gardonyiszinhazblog

   

     

     
Menü
     
search engine by freefind
     

 



Talán csak egyszerű
néző, talán nem. Én az utóbbit gondolom…
Azért, mert 1987 óta - amióta Egernek újra van önálló társulata - minden darabot láttam, többször is - a rekord 24 alkalom. Azért, mert írásaim hetente jelentek meg a Heves Megyei Nap című újság színházi rovatában. Azért, mert 2000 tavaszán egy előadás végén nagy meglepetésemre a színpadra szólítottak a darab szereplői és Örökös Néző címet kaptam tőlük. Természetesen nagyon meghatódtam és büszke vagyok erre. Azért, mert vannak ott barátaim is, de mindenkit tisztelek, akár színpadon van, akár a háttérben dolgozik.
Azért, mert magamat is a színház csodálatos világához és ezen belül erős szállal a Gárdonyi Géza Színházhoz tartozónak érzem. 2010.04.05.  J.F.

     
Hírlevél
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
     
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
     
Napló

EGERBŐL INDULTAK - 3/1. ÁGOSTON PÉTER

2018.01.02. 15:42
 
Ágoston Péter - Fotó: Zsigmond László  

   Ágoston Péter írása elé el kell mondanom, hogy az én kérésemre született, a gardonyiszinhazblog.gportal.hu színháztörténeti sorozata számára – immár öt évvel ezelőtt. Az eredetileg csak egyetlen évadra tervezett sorozat részének szántam olyan fiatal művészek bemutatását is, akik Egerből indultak. Az anyaggyűjtés során azonban nagy örömömre olyan sok emberrel sikerült beszélnem, olyan sok érdekességet, archív anyagot sikerült összegyűjtenem, hogy az egy évadból hat lett, s a fiatal művészek egyszerűen máig nem kerültek sorra. Írásaik azonban, amint mindjárt látni fogják értékes, komoly gondolatok hordozói (és ezt köszönöm szépen), mindenképp nyilvánosságot érdemelnek. Ezért úgy döntöttem, a színháztörténeti sorozattól független formában, itt a Napló rovatban közlöm őket. Az eltelt évekre tekintettel természetesen mindenkinek felajánlottam előzetesen a lehetőséget, hogy ha kívánja, módosítson rajta vagy egészítse ki. Péter, aki 2014 óta a Magyar Színház társulatának tagja, a következő Előszót szánta most akkori írása elé: „A 2012/ 2013-as évadban érkezett a felkérés, hogy írjak az egri Gárdonyi Géza Színház önálló társulatának 25. évfordulójára. Megtisztelő kérés volt ez. Azonnal tollat ragadtam és írtam. Öt év telt el azóta, sok minden történt velem. Az egri önálló társulat már 30 éves. Mégis úgy gondoltam, hogy az az írás jelenjen meg, ami a 25. évfordulón született, hisz abból egyetlen gondolatom sem évült el az elmúlt öt év alatt. Íme:” 


KÉRDÉSEKTŐL VÁLASZOKIG

- az egri színház, mint vírusgazda -                    

 

Egyszer valaki azt mondta a színház büféjében, hogy „aki ide belép, azt megette a fene”. Igaza volt. Olyan súlyosan képes megfertőzni embereket ez a kis épület, hogy van, aki egész életében emlegeti. Megnyugtató mégis, hogy mindannyian tudjuk honnan indult, ki a vírusgazda.
   Ma kezdem éppen utolsó évemet a Színház- és Filmművészeti Egyetem színművész szakán, zenés színész szakirányon Novák Eszter és Selmeczi György osztályában. Aktív színházi életem 2002-ben, szinte pontosan tíz éve kezdődött el a Hatvani kapu téren. 2008-ban volt utoljára jelenésem az egri színpadon. Az itt eltöltött hat év rengeteg kérdést vetett fel, amit néha az élet megválaszolt, néha nem, volt, amire a válasz a későbbiek során egyszer csak szembejött velem, volt, amire a választ máig sem tudom. Ma is sokat kérdezek. Van, amikor már magam is tudom a választ és előfordult már, hogy én válaszolok kérdésekre. Ez az én írásom témája. Célja nincs.

LÉPEGETÉSEK

   2002-ben részt vettem tehát egy meghallgatáson. Ekkor már ismertem a színház folyosóit. Édesapám, Ágoston Ottó, a zenekari árok legfülledtebb pontján ül, ütős. Édesanyám már néha fel-fellát a színpadra; a második sorban ül egy hegedűvel a kezében. Zenészpedagógusok ők, én általában úgy szoktam mondani, hogy apukám zenész, aki tanít, anyukám tanár, aki zenél. Nekik köszönhetően nagyon sok előadást láttam itt. Életem első élménye is ide köt. Az Óz, a nagy varázslón ültem egyedül életemben elsőként a „nagy” nézőtéren.
   Tehát a meghallgatás eredménye, hogy 2002. augusztusában a Valahol Európában c. darab olvasópróbáján találtam magam. Ekkor érkezett végzős hallgatóként – mint most én - gyakorlatra Kovács Patrícia, Mészáros Máté. A stúdiószínpadon ültünk nagy körasztalnál. Mátéék, Béres Attila, a rendező, Szabó Csongor - koreográfus, Sirokay Bori - dramaturg, több színész, akiket gyerekkoromból ismertem, persze jómagam és rajtam kívül még közel húsz gyerek. Félelmetesebb volt, mint az első nap az iskolában. Pár nap múlva már nem csak húsz gyereknek láttam őket.
   Amíg miattunk az intézmény a kínok kínját élte át, addig mi a csodák csodáját. Ott indult, hogy sokat lehetett hiányozni az iskolából, ami (valljuk be) egy tizenkét éves fiúnak lehet szempont. Nálam és társaimnál is komoly szempont volt ugyan, de ahogy teltek a napok, rövid időn belül utolsó szemponttá vált. Ez már az említett vírusfertőzés első jelei. Nem a lógás öröme miatt volt jó bejönni reggel. Sőt! Azért, hogy holnap is bejöhessünk, szinten kellett tartani az iskolai munkát is, tehát esélyünk sem volt butáknak maradni. Sokkal hosszabb napjaink lettek, de sokkal gyorsabban teltek, mint korombelieknek, ebben biztos vagyok. Reggel nyolctól iskola, tíztől próba kettőig, kettőtől tanulni kellett, este hattól próba tízig, utána vagy hazasétáltunk páran, akik egyfelé mentek, vagy siettünk, mert nem volt elég a délután a tanulásra (ez utóbbi ritkább volt, ezt bevallom). Utólag nézve óriási felelősség hárult ránk... Olyan fegyelemre és munkabírásra volt szükség, ami felnőtt embert is megvisel olykor. Elég ritkán is sikerült. Mert mit is művelünk mi, tizenéves gyerekek, ha bekerülünk a színházba? Rohangálunk a folyosón, fekete sminkkel összekenjük a falakat, pofázunk a színpadon, elbámuljuk a zsinórpadlást, miközben a rendező beszél, játszunk a forgószínpaddal, miközben majdnem a lábunkat törjük, bujkálunk a sötét járásokban, felmászunk a világítási toronyba, beleszólunk a hívóba, incselkedünk az öltöztetőkkel, szórakozunk a díszítőkkel, beleszeretünk az ügyelőnőbe. Ami a legfontosabb, hogy rövidesen szembetalálkozunk azzal a rémes ellentmondással, mely szerint „a színház nem játszótér”. Szembetalálkozunk, de nem hisszük el. És mentségünkre váljék, valóban nagy ellentmondás.
   2002. október 4-én volt a bemutató. Akik ismernek, mind tudják, hogy dátumok megjegyzésére alkalmatlan vagyok, de ez valahogy nem törlődött. Különböző korú, mentalitású, fiatal emberek. Fizikailag és testi fejlettségben is más szinteken, ami egy ilyen fiatal közösségnél nagyon számít. Személyiségük kiforratlan, de olyan hatások érik őket, hogy azonnal csapattá válnak. Megkockáztatom, hogy sok olyan ember van, akiknek évtizedeket kell próbálkozniuk azért, hogy annyi impulzus érje őket, mint minket ez alatt a pár hónap alatt. Nem hallok ilyen vértestvérségről gyakran, mint ami itt kialakult. A közösségben való létezés magasiskolája volt ez. Nemcsak első részegségemet, az első cigarettát, az első meztelen lány látványát, az első barátságot és az első szerelmet, hanem az első igazán fontos szellemi igénybevételt, felelősségtudatot, az első fizetést (az érzést, hogy megdolgoztál ezért), az első tartozást (az érzést, hogy ezért dolgozol), az első igazán nagy izgalmat, a kedvet és az érdeklődést köszönhetem a vírusgazdának. És ne hagyjuk ki az első igazán nagy űrt, ami akkor keletkezett bennem, amikor a premier harmadnapján felkeltem.

VALAMIHEZ TARTOZNI

A Valahol Európában a következő évben is ment. Visszanézve olyan volt, mintha egy kis társulat működne egy nagy társulatban. Nálunk is kialakultak hierarchiák. Kialakultak kiközösítések is, de klikkek is. Voltak árulások és igazi nagy szövetségek. Mindenki tudta, hogy mivel kell megküzdenie: az elmaradásával, a figyelmetlenségével, a csalódottságával, a fanatizmusával, a rossz ízlésével, a kedvetlenségével, az elkeseredettségével, a nagyképűségével, a sikertelenségeivel, a sikereivel, a túlzott energiáival, a szorongásaival, a bizonyítási kényszerével, a feltűnési viszketegségével… Volt, aki nagyon tehetséges volt és nem hitte el, volt, aki egyáltalán nem volt tehetséges és nem hitte el. Rengeteg mindent sorolhatnék még. Izgatott is a kérdés, hogy hogyan nincsenek összeférhetetlenségek a „felnőtt színészeknél”, vagy ha vannak, hogyan tudják kezelni? Említettem az elején, hogy előfordul, amikor egyszer csak szembejön velem egy régi kérdésre a válasz; nincs olyan az eddig felsoroltak és a még felsorolandók között, ami egy igazi színházi társulatban nincs jelen nap mint nap. A „felnőtt színészek” pedig egyáltalán nem tudják jobban kezelni, csak van nekik két dolog, ami nekünk nem volt: az évek és a rutin.
   Közben persze nőttünk, alakultunk. Ki így, ki úgy. Később sokat beszélgettünk, kritizáltuk egymást, együtt jártunk előadásokra, amikbe nem voltunk benne, majd utána órákig tárgyaltuk. Véleményeztünk mindent egymás között. Vártuk, ha új rendező jött, kíváncsiak voltunk, ha új színész jött és vártuk, örültünk, ha hívtak valamibe. De ne szaladjunk nagyon előre. Gyerekként sokat civódtunk egymással. Előfordultak faji megkülönböztetések is, persze csak szeretetből. Arról a gyermeki, meggondolatlan megkülönböztetésről beszélek, ami később károssá válhat. A Valahol Európában-ban (ezzel a fogalmazási gikszerrel tíz éve küzdök) volt egy jelenet, amikor a háború alatt meghal egy társunk. Béres azt találta ki, hogy cigány imákat, zsidó imákat is tanuljunk meg és azt ugyanúgy mormoljuk a jelenet alatt. Sokat beszéltünk erről, hogy miért fontos ez. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az én életemben nincs helye faji és vallási megkülönböztetésnek. És ha egy tizenkét éves ember ezt megtanulja, érdeklődik és nyitott más vallású, más gondolkodású és meggyőződésű emberek felé is. Ezért tanultam és kaptam sokat a 2003-ban jött Hegedűs a háztetőn próbafolyamata alatt is. Annyit tanultam egy más vallásról, egy más kultúráról, hogy tudtam értékelni. És ekkor találkoztunk azzal, hogy milyen, ha csak a színházzal foglalkozunk, hisz ez egy nyári előadás volt, tanítási szünetben. Ekkor már csapat voltunk és persze a hülyeség sem csökkent. Majdnem felgyulladt a Líceum.
   Ezután már aktívan részt vettem Venczel Valentin előadásaiban is. Valentin nagyon sokat segített nekem, formált rajtam. Mai napig hasznát veszem az együtt eltöltött időnek.
   A My fair lady alatt már azt éreztem, hogy tartozom valahová. Többen örömmel fogadtak és kevesebben voltak olyanok (ma már mély együttérzésemet élvező emberek), akik úgy fogadtak: „Na ne, már megint egy gyerek!”. Innentől viszont más volt a fontos. Azért kellett küzdeni, hogy olyan megítélési körbe tartozzak, ami nem a lógást és a fegyelmezetlen nagyképűséget látja rajtam. Fontossá vált, hogy mit gondolnak rólam mások. Hogy azt lássák rajtam, hogy megbízható vagyok, hogy amit rám bíznak, azt meg tudom csinálni újból és újból, esetleg még adok is hozzá. De ehhez nagyon oda kellett figyelnem. Patrícia és Máté mellé többen érkeztek még: Vajda Milán, Jordán Adél, Gál Kristóf, Görög László. Kritikusoknak láttam őket és nem túl megbocsátóknak. Szóval olyanoknak, akikre szükség van egy alakuló társulatnak. Akkor nem értettem ezt, ma csodálom. Ahhoz, hogy egy komoly helyen kivívjam, hogy befogadjanak tizenévesként, komolyan kellett dolgoznom. Megtűrtek és én ezt befogadásnak tekintettem, most is így gondolom. Megtanultam, mi az, hogy dolgozni. Megtanultam, hogy különbözőek az emberek, máshonnan jönnek, másfelé mennek. Megtanultam, hogy segítséget, vagy partnerkapcsolatot, csak az arra érdemes emberek kapnak, hogy oda kell figyelni a másikra, mert másképp nincs színház. Ezt a leckét itt tanultam meg és az egyetemem ehhez adott hozzá még. Megtanultam, hogy hol a helyem és határozottan rájöttem, hogy hová szeretnék jutni. Ez utóbbi felé még mindig csak a kezdeti lépések vannak meg.

TÁVOLODÁS

Oliver! A képen tőle jobbra testvére, Ágoston Katalin, akinek írását szintén olvashatják majd. Fotó: Gál Gábor

2006-ban gyönyörű feladatot kaptam. A nyári színházban (immáron nem felgyújtván a Líceumot) szép nagy szerep az Oliver-ben. Itt tudtam meg igazán, mennyire fontos önmagam. Mindenhez én kellek: ha ötletem van, ha folytatnék egy gondolatmenetet, ha nem értek egyet, ha nem sikerül valami… Én kellek, mert végig kell gondolnom mi az oka. Működik, vagy nem. Ezekre a kérdésekre, viszont csak és kizárólag önmagamban kellett megtalálnom a választ. Megoldást kellett találnom. Kérdeznem kellett és válaszolnom is, ha kérdeztek és ebbe nem fér bele semmiféle szorongás. Tizenhat éves voltam. Nem voltam színész, de ez nem érdekelt senkit és én se nyugtathattam magam ezzel, hiszen színészi feladat várt rám, amit színészként kellett, hogy elvégezzek, mert másképp nem ment volna. Sok hülyeséget tettem, vagy mondtam tudatlanságomból fakadva, a színház, pedig nem mindig demokratikus és nem mindig túl türelmes intézmény. Na meg a mondatok: „Négy éve itt lopod a napokat, ezt akartad, vagy nem? Oldd meg!”. Ezek éppen annyira fájtak, mint amennyire inspiráltak és erősítettek. Ezen kívül válasz is rejlett benne; valóban ide tartozom.
   Miért félek próbák előtt? Miért vagyok ideges két próba között? Miért vagyok ingerültebb és türelmetlenebb? Miért vagyok rosszkedvű egynéhány próba után? Miért nem tudok kikapcsolni és aludni éjszaka? Miért vagyok sebezhető? Ezek lettek az újabb kérdések, amire később szembejött a válasz; először értek valós színészi problémák. Itt azonban nem volt idő kitárgyalni. Nem volt idő pedagógiára, amit Valentintől mindig megkaptam. Itt én kellettem mindenhez. Ahhoz is, hogy színészt csináljak magamból, ha arra volt szükség. Ami tőlem tellett, megtettem.
   2008-ban érettségiztem és ekkor felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. A vírusgazda megtette a hatását. Máté Gábor Konyha c. rendezése volt az utolsó előadás, amiben részt vettem Egerben. Egyik legfontosabbnak gondolom. Színházi ízlésemben, gondolkodásomban, munkamorálomban és annak mélységeiben is nagy alakulás ment végbe rajtam. Itt már nem csak tartoztam valahová, de apró fogaskeréknek éreztem magam az előadásban. Komoly felkészítő volt ez a felvételire is és az egyetemre is. Ekkor reggel nyolcra színházban voltam és a felvételi repertoáromon dolgoztam a balett teremben, tíztől próbáltam kettőig, két próba között szintén a felvételi anyag, este hattól tízig próba. Ajándék volt egy napvégi pohár sör. Gyönyörű napok voltak. Semmi más nem érdekelt.    

EGY ÚJ KORSZAK

A Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) harmadrostája alatt is volt Konyha előadás. Abban az igazán nem könnyű egy hétben, ami a harmadrostát jelenti, inspiráló és üdítő volt Egerbe utazni és Konyhát játszani. Annyi erőt gyűjtöttem ebben a pár órában és ezért nagyon nagy hálát érzek mai napig. Onnantól, hogy Novák Eszter az Ódry Színpadon felolvasta a 2008/2009-es év elsőéves színész osztályának névsorát és hallottam a nevemet, több éves válaszáradat indult meg. Abban viszont biztos voltam, hogy egy korszak lezárul. Ezt jól láttam.
   A SZFE első három éve alatt teljesen bezárult előttem a külvilág. Éjjel nappal dolgoztunk, rengeteget tanultam, újratanultam, nagyon jól éreztem magam. Minden jót, amire számítottam megkaptam tőle. De ugyanúgy kaptam bánatot, kudarcot, sikert, szorongást, elmaradást, figyelmetlenséget, a csalódottságot, fanatizmust, ízlést, ízléstelenséget, kedvetlenséget, elkeseredettséget, a nagyképűséget, sikertelenséget, túlzott energiákat, bizonyítási kényszert, feltűnési viszketegséget is. Volt, amikor nagyon tehetséges voltam és nem hittem el, volt, amikor egyáltalán nem voltam tehetséges és nem hittem el. (Ez a felsorolás némiképp ismerősnek kell legyen a kedves olvasómnak…)
   A 2011/2012-es évadot a Vígszínházban töltöttem gyakorlaton. Puskás Zoltán Csongor és Tünde rendezésében nagyon szép feladatot kaptam, igazán jó próbafolyamat volt. Dolgozhattam még Gothár Péterrel és Eszenyi Enikővel is. Fontos volt ez az év a Vígben. Nagyon megszerettem a társulatot, ha valami miatt igazán nehéz volt eljönnöm onnan, akkor az miattuk van. Azóta csak egy nyár telt el, de gyakran jutnak eszembe. Úgy gondoltam viszont, hogy el kell jönnöm, hogy lássak még színházakat, társulatokat, hangulatokat. Ezt az évadot a Bárka Színházban kezdem, a folytatást még nem tudom, de kíváncsian várom.


  
Valahol Európában - Szegedi Szabadtéri Játékok


Van egy különleges visszaigazolása az egri éveimnek, ami talán megérdemel egy külön bekezdést. 2011-ben, a Víg előtt, a Szegedi Szabadtéri Játékokon kezdtem a negyedéves szakmai gyakorlatomat Béres Attila Valahol Európában című rendezésében. Szerintem ez önmagáért beszél. Nem huszonöt, hanem hetvennégy gyerekkel voltam egy színpadon és komoly, általam nagyra becsült színészekkel. Sok-sok tíz évvel ezelőtti önmagammal találkozhattam és mindenre választ kaptam, amit nem értettem akkor. És hát 25 helyett 74 gyerek? Mintha a vírusgazda, kendek, azt háromszor verte volna vissza.

KONKLÚZIÓ (MERT CÉLJA NINCS)

Sajnos le is kell zárni, amire nem jut túl sok vidám dolog az eszembe. Engem arra tanítottak, hogy bármilyen jó hangulatú visszaemlékezésbe rejteni kell egy kis jövőképet is. A színházak helyzete romlik. Annyira morálisan, mint amennyire gazdaságilag. Tudom, ha azt mondanám, hogy a művészeti kérdéseket nem érintő, egyéni önzés és az értelmetlenül megosztó és kártékony politika pusztuljon a színházak falai közül, akkor az most a forrongó ifjúság tüzes szenvedélyének hatna. Senki nem fűzne ehhez reményeket.
   Ezért máshogy fogalmazok.
  Amennyire tőlünk, színházat csinálni akaró emberektől függ, annyira legalább pusztuljon ki a színházak falai közül a művészeti kérdéseket nem érintő, egyéni önzés és az értelmetlenül megosztó és kártékony politika.
   Azt gondolom, hogy ez lenne a legnagyobb ajándék, ami adható.


 

1 hozzászólás
Idézet
2018.01.04. 16:02
Balogh Éva
Örülök, hogy taníthattalak, vagy inkább csiszolgathattalak , hogy kiragyogjon a fényed. Boldog voltam és büszke, mikor játszottál az egri színpadon. Gondolataid azt jelzik, hogy felnőtt lettél. S ezt nem kisebbíti az, ha néha-néha bolondosságokat teszünk. Sok sikert kívánok munkádhoz, a magánéletedhez! Balogh Éva néni
Utolsó hozzászólásokÚjabbak 1 KorábbiakLegelső hozzászólások
     
Ön szerint?
Lezárt szavazások
     

     
Plusz
Friss hozzászólások
     
Mobilblog