gardonyiszinhazblog

   

     

     
Menü
     
search engine by freefind
     

 



Talán csak egyszerű
néző, talán nem. Én az utóbbit gondolom…
Azért, mert 1987 óta - amióta Egernek újra van önálló társulata - minden darabot láttam, többször is - a rekord 24 alkalom. Azért, mert írásaim hetente jelentek meg a Heves Megyei Nap című újság színházi rovatában. Azért, mert 2000 tavaszán egy előadás végén nagy meglepetésemre a színpadra szólítottak a darab szereplői és Örökös Néző címet kaptam tőlük. Természetesen nagyon meghatódtam és büszke vagyok erre. Azért, mert vannak ott barátaim is, de mindenkit tisztelek, akár színpadon van, akár a háttérben dolgozik.
Azért, mert magamat is a színház csodálatos világához és ezen belül erős szállal a Gárdonyi Géza Színházhoz tartozónak érzem. 2010.04.05.  J.F.

     
Hírlevél
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
     
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
     
Napló
Archívum - 2018.

2018.02.13. 20:24

A KELEMEN LÁSZLÓ SZÍNÉSZKÉPZŐ STÚDIÓRÓL

1989-ben az alábbi írás jelent meg a Népújságban:


 A művészutánpótlás biztosítására - Színészképző stúdió Egerben
   Melyik gyerek fejében nem fordul meg, hogy szeretne a világot jelentő deszkákra lépni? A lehetőségek sajnos szűkösek, kevés ifjúkori álom valósul meg. Az egri Gárdonyi Géza Színház 1989 áprilisától hozzájárul ahhoz, hogy több esélye legyen a tehestégeknek, hogy kibontakoztassák képességeiket. Kelemen László nevével fémjelzett színházi stúdiót indítanak, amelybe 18-25 éves, érettségizett fiatalok jelentkezését várják.  Azokat hívják, akik szép énekhanggal, jó tánckészséggel, tiszta hangképzésen alapuló beszédkultúrával rendelkeznek, szeretnének részt venni a közös munkában, illetve annak eredményeként a társulat tevékenységében. A vállakozók felvételi vizsgát tesznek, majd rendszeres elméleti és gyakorlati tudnivalókat sajátítanak el heti 18 órában, nappali tagozaton.  Emellett közreműködnek a színház előadásaiban és próbafolyamataiban is. A tanfolyam ideje két év, ezalatt havi 3 ezer forint illetményt fizet a színház a hallgatóknak. Az előadásokon való szereplésért külön fellépti díj illeti meg őket. Főleg egri vagy Eger környéki fiatalokat várnak, mert lakást biztosítani nem tudnak. A jelentkezés határideje 1989. március 31-e. Részletes felvilágosítást Ivádyné Both Éva titkárságvezetőtől lehet kapni.   


* Nagyon sok tehetséges fiatal került hozzánk. S valóban olyanok voltak, mint a szivacs, mindent szívtak magukba. Egy tehetségben valóban jó társulat, családias hangulat, tisztelet, szakmai alázat, ugyanakkor tudtak vidámak, felszanadultak lenni. Amint látom, sokan közülük ma is barátságban vannak! Menkó Terézia
 

 
Az 1994-es felvételi hirdetmény
__________________________

 
 


Jakó Beáta
________________
     
   Én 1994-ben kerültem a Gárdonyi Géza Színház Kelemen László színészképző stúdiójába. Gali László direktor, Bókai Mária, Sata Árpád, Venczel Valentin felvételiztettek, talán Réti Árpád is bent volt - tehát azok, akik azután tanítottak is a mesterségre. Bókai Mária volt a zenés mesterség tanárunk, színész mesterség órákra kettéválasztották az osztályt, az egyik 5 fős csoportban Sata Árpád volt a vezető, a másikban Venczel Valentin.
   Itt tanultam meg elfogadni, tolerálni, hogy mennyire mások az emberek, s a művészvilágban ez még fokozottan is jellemző. Gimnáziumi érettségi után bekerülni egy színházba és megismerni 30-40 teljesen más karakterű, habitusú embert, nagyon izgalmas volt. Az új megismerésekhez pedig - s mi, stúdiósok a ranglétra legalján álltunk még – alkalmazkodni is kellett.


Trznadel Angéla, Pál János Jr., Zám Andrea, Miklós Ildikó, Oskola Zsuzsa 

Voltak döbbenetes, 19 éves lányként meghökkentő esetek is. Például, hogy M. Horváth József nem nézte jó szemmel, hogy a fiatalokat így akarják megtanítani a mesterségre, ő abszolút nem hitt abban, hogy ezt lehet.
   Az izgalmas és furcsa sztorik ki is alakították az értékrendemet. El tudtam dönteni, mi a jó és mi a rossz - de általában jók történtek velünk. Jozsó (M. Horváth József) volt az is, aki segített, amikor bekerültünk az első operettbe. Én alapvetően egy „toprongyos”, alternatív stílusú, bakancsos, pamutharisnyás, kötött kardigános emberke voltam és akkor rám aggattak egy gyönyörű, hófehér csipkeruhát, nylonharisnyát - amit én soha, még az iskolai ünnepségekre sem vettem fel -, magas sarkú cipőt és azt mondták, tessék, menjél be úgy, hogy te egy grófnő vagy. A néző talán nem is gondolná, de stúdiósként, az első színházi darabomban ez nagy kihívás volt.


Mágnás Miska - Jakó Beáta a kép szélén, jobbra  

A sallangokat szépen lebontották rólunk, a gátlásainkat kezdték megszüntetni, nyitottá tettek a világra és azóta is ebből táplálkozom. Olyan volt, mint másnak a Színművészeti. Igazából mi is azt csináltuk, mint ők, hiszen tanáraink oda jártak, volt tudásuk ahhoz, hogy a tematikát hogyan építsék föl, csak mi két évbe sűrítve kaptunk mindent úgy, hogy a mélyvízbe be is dobtak közben.
   Kelemen Márta az akkori egri balettiskolának volt a vezetője, reggelente fél 9-től jártunk táncpróbára. Mindenféle táncműfajt igyekeztek velünk elsajátíttatni és ott készültünk föl a zenés mesterség vizsgákra is. Mindig pontosan érkeztünk, akár egy éjfélkor kezdődő megbeszélés volt előtte, akár egy buli után, karikás szemekkel, de dolgoztunk rendületlenül.


Magyar Éva, Zám Andrea, Miklós Ildikó, Pál János Jr., Trznadel Angéla

   Az első félévünkben meghívtak bennünket Budapestre, Karsai János pantomim mester által szervezett rendezvényre. Ő volt az, aki itt Magyarországon igazán elismertté tette a pantomim műfajt. Imádtuk az óráit, egy egészen új dimenzióba kerültünk. Szerettem a felkészülést, a vizsgákat nála. Nagyon jól összeverbuválódott a csapat az ő embereiből és belőlünk, remek dolgokat csináltunk és sokat nevettünk.

1. Karsai János pantomim mester 2. Pál János Jr. 3. Bácsatyai Gergely 4. Jakó Beáta 5. Győri Edit 6. Kiss Sándor 7. Baráth Zoltán 8. Oskola Zsuzsa 9. Ivády Erika 10. Miklós Ildikó 11. Jakab Edit 12. Nagy Lívia 13. Klepács Andrea 14. Szél Anikó 15. Magyar Éva 16. Kakó Zsolt 17. Kiss Kati 18. Zám Andrea

* Szerettük Egymást. Ennyi a "Titok"! Kakó Zsolt


   Imádtam a nyári játékok hangulatát, a próbafolyamatot, ahogyan előadás után összeültünk, fiatalok voltunk, nyár volt, buli volt.
   A képzés során persze sok személyes „kalandban” is volt részem. Az első évében volt szerencsém együtt dolgozni Novák Tatával, aki a Láthatatlan ember koreográfusa volt. (Novák Ferenc - Novák Tata, a Nemzet Művésze, Kossuth-díjas és Erkel-díjas, érdemes művész. J.F.) Mindenki zengte az ódákat róla, büszkék voltunk magunkra, hogy stúdiósként ilyen emberrel dolgozhatunk és akkor… a nem tudom hányadik próbán odaállt elém és mindenki előtt azt mondta, „maga tudja mi? Maga egy vasmadár.” Nem olyan volt a mozgásom, amit elvárt volna… Talán már másodikosok voltunk, amikor Bókai Mária olyan énekszámot adott nekem, ami nem az én hangszínemnek volt megfelelő. Alt 2 vagyok, ehhez képest egy szoprán dalt kaptam. Merci bien – ez volt a címe. Iszonyú fejhangon tudtam csak kiénekelni. Én ezt akkor kitolásnak éreztem, de biztos vagyok benne, hogy nem annak szánta - talán azért kaptam, hogy megugorjam ezt a mércét… Nagyon kellemetlenül éreztem magam, mikor Aldobolyi Nagy György, a színház zenei vezetője megjelent a zenés mesterség órán. Mutassa meg mindenki, mit tud! Tessék, Bea: Merci bien! Elkezdtem énekelni, Aldobolyi szépen, türelmesen végighallgatta, majd megkérdezte: „Miért kínozzátok ezt a lányt? Nem neki való ez. Tudsz mást is?” – fordult hozzám. „Mutasd már meg, milyen a hangod igazából, mert ebből csak azt hallom, hogy szenvedsz!” Ezután egy ideig nem történt semmi, viszont amikor a Bolha a fülbe című Feydeau bohózatot rendezte Szegvári Menyhért, Aldobolyi választotta ki azokat a számokat, amelyeket az előadás szünetében az előcsarnokban zongorakísérettel énekeltünk, s kaptam egy elképesztően jó sanzont.  Harsányi Zsolt: Pierrette. A tanulság, hogy néha azzal is fel lehet hívni magadra a figyelmet, ha rossz vagy… De kaptam lehetőséget, hogy bizonyítsak.
   Tele voltunk feladattal, munkával, iszonyúan le voltunk terhelve, hiszen azon túl, hogy tanítottak minket, az összes darabban benne voltunk, mint statiszta, a mélyvízbe is bedobtak. Amiért persze kaptunk egy kis gázsit is, lehetett belőle bulizni, fedezni valamelyest a lakhatásunkat.


A láthatatlan ember - Bajcsi Lajos és stúdiósok: Zám Andrea, Miklós Ildikó, Klepács Andrea, Magyar Éva, Hüse Csaba  

Szerettük és segítettük egymást mi, stúdiósok, de mindig ott volt mellettünk minden színész, akik nagyon támogatóak voltak. A  legnagyobb dolog, ha az ember ügyes volt, valamiben meg tudta mutatni magát, akkor Gali László igazgató úr, akit mi Gali apunak hívtunk - hiszen második apukánk volt - kiemelt egy-egy stúdióst és kapott egy szerepet. Soha nem éreztem, hogy a többiek irigykednének ezért a másikra. Amikor például megkaptam Bródy Sándor darabjában, A medikusban Adát (néhány jelenet volt, de én nagyon büszke voltam, hiszen menyasszonyi ruhában rólam szólt az esküvői kép), volt olyan stúdiós társam, ráadásul egy férfi, aki zsebkendőbe hímezte a szerep szerinti nevemet, azt kaptam tőle premier ajándéknak! De említhetném Hüse Csabát, aki megkapta a József és a színes szélesvásznú álomkabát címszerepét...



Bródy Sándor: A medikus - Jakó Beáta, Dimanopulu Afrodité, M. Horváth József

* A Kelemen László Színészképző Stúdió most mutatta meg beérett gyümölcsét. A "felnőtt" színészek, segédszínészek és a stúdiósok egyaránt kiválóan teljesítettek, nem volt a színpadon alá- és fölérendeltség, a feladatnak való megfelelés volt a cél. (Császi Erzsébet, Heves Megyei Hírlap, 1996 - a József és a színes szélesvásznú álomkabát című előadásról)

 
M. Horváth József
_______________

 
 

   Meghatározó volt az életemben Jozsó, akiről volt már szó. A medikusban ő volt szerep szerint az édesapám. Nem csak a próbafolyamat volt izgalmas vele, hanem látni azt is, ahogyan mindig felkészült. Volt egy rituáléja, amit végigcsinált minden előadás előtt, minden jelenet előtt a takarásban, s mindig ugyanúgy. Ha jól emlékszem, valami olyasmi volt, hogy megtörölte a saját zsebkendőjével a homlokát, megcsókolta a kezemet, keresztet vetett, s azzal a lendülettel kézen fogva bevitt a színre. Különleges volt megélni ezt.
Csendes László azért volt különleges számomra, mert ő tanított meg, mit tegyek, ha izgulok, ideges vagyok. Leültünk és – a felesége jóga oktató – megmutatta a technikát. Bensőséges pillanatokat nyújtott. Dimanopulu Afroditét is nagyon szerettem, szeretem. A Kakukkfészekben például összekovácsolt minket a darab, sok bátorságot merítettem segítő szavaiból.
   Iszonyúan meghatározó volt az életemben Horváth Évi, a súgó, aki most az Örkény Színházban dolgozik. Nem csak barátra tettem szert benne, hanem alapvetően magas szinten ért a színházhoz és éles helyzetekben képes nyugalmat teremteni. Az én lobbanékonyságomat is mindig tudta csillapítani.


Utcai vigasságok - Fogarassy Péter, Nagy Adrienn, Jakó Beáta, Bácsatyai Gergely, Horváth Éva, Horváth Ferenc  

Azután jött egy új vezetés, s ahogy minden ilyen váltáskor, a saját embereit hozta. Akit nem tartottak használhatónak közülünk, kiállították a sorból. Nagyon fájt mindenkinek persze, hogy elküldtek embereket. Viszont az újonnan érkezettek többnyire vagy a békéscsabai színház iskolájából, vagy pesti színházak stúdiójából érkeztek, hasonszőrű fiatalok voltak, tudtunk egy hullámhosszon működni. Sokan játszanak a mai napig a Gárdonyi Géza Színházban közülük, akiket azóta is barátaimnak tartok.

* A sorozat valamennyi már megjelent része megtalálható a Színháztörténeti sorozat menüpontban.


 

KÖNYVBEMUTATÓ A RÓZSAVÖLGYI SZALONBAN

2018.02.11. 00:29
 

   Ozsgyáni Mihály A fátylam kicsit oldalra billent című regényének bemutatója március 11-én, 15.00 órakor lesz Budapesten, a Rózsavölgyi Szalonban. Közreműködnek Pogány Judit, Udvaros Dorottya, Koltai Lajos.
   A szerző több évig volt tagja a Gárdonyi Géza Színház társulatának. Megkaptam tőle elolvasásra a kézíratot, így a regényről itt a blogon olvashattak először, az elmúlt év júliusában. 

 

MESEJÁTÉK-NÉZŐBEN

2018.02.09. 09:55

Beszélgetés kisiskolásokkal a 2017/18-as évad rovatban.

A GYÖNGYSOR - PORTRÉ JAKÓ BEÁTÁRÓL

2018.02.05. 12:42

Már az általános iskola első osztályában bekerültem egy gyermek színjátszó csapatba. Nyolc éven keresztül folyamatosan dolgoztam ott egy magyartanárral, akinek segítségével minden évben színvonalas előadásokat csináltunk. Eljutottunk Zánkára, a nagy színjátszó fesztiválokra is. Hatalmas színpad és nézőtér fogadott ott minket, varázslatos volt. Ott éreztem meg először, kell, hogy nekem valami közöm legyen majd a színpadhoz.
   Miután elkerültem az általános iskolából, Duvalovszky Éva, a Miskolci Nemzeti Színház rendezőasszisztense vezetett egy középiskolás színjátszó csoportot. Ő ajánlott be engem egy színházi meghallgatásra. Salinger Zabhegyezőjét  Békés Pál átírta Habhegyező címmel, Lengyel Pál rendezte. Elmentem a szereplőválogatásra és megkaptam Sally Hayes szerepét. Tizenhat éves voltam. Nagyra becsült színészekkel egy színpadon lenni, látni a rengeteg próbát és előadást, azt a pezsgő művész életet - nem lehetett nem megfertőződni. Csodálatos volt, de közben éreztem azt az alázatot is, amit sugároztak az ottani művészek. Mi fiatalként legutolsók voltunk a sorban - de nagyon kedvesen fogadtak minket. Abban az időben, 1993-ban, a színjátszó körből beajánlottak egy másik, ma már drámatanár kolléganőhöz, ő volt Szeszák Szilvia. Az országos diákszínjátszó fesztiválra mindenképpen egy kétszemélyes darabot akart rendezni, én voltam az egyik szereplő, a másik Kisházy Eszter, a miskolci színház akkori stúdiósa lett. Egy éven át dolgoztunk vele. Ő volt az, aki megtanított arra, hogyan kell nyitottabbnak lenni a világra. Nekem mindenről megvolt a saját elképzelésem és jött egy nő, aki folyamatosan „a képembe vágta”, hogy amit gondolok, nem biztos, hogy jó vagy nem biztos, hogy csak úgy lehet. Az identitás keresés időszakában éltem, s ez hatalmas fejlődés volt számomra emberileg. Azóta is mindig van Szilvivel kapcsolódási pontom, már én is drámatanár vagyok, de ma is sokat tanulok tőle. Ő ajánlotta azt is, hogy menjek el felvételizni a Színművészetire az érettségim évében. Nem sikerült, de azt gondolom, jogosan, mert én abszolút felkészületlen voltam még mentálisan, tudásban, érzelmileg. Olyan két-három évvel ezelőtt mondtam valakinek egy beszélgetés alkalmával, hogy talán most érzem magam úgy, hogy most már tudom, hogyan kellene teljesítenem ahhoz, hogy felvegyenek. Máig nem vagyok az a fajta ember, aki két perces meghallgatásokon tudna bizonyítani. Én egy vita során is az vagyok, akinek mindig csak utólag jutnak eszébe jó válaszok, ötletek. Nem próbáltam meg újra a felvételit, nem tudom, miért. Most már nagyon bánom.

 

 
Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig - Viola szerepében
_________________________

 


   1994-ben kaptam egy fülest, hogy Egerben megpróbálhatnék bejutni a Kelemen László színészképző stúdióba, amelyet Gali László, akkori Igazgató Úr hirdetett meg újra. Miskolcon is indult stúdiós képzés – de én úgy éreztem, ahogyan a mondás is tartja, senki sem lehet próféta a saját hazájában, valahol máshol kell próbálkoznom. Nem ismertem a várost, nem ismertem Egerben senkit, de éppen ez volt benne az izgalmas. Felvettek és nagyon szép stúdiós évek következtek, izgalmas szerepek vártak rám. (* Erről az időről a visszaemlékezést majd külön, a blog Színháztörténeti sorozatában olvashatják. J.F.) A két éves Színész Stúdió befejezésével már Beke Sándor Igazgató Úr kezei közé kerültem, mint gyakorlatos színész.
   Minden évben a szerződtetési időszak egy „rémálom” a színészek számára. Emlékszem, beültünk a Hársfa nevű kocsmába, a színház közelében. Sorban - 20 percenként voltunk beosztva ezekre a szerződtetési tárgyalásokra - onnan indult el mindig a következő ember. Visszajött, elmesélte, miről beszéltek, mit ajánlottak neki, mi vár rá a következő időszakban és voltak bizony, akik úgy jöttek, hogy adjatok egy féldecit, mert kirúgtak. Nyár végétől már nem volt a színház tagja.
   Beke Sándort követően Csizmadia Tibor lett a színházunk vezetője. Ő színészként nem akart alkalmazni, viszont felajánlotta, hogy rendezőasszisztensként szívesen dolgozna velem. Rettentően nehéz helyzet volt, hiszen nem tudtam, az miről is szól. Hiába voltam a színházban 7 éve, nem ezt csináltam, én a színpadon álltam, most pedig arra kértek, álljak a színpad elé. Meg kellett birkóznom önmagammal, legyűrni a félelmemet, de rá is voltam kényszerítve, hogy elvállaljam, hiszen akkor már jártam az Eszterházy Károly Főiskolára, fejlesztőpedagógia szakirányra, nem akartam elhagyni Egert. Felmerül a kérdés, miért választottam ezt a szakot. A színház még stúdiós korunkban elküldött mindannyiunkat logopédushoz. Pető Teodórához jártunk heti rendszerességgel és egyszer panaszkodtam neki, hogy nagyon izgulok, ha olvasópróbán mindenki előtt olvasnom kell. Sokat hibázok. Tessék olvass! – mondta. Elkezdtem, rontottam. Tizenkilenc éves voltam akkor és azt mondta: Bea! Te diszlexiás vagy. Fel nem foghattam, hogyan lehetséges, hogy ez addig nem derült ki. Annyira dühített, hogy ezért felvételiztem a fejlesztőpedagógia szakra. Meg akartam tudni, hogyan tudok segíteni magamon, másokon. Én hiszek abban, hogy a sors valahogyan úgy irányítja az embert és oda sodor, ahol a helyed van. Én általában mindenre kíváncsi vagyok, mindenről tudni akarom, miért történik velem.
   2014 óta már nem vagyok a színháznál, de nem gondolom, hogy letértem az útról, inkább úgy mondanám, hogy valamikor elkezdtem gyöngyszemeket fűzni egy fonálra. Az első gyöngyöm a Kelemen László Stúdió volt, a tudás, amit ott kaptam. A második az itt eltöltött gyakorlati évek, a szerepek egy nagyon jó társulatban. A következő, hogy elvégeztem a pedagógia szakot, fejlesztőpedagógus specializációval. Szültem két kisfiút, azalatt természetesen nem sokat dolgoztam, viszont akkor kerültem kapcsolatba Csizmadia Tibor révén a színházpedagógiával. Mi nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Szinte az összes rendezésében engem kért fel asszisztensének. Becsülte, hogy igyekszem pontosnak, precíznek lenni. Azt is tudta, hogy egyik alapítója vagyok a Kisötlet Gyermekszínpadnak (2011 óta már alapítványként működünk) és mesejátékokat készítünk óvodásoknak, kisiskolásoknak, mely előadások interaktivitásra épülnek, drámapedagógiai módszerek felhasználásával dolgozunk. El akart indítani Színház az osztályban – osztály a színházban címmel egy drámapedagógiai, színházpedagógiai projektet, ami vidéken akkor még nem volt jellemző, de Budapesten már virágzott. Úgy éreztem, hogy érdemes drámapedagógusnak képeznem magam. El is végeztem a Magyar Drámapedagógiai Társaságánál, s ez lett a következő gyöngyszem a fonálon. Erre jött 2016-ban a mesepedagógia, ami most nagyon fontos az életemben, hisz több óvodás, kisiskolás drámaórát tartok. Bajzáth Máriánál, a Budapesti Meseközpont vezetőjének továbbképzésén vettem részt. A mesepedagógia nem más, mint nevelés és oktatás a népmesékkel, újabb gyöngyszemre találtam, és ezután éreztem meg, hogy minden kiteljesedett, készen van a gyöngysor.

 

 



   Színész - drámatanár - fejlesztőpedagógus - mesepedagógus. Soknak hangzik, de ezek összefüggnek és szépen egymásra épülnek a munkámban. Húsz évig voltam a színház tagja, most a saját lábamon állok, mint vállalkozó és a jó munkám újabb munkát szül. Szerencsésnek érzem magam, mert élvezem minden percét annak, amit csinálok… és aki ezt a mesét meghallgatta, aranyalma pottyanjon a tenyerébe!
 

 




 

A MAGYAR KULTÚRA NAPJA - LUDÁNYI ANDREA ÜGYELŐ

2018.01.23. 08:55

Január 22-én, a Magyar Kultúra Napján az egri városi ünnepségen országgyűlési képviselői elismerésben részesült Ludányi Andrea ügyelő. Gratulálunk! A blog Színháztörténeti sorozatának két fejezetében olvashatták korábban a vele készült beszélgetést, itt és itt.

 

2018.01.21. 23:42

* A képsorozat újabb darabjai mindig itt, a blog főoldalán jelennek meg először, majd átkerülnek a Galériák menüpont megfelelő képtárába, ami fokozatosan 50 részessé bővül - lásd ott! (A képek forrása a Népújság.)

EGERBŐL INDULTAK - 3/1. ÁGOSTON PÉTER

2018.01.02. 15:42
 
Ágoston Péter - Fotó: Zsigmond László  

   Ágoston Péter írása elé el kell mondanom, hogy az én kérésemre született, a gardonyiszinhazblog.gportal.hu színháztörténeti sorozata számára – immár öt évvel ezelőtt. Az eredetileg csak egyetlen évadra tervezett sorozat részének szántam olyan fiatal művészek bemutatását is, akik Egerből indultak. Az anyaggyűjtés során azonban nagy örömömre olyan sok emberrel sikerült beszélnem, olyan sok érdekességet, archív anyagot sikerült összegyűjtenem, hogy az egy évadból hat lett, s a fiatal művészek egyszerűen máig nem kerültek sorra. Írásaik azonban, amint mindjárt látni fogják értékes, komoly gondolatok hordozói (és ezt köszönöm szépen), mindenképp nyilvánosságot érdemelnek. Ezért úgy döntöttem, a színháztörténeti sorozattól független formában, itt a Napló rovatban közlöm őket. Az eltelt évekre tekintettel természetesen mindenkinek felajánlottam előzetesen a lehetőséget, hogy ha kívánja, módosítson rajta vagy egészítse ki. Péter, aki 2014 óta a Magyar Színház társulatának tagja, a következő Előszót szánta most akkori írása elé: „A 2012/ 2013-as évadban érkezett a felkérés, hogy írjak az egri Gárdonyi Géza Színház önálló társulatának 25. évfordulójára. Megtisztelő kérés volt ez. Azonnal tollat ragadtam és írtam. Öt év telt el azóta, sok minden történt velem. Az egri önálló társulat már 30 éves. Mégis úgy gondoltam, hogy az az írás jelenjen meg, ami a 25. évfordulón született, hisz abból egyetlen gondolatom sem évült el az elmúlt öt év alatt. Íme:” 


KÉRDÉSEKTŐL VÁLASZOKIG

- az egri színház, mint vírusgazda -                    

 

Egyszer valaki azt mondta a színház büféjében, hogy „aki ide belép, azt megette a fene”. Igaza volt. Olyan súlyosan képes megfertőzni embereket ez a kis épület, hogy van, aki egész életében emlegeti. Megnyugtató mégis, hogy mindannyian tudjuk honnan indult, ki a vírusgazda.
   Ma kezdem éppen utolsó évemet a Színház- és Filmművészeti Egyetem színművész szakán, zenés színész szakirányon Novák Eszter és Selmeczi György osztályában. Aktív színházi életem 2002-ben, szinte pontosan tíz éve kezdődött el a Hatvani kapu téren. 2008-ban volt utoljára jelenésem az egri színpadon. Az itt eltöltött hat év rengeteg kérdést vetett fel, amit néha az élet megválaszolt, néha nem, volt, amire a válasz a későbbiek során egyszer csak szembejött velem, volt, amire a választ máig sem tudom. Ma is sokat kérdezek. Van, amikor már magam is tudom a választ és előfordult már, hogy én válaszolok kérdésekre. Ez az én írásom témája. Célja nincs.

LÉPEGETÉSEK

   2002-ben részt vettem tehát egy meghallgatáson. Ekkor már ismertem a színház folyosóit. Édesapám, Ágoston Ottó, a zenekari árok legfülledtebb pontján ül, ütős. Édesanyám már néha fel-fellát a színpadra; a második sorban ül egy hegedűvel a kezében. Zenészpedagógusok ők, én általában úgy szoktam mondani, hogy apukám zenész, aki tanít, anyukám tanár, aki zenél. Nekik köszönhetően nagyon sok előadást láttam itt. Életem első élménye is ide köt. Az Óz, a nagy varázslón ültem egyedül életemben elsőként a „nagy” nézőtéren.
   Tehát a meghallgatás eredménye, hogy 2002. augusztusában a Valahol Európában c. darab olvasópróbáján találtam magam. Ekkor érkezett végzős hallgatóként – mint most én - gyakorlatra Kovács Patrícia, Mészáros Máté. A stúdiószínpadon ültünk nagy körasztalnál. Mátéék, Béres Attila, a rendező, Szabó Csongor - koreográfus, Sirokay Bori - dramaturg, több színész, akiket gyerekkoromból ismertem, persze jómagam és rajtam kívül még közel húsz gyerek. Félelmetesebb volt, mint az első nap az iskolában. Pár nap múlva már nem csak húsz gyereknek láttam őket.
   Amíg miattunk az intézmény a kínok kínját élte át, addig mi a csodák csodáját. Ott indult, hogy sokat lehetett hiányozni az iskolából, ami (valljuk be) egy tizenkét éves fiúnak lehet szempont. Nálam és társaimnál is komoly szempont volt ugyan, de ahogy teltek a napok, rövid időn belül utolsó szemponttá vált. Ez már az említett vírusfertőzés első jelei. Nem a lógás öröme miatt volt jó bejönni reggel. Sőt! Azért, hogy holnap is bejöhessünk, szinten kellett tartani az iskolai munkát is, tehát esélyünk sem volt butáknak maradni. Sokkal hosszabb napjaink lettek, de sokkal gyorsabban teltek, mint korombelieknek, ebben biztos vagyok. Reggel nyolctól iskola, tíztől próba kettőig, kettőtől tanulni kellett, este hattól próba tízig, utána vagy hazasétáltunk páran, akik egyfelé mentek, vagy siettünk, mert nem volt elég a délután a tanulásra (ez utóbbi ritkább volt, ezt bevallom). Utólag nézve óriási felelősség hárult ránk... Olyan fegyelemre és munkabírásra volt szükség, ami felnőtt embert is megvisel olykor. Elég ritkán is sikerült. Mert mit is művelünk mi, tizenéves gyerekek, ha bekerülünk a színházba? Rohangálunk a folyosón, fekete sminkkel összekenjük a falakat, pofázunk a színpadon, elbámuljuk a zsinórpadlást, miközben a rendező beszél, játszunk a forgószínpaddal, miközben majdnem a lábunkat törjük, bujkálunk a sötét járásokban, felmászunk a világítási toronyba, beleszólunk a hívóba, incselkedünk az öltöztetőkkel, szórakozunk a díszítőkkel, beleszeretünk az ügyelőnőbe. Ami a legfontosabb, hogy rövidesen szembetalálkozunk azzal a rémes ellentmondással, mely szerint „a színház nem játszótér”. Szembetalálkozunk, de nem hisszük el. És mentségünkre váljék, valóban nagy ellentmondás.
   2002. október 4-én volt a bemutató. Akik ismernek, mind tudják, hogy dátumok megjegyzésére alkalmatlan vagyok, de ez valahogy nem törlődött. Különböző korú, mentalitású, fiatal emberek. Fizikailag és testi fejlettségben is más szinteken, ami egy ilyen fiatal közösségnél nagyon számít. Személyiségük kiforratlan, de olyan hatások érik őket, hogy azonnal csapattá válnak. Megkockáztatom, hogy sok olyan ember van, akiknek évtizedeket kell próbálkozniuk azért, hogy annyi impulzus érje őket, mint minket ez alatt a pár hónap alatt. Nem hallok ilyen vértestvérségről gyakran, mint ami itt kialakult. A közösségben való létezés magasiskolája volt ez. Nemcsak első részegségemet, az első cigarettát, az első meztelen lány látványát, az első barátságot és az első szerelmet, hanem az első igazán fontos szellemi igénybevételt, felelősségtudatot, az első fizetést (az érzést, hogy megdolgoztál ezért), az első tartozást (az érzést, hogy ezért dolgozol), az első igazán nagy izgalmat, a kedvet és az érdeklődést köszönhetem a vírusgazdának. És ne hagyjuk ki az első igazán nagy űrt, ami akkor keletkezett bennem, amikor a premier harmadnapján felkeltem.

VALAMIHEZ TARTOZNI

A Valahol Európában a következő évben is ment. Visszanézve olyan volt, mintha egy kis társulat működne egy nagy társulatban. Nálunk is kialakultak hierarchiák. Kialakultak kiközösítések is, de klikkek is. Voltak árulások és igazi nagy szövetségek. Mindenki tudta, hogy mivel kell megküzdenie: az elmaradásával, a figyelmetlenségével, a csalódottságával, a fanatizmusával, a rossz ízlésével, a kedvetlenségével, az elkeseredettségével, a nagyképűségével, a sikertelenségeivel, a sikereivel, a túlzott energiáival, a szorongásaival, a bizonyítási kényszerével, a feltűnési viszketegségével… Volt, aki nagyon tehetséges volt és nem hitte el, volt, aki egyáltalán nem volt tehetséges és nem hitte el. Rengeteg mindent sorolhatnék még. Izgatott is a kérdés, hogy hogyan nincsenek összeférhetetlenségek a „felnőtt színészeknél”, vagy ha vannak, hogyan tudják kezelni? Említettem az elején, hogy előfordul, amikor egyszer csak szembejön velem egy régi kérdésre a válasz; nincs olyan az eddig felsoroltak és a még felsorolandók között, ami egy igazi színházi társulatban nincs jelen nap mint nap. A „felnőtt színészek” pedig egyáltalán nem tudják jobban kezelni, csak van nekik két dolog, ami nekünk nem volt: az évek és a rutin.
   Közben persze nőttünk, alakultunk. Ki így, ki úgy. Később sokat beszélgettünk, kritizáltuk egymást, együtt jártunk előadásokra, amikbe nem voltunk benne, majd utána órákig tárgyaltuk. Véleményeztünk mindent egymás között. Vártuk, ha új rendező jött, kíváncsiak voltunk, ha új színész jött és vártuk, örültünk, ha hívtak valamibe. De ne szaladjunk nagyon előre. Gyerekként sokat civódtunk egymással. Előfordultak faji megkülönböztetések is, persze csak szeretetből. Arról a gyermeki, meggondolatlan megkülönböztetésről beszélek, ami később károssá válhat. A Valahol Európában-ban (ezzel a fogalmazási gikszerrel tíz éve küzdök) volt egy jelenet, amikor a háború alatt meghal egy társunk. Béres azt találta ki, hogy cigány imákat, zsidó imákat is tanuljunk meg és azt ugyanúgy mormoljuk a jelenet alatt. Sokat beszéltünk erről, hogy miért fontos ez. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az én életemben nincs helye faji és vallási megkülönböztetésnek. És ha egy tizenkét éves ember ezt megtanulja, érdeklődik és nyitott más vallású, más gondolkodású és meggyőződésű emberek felé is. Ezért tanultam és kaptam sokat a 2003-ban jött Hegedűs a háztetőn próbafolyamata alatt is. Annyit tanultam egy más vallásról, egy más kultúráról, hogy tudtam értékelni. És ekkor találkoztunk azzal, hogy milyen, ha csak a színházzal foglalkozunk, hisz ez egy nyári előadás volt, tanítási szünetben. Ekkor már csapat voltunk és persze a hülyeség sem csökkent. Majdnem felgyulladt a Líceum.
   Ezután már aktívan részt vettem Venczel Valentin előadásaiban is. Valentin nagyon sokat segített nekem, formált rajtam. Mai napig hasznát veszem az együtt eltöltött időnek.
   A My fair lady alatt már azt éreztem, hogy tartozom valahová. Többen örömmel fogadtak és kevesebben voltak olyanok (ma már mély együttérzésemet élvező emberek), akik úgy fogadtak: „Na ne, már megint egy gyerek!”. Innentől viszont más volt a fontos. Azért kellett küzdeni, hogy olyan megítélési körbe tartozzak, ami nem a lógást és a fegyelmezetlen nagyképűséget látja rajtam. Fontossá vált, hogy mit gondolnak rólam mások. Hogy azt lássák rajtam, hogy megbízható vagyok, hogy amit rám bíznak, azt meg tudom csinálni újból és újból, esetleg még adok is hozzá. De ehhez nagyon oda kellett figyelnem. Patrícia és Máté mellé többen érkeztek még: Vajda Milán, Jordán Adél, Gál Kristóf, Görög László. Kritikusoknak láttam őket és nem túl megbocsátóknak. Szóval olyanoknak, akikre szükség van egy alakuló társulatnak. Akkor nem értettem ezt, ma csodálom. Ahhoz, hogy egy komoly helyen kivívjam, hogy befogadjanak tizenévesként, komolyan kellett dolgoznom. Megtűrtek és én ezt befogadásnak tekintettem, most is így gondolom. Megtanultam, mi az, hogy dolgozni. Megtanultam, hogy különbözőek az emberek, máshonnan jönnek, másfelé mennek. Megtanultam, hogy segítséget, vagy partnerkapcsolatot, csak az arra érdemes emberek kapnak, hogy oda kell figyelni a másikra, mert másképp nincs színház. Ezt a leckét itt tanultam meg és az egyetemem ehhez adott hozzá még. Megtanultam, hogy hol a helyem és határozottan rájöttem, hogy hová szeretnék jutni. Ez utóbbi felé még mindig csak a kezdeti lépések vannak meg.

TÁVOLODÁS

Oliver! A képen tőle jobbra testvére, Ágoston Katalin, akinek írását szintén olvashatják majd. Fotó: Gál Gábor

2006-ban gyönyörű feladatot kaptam. A nyári színházban (immáron nem felgyújtván a Líceumot) szép nagy szerep az Oliver-ben. Itt tudtam meg igazán, mennyire fontos önmagam. Mindenhez én kellek: ha ötletem van, ha folytatnék egy gondolatmenetet, ha nem értek egyet, ha nem sikerül valami… Én kellek, mert végig kell gondolnom mi az oka. Működik, vagy nem. Ezekre a kérdésekre, viszont csak és kizárólag önmagamban kellett megtalálnom a választ. Megoldást kellett találnom. Kérdeznem kellett és válaszolnom is, ha kérdeztek és ebbe nem fér bele semmiféle szorongás. Tizenhat éves voltam. Nem voltam színész, de ez nem érdekelt senkit és én se nyugtathattam magam ezzel, hiszen színészi feladat várt rám, amit színészként kellett, hogy elvégezzek, mert másképp nem ment volna. Sok hülyeséget tettem, vagy mondtam tudatlanságomból fakadva, a színház, pedig nem mindig demokratikus és nem mindig túl türelmes intézmény. Na meg a mondatok: „Négy éve itt lopod a napokat, ezt akartad, vagy nem? Oldd meg!”. Ezek éppen annyira fájtak, mint amennyire inspiráltak és erősítettek. Ezen kívül válasz is rejlett benne; valóban ide tartozom.
   Miért félek próbák előtt? Miért vagyok ideges két próba között? Miért vagyok ingerültebb és türelmetlenebb? Miért vagyok rosszkedvű egynéhány próba után? Miért nem tudok kikapcsolni és aludni éjszaka? Miért vagyok sebezhető? Ezek lettek az újabb kérdések, amire később szembejött a válasz; először értek valós színészi problémák. Itt azonban nem volt idő kitárgyalni. Nem volt idő pedagógiára, amit Valentintől mindig megkaptam. Itt én kellettem mindenhez. Ahhoz is, hogy színészt csináljak magamból, ha arra volt szükség. Ami tőlem tellett, megtettem.
   2008-ban érettségiztem és ekkor felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. A vírusgazda megtette a hatását. Máté Gábor Konyha c. rendezése volt az utolsó előadás, amiben részt vettem Egerben. Egyik legfontosabbnak gondolom. Színházi ízlésemben, gondolkodásomban, munkamorálomban és annak mélységeiben is nagy alakulás ment végbe rajtam. Itt már nem csak tartoztam valahová, de apró fogaskeréknek éreztem magam az előadásban. Komoly felkészítő volt ez a felvételire is és az egyetemre is. Ekkor reggel nyolcra színházban voltam és a felvételi repertoáromon dolgoztam a balett teremben, tíztől próbáltam kettőig, két próba között szintén a felvételi anyag, este hattól tízig próba. Ajándék volt egy napvégi pohár sör. Gyönyörű napok voltak. Semmi más nem érdekelt.    

EGY ÚJ KORSZAK

A Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) harmadrostája alatt is volt Konyha előadás. Abban az igazán nem könnyű egy hétben, ami a harmadrostát jelenti, inspiráló és üdítő volt Egerbe utazni és Konyhát játszani. Annyi erőt gyűjtöttem ebben a pár órában és ezért nagyon nagy hálát érzek mai napig. Onnantól, hogy Novák Eszter az Ódry Színpadon felolvasta a 2008/2009-es év elsőéves színész osztályának névsorát és hallottam a nevemet, több éves válaszáradat indult meg. Abban viszont biztos voltam, hogy egy korszak lezárul. Ezt jól láttam.
   A SZFE első három éve alatt teljesen bezárult előttem a külvilág. Éjjel nappal dolgoztunk, rengeteget tanultam, újratanultam, nagyon jól éreztem magam. Minden jót, amire számítottam megkaptam tőle. De ugyanúgy kaptam bánatot, kudarcot, sikert, szorongást, elmaradást, figyelmetlenséget, a csalódottságot, fanatizmust, ízlést, ízléstelenséget, kedvetlenséget, elkeseredettséget, a nagyképűséget, sikertelenséget, túlzott energiákat, bizonyítási kényszert, feltűnési viszketegséget is. Volt, amikor nagyon tehetséges voltam és nem hittem el, volt, amikor egyáltalán nem voltam tehetséges és nem hittem el. (Ez a felsorolás némiképp ismerősnek kell legyen a kedves olvasómnak…)
   A 2011/2012-es évadot a Vígszínházban töltöttem gyakorlaton. Puskás Zoltán Csongor és Tünde rendezésében nagyon szép feladatot kaptam, igazán jó próbafolyamat volt. Dolgozhattam még Gothár Péterrel és Eszenyi Enikővel is. Fontos volt ez az év a Vígben. Nagyon megszerettem a társulatot, ha valami miatt igazán nehéz volt eljönnöm onnan, akkor az miattuk van. Azóta csak egy nyár telt el, de gyakran jutnak eszembe. Úgy gondoltam viszont, hogy el kell jönnöm, hogy lássak még színházakat, társulatokat, hangulatokat. Ezt az évadot a Bárka Színházban kezdem, a folytatást még nem tudom, de kíváncsian várom.


  
Valahol Európában - Szegedi Szabadtéri Játékok


Van egy különleges visszaigazolása az egri éveimnek, ami talán megérdemel egy külön bekezdést. 2011-ben, a Víg előtt, a Szegedi Szabadtéri Játékokon kezdtem a negyedéves szakmai gyakorlatomat Béres Attila Valahol Európában című rendezésében. Szerintem ez önmagáért beszél. Nem huszonöt, hanem hetvennégy gyerekkel voltam egy színpadon és komoly, általam nagyra becsült színészekkel. Sok-sok tíz évvel ezelőtti önmagammal találkozhattam és mindenre választ kaptam, amit nem értettem akkor. És hát 25 helyett 74 gyerek? Mintha a vírusgazda, kendek, azt háromszor verte volna vissza.

KONKLÚZIÓ (MERT CÉLJA NINCS)

Sajnos le is kell zárni, amire nem jut túl sok vidám dolog az eszembe. Engem arra tanítottak, hogy bármilyen jó hangulatú visszaemlékezésbe rejteni kell egy kis jövőképet is. A színházak helyzete romlik. Annyira morálisan, mint amennyire gazdaságilag. Tudom, ha azt mondanám, hogy a művészeti kérdéseket nem érintő, egyéni önzés és az értelmetlenül megosztó és kártékony politika pusztuljon a színházak falai közül, akkor az most a forrongó ifjúság tüzes szenvedélyének hatna. Senki nem fűzne ehhez reményeket.
   Ezért máshogy fogalmazok.
  Amennyire tőlünk, színházat csinálni akaró emberektől függ, annyira legalább pusztuljon ki a színházak falai közül a művészeti kérdéseket nem érintő, egyéni önzés és az értelmetlenül megosztó és kártékony politika.
   Azt gondolom, hogy ez lenne a legnagyobb ajándék, ami adható.


 

KÖSZÖNET

2018.01.01. 12:30

Köszönöm szépen a blog címére érkezett valamennyi karácsonyi és újévi jókívánságot! J.F.

 

Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
     
Ön szerint?
Lezárt szavazások
     

     
Plusz
Friss hozzászólások
     
Mobilblog