Kedves gyászoló családtagok, kollégák, barátok, szeretett nézőink!

   Volt idő, mikor azt hittem, hogy Magdika néni örökké él. Ő lesz a kivétel az idő sodrásában, aki kijátssza az elmúlás kérlelhetetlenségét, aki időtlen kortalanságban, kacagtató vidámságban, valami földön kívüli békességben, velünk marad ott… a Tittel Pál utcában, a muskátlikkal megrakott erkélye mögött.
   Aki egykor elment az ablaka alatt, nem is tudta, hogy annak a földszinti lakásnak a néhány négyezetméterén az egyik legszerethetőbb ember lakik. Egy idegen számára kívülről nézve ő sem volt más, mint egy átlagos idős asszony, egy szokásaiban elmerülő, ünnepeken is hétköznapokat élő nyugdíjas. De mi, akik közelebbről ismertük őt, pontosan tudtuk, hogy ebben a muskátlis lakásban egy különleges művésszel, nagyívet bejáró, megpróbáltatásoktól sem mentes élettel találkozhatunk, ahol zenében, versben, vagy éppen prózában szólal meg a történelem Magdika néni hangján, kezének redőiben rejtőző parfümillatú mozdulataiban, mosolyának megnyugtató szelídségében, a képektől roskadozó falak között.
   Életem különleges két évének tartom azt az időszakot, amikor megosztotta velem önként vállalt magányát. Mégis, most azok az évek, mint egy távolinak tűnő múlt, úgy keringenek emlékeimben.
  Tudom, hogy az életidőnk nem végtelen és miként a Zsoltáríró fogalmaz: „,,,megemésztjük a mi esztendeinket, mint a beszédet. A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk… ,Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!”
   A távolinak tűnő emlékeiben, Magdika néni egykori életében most ezt a bölcs szívhez jutást látom. Soha nem követelőzött, soha nem tolakodott, csak kért, javasolt, tanácsolt.
   Ezzel együtt eszembe jutnak nagy beszélgetéseink az ebédlőasztalnál, a nappaliban karácsonyfa díszítés közben vagy lecsófőzéskor a konyhában. Mindenütt jelen volt az általa képviselt derű, optimizmus és a végtelen humor. Egyszemélyben volt számomra művész, nagymama és jóbarát. Tiszteletteljes jóbarát. Tőle megtanulhattam, hogyan kell tartással, méltósággal megöregedni, lelki és fizikai kapaszkodókat keresni, hogy az elesettségben való kiszolgáltatottság kevésbé legyen megterhelő testnek és léleknek egyaránt. Megtanulhattam tőle, hogy még az öregedéssel együtt járó korlátok között is lehet másokért létezni, másokra gondolni.
   Élete utolsó éveiben is, amikor már rendszeresen támogatásra szorult, gondoskodó volt. Mindenkit etetett. Madarat… macskát… engem. Ha véletlenül (ami csak ritkán fordult elő) ki kellett dobni egy-egy maradékot, arra gondolt, hogy szegény kis patkánykák mennyire fognak örülni a szeméttelepen. Imádta a macskákat és miután már neki nem volt, az erkélyen egy etetőtálat helyezett el és abba tette az idegen macskáknak szánt ételt (amit gyakran a rigók csipegettek fel). Szegedi lány volt, de gyűlölte a halat. Mégis, ha választani kellett a napi menük között, a rántott halat rendelte meg, mert tudta, hogy én szeretem. Ilyenkor felhívott telefonon és ezt mondta: Van kaja!
   Idős koráig rendszeresen úszott. Ötven évesen tanult meg kerékpározni, egy az utcájukban lakó tizenéves kisfiú segítségével. Több mint két évtized múlva, megszólította a ház előtt egy kedves férfi: tetszik rám emlékezni? Én tanítottam a nénit biciklizni!
   Zolika! – mondogatta gyakran, mi azért értjük meg olyan jól egymást, mert egy fából faragtak bennünket! Mind a ketten színészek vagyunk, mind a kettőnknek ugyanazt jelenti a színpad!
   És a színpadon túl, sok minden más is ugyanazt jelentette nekünk.
   Mesékben élt, akár csak én. A hálószoba ablaka előtt ma is van egy fűzfa, ami egy időben rendkívül megviselt volt, már-már a pusztulás veszélye fenyegette. Kijöttek a kertészek, metszették, formálták, majd a fa új erőre kapott. Sorsát Magdika néni az ablakból kísérte figyelemmel, izgult érte, hogy túlélje, közben zilált ágú barátját Kócos névre „keresztelte” el. Közös volt a zene iránti szeretetünk is. Így kerültek szóba azok a színházi esték, amiket a nagyszerű Latabár Árpáddal vagy Sárdy Jánossal töltött, vagy a vidéki fellépések a hideg pajtákban, fűtetlen művelődési házakban, ahol még olajlámpákkal világították meg a télvíz idején is nyári ruhában játszó színészeket. Mindez ma már színháztörténelem.
   Csiklandósan tudott kacagni… mindenen… akár önmagán is, ha éppen erre volt szükség ahhoz, hogy könnyebb legyen elviselni a hosszú élettel járó testi és fizikai nehézségeket. Figyelem magam, ahogy öregszem – mondta egyszer. Megdöbbentő élni akarás és élni tudás volt benne. Mindenben kapaszkodót talált ahhoz, hogy a lehető legtöbbet ki tudja hozni abból a maradékból, ami egy közel száz éves embernek juthat.
   Közel száz év! De milyen száz év? Világháború, nélkülözés, menekülés, államosítás, rendszerváltás, világjárvány. 1956-ban elszakadás a családtól, a gyermekeitől, (akikre haláláig büszkeséggel gondolt) és akik minden akadály ellenére, amit a történelem rájuk kényszerített, mégis az édesanyjuk közelébe kerültek, gondoskodó szeretettel vették őt körbe és támogatták az utolsó pillanatig, az élettel betelt elkerülhetetlen végig.
   Színészi létezésünk, pillanatművészetünk velejárója, hogy az általunk eljátszott szerepek, elénekelt dallamok, ejtett könnyek, vagy harsány kacajok a múlandóság kincsei közé tartoznak, amit születésük után azonnal elkezd felfalni a felejtés feneketlen hasú démona. Nem marad utánunk más, csak pár megsárgult színházi felvétel, néhány anekdota és egy gondolatban tartott kép a nézők emlékezetében.
   Magdika néni, vagy ahogyan a színházban hívták, Olgyus utolsó szerepe a Csárdáskirálynő Cecíliája volt, hetven éves korában. Emlékszem arra a fegyelmezettségre, ahogy példányát tartva rótta a lap szélére a rendezői instrukciókat. Én zöldfülű kezdőként izgalommal és szorongással tele próbáltam felérni a nagyokhoz. Egyik alkalommal kétszer is bemondtam egy végszót, ami ugye lehetetlen, mert végszóból csak egy van. Ő türelmesen rám nézett és megkérdezte: Ez most kétszer lesz? … mert akkor beírom.
   Nem Magdika néni… egyszer volt. Mert végszót… még a színházban sem ismétlünk.