a helyzetben, amikor még jóformán nem volt színpadi rutinom, ez is nagy teljesítmény volt tőlem. Az azóta eltelt évek alatt színészként sokat gazdagodtam, színesedtem. Akkor még, mivel sok tapasztalatom és elképzelésem nem volt, szinte csak másokra tudtam hagyatkozni. Ma már jobban a kezembe venném a szerepet, többet tudnék hozzáadni, úgy érzem.

   Említene néhány előadást az elmúlt évekből, amelyek emlékezetesek maradtak, akár mert érzelmileg közel álltak, akár mert a színészi fejlődés szempontjából fontosak voltak?

   Számomra emlékezetes volt a Képzelt riportban Manuel, a főszereplő rossz énje, de szerettem a Buborékokat például, ahol – vicces volt – azt kellett eljátszanom, hogy nem tudok hegedülni, miközben ez így is van, mégis többen azt hitték, hogy valójában tudok. Szerettem nagyon a Herceget a Padlásban. Érdekes feladat volt a Hiú a Kis hercegben, annak ellenére is, hogy kicsit úgy éreztem, valami még bennem maradt, nem sikerült kihoznom magamból a maximumot, bár rendszerint megvan bennem ez a hiányérzet. Szeretem a most futó Két úr szolgáját is. A figura amit ott játszom eléggé közel áll hozzám, de amit általában elmondhatok, feladattól függetlenül próbáltam mindig a tőlem telhető legtöbbet kihozni az adott szerepből és a legtöbbet tanulni belőle.

   A csúcspont azonban az előző évadban bemutatott, de most is műsoron lévő Van Gogh és Gauguin barátságáról szóló darab, Kocsis István tollából, a Tárlat az utcán, Beke Sándor rendezésében. Gauguin szerepében a partnere Tunyogi Péter.

   Valóban, én is csúcspontnak érzem. Van Goghot játszom. Hasonló jelentőségű szerep, mint az Ábel, de ezt már, az azóta eltelt éveknek köszönhetően, jobban magaménak tudom érezni.

   Talált az azonosulást segítő közös pontokat, párhuzamokat Van Gogh személyiségével?
 

Van Gogh szerepében Fotó: Gál Gábor

 Sokat olvastam róla, tanulmányoztam őt a szerepre való felkészülés során. Az a fajta „őrület”, ahogyan ő egy dologra tudott koncentrálni, szerintem kevés emberben van meg. Nemigen hajlott kompromisszumokra. Azért is élte úgy az életét, ahogyan, mert csak egy dologra fókuszált, más nem számított. Ettől lehetett igazán nagy, viszont emiatt is volt olyan hányatott a sorsa. Én több kompromisszumot kötök nap mint nap. Az életben is, de akár egy-egy szerep kapcsán is. Abból a fajta furaságból viszont bennem is van, ami miatt Van Gogh kicsit kívülállónak érezte magát a világban. Én is gyakran érzem ezt, és rám is jellemző az a fajta szenvedély, érzékenység, ami őbenne állandóan tombolt, és lehetővé tette számára az alkotást, és ami miatt sajnos elég hamar meg is halt. Azt hiszem, én ennyire nem vagyok szélsőséges ember, lehet még egy pár évem…

    Az előadás a Stúdiószínpadon látható. Ez intimebb viszonyt tesz lehetővé néző és színész között, ugyanakkor a nagyszínpadhoz képest jóval kevesebb nézőt is jelent alkalmanként. Megérdemelné pedig, hogy sokkal többen lássák, a szenvedély és érzékenység megjelenítése valóban belülről jövő, őszinte, igazi katarzist vált ki, a néző fejében még hosszan zsongó élmény.

   Igazából nagyon kevés visszajelzést kapunk, legalábbis én, személy szerint. Pedig ez fontos minden színész életében. Így néha elbizonytalanodom - mintha nem volna siker. Én szeretem és szeretem azt, amit meg tudok élni benne, de persze jönnek kétségek is. Ezért köszönöm ezt az értékelést. Megnyugtató, hogy azért van értelme a munkánknak.
 

   Hogyan foglal állást, a szórakoztatás vagy kérdések felvetése, a valósággal való szembesítés a színház igazi feladata?

   A szórakoztató vonal is nagyon fontos és ezt is lehet sokféle szinten, ízléssel űzni, de az is igaz, hogy ez a szakma nagyon szubjektív. Igazából mindenre rá lehet sütni, hogy zseniális és az ellenkezőjét is. Nagyon ritka az, hogy az egész szakma egységesen azt mondja valamire, hogy az szuper. Az emberben kialakul egy ízlésvilág és ahhoz képest helyezi el a dolgokat. Én, amit a színházról gondolok - nekem az a fontos, hogy őszinte legyen. Azt a színházat szeretem, ahol a történteket úgy tudja megfigyelni a néző, hogy egy idő után „átbillen” teljesen, mintha nem a színpadon, hanem a mi világunkban történő eseményt látna, amikor már nem a színész van jelen, hanem olyan a közönségnek, mintha csak az utcán szemlélődne. Ha nekem sikerül úgy viselkedni a színpadon és a néző olyannak lát, akkor tud azonosulni, és akkor juthat el hozzá az üzenet, akár szórakoztatás, akár mélyebb gondolatoknak a továbbadása a cél. Az ilyen előadások érintenek meg igazán. Örökös dilemma, hogy mennyire kell kiszolgálni meglévő igényeket és kell-e az értékrendeket befolyásolni. Lehet és kell is! A médián keresztül sok helyről áramló ízléstelenséggel, kifordult értékrenddel kevéssé veheti fel a versenyt a színház, mert szűkebb réteghez szól, viszont fontosnak tartom, hogy legalább próbálja meg ellensúlyozni még akkor is, ha sokszor falakba ütközik, és az emberek nagy része nem vevő az ilyen fajta inspirációra. 

   Beszélgetésünk elején említette, hogy a Színművészetire már idősnek érezte magát. Most azonban, jónéhány évvel később mégis oda jár.

   Az előadóművészeti törvényt néhány éve úgy módosították, hogy előírták, hány százalékban kell a kiemelt színházaknak diplomás színészeket alkalmazni, s a Színművészetin indult egy három éves képzés a már évek óta színházban dolgozó színészek számára, egy szakirányú diploma megszerzésére, amivel azután a rendszerbe diplomásként lehet beilleszkedni. Szeretem csinálni, jó nyitni kicsit, hiszen vidéken eléggé elzárt az ember a szakma többi részétől. Jó élmény találkozni más színházakban dolgozó emberekkel és olyan tanárokkal, akik értékes tudást, sokféle szemléletet adhatnak át nekünk.

   Beszéljünk egy kicsit a zenével való kapcsolatáról is! Egy televíziós tehetségkutató révén sokan megismerték a nevét.

   Most is keresem az utamat és valószínűleg eltart ez még egy ideig, de az X-Faktor talán még a bekötőút keresésének időszaka volt. Pesten volt egy zenekarunk és azt láttam körülöttem, hogy akik szerepeltek már a tévében, azoknak koncertjeikre bementek az emberek, ránk viszont alig kíváncsiak. Bár mindig is volt bennem ellenérzés a kereskedelmi televíziózással kapcsolatban, akkor úgy döntöttem, kipróbálom magam. Igaz, szakmailag sem voltam igazán felkészülve, arra jó volt, hogy testközelben megtapasztaljam azt a világot és ez megerősítsen abban, hogy ehhez nekem semmi közöm nincs.

   Viszont itt van a Jazzymotions…
 

Jazzymotions - Farkas Antal és Káli Gergely - a képre kattintva video nyílik meg a blog Youtube csatornájáról!

   Ezzel egy régi álmom vált valóra. Szerencsés találkozás volt Toncsival (Farkas Antal) minden szempontból, és nagy öröm, hogy létrejött ez a műsor. Sajnos továbbra is nehéz a közönséget becsalogatni úgy, hogy az embernek nincsenek lehetőségei a médiában. Ha több energiát fordítanánk arra, hogy akár csak itt a városban jobban megismerjenek, az javíthatna a helyzeten. Sajnos ebben mindketten elég visszafogottak vagyunk. Talán egy újabb tehetségkutató... Természetesen csak vicceltem!

   Ebben az évadban még egy bemutatóban láthatjuk, A férjvadászban. Lehet, hogy ez egyfajta búcsú is lesz?

A kérdés nyilván arra vonatkozik, hogy megválok-e a társulattól. Igen, visszaköltözöm Pestre és próbálkozom másfele is, igaz, de a direktor úr ezt nagyon rugalmasan kezelte, és meghagyta a lehetőséget, hogy vendégként visszatérjek egy-egy darabra, így remélhetőleg láthat a jövő évadban is a kedves közönség. Tudom, hogy nehéz érvényesülni a szakmában, nem lesz könnyű dolgom Pesten, de azért is tudtam meghozni ezt a döntést, mert annak ellenére, hogy nem minden alakult mindig úgy az elmúlt évek alatt, ahogyan szerettem volna, nagyon hasznos volt számomra ez a hat év, és felvértezett annyi tapasztalattal, amivel neki merek indulni a világnak.

 

   Ozsgyáni Mihály A fátylam kicsit oldalra billent című regényének bemutatója március 11-én, 15.00 órakor lesz Budapesten, a Rózsavölgyi Szalonban. Közreműködnek Pogány Judit, Udvaros Dorottya, Koltai Lajos.
   A szerző több évig volt tagja a Gárdonyi Géza Színház társulatának. Megkaptam tőle elolvasásra a kézíratot, így a regényről itt a blogon olvashattak először, az elmúlt év júliusában.