3.27.

19.00 Kertész Lilly - Fábri Péter: Látogatók (Gárdonyi Géza Színház)
03.28.
19.00 Székely János: Caligula helytartója (Kecskeméti Ruszt József Stúdió Színház)
21.00 Idők folyamán (Gárdonyi Géza Színház)
03.29.
15.00 E.T. (Szakkör-Akku Madách tragédiájából - 16 éven felülieknek!)
19.00 Weöres Sándor: Psyché (Krúdy Kamaraszínház, Móricz Zsigmond Színház,  
Nyíregyháza)
03.30.
15.00 Kicsi nyuszi hopp hopp (Kino)
03.31.
18.00 Tasnádi István: A fajok eredete (Nézőművészeti Kft.)
20.30 Pintér Béla: A szutyok (Pintér Béla és társulata)
04.01
19.00 Gianina Cărbunariu: 20/20 (Yorick Stúdió)
04.02.
Edward Albee: Mese az állatkertről (Csokonai Színház
Kamaraszínháza, Debrecen)

   Blaskó Balázs, a Gárdonyi Géza Színház új igazgatója rendkívüli társulati ülésen ismertette elképzeléseit, melyek szerint "180 fokos fordulatot" hajtva végre az eddigi művészi irányvonalban "klasszikus, konzervatív, formailag modern  nemzeti népszínházat" kíván megvalósítani.

  A megfelelő atmoszférát magának az előadásnak kell megteremtenie, mégis, a nézőtérre lépve már érzünk a levegőben valami izgalmat, valami titkot, furcsaságot - köszönhetően a szokásosan fogadóhoz képest letompított és megváltoztatott világításnak.
   A mi, mennyi és hogyan fog kitörni, napvilágra kerülni kérdése és mögötte fojtott, lappangó erotika – e két dolog jellemzi az Olympiát. Az pedig Molnár Ferenc mesteri képességeinek köszönhető, hogy a vibráló izgalom az utolsó percig változatlanul megmaradhat.  
   Egyetlen helyszínen és egyetlen éjszakán játszódik a cselekmény, nagyon leegyszerűsítve egy megleckéztetés története. A magyar huszártiszt megfizet az osztrák hercegnőnek, annak ellenére - épp azért a lehető legmélyebben sértve –, hogy szereti.
   A nagyszabású – színeiben a fojtott erotikus hangulathoz igazodó – díszletben (Cziegler Balázs) a szereplők társadalmi helyzetük foglyai, egy részük kisszerű, korlátolt, másik részük nem teheti meg, de őrizvén rangjuk nagyra tartott értékeit – és nem mellesleg előnyeit, nem is akarják megtenni, hogy szétfeszítsék kereteiket. Úgy kívánják örök időre viselni a rangot és minden jót, mi vele jár, ahogyan teszik ezt – elsősorban a hölgyek - Füzér Anni gyönyörű jelmezeivel. Persze, nem mindegy, kik és hogyan interpretálják Molnár pontos, tévedhetetlenül ható, minden felesleges sallangot nélkülöző mondatait. Nyilván minden előadás megítélése szubjektív és mindig lehetne egy szakmai vita során kifogásolni valót is találni, de az Olympia siker, ez tagadhatatlan. Az eddigi előadásokat hosszú, lelkes taps követte.


 

  A címszerepben Szabó Emília. Hideg eleganciája még akkor sem enged fel, amikor egyértelművé válik, hogy már nincs miben bíznia, pedig talán most először történik meg vele, hogy nem kaphat meg valamit, amire áhítozik. Miközben szinte szoborrá merevedve áll a színpad előterének közepén, mintha azon töprengne, mindez egyáltalán valóban megtörténhetett-e vele, de szemében ott a válasz is, s a felismerés, hogy többé már nem az az ártatlan, de védett és sebezhetetlen lány, aki addig volt.
   Ötvös András kapitányát megkeményíti a sértett önérzet. A lányt meghódító férfias bájt és kedvességet elszánt szakítani akarás váltja fel, hiába érezzük, és tudja maga is, hogy a szerelem nem múlt el. A sértés túl mély volt.
  Olympia édesanyja – Bozó Andrea - jól elsajátította az arisztokratikus körökben megszokott és elvárt viselkedésmódot, de van olyan ravasz, hogy ki is tudja használni a saját érdekében, s van olyan okos, hogy úgy „szúrjon oda” arisztokrata társainak, hogy azok még csak igazából visszavágni sem nagyon tudjanak.
   Az orrát mindenbe beleütő, folyton és kevéssé jóindulatúan figyelő Lina szerepében Fekete Györgyi az ismert karaktert szórakoztató perceket szerezve fogalmazza meg.
   Szintúgy szórakoztató Vajda Milán Albertje, aki szinte csak saját magával és érzékeny lelkével törődve jelentéktelen megjegyzéseken lovagol akkor is, amikor a cselekmény már tovahaladt.


 

   Kaszás Gergő tábornoka komikus, de szeretetreméltó figura, a tábornoki rang parancsoláshoz szokottságával, ugyanakkor családján belüli határozatlanságával, valamint atyai szeretetével.

 

Schruff Milán csendőre folyton „értelmetlenül néz” – de mit is tehetne, amikor észbeli képességeit valóban meghaladják a sűrűn változó események, ellentmondó fordulatok. Nincs ő hozzászokva „nagypolitikai” kihívásokhoz és döntésekhez e kies fürdőhelyen.
   A darab szövegkönyve bőven telített elegáns társalgási fordulatok köntösébe búvó humorral. Csizmadia Tibor rendezése kibontja és a mára utaló tartalmakkal is gazdagítja ezt finom, rafináltan csípős humort és a szereplők ebben igazán partnerek. Sokszor hangzik fel nevetés a nézőtéren.

Előadásfotók: Dömölky Dániel

 

   Kertész Lilly Mindent felfaltak a lángok című önéletírása alapján készült ez a színpadi játék, átdolgozásban részt vett a rendező, Blaskó Balázs is.  
   1944. márciusában Lili rokonaitól tért haza Egerbe, néhány nappal az esküvője előtt, ám mielőtt ez bekövetkezhetett volna munkatáborba került, majd végleg elszakadt családjától. A díszlet fontos és uralkodó, de egyszerűségükkel ható elemei a régi Egert ábrázoló fotók. Segítenek felidézni a város és ezen keresztül az akkori idők hangulatát. A kellékeket pantomim (Karsai János) helyettesíti, a szereplők mozdulatok segítségével láttatják őket – munkára késztetve képzeletünket, ezzel is aktív részesévé téve az előadásnak, amely fájdalmas emlékeket idéz, de aki olyan szerencsés, hogy később születvén emlékei nem lehetnek arról a korról, annak is tanulságos és megrendítő a történet. Aktualitását pedig mi sem igazolja jobban, mint az, hogy ma ismét megjelennek itt-ott a közbeszédben azok a gondolatok, amelyek akkor, amikor Lilly élete nagyot fordult. Szereplők: Saárossy Kinga, Mészáros Sára, Nádasy Erika, Tunyogi Péter, Szabó Emília, Lisztóczki Péter, Farkas Vera, Dimanopulu Afrodité, Balogh András, Várhelyi Dénes, ivády Erika. Díszlet: Székely László. Jelmez: Jánoskúti Márta.       

   Hálás taps fogadta a török nagykövetség képviselője és török  televíziósok érdeklődésével is kísért bemutatót.
   Egymást idéző források - a színház honlapja is ezt vette át - szerint a zeneszerző életművének csúcsa ez az operett, ami megszületésekor, 1905-ben, témájával és magyaros dallamvilágával hatott a nemzeti érzelmekre és közben kielégítette a közönség szórakozási igényét. (Az már nem biztos, hogy ez a legnépszerűbb Huszka mű. A Bob herceg vagy a Mária főhadnagy legalább ennyire az, köszönhetően bizonyára annak, hogy a Gül baba dallamvilága közelebb áll a daljáték műfajához, de még vígoperákkal való rokonítást is megkockáztatnék.)
   Vajon miért esett a választás éppen a Gül babára? Zenei igényessége mellett talán azért, mert ugyanakkor kielégít egy olyan igényt is, amit a különböző internetes fórumokon az igazgatóváltással kapcsolatos kommentárok úgy fogalmaznak meg, hogy „színházba szórakozni járunk, kikapcsolódni” – értve ezalatt, hogy ne kelljen bíbelődni gondolkodással, értelmezéssel, katarzissal, csak lazán, elpihedve érezzük jól magunkat. A Gül babában csordogál szépen a mese, s tudjuk, a vég csak boldog lehet. Félreértés ne essék, ez nem feltétlenül baj, egy évadon belül lehet létjogosultsága ennek is (csak nehogy az egész évad ilyen legyen).
   „Mesés álmot”, vagy „álommesét” próbálunk színpadra varázsolni – mondta Szegvári Menyhért, rendező, akinek munkáit kifejezetten szeretem és nagyra értékelem. A mese olyan történet, aminek tanulsága, hogy a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig megbűnhődik, de legalábbis hoppon marad. Ez maradéktalanul meg is történik. Mitől álom ez az előadás? Nekem leginkább attól, hogy mint éjszakai álmainkban, összekeverednek valós képek, történések és fantáziánk képei (táncoló rózsakert).
  Az előadás jelentős része egy – természetesen átlátszó – tüllfüggöny mögött zajlik. Szokott helyemről, az első sorból végig úgy éreztem, elzárja előlem azt a világot, amelynek része kellene lennem. Álmainkban mi is ott vagyunk a helyszínen, együtt az álom szereplőivel - most ez közém és közéjük állt. Természetesen tudom, hogy nem az első sor nézőszögére komponálódik egy előadás, nekem mégis az a kedvencem, mert kárpótol az arcok és szemek közeli látványa. Megnéztem távolabbról is a Gül babát. Valóban, ezt az elválasztást onnan nem éreztem olyan erősnek és a színpadi tér három síkja (a függöny előtti rész, mögötte a forgószínpad és a kórus) is így érvényesült igazán. A tüllfüggöny egyébként alapvetően vetítővászonként szolgál. Utóbbi évek tendenciája a vetített díszlet, díszletelem. A rózsák, sőt animált, hervadó, kinyíló rózsák képe a mai világ vizuális igényihez közelít. Hogy azután ez az operett világával mennyire kompatibilis, döntse el ki-ki magának, tőlem nem volt idegen, sőt nemcsak kiegészítette a látványt, hanem szimbolikájával gazdagította is.
   A díszlet fontos, sőt alapvető részét képező mozgatható elemek eleinte folyamatosan vízen ringó vitorlásokra emlékeztettek (tudom, más értelmezésben virágszirmok) - nem csak engem, a mellettem ülő hölgy is ezt mondta a szünetben, míg ki nem találtam magamnak azt a magyarázatot, hogy az álom tengerén ringnak. Az pedig nem jó, ha ilyen mellékgondolatok terelik el a figyelmet.
   Talán érezhető is az eddigiekből, hogy az előadás látványvilága (díszlettervező: Gróf Gyula, Szegvári Menyhért) inkább egy mai modern, de színes, mesésen vonzó álomkép, míg az átvitt értelemben is színes jelmezek (Húros Annamária) inkább őrzik az operett-hagyományokat.
   Hosszú idő óta az első alkalom, amikor versbe szedett szöveg hangzik el Egerben, már eleve adva bizonyos zeneiséget, ezt egészítik ki a dallamok, köztük olyan nagyon népszerűek és ismertek, mint a Darumadár fenn az égen vagy a Borban az igazság. A verses szöveget észrevétlenül értelmezve, szépen, természetesen mondják az előadás szereplői.
   A zene és dalok minőségi hangzását az Egri Szimfonikusokból alakult zenekarnak, Nagy Zoltán zenei vezetőnek és Marík Erzsébet korrepetitornak is köszönhetjük. Az Eszterházy Károly Főiskola énekszakos hallgatóiból alakult nagyszerű kórus végig egy hátsó síkban helyezkedik el, lépcsőzetes sorokban és csak akkor kapnak megvilágítást, amikor énekelnek, máskor láthatatlanok.
   A címszerepben Tunyogi Péter. Precíz, megbízható színésznek tartják. Írtam ezt róla én is már többször és mint mindig most is bebizonyosodott. Jól emlékszem évekkel ezelőtti nagy szerepeire és szívesen láttam újra nagyobb feladatban. Külön kiemelném szép szövegmondását.
   Az operettek hagyományos négyese itt is jelen van, de a fent említett daljátéknak megfelelően azért nem a hagyományos felfogásban.
   Primadonna: Leila, Gül baba lánya - Szabó Emília.  Finom, cizellált szépség. Megközelíthetetlenség és forró szenvedély együttese. A bemutatón éreztem némi elfogódottságot – azóta kibontakozott. Tegyem hozzá az önkéntelenül is adódó hasonlatot? Kinyílt a rózsabimbó.
   Bonviván: Gábor diák - Hüse Csaba. Musical szerepek után operettben (ami azonban nem szokatlan, most csak régebbi egri előadásokra utalok – például a Csárdáskirálynő Bóni grófjára, vagy fellépéseire az Operettszínhában). Énektudása, ábrázoló képessége egyaránt elismert és közkedvelt.  
  Szubrett: Mujkó felesége - Nádasy Erika. Kedves, természetes humorú, rokonszenves kisember, akinek jól felvágott a nyelve és nemigen tesz lakatot a szájára, de nagy szíve van és érzelmei irányítják.
   Táncoskomikus: Mujkó - Kaszás Gergő. A Darumadár fenn az égen című dalhoz fűződő családi emlékei miatt maga kérte a rendezőt, hogy megkaphassa a szerepet. Érezni, hogy a dalhoz való kötődése mennyire segített magáénak érzi figuráját.
   Szívós Győző – kedvelem, ha énekelni is hallom - Ali basája és Vajda Milán bírója, egy-egy kisebb-nagyobb hatalommal rendelkező ember érzékletes típusa.
   A koreográfiát Túri Lajos készítette. Ötletes, kedves, hogy a tánckar eleveníti meg a rózsakert növényeit.  A (tüllfüggöny mögötti, behatárolt és az említett díszletelemekkel is szűkített) térből következik talán, hogy sokszor inkább csak a karok, kezek mozognak. A mozdulatok, tánclépések, táncgesztusok a mai jelleget erősítik, még olyan is megesik, hogy groteszk elemekből teremtenek harmóniát.
   Hálás taps fogadta a bemutatót – én kicsit zavarban voltam, mert az álom vitt ugyan magával, de nem sodró lendülettel. Minek köszönhető ez? Úgy vélem, nem az alkotóknak, az okok inkább magában a darabban keresendők.

Zülfikár: Rácz János, Fehér István
Zulejka: Fekete Györgyi
Kocsmáros: Balogh András
Müezzin, Börtönőr, Szolga: Horváth Ferenc
Tolvaj, Szpáhi kapitány: Tóth Levente
Polgárok, Polgárasszonyok, Eunuchok, Háremhölgyek, Zarándokok Ivády Erika, Csere Zoltán, Darabont Áron, Feledi János, Horváth Zita, Nagy Eszter Kata, Zombori Dorottya, Szeles Viktória

Világítás: Oláh Sándor
Hang és vetítés: Vozáry Dénes
Ügyelő: Hódosi Ildikó
Rendezőasszisztens és Súgó: Horváth Éva
 

  1923 - Virginia Woolf,  a tragikus sorsú írónő hosszú gyógykezelése után elkezdi írni "Dalloway asszony" című regényét. 1951 - Laura, egy öngyilkosságra hajlamos várandós háziasszony meglepetésként férjének születésnapi ünnepséget akar szervezni, de teljesen belefeledkezik a véletlenül kezébe akadt regénybe. 2001 - Clarissa, a kiadótulajdonos AIDS-ben szenvedő barátjának, a költőnek akar meglepetés ünnepséget rendezni. Az első nő írja a regényt, a második olvassa, a harmadik átéli – így fonódik össze a sorsuk az Órák című (Michael Cunningham Pulitzer-díjas  regényéből  készült) filmben.

   Feledi János két éve készül rá, hogy  táncszínházi előadást hozzon létre az általa nagyon szeretett film nyomán, s most végre minden szellemi és gyakorlati feltétel együtt volt - azzal együtt, hogy a produkció költségeit maga állta. (Nagyon szimpatikus nekem az az őszinte öröm, amellyel fogadta a sikert, a  pozitív szakmai visszajelzést.)
   Persze, ha valaki minden előzetes ismeret nélkül szembesül azzal a leegyszerűsített, de gyakran elhangzó kérdéssel, hogy „És miről szólt?”, akkor nincs könnyű dolga. De gondoljunk csak bele, még prózai előadásokkal is megeshet, hogy a cselekmény elmesélése nehézséget okoz, itt pedig a tánc nyelvére kódolt cselekménnyel találkozunk! S ha ez - a zenével, fényekkel és más tényezőkkel együtt - megérint bennünket, ha tud szólni hozzánk, akkor minden rendben van.
   Az Idők folyamán megérint…   
   Milyen boldognak lenni? Milyen nőnek lenni?
Milyen meghalni? Ezek a kérdések és a  női lélek érdekli Feledi Jánost, s az, hogyan jut el valaki odáig, hogy öngyilkos legyen.
   Egy-egy fénynégyzet mind a három nő játéktere a stúdiószínház színpadán, ebben a valóságos négyzettel jelzett mikro-térben élik életüket. Először szólóban mutatkoznak be, később együtt is. Az előadást végigkíséri egy érdekes formai ötlet. A végül öngyilkos nő az első percektől az utolsókig amikor színen van, ha nem táncol, akkor ír. Krétával ír a falakra, később már a padlóra, a fénynégyzetekbe is… (A nézőtér bal oldalának szélén ülő nézők sajnos gyakorlatilag semmit sem tudnak elolvasni, látóterükön kívül esik. Ez nem befolyásolná feltétlenül az előadás megértését, élvezetét, de annyiban mégis zavaró, hogy megosztja a figyelmet, végig ott motoszkál a gondolat, hogy vajon mit írhat…) A betűk - a regény - megelevenednek a filmben, a fekete felületen táncoló fehér krétát követve fehér ruhás nők táncolnak a színpadon.
Az értelemmel és érzelemmel teli koreográfiát  Barta Dóra, Kulcsár Noémi, Horváth Zita és Feledi János (aki nemcsak a rendező-koreográfus, de táncosként is részt vesz az előadásban) mély átéléssel táncolja.
   Zene: montázs. Díszlet: Minorics Krisztián. Dramaturg: Lisztóczky Hajnal. Produkciós asszisztens: Lázár Rita, Ménes Rita.
 

   Viszonylag rövid időn belül ez a második Bulgakov bemutató a Gárdonyi Géza Színházban (korábban: Iván, a rettentő, 2008 – rendezte Szegvári Menyhért).
   Vegyünk két nézőt! Egyikük a regényt nem olvasta, a színházban egyszerűen csak szórakozni vágyik és nem bánja, ha „A selyemcipő” bonyolult összefüggései és monológjai után most formás női test, váratlan és meghökkentő fordulatok, egy kis – a nézőteret is bevonó – felfordulás fogadja, s nem kell különösebben korrajz, sorselemzés megértésével bíbelődnie, az is elég lehet, ha önfeledten átadja magát az események folyásának, hasonlóan egy szórakoztató és a maga helyén létjogosult, bár az eredeti műhöz képest szükségszerűen felszínesebb képregény élvezetéhez.
   A másik néző olvasta a regényt, mélyen hatott rá a szatirikus ábrázolás mögött az alapos korrajz és az a varázslat és misztikum, ami az egészet áthatja. Most ezeket várja az előadástól is. Neki is be kell azonban látnia, hogy milyen nehéz feladat ebben az esetben a színpadi adaptálás, hiszen a terjedelmes cselekmény ráadásul három különböző szálon fut, az első Woland (a Sátán) és kíséretének Moszkvába érkezése és ott viselt dolgaik, a második egy szerelmi szál, az író, a Mester és szerelme, Margarita története, a harmadik az író bibliai tárgyú regénye. A három szál keresztül-kasul szövi egymást. Nyilván nem könnyű kiválasztani, mely részek kerülhetnek be az előadásba, s melyekre nem jut egyszerűen idő, mégis, a kimaradt részeknek köszönhető, hogy a kor, a háttér, amelyben minden történik  kevésbé markánsan jelenik meg, s ezzel összefüggően a Mester cselekedeteit kényszerűen mozgató rugók sem. „A legfontosabb, hogy az előadás ezt a többrétegűséget segítsen átélni, felidézni, felfogni és talán egy kicsit megfejteni is.” Megfejteni – ez nem sikerül maradéktalanul.
    „Csanádi Judit, díszlettervező szerint az előadás díszlete a labirintusban tévelygés örök, több   ezer éves mítoszát idézi, mai eszközökkel, a mi labirintusunkat. A labirintus nem a földi, fizikai világban létezik csak, a szellemi világokkal kapcsolódik össze. Ég és Föld feszül össze, hogy melyik tartja a másikat, erre mindenkinek magának kell megtalálnia a választ.” A fenti és lenti síkot végig összekapcsoló drótfonatok csak az előadás végén szakadnak fel. A Mester és kedvese számára megnyílik egyfajta kiút a labirintusból. „A fekete Woland ekkor – úttalan utat választva – beleugrott az űrbe, s egész kísérete nyomon követte. Eltűntek a sziklák, a köves térség, a holdsugárösvény, Jerusalaim városa. Eltűntek a fekete lovak is. A Mester és barátnője megpillantották a Woland ígérte hajnalt. Máris pirkadt, közvetlenül az éjféli hold nyomán. És a Mester barátnőjével mohos kis kőhídon ment át a reggel első sugaraiban.” (Részlet a regényből.) Addig azonban, amíg elérünk az előadás ezen pontjára, sokféle helyszínt kell megjelenítenie a díszletnek és ezt  úgy oldja meg, hogy több funkciójú kis tereket hoz létre. Furán hatnak viszont a repülési jelenetben látható és később az égő Moszkvát szimbolizáló házak. Mint ahogyan a levágott fej is (ennek esetében én nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy mintha aránytalanul nagy lenne az emberi testhez képest - vagy ez kifejezni lett volna hivatott valamit?). Mégis, a színpadképben, a jelmezekben (Berzsenyi Krisztina) megvan a lehetőség, hogy ne gátolják annak a mágikus hangulatnak a megteremtését, amely a regénynek annyira sajátja. Az előadás összessége azonban nekem ezzel adós maradt, kevésszer csillan meg az elemelkedettség, a varázslat.
   A szereposztás több helyen lehet meglepő a regény ismerőinek, mert a most látott karakter eléggé markánsan eltér megjelenésében vagy habitusában az ottanitól. Természetesen ez nem baj azokban az esetekben, amikor meg tud győzni, amikor hitelesnek tudjuk elfogadni.
   Különösen érdekes egyéni színeket láttam Schruff Milán és Hüse Csaba játékában.
   Kellemes a kísérőzene (zenei munkatárs Nagy Zoltán).
   Rendező: Csizmadia Tibor.
   Az említett két néző közül bármelyikben ismerünk is magunkra, érdemes elolvasni a könyvet, megismerkedni az eredeti cselekmény minden kimaradt szálával és a szöveg stílusa nyújtotta örömökkel, a remek humorral - vagy újraolvasni és újra felfedezni mindezt. De az előadásról sem beszélek le senkit – nézze meg, alakítsa ki saját véleményét - én is megnézem újra…
 (A külön nem jelzett idézetek forrása a Színház honlapja.)
 

Földi Kitti tudósítása  

Hétfőn reggel megláttam a kamiont, ami - feltételezem- a díszletet szállította. Legszívesebben már akkor beültem volna és néztem volna az előadást. Este ujjaimat tördelve vártam a nézőtéren a kezdést. Kihunytak a fények és megszólalt a telefon amely árván pihent a díszlet közepén. Sorra indultak egymás után a jelenetek és szép lassan rájöttem, hogy szinte „betéve” tudom a darabot. Nem nagy csoda… negyedik alkalommal néztem. Most azonban nem az előadásról akarok írni, erről csak pár szóval. Mindenek előtt azt hiszem, gratulálni kell Járó Zsuzsának, aki a színpadon ezúttal kismamaként bújt bele a jól ismert karakterekbe. Azonkívül a két – általam eddig még nem látott - színész is olyan volt, mint aki első pillanattól a darabban van. Az események pörögtek és szépen lassan az előadásnak vége lett. Illetve nem is lassan, szinte elrepült az egész. A szünetben azonban a hangosbemondóban megszólalt egy hang: a másnapi előadás után közönségtalálkozót szervezünk Máté Gábor rendezővel és a színészekkel. Mindenkit szeretettel várunk. Egyértelmű volt, ott a helyem. Ötödször is beültem a nézőtérre, az első sor közepére.   
   Szép számban maradtak ott nézők a beszélgetésen és aktívan vettek részt benne. Először színházunk igazgatója kérdezte a rendező urat, aki mesélt a Csörgess meg! keletkezésének körülményeiről. A darab mindössze 4 heti próbafolyamatban állt össze. Az alapötlet megvolt. Olyan témát kerestek, ami az emberekhez nagyon közel áll és képes megnevettetni őket. Azonban, ha az ember képes nyitott szemmel nézi, megláthatja azokat a helyzeteket, karaktereket, amelyek rá vagy valamelyik ismerősére illenek. A jeleneteket mindenki maga hozta a saját életéből. Felkért egy- két színészt és összerakták. A liftes jelenet alapötlete például Görög Lászlótól származik…
   Egy néző érdeklődött arról, hogy a családtagok hogyan viselik a színészek életmódját. A válasz több helyről is jött, természetesen humorosabb köntösben, de mind azt mondták, hogy nem könnyű a férjek/feleségek/párok számára, de tudták, hogy mit vállaltak. Nem könnyű például elviselni, amikor a párjuk egy idegen emberrel szerelmi jelenetet játszik, vagy csókjelentbe merül bele és olyan élethűen, hogy még ő is elhiszi. Görög László hozzátette: épp ezért cserélődnek annyit (a házastársak).
   Mit nehezebb játszani? Shakespeare-t vagy egy olyan jellegű darabot, mint a Csörgess meg? A válasz: Ez emberfüggő, de egy dráma sokkal kötöttebb, míg ebben a színészek által összerakott darabban szinte végtelen lehetőségek rejlettek. Itt azért mindenki olyat játszik, ami kicsit ő, vagy akár teljesen és nem egy adott karakterbe kell belerakni magát
   Fenyő Iván elmondta, hogy mivel az ő osztályfőnöke volt Máté Gábor és osztálytársai itt játszanak az egri színházban (Mészáros Máté mv., Járó Zsuzsa, Vajda Milán) nem volt kérdés, hogy igent mondjon egykori osztályfőnöke kérdésére. Élvezte a csapattal töltött munkát, hamar be tudott illeszkedni.
   Mennyi próbaidő volt a két új beállónak? A Bányai Miklós helyére beálló Rétfalvi Tamástól meglepő választ kaptam: egyetlen próba. Előtte pedig az előadás DVD-jéről lesték és sajátították el a darab mozzanatait, zenéit, táncot. És bár Tamásnak ez a munkája, akkor is le a kalappal előtte, és a kislány előtt is.
   Máté Gábor szolgált egy rossz hírrel is. Nagy valószínűséggel a Csörgess meg! folytatása, a Hivatal színház ha megrendezésre is kerül, nem vele. Ugyanis ő most épp a Katonában van és nagyon elfoglalt. Csizmadia Tibor átvette tőle a szót és elmondta, hogy mivel az előre bejelentett programtervben benne van, így nagyon szeretnék, ha sikerülne bemutatni. Megpróbálják összerakni ugyanúgy, ahogy ezt a darabot is, de még semmi sem biztos.  
   Elhangzott egy szerintem nagyon sok embert foglalkoztató technikai kérdés is: Hogyan csörögnek az előadásban a telefonok??? Megkaptuk a legkézenfekvőbb választ: az előadás lényegében legfontosabb embere folyamatosan hívogatja őket. Betéve kell ismernie ehhez a darabot, mivel nem végszóra nyomja le a kis zöld gombot, hanem már jóval azelőtt, hogy időben szólaljon meg. Eddig még soha semmi probléma nem volt, bár előfordult már, hogy valaki mobilja lenémítva maradt. A  színház külön sim kártyát vett minden telefonba, így igen gyorsan tudják egymást hívni a színészek. … Igen ám… csakhogy a legutolsó előadás szeptember 1-jén volt, és mostanáig a kis sim kártyák csak hevertek használatlanul és sajnos senkinek nem jutott eszébe, hogy bizony ezek le is járhatnak. Hétfő délután kerekedtek fel újak után, hogy mégis el tudjon indulni az előadás
   11 óra körül Csizmadia Tibor igazgató úr végszót adott. A színészek fáradtak és még hosszú az út hazáig. Köszönjük, hogy olyan kedvesek és közvetlenek voltak, annak ellenére, hogy ez valóban mindegyikükön látszott…
 

   Én talán mégis a zárójeles címet hagytam volna meg, mert Csiky (1842-1891) korában és ma más jelentése volt és van a „prolik” szónak. Ma ipari területeken, városokban élő műveletlen, igénytelen, alacsony társadalmi helyzetű személyt értenek rajta sokan.  Akkor: léhűtő, szélhámos, de Csikynél olyanok is, akik vagyontalanságuknál fogva kiszorulnak abból az osztályból, ahová tartoznának.
   Figurái persze ma is itt vannak. Élősködnek, kihasználnak, akit csak lehet. A pillanatnak hódolva úgy ügyeskednek, hogy többé-kevésbé sikeresen tengetik életüket, hol jobban, hol rosszabbul megy soruk, de megélnek.
   Bozó Andreának (Szederváry Kamilla) a gazdagokat rendre megpumpoló, becsapó asszony szerepében élvezetesen sok színe van, de miközben változik arca és hangja a szituációknak megfelelően, mindvégig ott az alap attitűd, amit ki is mond a darabban: nem érdekli, hogy mit gondolnak róla, csak az, kap-e pénzt. Külső körülmény, zsarolás is kényszeríti, hogy (mint kiderül nem édes) leányát eladja, de jellemétől amúgy sem áll ez olyan távol.
   Leánya, Irén: Mészáros Sára. Nem tör meg, méltóságát mindvégig őrzi (hogy a már említett záró fordulatra hogyan reagálna, az már a nézőre fantáziájára bízatott). Naiv és tiszta.
   Mészáros Máté – már mint vendég – Zátonyi Bence szerepében lazán, hanyagul dobálózik szavakkal, súlyos mondatokkal, sorsokat befolyásoló cselekedetekkel. Amikor eléri végzete, akkor szemében hitetlenség – igazán megtörténhetett ez ővele?! – és gyávaság, félelem a fordulni látszó sorstól.
   Kaszás Gergő Mosolygója rég túl van minden erkölcsi aggályon, reménytelenül és a változtatás minden szándéka nélkül beletörődött önnön erkölcsi lecsúszásába. Felcsillan talán valami abból az emberből, aki valaha nagyon régen lehetett akkor, amikor Irén kérésére elutazik hírt vinni, de a darab végére vállat vonva tér vissza a minden aljas módon mindegy állapotába.
   Vajda Milán (Timót) egyszerű gondolkodású, a vágyott előkelő világban ügyefogyottan mozgó, vesztes alak, aki csak az álomjelenetben, saját környezetében tudja igazán önmagát adni. 
   Darvas Károly szerepében: Ötvös András. Szerelme Irén iránt őszinte, mégsem tud megbocsátani, amikor értesül róla, hogy megszegte neki tett esküjét. Italhoz menekül, vívódik, szenved az előadás – mert nagyon hiteles – a nézőkre nagyon ható jelenetében.
   Bankó Béni és Elza, a neje: Görög László és Bartsch Kata. Az együgyű férj gondolatainak netovábbja a jól fizető pozíció, a feleség nagystílű, lélektelen, gátlástalan.
   Tulipán, a szabó és párja: Sata Árpád és Fekete Györgyi. Közelebb kerülni vágyásuk a tőlük magasabb társadalmi rétegekhez, valamint a papucsférjen uralkodó nő viselkedése derűs perceket szereznek.
   Schruff Milán Klimóczi Endreként a kis szerepből sokat hoz ki, sminkjével, testtartásával, hangjával úgy bánik, hogy emlékezetes marad.
   Szeretem Szabó Emília Borcsa szolgálóleányát, aki őszintén drukkol a szerelmeseknek, s talán maga is szerelmes kicsit Irén kedvesébe, de igyekszik titkolni, a világért sem tenne semmit, amivel megzavarhatná románcukat.
   Hüse Csaba házmesterének homloka, szeme és szavai mögött több az intelligencia, mint az úri társaság tagjaiban.
   Venczel Valentin (Ordas Péter) a kártyázós, mulatós urat autentikusan állítja elénk.
   A színen csupa fekete, szürke árnyalat mindenhol, ilyen a fal, a bútorok, a szereplők ruhája (jelmez Füzér Anni), mállott, foszladozó, lyukas, és poros minden ebben a lakásban (díszlet Cziegler Balázs). Ez a színvilág akkor sem változik, amikor a cselekmény előre haladtával sokkal jobb körülmények közé kerülnek. Miért nem? Mert jelzi nemcsak környezet, de személyiségük, erkölcsük lepusztult, sötét állapotát is. Semmi sem drága, a cél centesíti az eszközt, s ez a cél a pénz. Taszítóak, komorak, gonoszak és cinikusak az arcok is – nagyszerűen jellemeznek a sminkek, a pattanásos arcok, ápolatlan hajak – kiül rájuk hordozójuk belső énje, amelyben nyoma sincs harmóniának, együttérzésnek, a személyiség méltóságának.
   A harmadik felvonásban fordulat következik. Kinyílik az addig szűk, szorító, fogva tartó tér, feketéből fehérbe vált a színvilág, tisztaság, remény, megváltás – nagy kár, hogy mindez csak utópisztikus, kicsit szürreális álom, s a befejező képben ismét visszatérünk a sivár szürke világba, abba amelybe belépve az egész darab folyamán a szereplők felveszik utcai kabátjukat és távozva vetik le, éppen ellenkezőleg tehát a logikussal, ezzel is jelezve, hogy ez nem az a hely, ahol szívesen vannak, ahol otthonosan éreznék magukat, inkább készenlétben állnak a menekülésre – bárhova, csak innen el.
   Nincs happy end, a szerelmesek nem lehetnek egymással boldogok. Ez a befejezés azonban ellenkezője a Csiky által megírtnak. Bár elhangzanak a boldog véget ígérő mondatok, de amit látunk közben, az a rendező, Máté Gábor szándéka szerint visszájára fordítja őket, s az utolsó – néma – percek játéka még egy nem várt, kiábrándító fordulattal is megtoldja ezt. (Nem vagyok bizonyos benne, hogy mindenki érti, hogyan is került itt egymás mellé a két szereplő – mármint azt, hogy a lány ide, ebbe a lakásba, megmentőjéhez, s most ebben a rendezésben megtiprójának készülőhöz menekült korábban.)
   Megkönnyebbülten sóhajthatnak fel a kísérletező kedvű előadásokra kevésbé fogékony nézők, most végre kapnak valami hagyományosabbat. Igaz, a harmadik felvonás nem egészen támasztja alá ezt a megállapítást, de összességében mégis. A műfaji megjelöléssel – tragikomédia – már ismét lehetne kicsit vitatkozni. Ha csak a darab eredeti szövegkönyvét olvasnánk – egyébként érnének meglepetések a színpadon látott változathoz képest (dramaturg Sirokay Bori) -, akkor igazabb lenne, de a rendezés a komédiát halványítja, a tragikumot erősíti.
 

   Október 28-án a lengyelországi ŁódĽ városában lépett fel a társulat Visky András: Alkoholisták című darabjával, Szegvári Menyhért rendezésében. A Teatr Nowy idén hatodszor rendezte meg azt a fesztivált, amelynek díszvendége ebben az évben  a világhírű litván Dráma Színház Vilniusból, valamint rajtuk és rajtunk kívül az újvidéki Szerb Nemzeti Színház és Lengyelországból Lwów és Wroczlaw egy-egy társulata volt látható. 

*  Képek a Galéria menüpontban!

 

   Ez a felirat fogadja a Tánctagozat előadására érkező nézőket:
   „Tájékoztatjuk az első két sorban ülő vendégeinket, hogy a vízben mozgó táncosokról víz fröccsenhet a ruházatukra. Amennyiben ez gondot okoz Önöknek, a nézőtéri felügyelők segítenek átülni egy másik helyre. Amennyiben vállalják az extrém szórakozást, kérjük, használják a lábuknál elhelyezett fóliát! Megértésüket köszönjük!”
   Játsszunk, el a lehetséges reakciókkal!
   - Dehogy okoz gondot, a nézők egy része éppen úgy képzelte színházi estéjét, hogy közben a színpadról fröcsög rá a víz.
   - Gondot okoz. És mi történik, ha telt ház van? Vagy ezzel a lehetőséggel nem is számol senki? Az első sorba megvásárolt legdrágább jegyekkel valahol oldalt pótszéken fog ülni a kedves néző?
   - Vállalják az extrém szórakozást. Képzeljék el, amint az előadás második felében – amikor elkezdődik a vizes rész – a  legelül ülők elkezdik a lábuktól előszedegetni és a továbbiakban pajzsként maguk elé tartani a fóliát...
   Egyébiránt a tánctagozat bemutatójáról van szó. Mozart: Requiem, illetve – a tavaszi előbemutató idején ez még hangsúlyosabb volt, mostanra alcímmé lépett hátra - nOzone.  A darab koreográfusa és rendezője Barta Dóra. Az előadás a műsorfüzet szerint „Requiem a földért, magunkért: a pusztulás képei, apokalipszis.” Valóban: a színpadon (némi) vér, szemét, rengeteg víz – pusztító özönvíz, de megtisztító is más részletekben (rendkívül látványos a vízzel való játék, a testekről hatalmas félköröket alkotva leválló cseppek, sugarak), jégbe fagyott emberek, groteszk malacfigura – bár azt hiszem ide most inkább „disznó” illik, kukákból rakott torony, fóliában fuldokló élet… s mindehhez Wolfgang Amadeus Mozart zenéje. Valóban extrém előadás. A szórakoztató jelzőt nem használnám – természetesen nem is ez a célja…  -, de az, hogy extrém, nem azt jelenti, hogy élvezhetetlen (s mellesleg az a fröccsenő víz sem olyan vészes)! 
   Mielőtt bárki azt gondolná, hogy az egri színház tánctagozatát csakis ennyire komoly témájú produkciókban lehet látni – noha nem csak ez volt ilyen -, sietek emlékeztetni a megalakulásuk óta eltelt időből például a Diótörőre – tulajdonképpeni bemutatkozásukra -, vagy A kaméliás hölgy  és a Maya című előadásban játszott fontos szerepükre  - utóbbiban klasszikus balett és humor kedves, néha groteszk elegyére.
   Már az önálló társulat megalakulásakor, jó két évtizede tervezték és szerették volna a tánctagozatot, csakhogy akkor és azóta sem volt rá pénz, egészen a legutóbbi évekig. Nagyszerű, hogy végre létrejöhetett és hogy valóban magas színvonalon végzi munkáját. Művészi képességeiket, a táncosok tudását az országos kritikák is rendre kiemelik. Biztos vagyok benne, hogy ezzel még azok is egyetértenek, akiknek egy-egy előadással kapcsolatban vannak ellenérzéseik. Jó, hogy közreműködőként és önálló produkciókban is láthatjuk őket: Barta Dóra rendező-koreográfust, Csere Zoltánt, Darabont Áront, Feledi Jánost, Horváth Zitát, Kiss Róbertet, Kulcsár Noémit, Nagy Eszter Katát, Zombori Dorottyát.

   Mialatt a nézők elfoglalják helyeiket, a színpad előterében már játszadozik a majom és a leopárd. Kedvesek, mulatságosak, kedvet csinálnak a továbbiakhoz. Azután felmegy a függöny, és feltárul a varázslatos, színes, vonzó színpadkép (Miareczky Edit), a színek, a fények (Pető József), kívánkozunk oda, abba a világba, ahol a kellékekkel kiegészülve még meglepetés, izgalom, mozgalmasság is teremtődik.
   A történet (Almási-Tóth András) szerint egy elhagyott vidámparkban vagyunk, amelyet az állatok vettek birtokukba, s a volt cirkuszi oroszlánt lett a királyuk, aki azonban többet foglalkozik saját magával, mint alattvalói problémáival, így nem csoda, hogy a ravasz róka a maga pártjára tudja állítani őket. Amikor rájönnek, hogy uralkodását milyen célokra fordítja, már késő…
   Az oroszlán az egyetlen prózai szereplő (Tunyogi Péter), újra és újra visszatér a színpadra, magyarázza, értelmezi, amit láttunk és tanulságokat von le. Csakhogy ezt olyan kifejezésekkel, szófordulatokkal, amelyeket a gyerekek egészen biztos, hogy nem értenek (dalszövegek: Karafiáth Orsolya). Az oroszlán valamennyi megszólalása alatt azt érezzük, hogy ez felnőtt észnek szól – márpedig ezek összességükben szerintem legalább harmadát teszik ki a darab játékidejének.   Mintha kicsit szerepzavarban volna az előadás, az alkotók nem tudtak volna megegyezni abban, hogy gyermekeknek szánják-e vagy felnőtteknek, s ebből olyan kompromisszumok születtek, amelyektől mi – felnőtt – nézők zavarba jövünk. A gyerekek persze nem zavartatják azért magukat, a piros labdácskák utáni vágyakozásuk például legalább 15 percig teljesen lefoglalja figyelmüket – már legalábbis akik a földszinten ülnek -, történhet közben bármi is a színpadon. Na meg van több interaktív jelenet is, tudnak kórusban válaszolni, lemennek hozzájuk az állatok, van mire rácsodálkozni…
   A táncosok által megformált állatok, a már említetteken kívül szarvas, tücsök, hangya, galamb, béka, gólya, holló, nyúl, teknős mind egy-egy emberi karakter tulajdonságait hordozzák. Persze, hiszen ne felejtsük szem elől, hogy az előadás La Fontaine ismert  állatmeséit fűzi fonálra – akkor is, ha nem is olyan könnyű mindet felismerni, azonosítani… Ezt az emberi jelleget az is hangsúlyozza, hogy a jelmezek (Horn Enikő) emberi viseletek, csak a fejeket takarják állatmaszkok (Kovács Dániel). A tulajdonságokat természetesen a koreográfia juttatja kifejezésre – Barta Dóra munkája. Kifejező, néhol kedvesen dallamos zenét mindehhez Solti Árpád írt.
   Táncolják: Csere Zoltán, Darabont Áron, Feledi János, Horváth Zita, Kiss Róbert, Kulcsár Noémi, Nagy Eszter Kata, Ur Annamária, Zombori Dorottya

    Sokan érdeklődnek, tényleg olyan hosszú-e az előadás. Igen, az. Nem mintha időtartam lehetne a művészi érték vagy értéktelenség mércéje, de megértem, mert mit csináljanak, akiknek ilyen késői befejezés után  nincs mivel hazautazni? Menjenek el a szünetben?  (Volt már példa hasonlóra, Csehov Három nővérét akkor néhány előadás után  korábban, 18.00-kor kezdték.)  Pedig aki ezután nézi meg, nem is egészen azt látja, mint a bemutatón. Akkor még hosszabb volt négy óránál az egyetlen szünettel, majd húztak belőle egy félórányit. Ha mindenképp meg kellett történnie, akkor nem lett volna jobb ezt még a közönség elé kerülés előtt elvégezni?
   És az is igaz, hogy nem könnyű megérteni és feldolgozni a látottakat. Nagyon kell koncentrálni minden egyes mondatra, egy kis lazítás könnyen azzal járhat, hogy elveszti valaki a fonalat.
  Segít, ha előre (!) elolvassák a műsorfüzetben található összefoglalót, amely jelenetről-jelenetre végigvezet és segít a szellemi-lelki azonosulásban a darabot indító monológ, amelynek egyes mondatai kulcsot adnak.
   „Figyeljetek jól, ne köhögjetek és próbáljátok egy kicsit megérteni, amit nem fogtok érteni, az a legszebb, ami a leghosszabb, az a legérdekesebb és amit nem találtok szórakoztatónak, az a legmulatságosabb.”
   De tessék azért felkészülni…  

   A selyemcipő két szerelmes húsz évének története, akik itt a Földön nem lehetnek egymásé. Ez az összegzés is igaz, és milyen hétköznapinak, milyen egyszerűnek tűnik – miközben az előadásról aligha ezek a jelzők jutnának eszünkbe. Claudel merészen kezeli a térbeli és időbeli síkokat. Szintén a kezdő monológ szerint:
   „A dráma színpada a világ, speciálisabban Spanyolország a XVI-ik század végén, hacsak nem a XVII-ik elején. A szerző megengedte magának, hogy összekeverje az országokat és korokat, ahogy egy bizonyos távolságból nézve hegyek vonalai egy horizontot alkotnak”
    Egymásba szeret Doña Prouheze (Mészáros Sára) és Don Rodrigue (Kaszás Gergő). Előbbinek férje van, utóbbi jezsuita atya – ha küldetésük, feladataik (ezeket most nem részletezem) nem is állnának szerelmük útjába ezek a tények önmagukban is lehetetlenné tennék a beteljesülést a mélyen katolikus környezetben, az Istenben és szerelemben egyaránt való hit gyötrődésében.  
   Claudel (1868-1955) darabja ritkán kerül színre, mert játszhatatlannak tartják. Nem csak a hosszúsága miatt, de eredetileg 11 óra a játszási ideje. Maga is már a megírásakor így kezdte instrukcióit: „… Minthogy nem teljesen lehetetlen, hogy a darabot egyszer tíz vagy húsz év múlva részben vagy egészben mégis csak előadják, néhány scenikai útmutatással kezdem.” Az egri közönség elé most idekerülhetett, Ungár Júlia új fordításában, Zsótér Sándor rendezésében.
   Barokkos és mai egyszerre a kép – sokakat már ez is zavarba ejthet. A díszlet (Ambrus Mária) és a jelmez (Benedek Mari) is ezt a kettősséget mutatja.
   A lecsupaszított színpad végtelenje jelzi táj és idő végtelenjét. Közepén egy konténer látható. Ez a cselekménytől függően szobabelső vagy hajó. A függöny helyén egy rengeteg rózsafüzérből szőtt háló, amely azon túl, hogy folyvást emlékeztet a sok kis kereszttel a már említett mélyen katolikus környezetre, képes a térben különféle alakzatokat formálni és díszletelemekként funkcionálni is. A jelenetváltásokkor látjuk a díszletmunkásokat. Ez a szerző instrukciói szerint történik így. Első pillantásra fura, de néhány perc alatt meggyőzőbbé válik a háborgó tengernek emelkedő és süllyedő díszlettartó rudakkal történő ábrázolása.
   A darabnak sok szereplője van és nem kevesen több szerepet is játszanak, ez még egy ok az alapos odafigyelésre.
   Mészáros Sára éveken át, a tudatos halálig vállalt szerelme tökéletesen hiteles. Finom, gyengéd lényében ott az akaraterő is. Nem akar Istennek nem tetszőt tenni, de nem akar szerelméről sem lemondani. Cipőjét egy különösen szépen megoldott jelenetben - innen a darab címe - Szűz Máriának adja, hogy figyelmeztesse, ha letér a helyes útról. Ettől kezdve a cipő mindvégig látóterünkben van a színpad szélére helyezetten, ugyanolyan állandó emlékeztetőként, mint a rózsafüzér-háló.   
   Kaszás Gergő arca, szeme elmélkedik, töpreng, válaszokat,  megoldásokat keres és vár valahonnan – úgy érezzük talán tőlünk is, dehát hogyan léphetnénk be tevékeny résztvevőként a darab világába és ha beléphetnénk sem segíthetne rajtuk senki kívülálló, ő és Doña Prouheze e harc megvívására születtek.  
   Görög László (Don Camille) olyan pontosan értelmezi a szöveget, hogy a bonyolultabb szófordulatok mögöttes tartalmai is könnyen felfogható evidenciává válnak. Isszuk a szavait.
   Balogh Andrásnak van két kisebb monológja. Különösen az elsőben – ekkor Szent Jakab - én nagyon szeretem: „Itt aludtam, ezen a félig elmerült mólón, Krisztus után tizennégy évszázadot, addig a napig, amíg újra nekiindultam Kolombusz vitorlása előtt. Én húztam őt egy fényfonállal, miközben egy titokzatos szél éjjel-nappal fújta vitorláit. Világítótorony vagyok a két világ között, akiket szakadék választ el, csak rám kell nézniük, hogy együtt legyenek...”
   Járó Zsuzsa (Doňa Musique) és Hüse Csaba (Nápoly alkirálya) jelenetükben játékosan, szenvedélyesen évődnek. A szenvedély a  már várandós anya jelenetében felelősségben és lágyságban oldódik. Hüse Csaba a zárójelenetben – már Léon Testvérként – higgadt, egyszerű, tiszta.
   Vajda Milán spanyol királya önironikus figura. A függöny két szárnyába burkolózva, mintha azt mondaná, tulajdonképpen ti is alattvalóim lehetnétek, ha akarnám, csak most nem tartja kedvem.
   Schruff Milánnak különösen a türelmetlen közönség képviseletében fellépő jelenete kedves. Olyan belső közelséggel beszél hozzánk, mintha egy kiskocsmában, baráti társaságban volnánk.
   Ötvös András Őrangyala emberibb, érzelmekben, szeretetben és türelmetlenségben gazdagabb, mint egy látomás, egy éteri lény. Kapcsolata így a rábízott lélekkel összetettebb, realisztikusabb.
   Dimanopulu Afrodité (Doña Isabelle) rezignált létét mint égből hulló ajándék másítja meg a sorsfordításra felhasználható levél gondolata, s attól kezdve fáradt szeme és lénye erőre kap, újra él!
   Bozó Andrea élményszámba menően adja a nem túl tehetséges, az életben is olcsó vagy túlzó, színpadias gesztusokkal operáló színésznőt, míg jelenete későbbi részében,  Don Rodrigue-gal való beszélgetése során egyszerűbbé válik, megmutatkozik az álca mögött az igazi ember.
   Dér Gabriella a néger nő szerepében őserőket szabadít fel.
   Szabó Emília életkedvtől duzzadó indián lányát látva várjuk, mikor hallat harci üvöltést, ez be is következik, de a gyermeki naivság, vitalitás, szeleburdiság mögött érezhető a komoly, felnőttre valló tudatosság.
   Fekete Györgyi munkájától fásult, érzelgősség-mentes szerzetesnő.
   Rácz János, Doña Prouhez férjeként hideg, meggyőzően szerethetetlen.
   Venczel Valentin kancellárja urának és jól felfogott érdekéből önmagának hű szolgája.
   Lisztóczki Péter (Don Luis és Zászlós), Vókó János (Don Mendez Leal) a kevés színpadon töltött idő alatt is hús-vér figurákat ábrázolnak.
   A bemutatót követő húzás során kimaradt például a bálnák tengeri balettje. Zavarba hozó, de érdekes színfolt volt egyben. Egyik résztvevője, a táncos Túri Lajos egyébként az előadásban prózát is mond…
   Kísérőzene: Tallér Zsófia.
   Helyénvaló elnézést kérni mindenkitől, aki részese az előadásnak, de nevét most nem írtam le, mert hatalmas munka van benne, akár a megtanulandó szövegre, akár bármely más dologra gondolunk, színészekre, műszakra, mindenre és mindenkire! Nem tudom, mennyire volt meg egyáltalán a lehetősége közben megszeretniük mindezt… Ez persze nem tartozik a közönségre. De azt sem tudom, menyire fogja a fogadtatás visszaigazolni ezt a befektetett, tiszteletre méltóan hatalmas munkát...
  

Elkezdődött az egész évadot átfogó szavazás!
 
   Minden bemutatóhoz időzítve találnak egy, itt a blogon kitölthető szavazólapot, az adott előadással kapcsolatban, egészen addig, amíg a bemutató évadjában az adott produkció műsoron van. Végül minden előadás legjobbjainak összesítéséből adódnak az egyes kategóriák nyertesei, az évad legjobb színésze, színésznője, epizodistája, rendezője, díszlete, jelmeze, világítása, kísérőzenéje és koreográfiája - a blog olvasói szerint. A szavazólap a Blogolvasók szerint az évad legjobb... menüpontban található! Az állást időnként majd további kedvcsinálónak megmutatom!

   Madách Imre Az ember tragédiája című művének 1883. szeptember 21-iki ősbemutatójára emlékezve 1984 óta rendezik meg a Magyar Dráma Napját. Ebből az alkalomból tartott ma nyílt napot a Színház.
- 10-14 óráig színházbejárás óránként
- 14.00 Színházbejárás a "Vidd színházba az osztályt!" játék
résztvevőinek.
- 14.30-tól SZÍV DESSZERT című táncelőadás
- 16.30-tól a rendezők beavatták a nézőket az évad tervezett előadásainak háttértitkaiba.
- 18.00-tól Kvízjáték 7-8. osztályos és középiskolás csoportoknak
- 19.00-tól Horváth Péter: KERTI MULATSÁG előadás a színház Stúdiószínpadán
  Tetszett, ahogyan a fiatal közönséget  megcélozták. A gyerekek érdeklődve hallgatták az évad rendezőinek ismertetését és  lelkesen vettek részt a vetélkedőben. Sétálva köztük jó volt hallani, ahogyan vitatkoztak egy-egy kérdésen és izgultak a jó eredményért, amit azonban  most még nem tudhattak meg, mert van egy e-mailben elküldendő feladat is, színes, érdekes beszámoló a nyílt napon látottakról...
   Az esti előadás... Műfaja: prózamusical... Közben folyton motoszkált bennem két gondolat. Az egyiket nem én fogalmaztam meg, Ötvös András mondta nekem, aki ebben a darabban nem szerepel, nézőként találkozott vele ő is: olyan, mint egy cseh film. Nagyon találó! Valóban a nevezetes cseh újhullám filmjeként is elképzelhető lenne! A másik: hiába láttam már többedszer - hiszen az elmúlt évad bemutatója volt -,  most is szinte újdonságként hatott az, hogy mennyi finom humor és mennyi báj van benne...  

* A kvízjáték egyik feladata volt írni az élményekről. A kisnánai gyerekek például ezt írták:

Egy külön világ

  Csodavilágban jártunk a Magyar Dráma Napján. Lelkes kis csapatunk ellátogatott a Gárdonyi Géza Színház nyílt napjára, ahol egy versenyen vettünk részt.
   A vetélkedő előtt körbevezettek bennünket a kulisszák mögött, hogy megismerjük a színház minden egyes zegét - zugát. A legkülönlegesebb élményünk a zenei árok volt. Nagyon tetszett, hogy olyan parányi helyen mekkora az ott dolgozó emberek közötti összetartás és a csapatmunka szelleme. Idáig mit sem sejthettünk abból, hogy egyetlen halvány lámpafény világítja meg a karmester arcát és 25 zenész „vakon játszik” az ő utasítására.
  Mókásnak és izgalmasnak tartottuk, hogy kis hangyák módjára mozogtunk a színház „járataiban”. Ily módon pincétől a padlásig bejárhattunk (majdnem) mindent.
 Ezután visszatértünk a saját (nézői) oldalunkra, ahol jó szokásunk szerint beültünk az első sorba, bár tudjuk, hogy a rendezői közép jobb lett volna. Színházi rendezőkkel most találkoztunk először, és kellemesen csalódtunk bennük, mert számunkra is érthetően, többnyire humoros lazasággal mutatták be a készülő darabokat. Sok érdekes dolgot tudtunk meg a beszélgetés során, de arra még nem kaptunk választ, hogy a rendezők hogyan élik meg egy-egy darab elkészítését. Belopta magát a szívünkbe Barta Dóra és Zsótér Sándor. Mindenképpen meg fogjuk nézni az Állatmesék és A selyemcipő című előadást.
  Idáig csak a színészeket láttuk, akik előadták a bepróbált darabot. Mostantól minden előadásnál eszünkbe fog jutni, hogy a taps nem csak nekik szól, hanem az ügyelőnek, a világosítónak, hangosítónak, zenészeknek, dramaturgnak, színpadmunkásoknak, és azoknak, aki megtervezik és elkészítik a jelmezeket, díszleteket, segítik a rendező és a színészek munkáját (rendezőasszisztens, súgó). Számunkra ők a háttér hősei.
  Ez a csodadélután nekünk nem verseny, hanem szórakozás és játék volt. Köszönjük!

…és a vágyunk:
„Ide nekem az oroszlánt is!”

A Kisnánai Általános Iskola és Napközi Otthonos Óvoda képviseletében: Schmálik Gabriella, Vitéz Dalma, Safranka Alexandra, Molnár Anna
 

Szeptember 15., szerda

   A csehországi Plzeň városában 18. alkalommal rendeznek Nemzetközi Színházi Fesztivált. A Gárdonyi Géza Színház szeptember 17-én este Shakespeare Velencei kalmár (cseh címe: Kupec Benátský) című darabjával vendégszerepel a Josef Kajetán Tyl Színházban, Zsótér Sándor rendezésében. Az előadás társulata holnap reggel indul Plzeňbe. A fesztivál műsorfüzete az egri színházról:
  

 

Szeptember 16., csütörtök

Pihenőkön útközben - Ötvös András és Bányai Miklós, Balogh András és Lázár Rita rendezőasszisztens. A vacsorát esti séta követte a városban. ete

Szeptember 18., szombat

Sajnos nem túl hízelgő értékelést találtam az előadásról, a Divadelní Noviny (Színházi Hírek) című folyóirat - nagyjából mint a mi Színház című lapunk - internetes kiadásában... A teljesség kedvéért azért azt tegyük hozzá, hogy az itthoni Stúdió terébe tervezett produkció nyilván szükségszerűen másképp hatott a nagyszínházban, akkor is, ha a 150 fő néző is a színpadon ült...

Szeptember 22., szerda -  Az alábbi hír ma jelent meg a szinhaz.hu-n:

"Egri siker Plzenben
Zsótér rendezése vihart kavart
A velencei kalmár nagy sikerrel vendégszerepelt a csehországi Plzenben, a 18. Nemzetközi Színházi Fesztiválon, az egri Gárdonyi Géza Színház társulatának markáns, átütő előadásában 2010. szeptember 17-én.Az előválogatást szakmai zsűri végzi minden évben, így többek között a szlovák Roman Polák, a cseh Jiří Pokorny és Jan Mikuláąek, és a lett Alvis Hermanis mellett Zsótér Sándor rendezése is meghívást kapott a rangos nemzetközi programba. A produkció heves vitát váltott ki a szakmai beszélgetésen: felvetették, hogy működik-e és miként működik A velencei kalmár lakótelepi környezetben, méltatták az előadás dramaturgi-rendezői sűrítését, és hogy az antiszemitizmus szomorúan aktuális problémáját a maga kegyetlenségében, megoldhatatlanságában ragadja meg.

Forrás: ITI Magyar Központ

* Bányai Miklós fotói a vendégjátékről a Galéria menüpontban!   

„A pénztelenség nem befolyásolhatja a színvonalat!” – mondotta Csizmadia Tibor direktor az augusztus 24-i évadnyitón, de ez a mondat sajnos nem a javuló helyzet ígéretét rejti, hanem a tényt, hogy a tavalyinál rosszabb pénzügyi feltételek mellett kezdi az évadot a Színház. Ez az oka annak is, hogy a Nagyszínpadi bemutatók mellett a Stúdióban mindössze egyetlen előadást tervezhetnek.
Nagyszínpad
Claudel: Selyemcipő - spanyol történet (bemutató október 8.), Csiky Gergely: Prolik (Ingyenélők) - tragikomédia, Huszka Jenő – Martos Ferenc: Gül baba - daljáték, W.A. Mozart: Requiem (nOZONe) - táncjáték, Bulgakov: A  Mester és Margarita – színmű, a Csörgess meg! című mobilrevü folytatása: a Hivatal-színház, gyerekeknek La Fontaine: Állatmesék című táncjátéka és Andersen – Jevgenyij Svarc: A hókirálynő című mesejátéka.
Stúdió
Folytatják a napi újságcikkek alapján bemutatott Hírlap Színházat és Kertész Lilly – Fábry Péter: Látogatók (Kertész Lilly: Mindent felfaltak a lángok című önéletírása alapján) – dráma.
   Játéköröm és gondolatgazdagság, valamint változatosság voltak a szempontok az évad műsorának összeállításánál.
  Folytatódik az ország- sőt világjárás, a Vidor Fesztiválra (Nyíregyháza) megy a Csörgess meg, a Thália Színházban is bemutatják a Mayát, Csehországba, Brno-ba viszik a Velencei kalmárt, Lengyelországba az Alkoholistákat.
   Személyi változásokról szólva, a Vígszínházba szerződött Mészáros Máté és megvált a társulattól Túri Lajos táncművész – az ő helyére Darabont Áron érkezik a Győri Táncművészeti Főiskoláról. Csizmadia Tibor megbízatása az évad végével lejár, de a pályázat kiírásával megvárják az önkormányzati választásokat.
   (Noha az ő neve valamilyen okból nem hangzott el,  Bányai Miklós is megvált a társulattól...)

* Kapcsolódó írás: Bányai Miklós fotói és üzenete a közönségnek Napló rovat, 2010.09.22.