Kecses selyemcipő a színpad szélén, árván, magára hagyva. Természetes, hogy a nézők elhagyták a termet, szünet van, az első felvonás után mennek kicsit megmozgatni magukat, beszélgetni az eddig látottakról, frissítőt vásárolni a büfében. Csakhogy a szünet után sem lesz sokkal kevésbé magányos az a cipő. Lesznek bőven, akik nem fognak visszatérni, a második részt már nem nézik meg. S bizony már az előadás kezdetekor is nagyon sok volt az üres hely. Nem árulok el titkot, hiszen a Színház honlapjának vendégkönyvében sorjáznak pró és kontra a vélemények Paul Claudel A selyemcipő című darabjának előadásáról és leírják nyíltan, hogy "már kezdéskor üres körülbelül 200 hely, a végére meg jó esetben maradnak kilencvenen”.
   Szomorú látvány.
   Az előadásról írtam a 2010/11-es évad rovatban („…Próbáljátok egy kicsit megérteni, amit nem fogtok érteni, az a legszebb…” – címmel). Nyílván maga a darab és a rendezés egyaránt hozzájárul a fenti jelenséghez. Nagyon nehéz, hallatlan koncentrálást igénylő szöveg (a műsorfüzetben és a ruhatár két oldalán kiragasztva előre vázolják a cselekményt, de úgy látszik, ez sem mindenkinek segít), hosszú játszási idő (a bemutatón még 4 óra 15 perc volt, ma már csak 3 óra 35), súlyos, moralizáló gondolatok, "fura" díszletek– igazából rétegközönség érdeklődését elégíti ki, nem szerencsés bérletben játszani, s ha mégis, nem volt szerencsés ezzel kezdeni az évadot, mert sokakat nagyon felbosszantott és hosszabb időre el is riasztott az egri színház további látogatásától. És azt sem lehet mondani, hogy váratlan ez a fogadtatás. Számítani lehetett rá. Két populárisabb előadás után talán elnézőbben fogadták volna. Most - hírlik -, bármilyen hihetetlen, még bérletét ott a helyszínen eltépő néző is akadt. Nyilván erősen eltúlzott reakció, s ha nem jön többet, csak  saját magát fosztja meg például a Prolik című Csiky Gergely darabtól, amelyen bizonyára ő is jól szórakozott volna. Nem volna szabad egy évadot egy előadás alapján máris előre minősíteni.
   A szereplők (és segítőik) hallatlan nagy munkát végeznek. Minden elismerést megérdemel teljesítményük, a magas színvonal – amit fegyelmezetten tartanak annak ellenére is, hogy félig üres nézőtérnek játszanak, annak ellenére, hogy az előadás még a bemutató után is többször változott, hogy ilyen körülmények között kérdés, mennyire állhat közel hozzájuk.
   De tényleg annyira élvezhetetlen ez a történet? Még egyszer elismerve nehézségeit,  én már négyszer láttam. Ez meg az én „magányosságom” – eléggé egyedül lehetek, aki ezt elmondhatja. Az első természetesen a bemutató volt. Azután kíváncsian vártam, mely részek maradtak ki a rövidítés után és milyen lesz így az előadás hatása. Ezen második alkalommal került helyére néhány kisebb dolog, ami addig nem, köszönhetően az első estén a nagy koncentrálás közbeni akaratlan kis lazításoknak. Harmadszor a szöveg szépségeire – vannak! – figyeltem oda jobban. Negyedszer meg megnéztem – csak úgy… S ha most azokra gondolok, akik szünetben elmennek, akkor számomra furcsa dolog ez – magánvélemény: én ha már félig láttam egy történetet, akkor csak kíváncsi vagyok a folytatásra. Másrészt pedig akik a színpadon vannak, megérdemelnék, hogy kitartsunk, ha nem a darab mellett, akkor mellettük. De ezek a nézők legalább saját tapasztalatuk alapján döntenek. Akik el sem jönnek – szóbeszéd, mások véleménye, internetes közösségi oldalakon olvasottak hatására, azok nem adnak esélyt sem a művészeknek, hogy meggyőzzék őket és maguknak sem – ki tudja, hátha ők mást gondolnának...