Beszélgetésünk apropója a 2022/23-as évad utolsó bemutatója, az évadzárás – és némi előretekintés. Tóth-Máthé Miklós Aranyrandevú című romantikus retró-komédiájának mai  előadásán történetesen nyugdíjas nézők voltak jelen.

Akiket célközönségének is nevezhetnénk, az előadás zenei környezetével és azzal a világgal, amelyről a szerző beszél, ami az ő fiatalkoruk, a hatvanas évek, hetvenes évek eleje, családalapításuk időszaka. Erre nyilván mindenki szívesen emlékszik vissza, idéz fel különböző, akár olyan kapcsolatokat is, amelyekből nem született házasság. Természetesen, azért a fiatalabb korosztályoknak is kellemes szórakozás lehet az előadás. Nagy öröm volt, hogy ma gyakorlatilag minden jelenet végén, sőt közben is tapsoltak.

Hogyan került – ősbemutatóként – egri színpadra az Aranyrandevú?

A szerzőhöz személyes ismeretség fűz. Ez 1988-ra datálódik vissza, akkor szerződtünk ide feleségemmel, Saárossy Kingával, Kecskemétről. Az évadot megelőzően, nyáron már játszottunk az Agria Játékszín előadásaiban, én Jékely Zoltán: Mátyás király juhásza című zenés mesejátékában. Az előadást Csendes László rendezte, aki a burkus király szerepére meghívta Kóti Árpádot Debrecenből, aki nagyszerű és ismert vidéki színész volt. Az ő barátjaként ismertem meg Tóth-Máthé Miklóst. Egy időszakban jártak a Színház és Filmművészeti Főiskolára, de Miklós, miután kilenc évet töltött színészként különböző színházakban, a jelmezeket írótollra cserélte.  Szó szerint Ady-arcú színész volt, s ez, amennyire érdekessége, pechje is volt szegénynek, mert hiszen ki akarja állandóan Adyt látni a színpadon. Talán ez is egyik oka volt a színészi pálya elhagyásának. Református lelkészcsaládba született, a református vallás és a hit története rendkívüli módon izgatta. Több, Debrecenhez kötődő darabja született, amelyeket Gali László ottani igazgatása és főrendezősége alatt be is mutattak.
   1988-ban megjelent egyik könyvében, a Tapshoz kérem a szereplőket–ben az akkori vidéki színházi világ esszenciáját írta le. Megismerkedésünkkor kaptam tőle egy példányt, s már akkor nagyon megtetszett, mivel sokféle megközelítésben vázolja a vidéki színészélet rejtelmeit, a színházi büfék, színészklubok világát, amelyhez abban az időben nekem még, mint színésznek volt szerencsém. Később is tudtunk egymásról, üzeneteket váltottunk ismerősökön keresztül, időnként felhívtuk egymást.  
   2019-ben a Dankó Rádió egy műsorfolyamot készített Kingával és velem vidéki városokban eltelt éveinkről, magánéleti és színházi történésekről, tapasztalatainkról. Az anyagot több órán keresztül, zenei betétekkel megszakítva vették fel, s adták le. Az egyik adás közben, amikor éppen zene ment, csörgött a telefonom. Tóth-Máthé Miklós volt: Éppen hallgatlak benneteket, olyan jó visszaemlékezni a közös emlékekre! Van egy darabja, mondta, amit szeretne elküldeni. Aztán, még mielőtt megkaptam volna, Szakonyi Károly is figyelmembe ajánlotta, úgyhogy nagy kíváncsisággal vártam. Elolvasva rögtön felhívtam Miklóst, hogy be fogjuk mutatni, mert ez egy színházi csemege. Nagyon örült, azt mondta, ez lesz a hattyúdala. Sajnos egy hónap múlva eltávozott közülünk.

Így az előadást már csak gyermekei láthatták.

Igen, a bemutatón itt volt mindhárom gyermeke. A banketten ők is megszólaltak, nagyon tetszett nekik az előadás.
   Szeretném műsoron tartani s elvinni több városba, úgy gondolom, különleges színházi világát mindenhol élvezné a közönség. Tervben van, hogy megmutassuk például Debrecenben, Nagyváradon, s Budapesten a József Attila Színházban, az  Újszínházban, vagy  a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán.

Viszontagságos volt az út a bemutatóig.

Közbejött egyrészt az író halála, másrészt a pandémia és a veszélyhelyzet kihirdetése, le is álltunk. A 2021/22-es évadban a tavaszi időszakban próbáltam műsorra tűzni. A díszlet, s a jelmezek elkészültek, az a fajta környezet, látványvilág, amelyet megálmodtam. Jó ideig zajlottak már a próbák is, de kiderült, sajnos nem igazán mértem fel azokat a (negatív) lehetőségeket, amelyek a főszerepre felkért kolléga személyiségével jártak. Nem vált be a dolog. A meglehetősen szép pályázati összeggel azonban, amelyet a darab bemutatásához nyertünk, határidőre kellett elszámolni. Igen rövid idő alatt kellett megtanulni a szöveget, s egy előadást rendezni és a főszerepet játszani egyszerre nonszensz, de nem volt más megoldás, minthogy ebben a kritikus helyzetben magam lépjek színpadra, egy úgynevezett házi bemutató, szakmai bemutató erejéig. A bérletes közönség előtti bemutatót a következő évadra csúsztattuk át, így került most végre a nézők elé a darab.  Sikerült megtalálnom azt a már egyébként korábban is felkért főszereplőt, aki előzőleg a pandémiával összefüggésben nem tudta vállalni a feladatot. Csernák János kifejezetten alkalmas a szerep megformálására.

Azt szokták mondani, ha jön egy új ember, megindul valamiféle pezsgés, nem csak a társulat hat rá, hanem ő is a többiekre.

Ez így van! Nyilván a frissítésnek, új kollégák, új erők beépítésének a társulatba, számtalan az összetevője, amelyek között akadályok is vannak. Ilyen elsősorban az anyagi források megléte, vagy meg nem léte. Sajnos a mi színházunkban a fenntartói intézkedések következtében olyan helyzet alakult ki, hogy jelen pillanatban a kötelező bérminimumon kívül nem tudok fizetést ajánlani, így nem tudok hozni új erőket. Ezekből a fizetésekből nem lehet megélni egy idegen városban, miközben valaki elhagyja a normál életterét, kilép abból és elmegy valahová, ahol életvitelszerűen élnie kell és gyakorolni a hivatását. Nyilván én is pontosan tisztában vagyok azzal, hol, milyen pontokon kellene új erőket beépíteni, felpezsdíteni a belső viszonyokat, új művészi impulzusokat adni egymásnak, de költségvetési intézmény vagyunk, amelyben a státuszok száma és a státuszok mellé rendelt fizetési besorolások is meghatározottak. Emellett önálló gazdálkodás nélkül, s a vezetői döntés alapján adható juttatás lehetősége nélkül vagyok kénytelen, gyakorlatilag 2012. január elseje óta, vezetni a Gárdonyi Géza Színházat.

Mindez azt is jelenti, hogy Csernák János nem lesz társulati tag az új évadtól?

Érdekes kérdés, hogy milyen működési forma mellett, kit nevezünk társulati tagnak. Korábban az volt az elfogadott álláspont, hogy a közalkalmazotti – illetve, miután az előadó-művészeti szférában megszűnt a közalkalmazotti státusz – alkalmazotti minőségben a társulathoz tartozókat. Manapság kicsit árnyaltabb a helyzet: gyakorlatilag az egy évadban a színházban munkát, szerepet vállalók közössége az adott évad társulata. Vannak kollégáink, akik életkoruknál fogva nem alkalmazottak, hanem bérszámfejtett gázsit felvéve, tiszteletdíjért végzik a munkájukat.

Akkor másként teszem fel a kérdést. Ha a néző ránéz ősszel a színház honlapjára, ott fogja látni az ő arcképét is a többi művész között?

Igen, szeretném – és már meg is állapodtunk benne –, hogy szerepet vállaljon egy-egy bemutatónkban. Az életkora és színészi habitusa hiányzik a társulatból. Nem titok, hogy amikor az Aranyrandevút terveztem, Kelemen Csabával képzeltem a szerepet. Sajnos a Covid következtében tragikus hirtelenséggel eltávozott közülünk. Az a fajta szerepkör és színészi attitűd, amelyet évtizedeken keresztül képviselt, hiányzik. Ezt a hiátust szeretném hosszútávon betölteni Csernák Jánossal.

Szokatlan módon – mint az első alkalommal ez el is hangzott, az elmúlt 35 évben (1988/89 volt az újra megalakult Gárdonyi Géza Színház első teljes önálló évada) nem volt ilyesmire példa –, az évad utolsó bemutatója, az Aranyrandevú minden bérletes előadása előtt színpadra lépett a színház igazgatója, hogy szóljon a közönséghez.

   A pandémia következtében kialakult életvitelváltozásban az emberek döntő többsége arra kényszerült, hogy a négy fal között próbálja meg kielégíteni a kulturális igényeit. Ez nyilván különböző híradástechnikai eszközök beszerzése által volt megvalósítható. Megfigyeltem, hogy egyre nagyobb, szélesebb dobozokkal mentek haza a plázából meg a különböző híradástechnikai boltokból az emberek. Gyakorlatilag beálltak egyfajta pótlásra, és ez a színházba járási szokásokon is látszik. Döntően és nagy százalékban csökkent a bérletes nézőszámunk. Ez nem egri specialitás, de kevésbé jellemző a vidéki nagyvárosokra, a vidéki nemzeti színházakkal rendelkező nagy megyeszékhelyekre, Miskolc, Debrecen, Győr, Pécs, Kecskemét… Az úgynevezett szegényebb megyeszékhelyek, Salgótarján, Eger, Veszprém, Kaposvár és sorolhatnám, mind-mind, köztük még fővárosi színházak is, jobban megérezték. A Covid miatti veszélyhelyzetet kisvártatva követte az energiaválság.  Mindez szorító prés alá helyezte, egyfajta döntési kényszer elé állította a közönséget. A nagyobb családdal rendelkezőknek, a kisebb jövedelműeknek nagyon meg kellett fontolniuk, tudnak-e a kultúrára áldozni. Az sem segített, hogy a most befejezett színházi évadunk kezdete előtt mindenfajta előzetes egyeztetés nélkül bejelentésre került, hogy Egerben októbertől több intézmény bezár, köztük a színház is. Ebből végül is akkor nem lett semmi, de a sajtóban nagy visszhangot kiváltó, bezárással kapcsolatos bejelentés a színháznak nagyon sokat ártott.  A hatásához ismerni kell a nézők bérletvásárlási szokásait, a bérleteladási rendszert. Május közepén meghirdetjük a következő évadot, s a bérletet vásárlóknak többféle lehetőségük van: részletfizetési lehetőséggel, illetve bizonyos időintervallumon belül kedvezménnyel válthatnak bérletet, és megvan az a lehetőség, hogy valaki eltetesse a bérletét. Miután bejelenti, hogy meg kívánja újítani, a Szervezés tartja a helyet. Az volt a gyakorlat, hogy sokan csak közvetlenül a bérletük első előadása előtt vették át és fizették ki a bérletet.  A zárás bejelentésének - ami akkor nem is valósult meg, mert a közgyűlés leszavazta - az lett a következménye, hogy sokan már az évad megkezdése előtt lemondták eltetetett bérleteiket.
   Kimutathatóan jóval több mint ezer bérletes nézőt veszítettünk.  Ez a mi nézőtéri befogadó képességünket tekintve - mivel általában 75 százalékos telítettséggel adunk ki egy bérletet, hogy a spontán jegyvásárlásra is legyen lehetőség - azt eredményezte, hogy 6-7 bérletfajtát nem tudtunk kiadni. Ennek következtében pedig egy új bemutatót követően gyakorlatilag 8-9 előadást tudunk lejátszani, rendkívül keveset a megszokott, 18-20-22 előadás helyett. Ráadásul az esetleges pályázati források lehetősége is nagyon lecsökkent. Hetven-nyolcvan millió forint között mozog egy évben az az összeg, amit pótolnunk kellene.
   Nos, ezért fordultam az évad utolsó előadásain személyesen a nézőkhöz. Kizárólag a nagyszámú bérletes nézőszám tudja biztosítani a produkciók létrehozásának feltételeit, anyagi hátterét. Szinte csak az így befolyt összegből tudunk díszleteket, jelmezeket és egyáltalán, látványt produkálni, a zenekart foglalkoztatni, a rendezők, tervezők, vendégművészek tiszteletdíját fizetni. Arra kértem a közönséget, hozzák el rokonaikat, barátaikat, családtagjaikat, ismerőseiket, tegyék egyfajta társasági eseménnyé a színházba járást.