Nagyon nehéz időszak ez. Minden átértékelődött, biztos vagyok benne, hogy mindannyiunkat megváltoztatott.
   Március 10-én megtartottuk a „Páratlan páros” bemutatóját, majd a másnapi előadást, de ezután a nézők számára bezárt a színház. Furcsa, ijesztő állapot volt, noha mi még egy hétig bemehettünk, próbálhattunk a következő bemutatóra. Nem fogom elfelejteni, amikor 16-án, kedden eldőlt, hogy le kell állni „A nagymama” próbáival is - aminek én vagyok a súgója. Ültem a színpadon, néztem az üres nézőteret és potyogtak a könnyeim... Senkinek nem kívánom, amit abban a pillanatban megéltem. Igazából el sem hittem. A következő reggeleken rendre úgy keltem fel, hogy ez csak egy álom, egy rosszul megírt színdarab. Nem lehet igaz. Vannak, akik számára ugyanúgy megy az élet tovább, naponta bejárnak a munkahelyükre, mint korábban. De én nem tehetem!
   Nagyon hiányzik a Színház – egy nagy család, az én családom -, az illata, a próbák, az előadások, kollégák. A közönség tapsa és szeretete. Minden pillanatban gondolok arra, mikor telhet meg újra a nézőtér... Igyekeztünk megtenni, amit tudtunk, voltak online szöveg összemondó próbák, hetente egy-egy előadást közvetítettünk a színház közösségi oldalán, a művészek ugyanott videókat tettek közzé, Török Tamás élő szobakoncerteket tartott… de nagyon hiányoznak a személyes találkozások. A kollégákkal, a nézőkkel. Addig nem tudunk mást tenni, mint várni, és bízni, hogy minél hamarabb újra felgördül a függöny. 
Szecskó Andrea