A 2012/2013-as évad nyitóbemutatója a Gárdonyi Géza Színházban Zerkovitz Béla – Szilágyi László Csókos asszony című operettje. A darab Eger színházában - önálló egri társulat előadásában - harmadízben kerül színpadra. Először 1958-ban játszották, másodszor 1989-ben. A blog sorozattal idézi a három Csókos asszonyt.

   1945 után az operett műfaját értéktelennek, sőt ártó szelleműnek bélyegezték, megvetették. A közönség azonban rendületlenül szerette a néha – de korántsem mindig! -  akár valóban bárgyú librettók ellenére is, nem elemezte, vitatta, nem mély társadalmi mondanivalót várt tőle, hanem mesét – és ezt megkapta, gyönyörű, fülbemászó és első hallásra is megjegyezhető dallamokkal. 
   A megbélyegzés igen lassan oldódott – tán még ma is hat –, holott egyszerűen helyén kellene kezelni a műfajt, azt várni tőle, ami, s különben sincs rossz műfaj, csak rossz vagy jó előadás.
   Az 1958-as egri előadás kritikája is és még az 1989-esé is „kötelezően” fanyalgással kezdődött. S mégis: mind az 1958-as, mind az 1989-es kritika elismeri a közönségsikert!

Népújság 1958. május 6.    

Csókos asszony
Bemutató az egri Gárdonyi Géza Színházban

   Tavasszal kell a szerelem, mondja a sláger. És a könnyű műfaj, teszik hozzá a színházak. A közönség kirándulni jár, örül, hogy kiszabadult a szobából, nehezebb 3-4 óra hosszára egy zárt terembe becsalogatni.
  Megbocsássanak az egri színház vezetői, de a mostani darabválasztásukat még a mindent jóvá tevő tavasz sem igazolhatja.
   Jó dolog a könnyű, modern zenéjű operett. Jó dolog hallgatni a kedves és ismert Zerkovitz dallamokat. De nehéz és néha szinte fájdalmas eltűrni a szövegkönyvből áradó értelmetlenségeket, ezt a „nesze semmi fogd meg jól” librettót. A nemeslelkű báró és a szerény kis árvalány története nem a szívünket, inkább az orrunkat facsarja. Tüsszenteni szeretnénk ugyanis a sok portól, ami a meséből árad. A történet avultságánál csak a cselekmény ostobasága kínosabb. Sajnos a Gárdonyi Géza Színház kollektívája nem tett annyit az előadáshoz, amennyi képességeiből telt volna. Nem kívánunk a rendező elgondolásával itt vitába szállni, de a számunkra elfogadhatatlan mondanivalóit, amit röviden körülbelül úgy summázhatnánk, hogy aki tiszta és ártatlan marad, selyemruhában is, azt a jó isten megáldja egy kis palotával – csak az tehette volna jóvá, ha nem veszik mindenáron komolyan, hanem bátrabban, ötletesebben, inkább paródiaként fogják fel. Hogy ez így van, azt igazolja az előadás egyik legjobb jelenetének, az Omnibusz számnak játékos, karikaturisztikus bája, kedvessége.
   (Népújság, 1989. december 19. – Jámbor Ildikó: Pontosan elemezhető, hogy a 45 után születettek generációja miért áll hadilábon ezzel az ártatlan, könnyűzenei műfajjal, az operettel.  Az elmúlt évtizedekben ugyanis divat volt fanyalogni felette, vagy éppen elandalodni dallamain úgy titokban, szégyenkezve. Vagy – és ezek voltak kevesebben – szembeszállva az előítéletekkel harcosan kiálltak mellette. ……. Megvan tehát az oka, hogy miért fogadjuk még ma is előítélettel azt a színházi műsortervet, amely operettet hirdet. Hiszen már eleve az igényeknek s gazdasági kényszernek tett engedményként értékeljük. S ezek után már nagyon-nagyon jónak kell lennie a produkciónak ahhoz, hogy elfogadjuk.)
   A díszletek közül a második felvonásé tetszett. Az első felvonás díszlete, véleményünk szerint, nem fejezi ki, nem segíti a szükséges hangulatot. Akár hányszor is mondják és éneklik, hogy: no ja, in der Jozefstadt, nem a XVIII. kerületben, inkább egy kisvárosi udvarban érezzük magunkat.
   (Ezzel szemben 1989-ben: Az egri bemutatón megmutatkozott még egy igen helyes törekvés: a díszletekkel, elmezekkel s a színészi játék kellő mértéktartásával a színpadra varázsolni valamit a századelő szecessziós, polgári világából)
   A színészek közül elsőnek a Katókát játszó Somorjai Évát kell megemlítenünk. Szépsége, bájos egyénisége, szépen csengő hangja teszi emlékezetessé alakítását, még ebben a nem éppen neki való szerepben is.
   Fontos Magda, Varga Gyula és Fekete Alajos alkotják az előadás humortrióját. Nem könnyű a dolguk, hiszen a megírt figurák meglehetősen vérszegények. A sok „tuli-hely” és ”ilyen klassz” stb. bemondás nem sokat segít ezen, de még a gyakori lábmutogatás sem.
   Hogy a közönség mégis jól szórakozik, kizárólag a színészek érdeme, tempósak, vidáman bolondoznak.
   Antal László nem elég színes. Nem támaszkodott a szerepben kiváló karakter színészi képességeire, és a bonviváni külső, kellemes hang önmagával nem segítik át a szerep nehézségein, zavarosságán. Herédi Gyula kitűnő megjelenésével, eleganciájával kárpótol a báró alakjának egyéb hiányosságaiért. Radó László formál – néha kicsit túlzott -, de emlékezetes alakítást a báró főkomornyikjaként.
   Érthető, ha a mellékszereplő gárda gyengébb a megszokottnál, hiszen tudomásunk szerint a színház még két másik produkcióra készül pillanatnyilag, ami ilyen kis létszámú társulatnál természetesen megérződik. Csak ezzel tudjuk magyarázni a hős Terka szám gyengeségét, és azt, hogy Hunyadiné szerepére nem akadt megfelelőbb szereplő.
   Külön meg kell említeni két kitűnő koreográfiát: a Jozefstadt számét és a Bajadérok „hastáncát”.
   A ruhák általában nagyon szépek. Különösen jól sikerült és elegáns Somorjai pettyes kartonruhája, de kitűnőek Fontos Magda jelmezei is. Az úri társaság hölgyei viszont kissé kopottak és szegényesek. Jó lenne, ha az Orfeumi lányok lábán legalább színben azonos lenne a cipő.
   Befejezésül: tudjuk – és reméljük is -, hogy a közönség jól mulat majd, élvezettel hallgatja a „Deborát”, a „Csókos asszony” keringőt, a „Van a Bajza utca sarkán”-t és a többi kedvelt melódiát.
   (Ugyanez a gondolat 1989-ben: „…elfogadta, szerette már az első előadást is a publikum.)
   De nem hisszük, hogy a színház műsorösszeállítói tiszta lelkiismerettel hajtják esténként álomra gazdasági problémákkal zsúfolt fejüket. Nem is tehetik! Ennél értékesebb operett is akadt volna a zeneirodalomban. Évad végére sok jó produkció után nem nívó csökkenést, hanem emelkedést várunk a színháztól. Reméljük, nem hiába.

                                                                                Bojár László                   

Az 1958-as előadás szereposztása:

Báró Tarpataky: Herédy Gyula
Katóka: Somorjai Éva
Dorozsmay István: Antal László
Ibolya Ede: Varga Gyula
Hunyadiné: Lenkey Edit
Rica-Maca: Fontos Magda
Kubanek, hentes: Fekete Alajos
Csipcsala János, házmester: Béres Károly
Ramazéder: Horváth Géza
Salvátor, főkomornyik: Radó László
Marcsa: Takács Judit
Hős Terka: Ágoston Edit
I. Sultána lány: Szirmai Otília
II. Sultána lány: Fógel Jutka
III. Sultána lány: Bogdány Mária
IV. Sultána lány: Kondor Klári
V. Sultána lány: Szabó Olga
VI. Sultána lány: Dénes Piroska

Rendező: Vitéz Tibor
Karmester: Valentin Kálmán
Jelmeztervező: Nyitray Mária