Mit csinál egy színházi rendezőasszisztens a korona vírus miatt kialakult karantén alatt? Jó kérdés.
   Március elején alig vártam, hogy bemutassuk a Páratlan páros stúdiószínpadi előadást, ami nagyon pörgős, koncentrált, mind a színészek, mind a súgó és az én részemről is. Hogy miért is vártam a bemutatót? Egész évadom nehéz volt, fárasztó. Ez volt a 4. darab, ami a „gondjaimra” volt bízva.  Az előző kettő zenés, sokszereplős, külsősökkel, zenészekkel, gyerekszereplőkkel, minden lehető nehézséggel „megáldva”. Nagyon észnél kellett lennem, hogy csúnya szóval élve, össze tudjam „logisztikázni” ki, mikor, hova, mit.
   Szóval azt gondoltam, március 10. után végre egy kis levegőhöz jutok, lesz időm megcsinálni az elmaradt dolgaimat, amire augusztus óta nem volt lehetőségem, de álmomban sem gondoltam volna, hogy olyan napok, hetek következnek, hogy semmit sem kell csinálni, nem kell egyik helyről a másikra futnom, hogy kiszállok, jobban mondva kirepülök a mókuskerékből.
   Olyanok a napjaim, mint egy nyaralás vagy egy előrehozott nyugdíj.  Furcsa is volt az első pár napban, hogy nincs szoros menetrend, nem kell reggel 5-től este 10-ig topon lennem, olyan érzéseim voltak, hogy biztos elfelejtettem valamit elintézni vagy elkéstem valahonnan. Lassan az agyam is felfogta, hogy ezután – ki tudja meddig – más életritmus vár rám.    
   De most ez van, ezt kell elfogadni, ebből kell a legtöbbet kihozni!                                            
   Természetesen van napirendem, persze nem olyan szoros, mint a bezártság előtt. Egyáltalán nem unatkozom, mindig van mit csinálni: házimunka, segítek anyukámnak, szortírozás + más elnapolt munka, tanulás, torna és kutyasétáltatás. Ez utóbbi azért jelentős, mert ki tudok menni az utcára. Élvezem, hogy egyedül sétálok a kutyáimmal. Sosem szerettem a tömeget, szeretek egyedül lenni, sétáim során alig-alig akadok össze valakivel. Nyilván nem ilyen áron akartam, de mégis élvezem ezeket a perceket. Süt a nap, énekelnek a madarak, érzem a tavasz közeledtét.
   Az itthoni teendőkön kívül vállaltam Sziráki Márta barátnőmmel önkéntes munkát egy fertőtlenítő állomáson. Fontosnak tartottuk, hogy segítsünk és ha más ilyen munka adódik, azt is örömmel elvállalom.
   Természetesen hiányzik az úszás, a színház.  Az uszoda is zárva és az én életem szerves része a sport, lételemem az úszás. A színház nem csak azért hiányzik, hogy előadásokat hozzunk létre, hogy találkozzam a kollégákkal, hanem az is elmarad mostanában, hogy más vidéki vagy pesti színházakban nézzek meg előadásokat. Sokat járok a MŰPA-ba, az Operába, a Zeneakadémiára. Több jegyem is volt koncertekre, előadásokra – hát most ezt elbuktam. De ilyen az élet. Most más féle szórakozás van. Olvasok, nyelveket tanulok, zenét hallgatok, kertészkedem.
   És ha visszatér az élet a normális kerékvágásba én kész leszek rá, hogy belevessem magam megint a munkába. De addig fő az egészség, vigyázzunk egymásra!

Üdvözlettel: Lázár Rita

* Legközelebb Nagy Fruzsina Lilla gondolatait olvashatják.