ÉVFORDULÓ - HÚSZ... (HUSZONHÉT / HUSZONNYOLC?)2020.05.18. 14:31
„Viszont ezt te sem tudod jól” – mondja majd nekem Terike, sok évvel később, de most még csak a 2000. évet írjuk és én a nézőtéren ülök. Nem a Gárdonyi Géza Színház épületében, mert azt éppen átépítik. Az előadások ideiglenesen több helyszínen folynak, itt, az Ifjúsági Házban átriumában is. Ami persze építésekor nem terveztetett igazi színházi előadások megtartására, színpada is inkább csak pódium. Ahol én ülök, onnan a függöny és a fal közötti résen kicsit be lehet látni a „kulisszák mögé”, s azt is látom innen, amikor az átrium körüli gangról (ahonnan az öltözők nyílnak) a hamarosan színpadra lépő szereplő a lépcsőn már lejött és várakozik. Néhány üléssel odébb vagy hátrébb nem látnám mindezt, de hát nekem ez a törzshelyem a színházban, első sor bal egyes szék, itt is ragaszkodom hozzá minden előadásán a darabnak, amelyet már húszon felüli alkalommal néztem meg. Sőt, nagyjából az előadások felétől, ahogyan a szakzsargon mondja, „benne is vagyok”, a második felvonást kezdő szereplő mindig odajön hozzám, kezet fogunk, beleillik a cselekménybe, aminek a helyszíne akkor egy bár, közönségével együtt. Ez az utolsó előadása a darabnak (bár később mégis bekerül a megnyíló átépített színház Stúdiójába is).
Furcsa, szokatlan mozgásokat, mozzanatokat, összenézéseket veszek észre ma este. Az egyik szereplő lejön a gangról. A többi néző tehát nem lát oda, csak én, akinek pedig leginkább nem kellene, de ezt most még nem tudom. Kabátja alatt valamit hoz, eltűnik az ügyelő oldalán, majd visszamegy, de akkor már nincs nála semmi. A másik – ez már nyílt színen történik – szerepe szerint támaszkodik a zongorista hangszerére, de az már furcsa, hogy jelentőségteljesen néz a szemébe, s mivel alig egy-két méterre van tőlem, értem is, amit odasúg neki: „Jó, kész.“ S még egyebek is történnek, mire elérkezünk a fináléhoz és a tapsrendhez. A fal és függöny közti résen látom, hogy az ügyelő kezében egy szál vörös rózsa van…
Nagy siker, többször visszatapsolt szereplők. Egyszer csak a címszereplő előrelép, kezével intve csendet kér a tapsviharban és nagy meglepetésemre ezt mondja:
- Kedves közönségünk! Van egy nézőnk, akit nagyon szeretünk, hálásak vagyunk neki és szeretnénk köszönetet mondani.
Mosolyogva néz rám, fel kell mennem a színpadra, megölel, ezegyszer nekem tapsolnak, művészek és közönség egyaránt és megkapom a gyönyörű szál vörös rózsa (megszárítva, bekeretezve őrzöm azt is) mellé az előadás valamennyi szereplőjének és közreműködőjének sajnos mára már erősen megfakult aláírásával ellátott, stílszerűen a darab címére utaló képeslappal az Örökös Néző címet.
De csak „hivatalosan“ lettem az most éppen két évtizede, mert ahogyan sok évvel később Terike, a Gárdonyi Géza Színház gazdasági, majd később ügyvezető igazgatója elmondta: - „Papíron” akkor kaptad meg, viszont már régen így emlegettek a Színházban. Még a kilencvenes évek elején, az egyik igazgatósági ülésen nevezett el téged Gali László, azzal, hogy már odaítélhetnénk neked ezt a címet, mert minden előadást többször megnézel.” Így hát valójában nem is húsz, de 27-28 éve vagyok örökös néző, s ezt valamennyi direktor - Gali László, Beke Sándor, Csizmadia Tibor, Blaskó Balázs – respektálta. Ez a blog alapvetően természetesen nem rólam, a személyemről szól, de engedtessék meg nekem, hogy a húsz éves évforduló kapcsán álszerénység nélkül kimondjam, büszke vagyok és mindenkinek köszönöm!
|