Ünnepi, meghatott, de vidám, minden szépet és jót remélő hangulat… Attól a perctől várjuk minden évben ezt az estét, amelyikben a műsorvezető elköszönt tőlünk, de ígérte és kérte az újabb találkozást, egy év múlva. Ez a záró mondat az idén – 17 év óta először – nem hangzott el. Vajon miért? Hiányzott…
   A nagyszerű Egri Szimfonikus Zenekar, Szabó Sipos Máté vezénylést színesítő humora, az énekesek,  táncosok emléke fel-felvillan évközben is. Tizenhét évvel ezelőtt talán maguk a szervezők sem lehettek bizonyosak benne, hogy az egri újévi koncert ilyen sikeres, minden évben várva várt rendezvény lesz. Délután és este megtelik a nézőtér, előadás előtt vagy a szünetben egy pohár pezsgő, jófajta bor kíséretében elbeszélgetnek az emberek, s amikor vége sem siet senki, a kellemes program után még maradni volna kedvük – lassan hagyják el a színházat. Ez okoz is némi gondot az előadások között, mert keveredik a két közönség, s a ruhatár nehezen birkózik meg ezzel. Érdemes lenne a délutáni előadást 16.00 óra helyett 15.00-kor kezdeni, megoldaná a problémát – és a fellépőknek is több idejük maradna kicsit pihenni.
   Elhangzik a köszöntő – nem politikáról szól (volt egy év, amikor az is megesett – füttyszó és „nem politikai nagygyűlésre jöttünk” bekiabálás fogadta), s kezdődik a koncert.
   A műsor jellege az utóbbi néhány évben megváltozott. Addig a komolyzenei irodalom erre az estére illő darabjai, operaáriák és operettek, musicalek részletei szerepeltek, most már Strauss-művek mellett csak operett… Én egyértelműen kedvelem ezt a műfajt, mégis azt mondom és érzem, hogy felemelőbb volt, amíg nem így volt – örülnék (és tudom, hogy nem vagyok egyedül), ha visszatérne a korábbi gyakorlat. Tegnap este felmerült bennem egy javaslat a fellépők körére is. Szilágyi Olgát, a színház korábbi primadonnáját Egerben kedves személyiségéért nagyon sokan szerették, ének- és tánctudása is vitathatatlan. Biztosan szívesen látná őt a közönség az újévi koncerten!
   Visszagondolva a korábbi alkalmakra felbukkan most egy fura emlék – úgy 2003 és a megelőző egy-két év tájáról… Egy Feleki Kamillra emlékeztető bácsika, alacsony, szemüveges, ősz hajú emberke, nem az alkalomhoz öltözve, bordó, V-alakú kivágású pulóverével, aki eleinte csak a fejét dugta ki lassan, óvatosan a színpad bal hátsó sarkában a kulisszák mögül, majd felbátorodott és már egyre több volt látható belőle, már a nyak, a pulóver is kikandikált, majd  hamarosan előre is lépett, ott állt teljes valójában a színpad sarkában – szemlélte a közönséget. A földszintről alig volt észrevehető, de a karzatról nagyon… Amikor elunta visszahúzódott, de csak átmenetileg, újra és újra előjött. Nézelődött a frakkos, estélyi ruhás zenekar és énekesek mögül, cseppet sem zavartatva magát attól, mennyire nem illik a képbe, sőt, mintha még beszélt volna is valamit. A zenekar leghátsó sorában ülőkhöz? Vagy csak önmagát szórakoztatta? Szemmel láthatóan azt gondolta, nem látjuk… Ki volt ő? Azóta sem tudom, de barátaimmal – akkoriban még ők is minden évben ott voltak, mára csak én maradtam – néhány évig mindig szóba került, ott lesz-e most is. Kicsit olyan volt ez a jelenség, mintha valami titokzatos figyelmeztetés volna, az este után jönnek megint a hétköznapok.
   De mi inkább elandalodtunk, hittük az álmot, hogy az életben minden elegáns, ragyogó, csupa szépség és öröm, mint ott a teremben. Így volt ez tegnap is – és nagyon jó, hogy így lehetett. 
  Befejezésül ismét elhangzott a Radetzky-induló. Ez olyan hagyománnyá vált – akárcsak Bécsben -, amelyet várunk és nagyon zokon vennénk, ha elmaradna.
   Az idei naptáramba december elejére már bejegyeztem: Újévi koncert – JEGY!