Már az általános iskola első osztályában bekerültem egy gyermek színjátszó csapatba. Nyolc éven keresztül folyamatosan dolgoztam ott egy magyartanárral, akinek segítségével minden évben színvonalas előadásokat csináltunk. Eljutottunk Zánkára, a nagy színjátszó fesztiválokra is. Hatalmas színpad és nézőtér fogadott ott minket, varázslatos volt. Ott éreztem meg először, kell, hogy nekem valami közöm legyen majd a színpadhoz.
   Miután elkerültem az általános iskolából, Duvalovszky Éva, a Miskolci Nemzeti Színház rendezőasszisztense vezetett egy középiskolás színjátszó csoportot. Ő ajánlott be engem egy színházi meghallgatásra. Salinger Zabhegyezőjét  Békés Pál átírta Habhegyező címmel, Lengyel Pál rendezte. Elmentem a szereplőválogatásra és megkaptam Sally Hayes szerepét. Tizenhat éves voltam. Nagyra becsült színészekkel egy színpadon lenni, látni a rengeteg próbát és előadást, azt a pezsgő művész életet - nem lehetett nem megfertőződni. Csodálatos volt, de közben éreztem azt az alázatot is, amit sugároztak az ottani művészek. Mi fiatalként legutolsók voltunk a sorban - de nagyon kedvesen fogadtak minket. Abban az időben, 1993-ban, a színjátszó körből beajánlottak egy másik, ma már drámatanár kolléganőhöz, ő volt Szeszák Szilvia. Az országos diákszínjátszó fesztiválra mindenképpen egy kétszemélyes darabot akart rendezni, én voltam az egyik szereplő, a másik Kisházy Eszter, a miskolci színház akkori stúdiósa lett. Egy éven át dolgoztunk vele. Ő volt az, aki megtanított arra, hogyan kell nyitottabbnak lenni a világra. Nekem mindenről megvolt a saját elképzelésem és jött egy nő, aki folyamatosan „a képembe vágta”, hogy amit gondolok, nem biztos, hogy jó vagy nem biztos, hogy csak úgy lehet. Az identitás keresés időszakában éltem, s ez hatalmas fejlődés volt számomra emberileg. Azóta is mindig van Szilvivel kapcsolódási pontom, már én is drámatanár vagyok, de ma is sokat tanulok tőle. Ő ajánlotta azt is, hogy menjek el felvételizni a Színművészetire az érettségim évében. Nem sikerült, de azt gondolom, jogosan, mert én abszolút felkészületlen voltam még mentálisan, tudásban, érzelmileg. Olyan két-három évvel ezelőtt mondtam valakinek egy beszélgetés alkalmával, hogy talán most érzem magam úgy, hogy most már tudom, hogyan kellene teljesítenem ahhoz, hogy felvegyenek. Máig nem vagyok az a fajta ember, aki két perces meghallgatásokon tudna bizonyítani. Én egy vita során is az vagyok, akinek mindig csak utólag jutnak eszébe jó válaszok, ötletek. Nem próbáltam meg újra a felvételit, nem tudom, miért. Most már nagyon bánom.
 

Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig - Viola szerepében _________________________

   1994-ben kaptam egy fülest, hogy Egerben megpróbálhatnék bejutni a Kelemen László színészképző stúdióba, amelyet Gali László, akkori Igazgató Úr hirdetett meg újra. Miskolcon is indult stúdiós képzés – de én úgy éreztem, ahogyan a mondás is tartja, senki sem lehet próféta a saját hazájában, valahol máshol kell próbálkoznom. Nem ismertem a várost, nem ismertem Egerben senkit, de éppen ez volt benne az izgalmas. Felvettek és nagyon szép stúdiós évek következtek, izgalmas szerepek vártak rám. (* Erről az időről a visszaemlékezést majd külön, a blog Színháztörténeti sorozatában olvashatják. J.F.) A két éves Színész Stúdió befejezésével már Beke Sándor Igazgató Úr kezei közé kerültem, mint gyakorlatos színész.
   Minden évben a szerződtetési időszak egy „rémálom” a színészek számára. Emlékszem, beültünk a Hársfa nevű kocsmába, a színház közelében. Sorban - 20 percenként voltunk beosztva ezekre a szerződtetési tárgyalásokra - onnan indult el mindig a következő ember. Visszajött, elmesélte, miről beszéltek, mit ajánlottak neki, mi vár rá a következő időszakban és voltak bizony, akik úgy jöttek, hogy adjatok egy féldecit, mert kirúgtak. Nyár végétől már nem volt a színház tagja.
   Beke Sándort követően Csizmadia Tibor lett a színházunk vezetője. Ő színészként nem akart alkalmazni, viszont felajánlotta, hogy rendezőasszisztensként szívesen dolgozna velem. Rettentően nehéz helyzet volt, hiszen nem tudtam, az miről is szól. Hiába voltam a színházban 7 éve, nem ezt csináltam, én a színpadon álltam, most pedig arra kértek, álljak a színpad elé. Meg kellett birkóznom önmagammal, legyűrni a félelmemet, de rá is voltam kényszerítve, hogy elvállaljam, hiszen akkor már jártam az Eszterházy Károly Főiskolára, fejlesztőpedagógia szakirányra, nem akartam elhagyni Egert. Felmerül a kérdés, miért választottam ezt a szakot. A színház még stúdiós korunkban elküldött mindannyiunkat logopédushoz. Pető Teodórához jártunk heti rendszerességgel és egyszer panaszkodtam neki, hogy nagyon izgulok, ha olvasópróbán mindenki előtt olvasnom kell. Sokat hibázok. Tessék olvass! – mondta. Elkezdtem, rontottam. Tizenkilenc éves voltam akkor és azt mondta: Bea! Te diszlexiás vagy. Fel nem foghattam, hogyan lehetséges, hogy ez addig nem derült ki. Annyira dühített, hogy ezért felvételiztem a fejlesztőpedagógia szakra. Meg akartam tudni, hogyan tudok segíteni magamon, másokon. Én hiszek abban, hogy a sors valahogyan úgy irányítja az embert és oda sodor, ahol a helyed van. Én általában mindenre kíváncsi vagyok, mindenről tudni akarom, miért történik velem.
   2014 óta már nem vagyok a színháznál, de nem gondolom, hogy letértem az útról, inkább úgy mondanám, hogy valamikor elkezdtem gyöngyszemeket fűzni egy fonálra. Az első gyöngyöm a Kelemen László Stúdió volt, a tudás, amit ott kaptam. A második az itt eltöltött gyakorlati évek, a szerepek egy nagyon jó társulatban. A következő, hogy elvégeztem a pedagógia szakot, fejlesztőpedagógus specializációval. Szültem két kisfiút, azalatt természetesen nem sokat dolgoztam, viszont akkor kerültem kapcsolatba Csizmadia Tibor révén a színházpedagógiával. Mi nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Szinte az összes rendezésében engem kért fel asszisztensének. Becsülte, hogy igyekszem pontosnak, precíznek lenni. Azt is tudta, hogy egyik alapítója vagyok a Kisötlet Gyermekszínpadnak (2011 óta már alapítványként működünk) és mesejátékokat készítünk óvodásoknak, kisiskolásoknak, mely előadások interaktivitásra épülnek, drámapedagógiai módszerek felhasználásával dolgozunk. El akart indítani Színház az osztályban – osztály a színházban címmel egy drámapedagógiai, színházpedagógiai projektet, ami vidéken akkor még nem volt jellemző, de Budapesten már virágzott. Úgy éreztem, hogy érdemes drámapedagógusnak képeznem magam. El is végeztem a Magyar Drámapedagógiai Társaságánál, s ez lett a következő gyöngyszem a fonálon. Erre jött 2016-ban a mesepedagógia, ami most nagyon fontos az életemben, hisz több óvodás, kisiskolás drámaórát tartok. Bajzáth Máriánál, a Budapesti Meseközpont vezetőjének továbbképzésén vettem részt. A mesepedagógia nem más, mint nevelés és oktatás a népmesékkel, újabb gyöngyszemre találtam, és ezután éreztem meg, hogy minden kiteljesedett, készen van a gyöngysor.

   Színész - drámatanár - fejlesztőpedagógus - mesepedagógus. Soknak hangzik, de ezek összefüggnek és szépen egymásra épülnek a munkámban. Húsz évig voltam a színház tagja, most a saját lábamon állok, mint vállalkozó és a jó munkám újabb munkát szül. Szerencsésnek érzem magam, mert élvezem minden percét annak, amit csinálok… és aki ezt a mesét meghallgatta, aranyalma pottyanjon a tenyerébe!