Kósa Zsolt

 - Beszélgetésünkre készülve felfigyeltem egy bejegyzésre az Ön Facebook oldalán. „Megtört a jég! Szülővárosomban lépek fel.” Az öröm mellett kis belül őrzött szomorúságot, keserűséget, esetleg valami mást – remélem beszélgetésünk után már tudni  fogom a megfejtést - éreztem belőle kiolvashatónak.
 

- Amikor elmentem Egerből, olyan húsz éve, akkor még nem játszottam színházban nem is tűnt úgy, hogy fogok valaha. Én akkor zenélni mentem el. Bizonyára sokan nem tudják, hogy itt, a Gárdonyi Géza Színházban műszaki dolgozó voltam. Volt akkor itt egy színházi zenekar is, a Momentum (a zenekarról bővebben olvashatnak a blogon, videó felvételekkel,  ). Én még nem játszottam – néha beszálltam esetleg egy-egy dalfoszlányra –, de ott voltam mindig a próbán, nagyon érdekelt, ezt akkor érleltem még magamban. Egyébként jó zenekar volt. Sokat ki lehetett volna hozni belőlük. Évekkel később zenéltem együtt Pesten közülük Szőllősi Lajossal. Csináltunk egy egész jó zenekart, ez volt a Vastrabant, intellektuális, „sarkos” rockzenét játszottunk. A lemez még velem jelent meg és azután is még néhány szöveget kértek tőlem (szövegírással is foglalkozom), de akkor már annyira hívtak színházakba, hogy már nem tudtam összeegyeztetni. Szintén a Momentum tagja volt Szabó Attila, "Keszi" - vele is találkoztam évekkel később Budapesten és nagyon érdekes hangulatú dalokat írtunk, nagy részük megtalálható a You Tube-on...

- Egerben tehát egészen mostanáig sohasem játszott.

- Nem. Az előfordult, hogy beöltöztünk mi is és statisztaként ott voltunk a színpadon. Ezt örömmel vállaltuk, de csak egy jó buli volt az egész. A katonaság után a Harlekin Bábszínházba kerültem át ügyelőnek. Demeter Zsuzsa volt a vezetője, nagyon tiszteltem a fanatizmusát, amellyel képes volt szinte a nulláról olyan bábszínházat létrehozni, ami iskolája lett a szakmájának. Ott megláttak bennem valamit, s kezdtek használni, ott már báboztam, beszéltettek. Zenélni is akkor kezdtem el. Elköltöztem Pestre.
   Van egy dolog, amit haveroknak szoktam elmesélni, ha nagyon faggatnak, de úgy érzem, most is muszáj, mert különben nem érthető az egész. Volt bennem egészen gyermekkoromtól kezdve egy gátlás, noha egyértelműen tudtam már egészen kicsi koromtól kezdve, amit most is tudok. Egy hihetetlen bizonyosság. Szerintem azok, akiknek van tehetségük, küldetéstudatuk, azok már gyermekkorukban tudják ezt –  ebben egészen biztos vagyok. De olyan családból jöttem, ahol ez nem volt a központban, nem volt senki a környezetemben, aki erről tud valamit. Így nem nagyon tudtam vele mit kezdeni, hiába formálódtak bennem a dolgok. Elnyomtam magamban egyfajta görcsként. Sokáig tartott. Azután, amikor teljesen véletlenül a Gárdonyi Géza Színházba kerültem, feljöttek bennem újra ezek az érzések. A színházban nagyon jó közeg volt, de – Isten ments, hogy bárkit is megbántsak –, voltak néhányan olyanok is, akik nem úgy álltak a munkájukhoz, ahogyan szerintem kellett volna. Nem akartam, hogy esetleg én is ilyenné váljak. Ezzel az attitűddel egyszerűen elvették a kedvem, holott buta voltam, mert azokra kellett volna figyelnem, akik nem ilyenek, Csendes Lászlóra, például. Pedig ilyenkor nem azt kell csinálni – ma már tudom –, hogy valakik miatt nem megyek ebbe a csapatba, hanem igenis odamenni és felmutatni egy jobb mintát. Teljesen tapasztalatlan fiatalemberként akkor még nem jöttem rá. Bár én nem beszéltem a kétségeimről, de ha valaki akkor azt mondta volna nekem, figyelj, itt a lehetőség, mutasd meg, akkor lehet, hogy az egész pályám innen indul, Egerből.
  Amikor először hívtak színházba, egy konkrét szerepre, mindenféle háttér nélkül (addig én csak zenekari próbákra jártam) bementem egy csapatba, s ahelyett, hogy zavarban lettem volna, beléptem és abban a pillanatban éreztem, hogy menni fog. Természetesen az azóta összeszedett tapasztalattal azt kellene mondanom, nem igazából ment, de rögtön értettem minden instrukciót. Ez az, amikor az embernek ott van a bizonyosság, tudja, hogy ez az útja.

- Ezt a bizonyosságot az élet azután igazolta is.

- Játszom olyan emberekkel, akik megdöbbennek azon, milyen módon dolgozom a színpadon. És olyanokkal is, akik emlékeznek rám, amikor még egy kis melós kölyök voltam. Elégtétel ez saját magamnak, mert úgy érzem, azt a kis kölyköt, aki akkor voltam még 17-18 évesen is, az elkövetkező években becsaptam és most próbálom ezt helyrehozni és elnézést kérni attól a gyerektől. Szerencsére jó visszajelzéseket kapok. Nagy produkciókban, stadionokban és kőszínházakban is fellépek. Igazolódni látszik, hogy van helyem. Elnézést kérnem azért kell attól a kölyöktől, mert már hamarabb kellett volna. De a 17 éves korom utáni más úton járás kellett ahhoz, hogy ma így gondolkodjam. 

- Azt mondta, vannak, akik megdöbbennek azon, milyen módon dolgozik a színpadon. Ezzel nyilván a hivatásához való attitűdjére utal, de ugye, ki nem mondott kritikai éle is van a mondatnak. Szeretném, ha bővebben is beszélne mindkettőről.

- Ha valaki – sajnos akad ilyen is – nincs a helyén és mégis tolakszik, azzal két probléma van. Az egyik, hogy a közönségtől elvesszük azt az élményt, amit adhatna egy sokkal jobb képességű ember, miközben azt a helyet betölthetné, aki tehetséges, elhivatott, szorgalmas, mindent megtesz a legnagyobb alázattal a közönség szolgálatáért. Így rosszabb esetben még csak nem is tudják, hogy máshol milyen színvonal létezik. Ha valahogy mégis betévednek egy igazán minőségi előadásra, ahol a társas játékon – ami a színház – belül azért kiemelkedő egyéni teljesítményeket is látnak, akkor visszamenőleg becsapva érezhetik magukat – és jogosan. A közönség pedig nem volna szabad, hogy vesztes legyen, mert minden nélkül lehet színházat csinálni, de közönség nélkül nem. A publikum semmibe vétele, kollégák letaszítása a trónról, ez az a két dolog, amit nem lehet megbocsátani senkinek, még annak sem, aki szimpatikus egyébként, mint magánember. A feladat kiválasztja az embert, s a tehetség kötelez. Ez egy szolgálat. Esztétikai élményt okozni a nézőnek.  Én nem dolgozom, én élvezek minden percet. Ha észrevenném magamon, hogy tehetségtelen, kókler, kontár vagyok, belehalnék, de nem csinálnám.
   Hála Istennek nem kapok rossz kritikákat. Sőt, olyan helyzetekbe is kerülök általam nagyra becsült kollégákkal színpadra lépve, hogy engem valakivel szembeállítva dicsérnek, amit nem értek, mert ha én jó vagyok, az nem jelenti azt, hogy más rossz. Ilyenkor kellemetlenül érzem magam. Bármenyire is igyekszik egy kritikus alátámasztani szakmai véleményét, az akkor is csak egy vélemény. Nyilván nem írhatja oda minden mondat után, hogy ez így van – szerinte. Ezzel nem bántani akarom ezt a szakmát. Olyan haszna bizonyára van, hogy amikor egy bizonyos kritikusról hisszük, ízlése nagyjából egyezik a miénkkel, s ő dicsér, ajánl valamit, akkor kíváncsivá tesz.

- Sokféle műfajban áll színpadra. Van köztük kedvesebb a többinél?

- Mindegyikben megtalálom azt, ami nekem jó, és ha valamit jól csinálnak, akkor nagyon tetszik. Ha megbíznak valamilyen feladattal, nem az érdekel, hogy az én ízlésemnek megfelel-e, hanem ha úgy érzem, képes leszek jól megoldani, akkor én abban jól érzem magam. Ha kapok egy olyan feladatot, amit szerintem nem fogok tudni jól megoldani, bármennyire tetszene is, azt mondom, nem kérem.
   Azért szeretem a színházat, mert a műfajokat, stílusokat (melyek között vannak kapuk, átjárók) arra használják, hogy megkülönböztessenek bizonyos vonásokat. ez nagyon érdekes játék.         
  Sokáig toltam el például magamtól az operettet. Nálunk, rockzenészeknél annak idején volt a műfajjal szemben passzivitás, kicsit talán cinizmus is. Azután jó pár éve valaki helyett be kellett ugranom a Csárdáskirálynőbe, Kerekes Ferkó szerepébe. Segítség volt, de rájöttem, hogy nem áll rosszul nekem, a karakterem is megy hozzá, a hangom teljes mértékben, s megnyugodtam, nem csinálok magamból bohócot. Elkezdtem élvezni a próbákat.

Általában azért olyan feladatokra találnak meg, mint most itt Egerben is, az Egri csillagok musical Szolimán szultánja. Amikor ki kell énekelni háromvonalas dolgokat.

Nagyon sokat hívnak, innen például most egy napra megyek haza Budapestre, s onnan már indulok Sopronba, majd Esztergomba és Komáromba. Sokat játszom - szinte csak főszerepeket - a Komáromi Magyar Lovas Színházban. Erre azért vagyok büszke, mert "idős" koromra megtanultam lovagolni, és nagyon tetszik. Sok helyet bejártam már, szinte az ország összes színházában voltam, de arra egyszerűen nem adódott lehetőség, hogy itt játsszak Egerben. Ez csak most jött el. Szolimánt nagyon kevesen tudják elénekelni úgy, ahogyan meg van írva, általában egy oktávval mélyebben oldják meg. Már régen „eldöntöttem”, hogy én ezt egyszer itthon énekelni akarom, de nem tettem érte semmit… Nagyon nagy öröm, hogy ez a régi álmom mégis valóra vált. Sok munkát, főszerepet visszamondtam az ütközések miatt, azért, hogy most itt lehessek. Miután sok történelmi rockoperában énekeltem, ha hívnak egy vígjátékba, nagyon tudok örülni. Most a komáromi Magyarock dalszínház hívott a Szép nyári nap Neoton-musicalbe. Jó érzés, hogy ez most nem annyira az énekhangomról szól, hanem van sok vicces jelenetem. Partnerem pedig az a Faragó András – s ez egyfajta időutazás –, akit itt, az egri színházban ismertem meg 91-ben, néha összefutottunk Pesten, de sohasem dolgoztunk együtt. Egyre többször érzem azt, hogy életútjaink találkoznak bizonyos emberekkel. Megvalósulnak olyan dolgok, amelyekkel gondolatban eljátszom néha.

- Említette, hogy szövegírással is foglalkozik, de nem csak dalszöveget ír, hanem darabokat is. Néhány napja bemutató volt a Budai Szabadtéri Színházban, Kósa Zsolt-Szepesi Richárd: Léla szeme.

 - Évekig érleltem. Műfaja musical-thriller, vannak benne misztikus elemek is. Akartam írni egy olyan történetet, ami arról szól, hogy a mai világunkban mennyire a kirakat látszik lényegesnek, s a valódi értékkel, ami azonban nem csillog-villog feltűnően, azzal nem foglalkozunk, pedig nem az a lényeg, amit látunk. Van egy világtalan lány, aki nagyon szép és kedves, szereti az egész város és van egy fiú, aki torzszülött, átokkal sújtott. A lány, mivel nem látja, beleszeret, mert a lelke jó és szép. A város kirekeszti őket és az üldözésükre indul, ehhez kell egy főgonosz, aki kavarja körülöttük a rosszat, e köré van építve a történet. 
   Találtam hozzá egy hihetetlen jó zeneszerzőt, aki szintén világtalan, mint a főhős Léla, de nem ezért írta ő a zenét, teljesen más ügyben, véletlenül találkoztunk. Nyertem egy Nemzeti Kulturális Alap pályázatot – amihez pedig nem sok reményt fűztem –, az előbemutató után létre tudtunk hozni olyan előadást, ami méltó az elképzelésemhez és a többiek munkájához. Hihetetlen csapat állt mögém, s ez kötelez. Talán valamikor az Agria Nyári Játékok műsorára is felkerülhet. (Videó részletek a Léla szeme előadásából *ezen a linken.)
   Okos Tibor barátommal, aki az egri zeneiskolában tanít, írtunk egy folkoperát, Móricz Zsigmond Árvácska című regényéből (ezzel már nyertünk korábban is NKA pályázatot). Végig népzene, olyan hangszerekkel, amelyeket csak a népzenészek ismernek. Miután a librettót megírtam, a zenébe próbáltam nem is beleszólni. Szóba került már az egri színházban bemutatás lehetősége is, de most Nyíregyházával tárgyalok. Nekik prioritásuk lehet, úgy érzem, tekintettel a szatmári környezetre, a Móricz Zsigmond Színház névre. Meglátjuk.

Én úgy mentem el innen, hogy mindent hátrahagytam, de ahogyan telt az idő, előjöttek az emlékek, a mit, hogyan rontottam el gondolatok, s ezek folyamatosan bennem voltak. A szüleim itt laknak, de akárhányszor jöttünk, csak átutaztunk a városon és haza. Ez a pár nap most nagyon jó volt arra is, hogy a családdal együtt sétáljunk a városban. Itt próbáltunk a főiskolán, ahová jártam, művelődésszervező szakra. Nem volt semmi harag bennem, amikor elmentem, mentem szerencsét próbálni – és sikerült, de mára helyükre kerültek a dolgok. Az ember elmegy valahonnan, s az évek múltával rájön, hogy mégiscsak odatartozik... Nincs bennem keserűség, de úgy érzem, hogy erre már hamarabb kellett volna sort kerítenem. Én vagyok tehát a hibás, nem mások. Hamarabb be kellett volna látnom, hogy olyan nagyon messzire nem kellett volna elmennem.  

- S ezzel meg is kaptam a megfejtést a Facebook bejegyzésével kapcsolatos gondolatomra. Köszönöm a beszélgetést!