A Színművészeti Főiskola elvégzése után, 1972-ben, három ajánlatot kaptam. Mehettem a József Attila Színházba, ahová az akkor ott társulati tag Bodrogi Gyula ajánlott, miután látta egy vizsgaelőadásom. Kaposvárra Zsámbéki Gábor főrendező hívott, akit jól ismertem - logikus lett volna ez a választás. A harmadik ajánlat pedig Pécsről érkezett, ahol senkit sem ismertem, de miután ez érkezett meg először, úgy gondoltam, az a tisztességes, ha ezt írom alá. Nem bántam meg, annak ellenére sem, hogy az akkori kaposvári színház kisugárzása mind a mai napig hat, mert Pécsett is kitűnő színészek voltak. (Később, a főiskola rendezői szakát elvégezve is oda szerződtem vissza).
   Mivel nem ismertek még, úgy kezdődött, hogy fél évig semmit sem játszottam, de fordult a kocka és olyan szerepeket kaptam, amelyekre máig nagyon szívesen gondolok vissza.



 Shakespeare: Tévedések vígjátéka, Szegvári Menyhért - Vári Éva - Győry Emil  
 

   1973 – Shakespeare: Tévedések vígjátéka. Van, amikor egy társulatot „pofon üt” egy darab. Mintha nekünk lett volna kitalálva, s csak arra várt volna, hogy fogjuk, kezdjünk vele valamit. Sík Ferenc rendező, s egy vidéki színház legendás előadást csinált belőle. Pesten, a Madách Színházban vendégszerepeltünk vele és már a buszban voltunk, amikor a nézők még mindig tapsoltak. Elképesztő volt a próbafolyamat, mindannyiunkból jöttek elő az ötletek, és meg tudtuk csinálni, hogy belehelyezzük egy formába. Mindenki elismerte, hogy fergeteges. Ilyen sikerű előadást életemben nem láttam, azóta sem.

   "A Tévedések vígjátékának pécsi előadása világszínvonalon van. Ez az állításom két szempontból nem igaz. A színházművészetben ma nincs világszínvonal. Időnként kitűnő előadások születnek Londonban vagy Moszkvában meg egyebütt, de a leghíresebb színházak és a legkörülrajongottabb együttesek sem képesek huzamosabb ideig a saját színvonalukon maradni. Így hát szerényen és kissé bánatosan csak annyit mondok: a pécsi előadás jó előadás lenne Brook és Ljubimov színházában egyaránt. … A pécsi színház társulata színészanyagát tekintve valószínűleg a legjobban ellátott vidéki színház. Ennek ellenére igazán nagy színész csak egy - kettő szerepel a Tévedések vígjátékában. Mégis mindenki kitűnően játszik. Mindenki meg van rendezve. Vagy másképpen fogalmazva: mindenki boldogan és fegyelmezetten komédiázik. Ennek oka lehet az is, hogy a szereposztásban egyetlen félrefogás sincs. … Szegváry Menyhért olyan pontosan érti a szerepét, hogy … alakítása tele van humorral, bájjal, mozgása felszabadult, mimikája kidolgozott."  (Színház című folyóirat – Spiró György)

Molière: Don Juan - Bárány Frigyessel

   1974 - Sganarelle szerepe Molière: Don Juan című darabjában életem egyik legszebb élménye volt. Végre karakterszerepben használtak. Nógrádi Róbert rendezte, szerintem egyik legjobb rendezése volt. Korábban, mivel viszonylag csinos fiú voltam, sok szépfiút osztottak rám, azokat nem szerettem. De Sganarelle, az „a világ szerepe”! Nagyon szerettem játszani, komédiázni, lubickoltam benne. Bárány Frigyes volt a címszereplő, mellette Vajda Márta, Faludy Laci bácsi… 
 

Shakespeare: A vihar - Szegvári Menyhért, ifj. Kőmíves Sándor, Vári Éva, Faludy László

   1975 – Shakespeare: A vihar. Caliban, a „vad és otromba szolga”. A rendező, Sík Ferenc is megérezte, hogy a karakterszerepekben otthonosabban tudok mozogni. Ez az előadás  szintén elképesztő ötletbörze volt. És „mozgásbörze”. Kézdy Gyurinak szólt  a rendező:.
- Ennél és ennél a végszónál fuss át hátul bal háromról, jobb háromra.
- Miért kell nekem átfutni?
- Csak.
Ő sem tudta igazán, csak éppen ott meg kellett, hogy mozduljon valami.

   "Calibannak - a rendezői elképzelések ellenére - nincs meg a kellő súlya. S ez végül is nem Szegváry Menyhért alakításán múlik. Ő mindent megtesz, hogy a valódi ösztönembert állítsa elénk. Mivel azonban a rendezői elképzelés mindenkire egy ösztönöktől megragadott magatartást helyez, annak a hangsúlya, hogy milyen is a kizárólag az ösztönöktől vezetett ember, lekerül róla." (Színház című folyóirat – Bécsy Tamás)

   1976-ben volt egy szerepem, amelyről úgy éreztem, a magyar színjátszásban is mérföldkő volt. Tamási Áronnak jelent meg a Tiszatájban egy „elveszett” darabja, az Ősvigasztalás. Nagyon nehéz darab, nem véletlen, hogy nem adták elő. A fiatal férfi és lány szerepét én játszottam (Gálfi Bence, csendőrlegény) és Vári Éva (Kispál Jula, árvalány). Sík lefosztotta a darab rétegeit, mint kukoricáról a héját – tökéletes volt. Képes volt elérni, hogy igazi emberi drámát érezzen a néző. Olvassák el a darabot, mindenkinek ezt ajánlom! Már a cím is árulkodó, csak annyira bonyolult, hogy nagyon éles szemmel kell nézni, mi az, ami kivehető belőle, mert nekünk már nagyon idegen – talán Székelyföldön még nem volna az.
   Itt történt, hogy elkövetkezett egy főpróba, s a rendező azt mondta, na, most tessék, csináld. Addig a próbák során mindig csak a rendező mellett ültem, onnan végszavaztam, mert Sík Ferencnek - nagy, reneszánsz típusú ember, aki sosem tudott tétlenül ülni - asszisztense, játékmestere, segédrendezője voltam számtalan alkalommal, olyan produkciókban is, amelyekben játszottam. Érdekelte a véleményem. Látta, hogy van bennem fantázia, tehát használt, sőt kihasznált, de ezzel én sokat tanultam! Fokozatosan kész voltam az ő fejével gondolkodni, a szája íze szerint dolgozni. Most volt bennem egy kis ital is. Próbáltam összeszedni magam, valahogyan végigjátszottam a darabot, olyan pofont sikerült adnom a partneremnek, hogy kiakadt az álkapcsa. Sík Feri utána összehívta a társaságot, s ott előttük azt mondta: "Figyelj, Menyhért! Nekem ezt az első percben le kellett volna állítanom, de olyan zseniális dolgokat csináltál, hogy nem tudtam közbeszólni." Ez azt jelzi, hogy az ember „önkívületi” állapotában kénytelen összeszedni minden intellektuális erejét, hogy hatni tudjon.
 
   "Az Ősvigasztalás, mely Tamási első s majd félévszázadon keresztül eltűntnek hitt drámaírói kísérlete, Pécsett, a Kamaraszínházban jutott színpadra, Sík Ferenc rendezésében és koreográfiájával ... úgy látszik, épp a Tamási-művekben rejlő tárgyi költészet ragadta meg: az ember és a tárgyi világ ősi, elementáris viszonyából fakadó rítus. Igaz, ez a húszas évek Amerikájában, az expresszionizmus bűvöletében és a hazavágyás nosztalgiájából született „pogány mise" alig hasonlít a későbbi Tamási-darabokra; amiben hasonlít, az épp a gyengéje. Az író nem bízott eléggé a szertartásban, mint színpadi formában, pedig az Ősvigasztalásban sajátos kifejezési eszközt talált azokhoz a létkérdésekhez, melyek végül is e játék „tematikai" anyagát szolgáltatják: a szerelem és a szerelemféltésből elkövetett gyilkosság; a halál utáni vágy és mintegy ennek ellentéteképp az utód utáni vágyakozás." (Színház című folyóirat – Saád Katalin)

   Egy előadás hatásmechanizmusára érdekes példa egyébként az ugyancsak 1976-ban Gyulán játszott Illyés Gyula darab: Dániel az övéi között. „Vígjáték.” Próbáljuk, próbáljuk, a színészek tanácstalanok voltak, hogyan lesz ezekből a veretes mondatokból vígjáték... Mi sem tudtuk Schäffer Judittal, a jelmeztervezővel, lent a nézőtéren. Eljött a premier, elhangzott az első néhány szó és visítva nevetett a közönség. Azt mondta Sík Feri, ez az a darab, ami átszól a fejünk felett, a nézőnek. Értik, pedig olyan kacifántos. Nagyon nagy siker volt.
   1978-ban Shakespeare Titus Andronicusát is Sík Ferenc rendezte. Az egy „horror” volt (sokan kétlik is, hogy valóban Shakespeare írta). Röpködtek a levágott kezek, fejek – teljesen élethűen, olyan volt a színpad, mint egy vágóhíd. Gipszmintákat vettek rólunk, azok szerint készültek el a megjelenő levágott testrészek. Volt néző, aki felállt és elment, mert azt mondta, ő ezt nem bírja nézni. Sík nem félt semmi drasztikustól.
   Életem legnagyobb élményei közé tartozik az együttjátszás Mensáros Lászlóval, Sarkadi Imre Elveszett paradicsomában (1985). Ő volt Sebők doktor, én Zoltán, a fiú, Mira – Radó Denise, még főiskolásként. Vas-Zoltán Iván rendezte, olyan sikerrel, hogy át kellett vinni a Kamarából a nagyszínpadra. Mensáros összetörte magát a kocsijával – amit nem ő vezetett – és mégis végigjátszotta, pedig alig tudott járni, én mentem elé segíteni bejönni a színpadra, mert ő is annyira szerette az előadást.
   Hogyan lettem színészből rendező? Paál Istvánhoz jártam még Szegeden, gimnazistaként, az egyetemi színpadára. Jobba Gabival játszottam a Ságvári gimnáziumban, Heltai Jenő Néma Leventéjében, ő volt Zilia, én először a bohóc, azután Beppo, végül maga a néma levente, Agárdi Péter és ezt az előadást Paál Isti rendezte.  A későbbi szolnoki igazgató az ország egyik meghatározó és megújító személyisége volt, nagy név az amatőr színjátszók között. Amikor már Pécsett voltam, Sík Ferenc megkérdezte tőlem, szerintem oda hozhatják-e egy vendégrendezésre. Természetesen, hiszen zseniálisan tehetséges ember – de nehéz ember, ezt is elmondtam. Camus Caliguláját, Jarry Übü királyát rendezte – nem akárhogy! Botrányos sikerű előadások voltak, a Kamaraszínházban mindkettő, a Caligulát Aczél György, a kádári kultúrpolitika alakítója a nagyszínpadra nem engedte. Ő sokszor tett engedményeket, kihúzva ezzel a szelepet, de csak korlátozott körülmények között, vidéken, korlátozott előadásszámban. Már az nagy dolog volt, hogy megengedték, hogy a Nagyvilág című folyóirat közölje a Caligulát, egy Kádár Jánosra tett Camus megjegyzés ellenére. Paál erre csapott le, itt volt az alkalom, bemutatta.  Az ő szegedi egyetemi színpadán mindenki csinált mindent. Én is festettem díszletet, súgtam, s rendeztem is. Nagyon jól éreztem magam az egyetemisták között és valahogy ők is felfedezték, hogy ügyesebb vagyok, mint a többi gimnazista.
   Már említettem, hogy Pécsett Sík Ferenc asszisztenseként, játékmestereként, segédrendezőjeként is számított rám. Többször előfordult, amikor párhuzamosan rendezett Pesten is, hogy elutazott és rám hagyta a próbák levezénylését, csak a főpróbára jött vissza. Természetesen előtte mindig lerendelkezte a darabot.  A Kamaraszínházban állította például színre egy kortárs fiatal szerző, Sárospataky István Zóra című, nagyon izgalmas darabját (1974). Ismert helyi képzőművész, Erdős János díszletében játszottuk, ami semmi másból nem állt, mint a színpadból kiálló, különböző mértékű fokokban elferdített karókból. Egészen a bemutatóig rám bízta. A darab főszerepét játszó színésznő nem volt hajlandó bejárni a próbákra. Azt mondta, ha Síknek joga van elmenni, akkor ő meg nem jár be, pláne nem egy fiatal kezdőhöz – hiába rendeztem én addigra már többször ott, önállóan. Így, főszereplő nélkül kellett elvinnem az előadást a főpróbáig, amikor már a művésznő is természetesen megjelent. Csak arra nem gondolt, annyira profi már vagyok, hogy addigra az összes többi színészt úgy állítottam be, hogy az már megváltoztathatatlanul determinálta az ő mozgás lehetőségeit...   
   1979-ben, odaszóltak nekem telefonon, mégpedig Lengyel György, akinél a Szegedi Szabadtéri Játékokon Ottót játszottam Béres Ilona partnereként, hogy Várkonyi Zoltán, a Vígszínház igazgatója indíttatására indul a főiskolán egy osztály azok számára, akik fiatal színészként rendeznek is - ilyen volt Emőd György, Korcsmáros György, Vas-Zoltán Iván és én… - feltétlenül jelentkezzek, s akkor lesz erről is papírom.
   Akkor már Pécsett nagyon jó helyzetben voltam, játszottam mindent, vígjátékot, drámát, egyedül a zenés vígjáték volt, amiből csak egyet. Vári Éva tanított meg arra a néhány orosz tánclépésre, amelyre szükségem volt Katajev Bolond vasárnap című darabjában. Hívtak akkoriban többfelé is, de én nem akartam elmenni, játszhattam, rendezhettem is a Nógrádi Róbert igazgatta pécsi színházban, és ahogyan már említettem, remek volt a színészgárda. Bárány Frigyes, Bujtor István, Győry Emil, Holl István, Labancz Borbála, Pásztor Erzsi, Szabó Sándor, Tordai Teri, Vári Éva, aki akkoriban kezdett ingázni az operett és a próza között - és még sorolhatnám. Nagyon sokat tanultam tőlük.

A Hamlet rendezése közben (1983)

   1981-ben meghívott a budapesti Nemzeti Színház, megrendezni Bródy Sándor darabját, A medikust. Megkérdezték, kivel szeretném játszatni a címszerepet. Lehetett volna Balkay Géza és a frissen végzett Bubik István, akinek ez lett az első főszerepe a Nemzetiben. Olyan partnerekkel mint Avar István, Dörner György, Eperjes Károly, Gáspár Sándor, Kátay Endre, Szirtes Ági, Udvaros Dorottya, Újlaki Dénes, legnagyobb részt egy fiatal generáció, akik akkor szerződtek oda és telve voltak energiával, de ez csak egy intermezzo volt számomra, mert engem akkor már kineveztek a Pécsi Nemzeti megbízott főrendezőjének. És azért sem mentem volna,  mert én ott voltam stúdiós, abban az épületben, még 1967-ben, az akkori Nemzetiben (a mai Magyar Színház) és onnan két hónap múlva eljöttem, mert nem szerettem azt a légkört, ami ott akkoriban meghatározó volt.
   Ezután történt Pécsett az a dolog, amit én az egyik legnagyobb elismerésnek tekintek. Eck Imre, a balettegyüttes vezetője és Breitner Tamás főzeneigazgató nagyon kedveltek engem. Ültünk az igazgatói ülésen és kiderült, hogy Mozart operája, A varázsfuvola lesz az új bemutató (1984). A következő párbeszéd játszódott le köztem és a főzeneigazgató között:
- És ki rendezi?
- Természetesen te.
- Én életemben nem rendeztem operát…
- Nem baj, majd most fogsz.
- A varázsfuvolát? Az a világ legnehezebb műve.
- Igen.
Hihetetlen lazán, hihetetlen természetességgel mondta ezt az „igent”, Eck Imre pedig megkérdezte: Nem lehetnék én a koreográfus? Velük és Húros Annamáriával, a díszlet és a jelmezek tervezőjével így összeállt egy négyes csapat.  Az énekesek elé leengedtem egy tüllfüggönyt. Hogy fogjuk látni a karmestert? – kérdezték az énekesek. „Ne engem nézzen, játsszon!” Breitner maximálisan mellettem volt. Szerintem Magyarországon akkor mi játszottunk korszerű módon operát, olyan énekesekkel, mint Aszódy Mária, Csáky Ágnes, Marczis Demeter, Németh Alice, Vághelyi Gábor, Wágner József… akik tényleg hol látták, hol nem a karmestert, de ez így természetesen nem igaz, hiszen a karmester kapott egy külön világítást, tehát a kezét persze, hogy látták. Eck Imre koreográfiájában a fiatalok feladata volt a díszletelemek mozgatása is. Hatalmas siker volt, s ami nem gyakori, azóta is emlegetik ezt az opera előadást. Szerettem és nagyon büszke vagyok ma is rá!

 
„A pécsi előadásban, melyet Szegvári Menyhért rendezett, jelentős szerepet kapnak a látványelemek, és a produkcióban a Húros Annamária tervezte díszletelemek és jelmezek tökéletesen szervesülnek a rendezői megoldásokkal. … A szereplők mozgatásában - és a produkcióba épített koreográfiában, melyet Eck Imre tervezett - az előadás igyekszik elkerülni az operabemutatók statikusságát és látványbeli unalmasságát. Számos szellemes megoldás szerepel az egyes epizódokban … A Varázsfuvola prózai betéteit a rendező sajátos módon elidegeníti a zenei világtól, az előadáson ugyanis ezeket a részleteket nem az énekesek mondják, nem élőben hangzanak el a prózai mondatok, hanem felvételről, és - az esetek többségében - nem is az operaénekesek „civil” hangján, hanem a pécsi társulat színművészeién. A színpadon ilyenkor csak a beszéd jelölése történik meg, gesztusokkal, odafordulással, fejmozgással. Ez újabb adalékként értelmezhető ahhoz, hogy Szegvári itt a distanciát hangsúlyozza, amit egy hasonlattal úgy tudnék megvilágítani, hogy a Varázsfuvola világa úgy jelenik meg itt, mint egy zenélő doboz, ami azonban nem pejorálja a művet, hanem olyan csodaként jeleníti meg, mint amilyen csoda Papageno harangjátéka és Tamino flótája.
   Hiszen az az aufklerizmus és az a tiszta harmóniára valló hitelesen megvalósuló törekvés, mely az operából árad, ma inkább tűnik távolinak és rácsodálkozásra méltónak, mint a jelenkorban is érvényesnek és követendőnek. Ezért is értelmezhető úgy a pécsi előadás, mint ami e függönyön áttetsző és éles kontúrokkal építkező világban a múlt egy gyönyörű korszakát látja ... Schnikaneder még feltételes módban fogalmaz, amikor a varázserejű hangszerről azt mondatja az egyik szereplővel: „ ... mintha szellem szólna benne.” Ma ez a feltételes mód nyugodtan feloldható: valóban szellem szól - a fuvolából éppúgy, mint az egész operából -, olyan szellem, amellyel a ma emberének időről-időre át kellene itatódnia.” (Színház című folyóirat – P. Müller Péter) (* Aufklerista: a felvilágosodás képviselője. J.F.)

   Ugyanabban az évben rendeztem a Cigánykerék című Szakcsi Lakatos Béla-Csemer Géza musicalt, az volt az ősbemutató. Egész előtte való nyáron az operát és ezt hallgattam, utóbbit Szakcsi Lakatos zongora interpretációjában. Szintén kirobbanó siker lett, játszottuk hosszú évekig Pesten is, ugyancsak Vári Évával a főszerepben.
   A folyamat, amelynek végén Pécset mégis elhagytam, tulajdonképpen akkor elindult, amikor megkezdődött a színház felújítása. Összevitatkoztunk Nógrádi direktorral és Simon Istvánnal, a színház ügyvezető igazgatójával, aki velem együtt került Pécsre és nagyon jó barátok lettünk. Iszonyatosan teherbíró, borzalmasan becsületes, tüneményes ember. Nem volt művész, de jó érzéke, jó ízlése volt. Később Jordán Tamással ő lett a POSZT társigazgatója is. (A POSZT a színházból akkreditált főrendezője pedig Balikó Tamás volt.) A vita eredményeként én lemondtam a főrendezői posztomról. Nógrádi ezt nagyon zokon vette, hiszen nyílt titok volt, hogy engem akart utódjának kinevelni. Én már ezt sem nagyon szerettem volna, de a vita azon pattant ki, hogy úgy véltem, a felújítás alatt, amikor a nagyszínházat nem használhattuk, csak a Kamaraszínház sokkal kevésbé megfelelő lehetőségei álltak rendelkezésünkre, nem szabad bemutatni nagy apparátust igénylő prózai darabokat, sem nagyoperákat, csak azt, ami illik, befér ebbe a térbe. Legyenek ugyanakkor ezek a „lecsökkentett üzemmódú” évek egyben a felkészülés évei és utána produkáljunk nagyot! Ők viszont kitartottak amellett, hogy nem szabad „leállni”, próbáljunk ugyanúgy működni, mint eddig. De hogyan lehetne, ha teljesen mások a körülmények? Nem beszélve a genius loci-ról, egy 600 fős, díszes nézőterű színházat nem lehet összekeverni egy 2-300 fős, változtatható játékterű hellyel, ahol például zenekari árok sem volt, a zenészek kint ültek két oldalt a folyosón.
   Már minden hozzám tartozott, természetesen volt külön balettigazgató és operaigazgató, de az egész évad összeállítása a direktor és az én dolgom volt, de ekkor azt mondtam, így én nem maradok főrendező.
   Simon István kapcsán említettem Balikó Tamást. Vele úgy sikerült együtt dolgoznom, hogy olvasgattam a ma már nem létező Világszínpad című lapot és megütötte a szememet egy hír, amely szerint Harold Pinter angol drámaíró és rendező rendezi James Joyce darabját. Addig azt sem tudtam, hogy darabot is írt. Mondom Czímer Jóska bácsinak, a fődramaturgunknak: Jóska bácsi, én nem tudok angolul, csak franciául. Nem volna kedve lefordítani ezt a darabot? Nem csak azért izgatott, mert nem hallottam eddig róla, hanem azért, mert éppen Harold Pinter rendezte külföldön. Megcsinálta a nyersfordítást, majd miután jónak találtuk a darabot, a rendes fordítást is. Balikó Tamás, Kulka János és Oláh Zsuzsa főszereplésével rendeztem meg a Számkivetetteket, 1984-ben. Eszméletlen sikere volt.

 "A rendező legjobb megoldása a jó szereposztás. Felismerte, hogy a párbeszédek, szavak mögé érzékeny, karakterükkel, színészi egyéniségükkel hatni tudó szereplők kellenek, akik kitöltik a figuraalkotás itt-ott felbukkanó űrjeit, és plasztikus, hiteles alakokat teremtenek … rendezése végül is a maga teljességében hatásos a színpadon. Nem elsősorban azzal, hogy mindenáron mai drámát igyekszik faragni Joyce művéből, s nem is azzal, hogy irodalomtörténeti - drámatörténeti kuriózumot tálal, Magyarországon elsőként. Leginkább azzal, hogy a kettő közt a helyes arányt találta meg." (Színház című folyóirat - Csáki Judit. A képen Molnár Ildikó és  Balikó Tamás - Kulka János és Oláh Zsuzsa)

   Balikó és Kulka volt az a két férfiszínész, akik fölváltották a közben elment Holl Istvánt és Győri Emilt, aki kezdett már csak idősebb szerepeket játszani. Ők egy évfolyamra jártak. Kulkával már a főiskolán is dolgoztam. Első pillanatra lehetett látni rajta, hogy nagy formátumú színész lesz belőle. A „nyers éveit” ott töltötte a pécsi színházban. Pár év múlva Ascher Tamás átcsábította Kaposvárra. Büszke vagyok rá, hogy Kaposvár „vette meg” az én színészemet, mert nagyra tartottam őket. De Balikó karrierje is meg volt ágyazva, mert amikor szegény Nógrádi direktor meghalt, és miután még a rendezői szakot is elvégezte, egyenes út vezetett oda, hogy ő legyen a pécsi színház igazgatója. 
   A lemondásomat követően a színháznál azért még maradtam, rendeztem tovább, mígnem 1992-ben elszerződtem a budapesti József Attila Színházhoz, ezzel zárult kőszínházi munkáim első 20 éve. (Fotók: Pécsi Nemzeti Színház archívuma és Színház című folyóirat)

* A "Vári Éva - az édes-bús piruettek színésznője" című e-könyv idézi ezt a beszélgetést, hivatkozással a bloghoz.
 

  Ó, azok a boldog 70-es évek, micsoda éveink voltak... Menyussal egy évben, egy napon – 1972. augusztus 22-én – minő véletlen – Menyhért napján -  léptünk be a Pécsi Nemzeti Színház akkor igen rangos társulatába. Ő  végzős színművészként, jómagam pedig művészeti titkárként kezdtük színházi pályafutásunkat.  Hamarosan testi-lelki jó barátok lettünk, egy húron pendültünk – annyira, hogy “bűnsegéd” volt immár 38 éve tartó házasságom létrejöttében is, mint esküvői tanum..  Menyus nem volt ismeretlen a színházat művelő szakmai berkekben, s a közönség körében sem, hiszen a főiskolát megelőzően kiváló eredményt ért el az akkori Ki Mit Tud? döntőjében,  s miután ezeket az adásokat egy ország nézte – Menyust sokan ismerték... Mindenekelőtt kiemelkedő tehetségének, no meg Nógrádi Róbertnek, az akkori nagyszerű direktorunknak, na és kiváltképp mindkettőnk "mentorának",  - s egy idő után örökös barátunknak - a zseniális Sík Ferenc főrendezőnek köszönhetően hamarosan a színház egyik legfoglalkoztatottabb, legnépszerűbb művésze lett. S ez nem volt akármi – olyan társulatban, melynek akkori művészei között olyan nevek voltak, mint Bujtor István, Győry Emil, Kézdy György, Mádi Szabó Gábor, Faludi László,  Szirtes Ádám, Szabó Ottó, Mendelényi Vilmos, – vagy a hölgyek között  Vári Éva, Pásztor Erzsi, Tímár Éva, Torday Teri, Labancz Bori, hogy csak néhányat említsek közülük. Főszerepek sorát játszhatta el – nem kis sikerrel... Nem is eljátszotta, hanem megélte a szerepeket... Előttem van a Tévedések vígjátékának Dromiójaként, a Vihar Sganarelljeként, Calibanként a Don Juanban, vagy éppen Camus Caligulájának címszerepében, melyet Holl Pistától örökölt. Menyust egy idő után nem elégítette ki a világot jelentő deszkákon való szereplés, a saját olvasatában szerette volna a világról alkotott gondolatait felmutatni, ezért hát leült a nézőtérre, hogy színésztársait instruálva fejezze ki az adott darabbal kapcsolatos elgondolását.  A színészetet kezdte "hanyagolni", a rendezésben találta meg művészi hivatásának célját.  Sík Feri távozása után Menyus lett a vezető rendező – érdekes – abban az évben lettem én is a színház ügyvezető igazgatója... Olyan fiatalokat épített be a társulatba, mint Kulka János, Újvári Zoli, Gergely (akkor még Vajek) Robi, Lang Györgyi, Balikó Tamás... Illene beszélni a sok-sok szerepről, a rengeteg rendezésről,  de hát ezeket meg lehet nézni sok helyütt a neten;  illene beszélni a sok-sok csínytevésünkről – drága Faludi Laci bácsit, az örök fiatal nagyszerű művészt, atyai jó barátunkat igen sokszor "megvicceltük", no persze Ő sem maradt adós velünk szemben – illene beszélni a gyulai évekről, a várszínházi munka mellett az éjszakákról, hajnalokról – vagy inkább nem illene -  ezek a "háborús" évek duplán számítottak... Szóval sok mindenről kellene még szólni, de hát most egy kissé időzavarban vagyok, hamarosan indulnom kell a vonathoz, márpedig az emlékek egyre tolulnak bennem,  de csak hebehurgyán, zavarosan tudnám most megfogalmazni, így hát a nosztalgiázásnak most vége, talán egyszer még közösen folytatjuk... Menyuskám, elmúltak az évek, ám az emlékeink szépek -  azok a 70-es évek,  bizony azok voltak szépek! A régi barátsággal gondolok Rád, ölellek szeretettel – Pista – aki Simon. (Fotó: POSZT-honlap)