Kálmán Imre operettjének, a Montmartre-i ibolyának Művészhimnusza nem csak csodálatos dallam, hanem szövege nagyon is aktuális napjainkban, amikor a járvány következtében a színházak zárva, művészek és a háttérben dolgozók tétlenségre kárhoztatva, sokan közülük egyre nagyobb anyagai gondokkal küzdenek, azt sem látják, mikor lehet vége ennek a helyzetnek és ráadásul novembertől elveszik a színházak dolgozóitól (is) a közalkalmazotti státuszt, holott a közt kultúrával szolgálni nemes küldetés. Ez a dal semmit nem old meg a gondjaikból. Mégis itt van a helye, hogy szóljon, emlékeztesse a nézőket: akik a színház csodálatos világához kötötték sorsukat, azok legyenek bár színpadon, szem előtt vagy legyenek a közönség számára személyükben láthatatlanok, különleges emberek. És nekik pedig üzenjen: a nézők szeretik őket és várják türelmetlenül azt az időt, amikor újra megtelhet a nézőtér. A Gárdonyi Géza Színház 1997-es előadásának felvételén Sata Árpád, Egri László, Szilágyi Olga, Vókó János és Tunyogi Péter énekel - a videó a fényképre kattintva nyílik meg a blog Youtube csatornájáról. (Megható lenne egy, a karanténban virtuálisan szervezett kórussal megalkotott felvétel is, a Művészhimnusz a társulat mai tagjainak előadásában.)


Művész, ha gyötör a szegénység,
Ha elhagy a reménység,
Ne add el a lelkedet!
Hogyha látod, a tehetség semmit nem ér,
Csak harcolj szüntelen a jobb holnapért..

Ne sírd el, a gyávák buta könnyét,
Az életben a gyöngék szánalmasan hullnak el...
Ám ha bátran szembeszállsz az árral,
Életednek célját így éred el...

Hát minden akadályon,
Hát harcolj, minden áron
A művészetedért!