December volt még, amikor felmerült egy interjú gondolata Szegvári Menyhérttel, akinek rendezéseit mindig is szerettem. Hogyan is sejthettem volna, hogy mire sikerül megfelelő időpontot találni és a beszélgetés létre is jön az évad végén, utolsó munkájára készül a Gárdonyi Géza Színházban... Így  most arra kértem, tekintsen vissza az itt eltöltött időre. A kérdéseket kihagyva, csak az ő gondolatait adom közre.

   - 18 év, körülbelül az az idő, amit itt, Egerben eltöltöttem. Amikor idejöttem, volt egy nagyon erős társulat. Úgy alakult, anélkül, hogy megbeszéltük volna, hogy majd’ minden évben Gali László - az akkori direktor – rendezte a Shakespeare darabokat, a klasszikusokat, mások másféléket, és én – nagy örömömre – a két világháború közötti magyar drámairodalmat. Olyan zseniális szerzőket, mint Remenyik Zsigmond, Szép Ernő, Bródy Sándor, Szomory Dezső, aztán később Molnár Ferencet is, azt a részét a magyar drámairodalomnak, amelyet nagyon szeretek. És persze mai magyar darabokat is.
   Eleve úgy kezdődött, hogy Gali egy akkor még fiatal magyar szerző darabjára kért föl. Sultz Sándor: És a hősök hazatérnek. Ez a darab a rendszerváltás problémáiról szólt. Bátor volt Gali, mert a nagyszínpadra tűzte ki, annak ellenére, hogy mai szerző darabját főleg stúdióban „illik” bemutatni, mert nem biztos, hogy „dől rá a néző”, mégis bejött. Emlékeim szerint nagyon szerették a nézők. Abban az időben „családias” hangulat volt itt a színházban. Az igazgatót papának szólította mindenki és mindent meg lehetett vele beszélni…
   A következő igazgatóval, Beke Sándorral még Komárnoban, Szlovákiában ismerkedtem meg, ahol egy Márai darabot csináltam az általa igazgatott színházban. Amikor idekerült, magához hívatott, kérdezte, számíthat-e rám. Az ő ideje alatt történt a színház felújítása. Ez azért volt érdekes, mert olyan helyzetbe kerültünk, hogy a város különböző kulturális intézményeiben „vendégeskedtünk” egy ideig. Én nagyon jó szívvel gondolok az akkori Művészetek Háza-beli (akkor még Ifjúsági Ház) Piaf előadásra, ahol sikerült „bejátszanunk” azt a különleges teret, az aulát.
  Csizmadia Tibort is ismertem korábbról, a Budapesti Kamaraszínházból, ahol főrendező volt, amikor többször ott dolgoztam. Kinevezése előtt ő is megkérdezte, számíthat-e rám, tanácsaimra szüksége lenne… Ebből később nem lett igazi párbeszéd, de ennek nem volt semmi komoly oka, csak a napi ügymenetben tudtuk a dolgunkat, nekem ezt, neki azt kellett csinálnia, nem nagyon folytunk bele egymás munkájába. Igazgatói korszaka legelején tett egy - talán nem kellően átgondolt - nyilatkozatot arról, hogy majd ő hoz ide jó színészeket, mert akik itt vannak, azokkal nincs megelégedve. Ez hiba volt, még ha nem is egészen úgy gondolta, ahogyan elhangzott… Egy színház egyébként valóban nem működhet jó színészek nélkül. Teljesen mindegy, honnan hozzuk őket, és hogy „keverjük ki” a társulatot, de az nagyon fontos, hogy mindenki megtalálja a helyét. Ez nem teljesen sikerült itt.
   Amikor Pécsre szerződtem és kineveztek főrendezőnek, én is vittem rögtön majdnem egy teljes osztályt, Kulka Jánossal, Balikó Tamással, Sipos Lászlóval és sorolhatnám, és ott is volt rivalizálás a „régiek” és „újak” között, de rövid idő alatt „összesimultak” és senkiben nem volt se sérelem, se hiányérzet. Majdnem ilyen fontos a rendezői kar. Én amióta ebben a színházban vagyok, azt éreztem, jó, hogy az egyik rendező ilyen, a másik olyan, a harmadik megint egészen más. Nyilván mindegyik azt csinálja és úgy, ahogy ő gondolkodik a színházról, a művészetről, az életről…
   Nekem ne szabjanak - tőlem idegen - irányt, mert én úgy nem tudok dolgozni. Nem tudok más agyával gondolkozni. Hagyjanak békén a saját gondolataimmal, stílusommal, és ne mondják meg például, hogy milyen legyen a darab utolsó mondata! Tudja azt valaki, hogy amikor Madách odaírta a Tragédia végére, hogy „Ember küzdj és bízva bízzál!”, akkor hogyan gondolta elmondatni ezt a mondatot? Oda van írva, hogyan kell értelmeznie azt az adott színésznek? Nincs. Elárulom, nem egyféle interpretációja van ennek a mondatnak (sem). Ez a gyönyörű a színházban.
   Állandóan kérdéseket kell föltenni, és mai válaszokat adni rájuk. Mindig előre kell menni, és nem visszafordulni, a múltba révedni, „nosztalgiázni”. Eszközeiben, technikájában, módszertanában, pedagógiájában változik, és állandóan megújul a színházművészet – vagy legalábbis így kellene lennie. Tessék csak körülnézni a szomszédos országokban! Hol tart például Romániában, Szerbiában a színházi nyelv?
   Én minden darabban azzal foglalkozom, mit akarhatott a szerző mondani vele, és mi igaz belőle ma is. És azt milyen formában tudom elmondani?   A színház nagyon kényes műfaj, de ha az alkotó szellemnek nincs természetes szabadsága, akkor miért vagyunk? Azért, hogy másoljuk egymás munkáit? Vagy azt, amit már láttunk? Tudomásul kell venni, hogy rendkívül érzékeny húrokon játszunk, a mindennapi közönség húrjain, egymáséin és a darab belső húrjain is. Mindannak, ami őrületnek tűnik kintről, borzasztó egyszerű és világos logikája lehet bentről. Épp ezért nem szeretem a prekoncepcióval beülő kritikust, aki nem teszi föl magának a kérdést, hogy – maradjunk nálam - mondjuk Szegvári miért pont úgy képzelte el ezt vagy azt? Miért ezt vagy azt a megoldást használja? Mert valami okának kell lennie, hacsak nem tartja a nézőt hülyének.
   Ha ezen kezd valaki gondolkodni, akkor lehet, hogy rájön a megoldásra. Például a Gül baba tüllfüggönye azt akarja mondani, hogy el vagy választva attól a világtól, ami a függöny mögött van, mert oda te hiába vágyakozol, soha nem juthatsz el, ugyanis olyan világ nincs, nem létezik. Vagy a háttérben, civilben álló kórus – ami egyfajta irónia. Nyolc fiatalembert a főiskoláról odaállítottunk, és mint egy mai „Kodály-kórus”, szépen beleénekelnek a műbe, sőt kezükben a kotta – természetesen tudják ők anélkül is, de még lapoznak is… Ebben az a „nagy” gondolat, a szellem, hogy ne tegyünk úgy, mintha lenne kórusa a színháznak, ha egyszer nincs. Kórus nélkül viszont a Gül baba előadhatatlan. Ami a színpadon előttük történik, az máshol és más időben zajlik, ők viszont ott állnak a „mában” és nem próbálnak meg statisztálni, amihez nem biztos, hogy értenének… Ennyi „újítást” engedjen meg nekem a világ!
   Vannak „rendezőművészek”, én viszont „csak” rendező vagyok. Ez nagyon fontos distinkció, mert szerintem van mondjuk tíz-tizenöt ember ebben az országban, aki „rendezőművésznek” mondhatja magát, és vagyunk sokan, akik tudjuk a szakmánkat. Ezeket – köztük magamat is - szakembereknek tartom. Igen. Jó, megbízható szakembernek tartom magam. De csak annak. Nem tudtam megújítani a színházi szakmát olyan eredeti gondolatokkal, amilyenekkel az a tíz rendező, akik a „művészet mesterei”. Én csak a szakma mestere vagyok. Amit tudtam, azt megtettem, átadtam.
   A színház – szerintem - nem arról szól, hogy válaszokat adjunk a világ nagy dolgaira, hanem hogy kérdéseket tegyünk föl, hogy mások is elkezdjenek ezeken a kérdéseken gondolkodni. Én többnyire olyan színdarabokat rendeztem, amelyek a szerencsétlenekről, a megalázottakról, a megnyomorítottakról szóltak. Mert őket látom magam körül. Ne vegyem észre?

   A jövő? Itt élek Egerben. Ha a tapasztalataimat akarja valaki használni, megtalál. Rendezni fogok Pesten a Kamaraszínházban, Egerben pedig a Pinceszínházban ezután is dolgozom majd.

* A blog rovataiban is több helyen esik szó Szegvári Menyhért rendezéseiről. Például:

Remenyik Zsigmond: Az atyai ház (1994)
Barta lajos: Szerelem - Pubinkók (1996)
Pam Gems: Piaf (1999)
Kesey-Wassermann: Kakukkfészek (2001)
Gogol: A revizor (2002)

* Hozzászólás az íráshoz: Annyira szimpatikus ahogy gondolkodik. Ahogy rendez. Ahogy kiáll az elveiért. Ahogy ember tud maradni. Ilyen ember(eke)t veszít el Eger? Érthetetlen. Két kézzel kellene kapkodni ilyen rendezőért. Rudas Judit

* 2020-ban, Szegvári Menyhértről írt nekrológjában ennek az interjúnak több részletét is felhasználta a szinhaz.online

 

   Ha azt halljuk alapító tag, automatikusan színészekre gondolunk, pedig velük egy időben már ott voltak a többiek is. Például Drinovszki Lászlóné. Mindenki csak Böbének hívta, mindenki szerette.
   - Tanárom volt Hevesen Póta Albert, aki itt dolgozott amikor még befogadó színház voltunk, ő hívott ide. Azután megalakult az önálló társulat és én maradtam. Tulajdonképpen tehát alapító tag vagyok.
   A színészbüfében kezdtem. Gyönyörű volt... A régi időkben itt tiszta szeretet volt. Igazi csapat, az biztos. Tiszteletben tartották egymást, nem volt olyasféle szakmai féltékenység sem, hogy „te miért kaptad meg azt a szerepet?”, s Gali László igazgató úr is sokat törődött a „gyermekeivel” a fiatalokkal, akiket idehozott. Ők Papának is szólították. Soha nem volt olyan, hogy valamit ne lehetett volna vele megbeszélni.
   A színészek ránk is úgy néztek, mint családtagra, aranyosak voltak, volt, aki mindig a pótanyjának hívott. Nem kellett attól sem félnünk, hogy becsapnak. Premierek után nagy „bulik” voltak, sütöttünk-főztünk. Nagyon kedveltem például Megyeri Zolit, Román Jutkát, Pasqualetti Ilonát, Sivók Irént - Faragó András is itt kezdett minálunk… Szatmári Gyurinak sok hódolója volt. Nagyon szerették a játékát és egyébként is népszerű volt, intelligens, finom, nem pejoratív értelemben bohém egyéniség.
   Még lakodalom is volt a színházban, a kellékesé, ott voltak a színészek is…
   Amikor a férjem megbetegedett ott kellett hagynom a büfét és nézőtéri dolgozó lettem. Jászberényből, Ózdról, távoli helyekről is voltak bérletesek, érkeztek alkalmi nézők. Volt olyan előadás, ahol 40 pótszék volt bent. Szerettem, amikor gyermekek jöttek. Az igazgató úr mindig azt mondta, ha beteg lett egy gyerek és külön eljött később, olyan meg ne történjen, hogy ne ülhessen be.
   Ma már nem dolgozom, de van bérletem. Nem szakadtam el a színházamtól.


Az egyik előadásra szóló személyesen nekem szóló meghívó.
"Körmölte: Megyeri"

   Természetesen nem a művészi tehetség és teljesítmény (melyeket elismer és tisztel) lenézését jelenti a címben idézett önmeghatározó mondat, hanem azt, amit érez mindenki, aki ismeri, aki együtt dolgozik vele. Azt, hogy  Nagy Zoltán közvetlen, szerény, szerethető barát, kolléga.

   1993-ban került Egerbe. Itt volt már stúdiós Bácsatyai Gergely, akivel együtt jártak gimnáziumba, így aztán elég sokat megfordult a színházban. „Zenés darabokat nézve, közben láttam fentről a zenekart, Marik Erzsébetet, vagy Csala Benedeket, ahogy vezényelnek, és arra gondoltam, ha én is köztük lehetnék…  Majd hogy, hogy nem, Gergő révén is, meg Kátai László tanár úr segítésével megismerkedtem Szegvári Menyhért rendezővel - de közben már voltak szerepléseim a kórusban a színpadon, a basszus szólamban - rendkívül jó buli volt -, és egyszer csak benne találtam magam a Bolha a fülben produkcióban. Előadás előtt az előcsarnokban zongoráztam.” („A szünetekben  pikáns kuplék a színház előcsarnokában. De az első felvonás előtt még csak egy zongora. Emelvény, kis asztalkák, hangulatlámpa s a zene – Nagy Zoltán játszik. Menjenek kicsit korábban és hallgassák őt…!” - írtam akkoriban.)
   Csinált kísérőzenéket, jött az Emil és a detektívek, a Piaf… Nem volt megállás. A Piaf előadásain külön felejthetetlen élmény volt hallgatni, de  nézni is, ahogyan a zongorán játszott. Másoknak is feltűnt ez, s most is, miközben leírom a mondatot, látom magam előtt 10 év távlatából is. 
   Elkerült a Zeneakadémiára, karmester szakra és miután elvégezte, megkérdezték, nem akar-e vezényelni. „Szabódtam eleinte egy kicsit, de régóta dédelgetett álmom volt ez. (Elnézem sokszor Szabó Sipos Máté kezét – nem létezik, hogy valaki így tud vezényelni - és olyan alázattal, hozzáértéssel, olyan fantasztikusan működik – nem véletlenül az Operaház karigazgatója már.)”
   Volt pár előadás, amelyet nem szeretett annyira, de sok olyan is, amire büszke, boldog volt, hogy csinálhatta, mint például az Anna Karenina - Kocsák Tibor barátságát is ennek köszönheti -, az Oliver, a Luxemburg grófja, a Vértestvérek, az Anconai szerelmesek.
   Ma sajnos kevesebb lehetőség nyílik rá, de most a Gül baba című daljátékban (bemutató: január 28.) szerencsére ismét lesz élő zenekar. „Az előre felvett zene földhöz köt, nem tudnak a színpadon elemelkedni, irtja a katarzist…”
  

* Kapcsolódó írás: Agria Voces - presszó musical

  A színház nagyon érdekes műfaj – mi szócsövei vagyunk valaminek.
  A dramaturg az esetek 80-90 százalékában már megírt szöveggel foglalkozik. Felvetődik a kérdés, mit, miért kell még azzal foglalkoznia. Ez egyrészt technikai dolog. Ha – mondjuk - egy 5 felvonásos Shakespeare darabra gondolunk, talán a Hamletre - ami körülbelül 200 oldal - ha az első betűtől az utolsóig eljátszanánk (bár ilyen is van), akkor az egy hosszú-hosszú előadás lenne. Tehát a 2-3 órás színházi együttléthez kell valahogyan igazítani. Ezért „húz” az ember. Nyilván nem ránézésre, a hasára csapva szed ki oldalakat, ennél ez komolyabb dolog és mindig függ az aktuális helyzettől. A példánál maradva, valószínűsíthetően több ezerszer előadták már a Hamletet a színháztörténetben, és nagyon valószínű, hogy nem volt két ugyanolyan előadás. Ez azért van, mert a színház alkalmazott művészet, valaki adott nekünk egy már kész történetet, de a színház művészete nem lenne élő, ha nem arról szólna, hogy az alkotók, rendezők, színészek, dramaturg - és sorolhatnánk még a közreműködőket, elmondják véleményüket a világról. Az az érdekessége és izgalma a dolognak, hogy míg egy festő, egy zeneszerző, egy költő egyedül van és a semmiből saját maga teremt, addig a színház valakinek a történetéből teszi ezt. Nem lehet a dramaturg munkáját elmagyarázni a színház egésze nélkül és a színház lényegének körüljárására tett kísérlet nélkül. Kell, hogy az alkotócsapat rendelkezzen valamilyen vízióval az adott történetről – a mondanivaló, üzenet, koncepció kifejezéseket szokták használni erre a vízióra. Tudni kell, mit, miért és hogyan akarunk elmesélni, s ehhez – noha nagyon furcsán hangzik - ürügy az a Shakespeare darab vagy bármi más. Nyilván nagy alázattal fordul az ember az alapanyaghoz, de mindig megpróbálja beletenni a saját művészi egyéniségét…

Mi a személyes munkamódszered?

   Én általában leülök a rendezővel az olvasópróba előtt jó esetben egy évvel, minimum fél évvel, rosszabb esetben sajnos csak egy-két hónappal és elbeszélgetünk arról, mit akarunk mondani ezzel az előadással, miért fontos nekünk, mit jelent nekünk. Én azt szeretem, ha az alkotó ezt egy mondatban meg tudja fogalmazni. S ha megvan ez a koncepció, akkor a dramaturg ahhoz képest kezd el dolgozni. Azokat a szálakat erősíti, amelyek alátámasztják ezt a gondolatmenetet. Emellett nyilván tudnom kell, milyen a társulat összetétele, ki milyen karaktert képes eljátszani és hogyan. Lehet, hogy az eredeti szöveget kicsit meg kell „gyúrni”, s ebbe sok minden belefér. Akár beleírni is lehet, hozzátenni, rövidíteni, átpakolni jeleneteket, ha a logika úgy kívánja meg - óvatosan. Az említett technikai okon túl tényleg az alkotó szabadság jogán…

Csakhogy a nézők egy jó része nem érti, vagy furcsállva fogadja ezeket a beavatkozásokat.

   Ez nagyon fontos kérdés, mert valóban így van, pedig a színházi világban ez természetes. Két-három éve játszottuk Háy János A Pityu bácsi fia című darabját. Eljött a szerző és azt mondta: én ezt megírtam, azt tesztek vele, amit akartok. Én a próbákról eltűnök, mert tudom, hogy csak korlátoználak, megbilincselnélek, rossz irányba befolyásolnálak titeket, egyfolytában azt figyelnétek, ha itt ülne a szerző, hogy most ez vajon tetszik-e.
   A laikus nem tudja, hogyan zajlik egy próbafolyamat. Elkezdjük mondani, tanulni, próbálni a szöveget s közben derül ki, hogy az író által megírt mondat a mi szereposztásunkban, az adott színésznek nem áll jól… egyszerűen nem illik a karakteréhez. Vagy a próbán kiderül, hogy bizonyos szövegrészeket nem tudunk igazán jól megfejteni, s ki kell hagynunk, mert nem tudunk vele mit kezdeni. Ha egy regényt olvasunk, ott minden le van írva, a helyszín, a környezet, a szereplők külseje, gondolataik, lelki rezdüléseik – mindez a színházi szövegben nincs, csak az van leírva, ami elhangzik. A próbafolyamat szól arról, hogy mit érthetett ezalatt a szerző, mit gondolhat a karakter és a mi előadásunkban mit fog gondolni. Az adott mondatot mérgesen mondja vagy ironikusan vagy viccként. Ez a színház furcsasága - hogyan lehet hűnek maradni egy drámaíróhoz, amikor nem tudjuk mit gondolt. Sejthetjük, mindenkinek van elképzelése és nyilván egy híres, ismert darab esetében – utalva ismét példaként a Hamletre – a nézőnek van egy prekoncepciója, azt várja vissza. Vagy látta, mondjuk Kenneth Branagh kosztümös, reneszánsz feldolgozását és ismét azt várja… Éppen Shakespeare az egyik olyan szerző, akinél gyakran kikéri magának a néző, hogy „nem az igazit játszottuk.” „Miért öltönyben, aktatáskával rohangáltak a szereplők?” Nekünk pedig, a saját színházi szempontunkból ezt a kérdést nagyon nehéz érteni, mert mi az, hogy igazi Shakespeare? Ő egyrészt a párbeszéd mondatait írta le, de hogy azok milyen karakterek, milyen miliőben élnek, azt részben mi találjuk ki. Másrészt Shakespeare, amikor rendezett, a saját korának embereiként képzelte el Antoniust és Kleopátrát is – tehát amikor mi kortárs környezetbe rakjuk egy darabját, tulajdonképpen gondolatilag hűek vagyunk hozzá. A színház, mint élő művészet, valahol mindig a saját korához és koráról kell szóljon. Ha Shakespeare élne, akkor - mivelhogy színházi ember volt, rendezett is -, ő is egyetértene ezzel. Csak hát ezt tényleg nem tudja minden néző, ezért jó, hogyha időnként megpróbáljuk belecsöpögtetni a köztudatba. A színház interpretáció, van egy váz, amelyet mi töltünk meg tartalommal, szuverén alkotókként, és munkánk értelme éppen ez.
   Én ott vagyok az első olvasópróbán, majd egy darabig nem, s csak hetente egyszer megyek be. Aki naponta 2x4 órában dolgozik a darabon, egy idő után már nem látja magát kívülről. A dramaturg erre is jó – ha a rendező partner ebben –, hogy néha friss szemmel ránézzen, s lássa, jó irányba megy-e a dolog, vagy sem. Szokták mondani, hogy a dramaturg a rendező barátja. Nagyon szeretem ezt a meghatározást. Én találtam Egerben egy embert, Szegvári Menyhértet, aki tényleg a barátom. Fantasztikusan jó munkakapcsolatban tudunk dolgozni, rengeteget tanultam tőle, mondhatom, hogy a szakma nagyon nagy részét – s egymás gondolatait is kitaláljuk.
   Az Iván, a rettentő című Bulgakov darabot néhány éve játszottuk, ezt is ő rendezte. Ebben 30-40 százalék az én szövegem volt. Nem azért, mert Bulgakov rossz szerző, hanem mert Elbert János maga idejében zseniális fordítása már 30 éves volt és közben a nyelv - mai felgyorsult világunkban különösen – változik, szavak használódnak el, mást jelentenek kifejezések, kicsit át kellett másítani például a poénokat, amelyek ma már csikorogtak. Szerencsére végig azt éreztem, hogy hű maradok Bulgakovhoz. Nagyon érdekes alkotófolyamat, amikor így beleír az ember. Ezen egy nyáron keresztül dolgoztam, és fokozatosan adta meg magát a szöveg.  Először nehezen találtam a fogódzókat, de miután egyre többet beszélgettem a rendezővel és egyre tisztább lett, mit akarunk elmesélni, tisztultak a helyzetek, a karakterek, már szereposztás is volt, lehetett azon is gondolkodni, melyik színész szájából hogyan fog hangzani az a mondat, lehetett külön nyelvezetet keresni neki, külön stílust, szavakat. Beindult. Azt éreztem három hónapon keresztül – és ez nagyon nagy boldogság volt -, hogy Bulgakovval beszélgetek. Elolvastam újra összes hozzáférhető művét. És ahogyan egyre többet tud az ember, egyre jobban látja maga előtt az előadást, egyszerre diktálni kezdenek a figurák. Diktálni kezd Bulgakov. Ott van ő is és néha az ember megkérdezi: „Mihail, most ezt te leírnád, ha még élnél?” Egy idő után az ember kezd „bulgakovul” írni , csak mai változatban… Nagyon furcsa… A Színházi regényben maga is ír erről a folyamatról.
   Ugyanez megtörtént tavaly a Kerti mulatság című Horváth Péter – élő szerző – darabbal. Bulgakov már nem tudott protezsálni, de ő tudott volna. Saját regényéből írta színpadra. Itt is – mint általában - Szegvári Menyhérttel dolgoztam. Nagyon tetszett nekünk a darab, de kicsit kaotikusnak éreztük. Elővettük a regényt és úgy láttuk, sok nagyon jó rész van, amit nem tett át. Elkezdtük párbeszédesítve visszapakolni, sőt már komplett jeleneteket írtunk bele. Itt meg a darab Béres úr nevű szereplője kezdett el beszélgetni velem, valami hiányzott s kívánta az új jeleneteket. (Ez is elérte a 40 százalékot - ki is írtuk mindkét esetben, hogy Jónás Péter egri változata.) Munka közben el sem mertük küldeni a szerzőnek, csak a vége felé, óvatos megjegyzéssel arról, hogy kicsit belepiszkáltunk. Az első reakciója az volt, hogy kér két hét gondolkodási időt, majd megjött a válasz, hogy mehet, Először nem ismert rá a saját szövegére és dühöngött, de lehiggadva rájött, hogy hű maradtunk hozzá. Mert ő igazi is színházi ember!
   A szöveg szintjén tehát így működik közre a dramaturg. (Persze az említett két példa extrém eset volt, ennyire mélyen nem kell minden darabba belenyúlni – olyan is van, hogy olyan tökéletes az eredeti, hogy egy betűt sem tudunk kihúzni belőle.) Másik feladata a rengeteg olvasás és választás a szövegekből, hogy egyáltalán mit játsszunk.

Nem a Gárdonyi Géza Színház volt az első állomásod a színházi pályán…

   Érdekes vargabetűkkel kerültem ide. Németországban kezdődött.
   Mindig is érdekelt ez a világ, pici koromtól mindig benne voltam valamilyen amatőr színjátszó csoportban, Évekig jártam egy hatvani olvasótáborba, amelyet Kocsis István volt könyvtárigazgató – második édesapám – vezetett, ahol az erdőszéli pajtában mindig előadtunk egy-egy színdarabot. Debrecenben, az egyetem alatt is játszottam két csoportban is, majd  egyszer elkísértem akkori barátnőmet egy harmadikba, ahol ő színészkedett. Egy háromszemélyes darabot játszottak, azzal a naivitással, hogy ők magukat rendezik. Én meg, amíg vártam rá, egyre többet szóltam hozzá, mondogattam valamit, míg egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy én vagyok a rendező. (A színészek szokták mondani, hogy az lett a rendező – valamikor a 19. században, hiszen addig nem volt –, aki rossz színész volt, ezért leküldték a színpadról és onnan elkezdett belebeszélni.)
   Magyar-angol szakon végeztem, majd egy év után a szerelem kivitt Németországba. A feleségem kettős állampolgár. A 90-es évek közepén voltunk, nem fogadták el ott a diplomámat, s valamiből élnünk kellett, voltam én minden, mosogatótól pincéren és mozi takarítón keresztül postásig. Mígnem egy nap feltettem magamnak a kérdést, mit csinálok - gondolkodó, értelmiségi ember létemre… Huszonhét évesen újragondoltam az életemet. Mi érdekel, mit szeretek? Eszembe jutott a színház és 3-4 hónapot rászánva felkészültem felvételire rendező-szakra. Jelentkeztem Frankfurtba és Bécsbe. És mindkét helyen ugyanaz történt velem! Odakint nem úgy van, mint Budapesten, hogy a különböző rostavizsgák között eltelnek hónapok, hanem egy hét alatt lezavarnak mindent. Az első fordulóban Frankfurtban be kellett küldeni egy darab-elemzést és egy rendezői koncepciót. Ezt megtették 3000-en, gyakorlati felvételire behívtak 800-at és hét napon keresztül naponta hazaküldtek valamennyit, míg maradtunk hárman. Kettőt vettek fel és én voltam a harmadik. Bécsben az utolsó napra öt maradt – négyet vettek fel és én voltam az ötödik. Mind a két helyen azt mondták, hogy felvehetnének, csak az a baj hogy túl kész vagyok (nem formálhatnak úgy a maguk képére, ahogyan akarnak, mert nagyon is konkrét elképzeléseim vannak már a színházról) és túl öreg – bár azt is mondták, hogy nekem egyből színházhoz kellene már mennem, ott lenne a helyem. 27 évesen nem szívesen hallja az ember, hogy öreg és egy kicsit úgy éreztem, kettétört az életem. A felségemnek – aki nagyon okos asszony – köszönhetem, hogy mégiscsak bekerültem a színházi világba. Azt mondta, menjek vissza és kérjem írásba a két dékántól a véleményüket. Meg is kaptam - tehát kezemben volt két ajánlás a két egyetem vezetőjétől. Írtam több színháznak és Bonnból jött egy pozitív válasz. Először csak bejártam próbákra – fizetést sem kaptam -, majd rendezőasszisztens lettem, Heilbronnban, később Münchenben (ott játszottam is)… Mindez jó iskola volt. A három németországi színházban azonban mindenhol úgy alakult, hogy valami váltás történt a színház élén s én kikerültem onnan. Még egy évet töltöttem kint, nem volt már színházi munkám, a felségem kisbabát várt, kínzott a honvágy - és ekkor az édesapám, Jónás Zoltán, egy beszélgetésben megemlítette itthon Csizmadia Tibor igazgató úrnak, hogy van egy fia, aki ilyen helyzetben van, s szerencsém volt – csörgött egyszer csak a telefonom, az igazgató úr volt és megkérdezte, lenne-e kedvem dramaturgnak lenni Egerben. Volt…
   Hogy dramaturg vagyok, az tulajdonképpen tehát véletlen. Ilyen állás volt. De a jó színházi embernek nem egy dologhoz kell értenie. Én tudok világítani, ha turnéra megyünk megfogom a díszletet és pakolom, tisztában vagyok a trégerekkel (* díszlettartók), az egész színpadi gépezettel, díszletet is tudok kitalálni (ha megtervezni nem is, mert nem vagyok díszlettervező, de el tudom mondani, mit szeretnék…), tudok rendezni, értek a szöveghez (privát írok is), olvasott vagyok, hiszen magyar tanár az első diplomám és egyébként is rengeteget olvasok…
   A jó színházi ember szerintem komplexen ért a színházhoz.
 

  Rábl Róbert már színpadra szólította a kezdőkép szereplőit. A monitor segítségével vet még egy pillantást az előtérre. Nem érkezik már közönség. Hamarosan megnyom egy gombot, felgördül a függöny, indul az előadás... Munkája persze ma este is előbb kezdődött. Sokfelé kell figyelnie. Azt mondja, olyan ez, mint egy nagy pókháló közepén lenni, ahol a háló minden rezdülését lehet és kell is érezni. De azt is mondhatnánk, úgy kapcsolódik és van itt egymásra utalva minden, mint egy precíz óramű fogaskerekei. Nem véletlenül kívánkozik ez a másik hasonlat, hiszen órásmester volt huszonöt évig. Az a  tanult szakmája, annak ellenére, hogy szülei hivatása a színház felé orientálhatta volna. Édesapja a régi Nemzeti Színház főügyelôje volt, édesanyja a Madách Színház súgója. Sokat forgott tehát már gyermekként is a színház világában, mégsem gondolt arra, hogy édesapja nyomába lépjen. Ifjúkorában statisztált is, Rátonyi Róberttel, Rozsos Istvánnal, Kovács Károllyal egy színpadon. Mégis órásnak ment, s tulajdonképpen csak gazdasági kényszer ,,segítette” az új választáshoz. Egerben akkoriban épp ügyelőt kerestek a Gali László-szervezte társulathoz. A feladat nem volt ismeretlen számára, úgy döntött, megpróbálja. Barócsi Diana, Ludányi Andrea és ő- hárman vanak. Felelôsek a próbák, az elôadások fegyelméért, természetesen nem a művészi, hanem a technikai oldalért. A balesetek elkerüléséért, a váratlan helyzetek lehetőleg zökkenő- és feltűnésmentes megoldásáért. Azt gondolhatnánk, az ügyelő nem túl népszerű ember, hiszen - épp a felelősség miatt - a szigor képviselôje. Kétféle jellem létezik ezen a poszton, aki a katonai drillt alkalmazza és - ahogyan őt itt nevezik - a nagy olajozó. Az alárendeltségi viszonyok szorítását emberi hanggal oldja. Számít munkatársaira, bízik bennük és meggyőződéssel állítja: itt a legjobbak dolgoznak. ,,Azért van jó dolgom, mert profi kollégákkal dolgozhatom együtt, akik valamennyien magas fokon végzik feladatukat”. Napi munkájához tartozik figyelemmel kísérni, megérkezett-e az előadás minden szereplője, megfelelő időben szólítani őket a színpadra, ,,levezényelni a változások szabatos lebonyolítását”, állandó kapcsolatot tartva a színpadmesterrel, műszakkal, nézőtéri ügyelővel. Segíti munkáját az ügyelőpult. Mikrofon, kapcsolók, képernyő, amelyen négy kamera képét tudja váltani. Kettő a földszinti, illetve emeleti előteret, egy a teljes színpadot a nézőtér felől, egy pedig ugyanazt felülnézetből mutatja. Utóbbi kettô segítségével láthatja azt is, amit pultja mellől - ami az egri színházban a jobb oldali kulisszák között helyezkedik el - nem. A felújított színházban új ez a pult is. Egyszerűbb a réginél, kezelése könnyebb, de továbbra sem mindenható. A személyes kapcsolat nélkülönözhetetlen egy-egy váratlan helyzet során. Például amikor minden gondos előkészület ellenére sincs ott a színpadon álló színésznél az a gyűrű, amelynek mérgét mindjárt magához kellene vennie, vagy ha egy pisztoly nem akar elsülni. Pillanatok alatt kell ilyenkor megoldást találnia, s hamar megugrik bizony a vérnyomás. A mai ügyelőpultok azért már nem hasonlíthatóak a régiekhez. Édesapja még olyannal dolgozott, amellyel csak csengőjelet tudott adni az öltözőkbe. Máig él azokból az időkből az ,,első csengetés” kifejezés... Akkor jó, ha a közönség nem is tudja, bogy van ügyelő - vallja. Mégis ismerősnek tűnhet. Rövidebb szerepekben a színpadon is előfordul. Nem a személyes ambíció okán, inkább azért, hogy a színháznak ne kelljen arra a néhány mondatra egy külön színészt felkérnie. Igazán otthon a pultjánál érzi magát. Nyugalma, embersége mindenkinek biztonságérzetet ad. Szeretik a színházban, bárkivel beszélgettem, mindenkitől így hallottam.
 

  Hogyan lett színházi súgó? Nincs semmi különös a történetben. Felajánlották neki a lehetőséget, s ő megpróbálta. Addig csak a középiskolában találkozott a súgással, de neki nem lehetett súgni, mert ha valamit nem tudott, annyira zavarban volt, hogy úgysem értette  volna. Idegenek, ha meghallják, mivel foglalkozik, nagyon érdekesnek találják. Valóban az?
  - Amikor a színházhoz kerültem, azonnal bedobtak a mélyvizbe. A Svejkben dolgoztam elsőként. Zenés darabot súgni a legnehezebb dolog. Azt mondták, ha kibírom, akkor maradok. Maradtam. Ketten vagyunk Horváth Evával. Darabonként váltjuk egymast, igy ritkán találkozunk, de azért átadunk egymásnak tapasztalatokat.
  - Hogyan kell jól súgni?
  - A próbák alatt szinte végig előbbre keIl járnunk a szövegben, hogy a szinész utănunk tudja mondani. Így "kánonban" beszélni pedig nem könnyű, az ember sokszor belezavarodik. Később már érzem, mikor kell súgni. Előadáson nem nagyon, de ha a színész rámnéz, vagy váratlanul közelebb jön, olyamit csinál, amit más estéken nem úgy szokott, akkor tudom hogy igen. Akár szóval, akár úgy, hogy mozdulatokkal eljátszom, amit mondania kellene. Megeshet, ha ugyan ritkán is, hogy megismétlik ami már elhangzott, vagy ugornak a szövegben, vagy éppen visszamennek, s nekem akkor is azonnal tudnom kell "bekapcsolódni". Ezért én is tudom a szöveget, nem kell szemmel követnem a szövegkönyv minden sorát. Akkor is tudom, ha álmomból felriasztanak. Utólag már kedves eset volt, de akkor folyt rólunk a víz például, amikor az egyik stúdiószínpadi előadáson a színész elfelejtette a szöveget. Rögtön rájöttem erre, amikor leült az ágyra, vizet töltött, ivott, húzta az időt. Ott viszont – mert nem volt annyi hely -  nem lehetett súgni. Illetve, vagy ott ülök kint én is a nézőtéren és akkor mindenki lát és hall engem is, vagy csak a folyosón, a monitoron tudtam követni az előadást. Nem volt mit tenni, kijött,  s megkérdezte: Mit mondok? - "Jégkockák közt ültem a fürdőkádban."  -  Micsoda??  -  Ezt kell mondani! A barátnőm - aki régebben súgó volt és nézte az előadást - sem jött rá szerencsére, hogy mi történt, de ez csak annak volt köszönhető hogy a darabbeli szituációba teljesen természetesen beleillett ez a jelenet.
  - Igazi, klasszikus súgólyukban. a színpad előterének közepén volt már lehetőséged dolgozni?
  - Nem, a mi színházunkban nincs ilyen, oldalról súgunk. De szívesen kipróbálnám.
  -  A nyári produkcióban mindketten súgók színpadon is voltatok. De nem ez az első alkalom egyikőtök esetében sem.
  -  Nekem a Sybill című operett volt az első, ahol a közös éneken, táncon kívül néhány szót is el kellett mondanom. Azt gondoltam, nagyon fogok izgulni, de a próbákon volt a rosszabb. Talán azért, mert közben zavart, hogyan tudok egyszerre szerepelni is és súgni is. Mi lesz ha éppen bent vagyok a színpadon, amikor szükség volna rám? Ezért azokat az oldalakat már a próbák elejére tudtam. ÖrüIök a kis fellépési lehetőségeknek, hiszen régi álmom volt, de azért mindenekelőtt a súgás a fontos számomra. Nagyon szeretem, amit csinálok. 

   - Hogyan került Egerbe egy cseh színházi művész? * Peter Kastner jelenleg a Most-i Városi Színház (Cseh Köztársaság) tagja

   - Poros iparvidéken, Louny-ban születtem, de 16 éves koromtól prágai voltam. Ott jártam grafikai közép- majd színházi főiskolára, a szcenikus osztályba. Néhány évig a Barrandov-i filmgyárban dolgoztam. Érdekes volt, de színházi, tervezési szempontból szegényebb, mint amire én vágytam. Magyar kapcsolataimat (Prágában megismertem néhány magyart) is felhasználva megpróbálkoztam a debreceni Csokonai Színházzal. Jól éreztem ott magam, de miután az akkori igazgató, Gali László elkerült Egerbe, megváltozott a légkör. Két évet újra Csehországban töltöttem, a Teplicei Zenés Színházban, majd Gali László hívott Egerbe.
   - Van-e azóta kapcsolata cseh színházakkal?
  - Nemrég volt egy bemutatóm Most-ban, egy kamaradarab díszletét terveztem, s a következő szezonban talán feladatom lesz a prágai Ábécé Színházban is.
   - Prága meghatározó élmény mindenkinek, aki csak egyszer is eltöltött ott néhány napot…
   - Ott laktam, éltem, dolgoztam. Fiatal voltam és nagyon közel állt hozzám a város. Az Óváros akkor is mindig szép volt, de a kis, elhagyatott utcák szürkébbek, kopottabbak, mégis kedvesek. Kis borozókban megbújva sokszor beszéltünk arról, rendbehozva, felújítva milyen lehetne. Mára sok minden megváltozott. Rengeteg a turista, az íróemberek is kevesebbet járnak talán a régi helyeikre. Tudom, nincs más út, ezek a változások várhatóak voltak. Az én generációm nevében mégis sajnálom, hogy minden kicsit más lett. Persze Prága azért ma is gyönyörű és ma is a szívem egy darabja.
   - Ez érezhető volt a Svejk a hátországban egri díszlete láttán is.
  - Országos hírű előadás volt. Nagyon sajnáltam, amikor már nem játszottuk tovább. Kicsit más volt, mint az eredeti Svejk, már azért is, mert ez zenés előadás volt, de az alapgondolat, a kisember csetlése-botlása a történelem forgatagában megmaradt. Azt akartam, hogy a díszlet legyen egyértelműen Prágában. A Kisoldallal, a háttérben a Vár körvonalaival igyekeztem kifejezni a város hangulatát, költőiségét, s közben lehetőséget adni a helyszínek gyors és folyamatos változtatására is.
  - Visszatérve a beszélgetés kezdő gondolatához arról kérdezem, hogyan érzi ma magát Magyarországon.
  - Mindig is úgy éreztem, hogy – ennek természetesen történelmi okai vannak – a magyarok és csehek közelebb állnak egymáshoz, mint csehek és morvák vagy magyarok és szlovákok. Magyon szimpatikus az, hogy itt sokan ismerik Csehországot, Prágát, kultúránkat és szerzőinket. Cseh részről ez a tudás nem ilyen mély és sajnos az utolsó pár év folyamatai még rontottak is ezen a helyzeten, messzebb kerültünk egymástól. De én azt mondom, ha a nyelvi határt nem tekintjük, az emberek nagyon hasonlítanak. A színház pedig itt, Európának ebben a részében mindenütt egyforma.

    Olyan pici, hogy észrevétle­nül bújna meg a Széchenyi utca üzletei között, ha a  színes fényképek, plakátok fel nem hívnák a figyelmet. Ez a Gárdonyi Géza Színház Szervezőirodája. Néhány négyzetméter, ahol a nagy forgalom, a máshonnan ho­zott idegességgel betérők, az esetleges értetlenkedők elle­nére is csak türelem, kedves­ség, maximális segítőkészség lakozik.
    Hárman vannak, Erdélyi Eszter, Czakó Tünde és Bodor Sarolta. Nem lehet nagyon bonyolult feladat itt dolgozni - gondolhatja a laikus olvasó, de bizony nincs igaza! A bér­letezés megszervezése, a vi­dék járása, a pénzügyi felelősség nagy odafigyelést igényel és fárasztó munka. Az sem semmiség, hogy biz­tos tudatában kell lenniük az egyes emberekkel való bánásmód fortélyainak. Nem mindegy, hogyan jön ki tőlük az érdeklődő, a jegyvásárló, szívesen tér-e majd be újra. Ismerniük kell a műsoron lévő és a tervbe vett következő darabokat, a szerzőt, a mesét, a színpadra állítás érdekességeit, hiszen csak így ajánlhatják meggyőzően. Előítéletekkel is meg kell küzdeniük. Hallottam egy kis történetet egy nézőről, aki csak hosszas rábeszélésükre nézett meg egy darabot  - de azután megköszönte! "Élmény volt számára."
   Esténként láthatják őket a színházban is, felváltva ügyeletesek.
  Gyakran van dolgom velük. Higgyék el, mindig a lehető legtöbbet próbálják tenni azért, hogy a közönség igényeit kielégítsék. Ha ők nemet mondanak valamire, akkor ott már valóban nincs megoldás.

* Ez az írásom eredetileg a Heves Megyei Napban jelent meg.

 

   Képzeljék el, hogy megnézik egy darab második felvoná­sát, másnap a harmadikat, s csak egy következő estén az elsőt, majd ezután kell ma­gukban összerakniuk az egész előadást! Van, akivel ez megesik.
   Előadások előtt, szünetekben láthatnak egy mosolygós szőke hölgyet, aki türelemmmel válaszol a nézők kérdéseire, segít megoldani gondjaikat, vagy épp a színház névadójá­nak szobra mellett állva figye­li, minden rendben van-e az előcsarnokban. Ő Fülöp Edit, a színház né­zőtéri felügyelője. Második évadját tölti itt. Azelőtt csak nézőként volt jelen, de nemcsak a legutóbbi években, hanem még a régi épületben is. Ma is emlékszik akkori előadásokra, művé­szekre, Kanalas Lászlóra, Füzessy Ottóra, Varga Gyulára, a ma is társulati tag Olgyai Magdára. Jól érzi itt magát, mindenkivel jó a kapcsolata. A házi főpróba az az alkalom, amikor viszonylag nyugod­tan, a dolgok szokásos rendje szerint nézheti végig a dara­bot, de ha ez valamilyen ok­ból mégsem sikerül, akkor bekövetkezhet a fent leírt helyzet...
   - Sok tennivalóm van, de az a jó, ha észre sem vesznek, senki sem figyel fel rá, hogy én éppen dolgozom. Akkor biztosan rendben megy min­den. Feladataim közé tartozik a jegyszedők, ruhatárosok irányítása, a műsorfüzetek, színházi folyói­ratok árusítása és elszámolása is hozzám tartozik. Felvilágo­sítást adok az adott előadás­ról, a galériánkban látható ki­állításról, igyekszem válaszol­ni bármilyen színházunkkal kapcsolatos kérdésre. Előadás után pedig addig nem mehe­tek haza, amíg az utolsó néző el nem hagyta az épületet. Közben állandó kapcsolatot tartok az ügyelővel. Ha bármi különleges kérés, váratlan esemény adódik, igyekszünk mindent úgy megoldani, hogy a közönség semmit sem vegyen észre. Önmagában is nagyon érdekes a közönség­gel való találkozás. A gyakori színházlátogató tudja, hogyan kell itt viselkedni, amikor pe­dig bizonytalanságot tapasz­talok, segíteni próbálok.
   Akadnak problémák. Pél­dául, amikor egy társaság egyik fele elkésik és a nálam hagyott jegyük miatt sze­mélyleírás alapján fel kell is­mernem őket. Gyakori, hogy elveszítenek különböző tárgyakat, esernyőtől a fényképezőgépeken át ru­hadarabokig, telefonkártyákig. De izgalmas feladat az is, hogy megtaláljam a megfelelő hangot a különböző emberekkel. Lassan kialakul a rutin, tu­dom, kihez hogyan kell szól­ni. Meg tudom ítélni, hogy ki­nek milyen tipusú előadások jelentenek igazán örömet. Szerencsére van választék, mindenki találhat kedvére va­lót. Ha végiggondolom, nekem is nagyon eltérő jellegű produkciók tetszettek legjob­ban ebben az évadban. Példá­ul a Medikus, a Liliomfi, Szíki Károly és Pápai Erika előadó­estje, a most bemutatott Üvegcipő, na és a József, ami után esténként felállva tapsol a közönség. Eleinte szokatlan volt az időbeosztás, amivel ez a mun­ka jár, de már azt is megszok­tam. Örömmel és lelkesedés­el csinálom. Amikor elérke­zik az évad vége, jó egy kicsit kifújni magam, de hamaro­san hiányozni kezd az épület, a ,,színház-szag” és a közön­ség is, akik nélkül nincs színház. Értük próbálok élni.

* Ez az írásom eredetileg a Heves Megyei Napban jelent meg.
 

  Elmaradt az előadás. Minden erőfeszítés és kötelességtudat ellenére a váratlanul jött betegség győzött. A közönség nagyobb része már értesült a hírről a rádió adásából.  Alig néhányan érkeztek - az alkalomra öltözötten, kényelmesen, hagyva időt az előadás előtti ráhangolódásra is, vagy épp ellenkezőleg, estek be az utolsó pillanatban.
   A kivilágítatlan épületet szürkeségbe burkolta a korán érkező este.  Csak a pénztárfülke ablaka fénylett. Erzsike bekapcsolta az előcsarnokban álló fenyő égőit, de a szokásos fények, zsibongás és várakozó izgalom nélkül ugyanolyan szomorú maradt a színház.  Néhány nap volt csak hátra már az évből, még néhány előadás és itt is elkezdődik egy új periódus - de az évad még éppen csak a derekán jár.  Thália hívei évente kétszer is köszönthetnek egy új időszakot.  Mit hoznak a közelgő hónapok? Langyos fogadtatást vagy zajos sikereket?  Lesz-e elég pénz a legideálisabb feltételek megteremtésére,  aprólékosan  kimunkált díszletekre,  jelmezekre? Maradnak-e el kényszerűen előadások? Jön-e a közönség úgy, mint eddig?
  Délután többen telefonáltak. Jobbulást kívántak a betegnek és sajnálkoztak az elmaradt élmény miatt. A társulat, a színház szeretete csendült ki szavaikból. Erzsikére is várt otthon az ünnepi készülődés megannyi teendője, így mégis könnyebb volt a várakozás az üres épületben. Úgy érezte, ő is részese annak a csodának, amit  színháznak neveznek, s ami  lám, most megértő együttérzést vált ki az emberekből. Valamikor maga is tagja volt egy műkedvelő együttesnek, gimnazista korában itt, ezen a színpadon is szerepelt. Ma a pénztárban találkozik a közönséggel. Ez nem mindig könnyű, de igyekszik mindenkivel megtalálni a legmegfelelőbb hangot. Azzal a két-három nézővel is próbált kedvesnek lenni, akik őt tették felelőssé a meghiúsult estéért. Így lesz ez jövőre is…
   Boldog újévet, Erzsike! Boldog új évet, Thália! 

* Ez az írásom eredetileg a Heves Megyei Napban jelent meg.