Agatha Christie bűnügyi játékát láttam tegnap a MASZK (Mezőkövesdi Amatőr Színjátszó Kör) Egyesület előadásában, a Közösségi Ház színháztermében.
  Az még egy hivatásos színházban is úgy van, hogy a szereplőknek sem képességei, sem gyakorlata nincsenek alapból azonos szinten, s egy amatőr társulat bizony még inkább küzd ezzel a problémával, amikor egyrészt minden tagjának kell lehetőségeket biztosítania, másrészt figyelnie kell az előadás színvonalára is – már ha ad magára az a társulat. A másik gond, hogy a technikai lehetőségek (színpad, világítás, stb…) sem állnak rendelkezésre úgy, ahogyan a professzionális játszóhelyeken.
   A színházba rendszeresen és gyakran járó, a színház világával más módon is szoros kapcsolatban lévő ember pedig két attitűd közt választhat, amikor rászánja magát egy amatőr előadás megtekintésére. Vagy eleve visszafogott igényekkel megy el vagy ellenkezőleg, a lehető legkomolyabban veszi őket, akik szabadidejüket áldozzák Tháliáért, s megérdemlik a komoly odafigyelést.
   Az előadást Kinczel Brigitta rendezte. Krimi – s ráadásul ilyen neves szerző műve! - lévén egyáltalán nem mindegy, sikerül-e az eleve meglévő titokzatosságot, feszültséget színpadi eszközökkel alátámasztani, adott esetben talán még fokozni is. Nos, hogy sikerült, azt az előadás közben a hátam mögötti sorokból (ez persze igen helytelen!) és a szünetekben hallható kommentárok is bizonyítják („Nem tudjuk mi sem, mi lesz a vége, de nagyon izgulunk.” … „Na, most akkor ki ölte meg a nőt?!” … stb) A színlapról konkrétan nem derül ki, a világítás kinek a munkája, de „Technika: ifj. Barna György”. felteszem, hogy ő és a rendező közösen alakították ki a fényeffektusok rendszerét, általában a cselekményhez illően adekvát módon, némely pillanatban drámai hatást keltően.
   Szabó István díszletének megtervezésekor nyilván a már említett technikai lehetőségeket kellett szem előtt tartani, egyszerű, de jól használható, ugyanakkor a cselekmény helyszínének hangulatát sikeresen megidéző eredmény született.
   Az előadás szereplői közt korban is elég markáns az eltérés, a rendező azonban megtalálta azt a szereposztást, amely segít erről elfeledkezni.   

   Takács Norbert (Sir Wilfrid Robarts, peres ügyvéd) gyakorlatilag végig színen van a három felvonás alatt (az előadás a két szünettel 3 és fél órás). Ez nem kis megterhelés hivatásos színésznek sem, nem beszélve arról a szövegmennyiségről, amelyet meg kellett tanulnia. Értékelésekor ez a fizikai s szellemi megterhelés is elismerést érdemel! Játéka egyébként számomra abban a jelenetben érte el a csúcspontot, amikor a vádlottat szenvedélyesen és könyörtelenül figyelmezteti arra, hogy eskü alatt vall.

   Leonard Vole szerepében Pethe Ákos. Amint szintén a hátam mögüli sorokból hallottam, „még csak 18 éves és itt az érettségi is, nem volt könnyű dolga” (mármint a betanulással és színpadi jellemformálással). Valóban nem volt az, hiszen olyan indulatokat és érzelmeket kellett ábrázolnia, amihez természetszerűleg nem lehet meg már csak koránál fogva sem az élettapasztalata. Ha néha volt is némi hiányérzet, ez az indoka. Azonban összességében nagyon rokonszenves volt színpadi jelenléte, hihető volt játéka.

   Pázmándi-Guba Viktória (Romaine) az első pillanattól az utolsóig úgy formálta meg alakját, hogy én úgy vélem, az valószínűleg nagymértékben hű lehet az eredeti Agatha Christie regényben (nem olvastam, bevallom) ábrázolt nőhöz. Az olvasók ilyennek képzelhették. S ez nem kevés!

   Bár többen is érdemelnének még legalább egy-egy mondatot, mégis csak Janet MacKenzie szerepére szeretnék még kitérni. Kissné Dudás Mária egészen remek ebben a karakterfigurában, sötét, elvakult, gyűlölködő és humoros egyszerre, az illúzió tökéletes!  
   „Komolyabb” kritikai észrevételem a magam részéről kettő volna – vagy még inkább tanácsom, ha engem kérdeznének. A tárgyaláson az esküdtek a színpad szélén ülnek, háttal a közönségnek, s közben az azon a szélen ülő nézők elől sajnos hosszasan takarják a színpadot. Mivel úgyis csak az előadás végén van igen rövid megszólalásuk (az is ugyanúgy háttal nekünk), nem lenne célszerűbb úgy megoldani, hogy az első sor közepén 2 széket fenntartani nekik, ott ülnének, ott állnának fel, amikor beszélni kell? A másik, hogy az előadás legvégén a – gondolom, nagyrészt nem állandó színházba járó – közönséget megzavarja, hogy kialszik a fény, úgy tűnik vége a darabnak, már tapsolnak, de újra kigyullad, s akkor hangzik el Romaine szájából a zárómondat. Ha az összes többi fény kialvásával pontosan azonos időben őrá viszont rávetődne egy reflektor vagy fejgép fénye, akkor ez a zavar feloldható volna (* amint utólag megtudtam, az eredeti elképzelés éppen ez volt, csak egy sajnálatos technikai hiba következtében történt másképp a bemutatón).
   A Mezőkövesdi Amatőr Színjátszó Kör egyébként sokéves múltra tekint vissza, sokféle előadás, sokféle műfajban áll már mögöttük. Tegnap még érződött az első alkalom, a bemutató izgalma, s ez természetes, de nyilván lesznek még újabb előadásai ennek az izgalmas kriminek, s a hivatásos színházak világában is úgy tartják, hogy egy-egy előadás sohasem a premierre van kész igazán, hanem néhány előadással utána. Én ajánlhatom A vád tanúja megtekintését!  



Középen a virágcsokorral Kinczel Brigitta, az előadás rendezője. A fotókat Tóth Balázs készítette.

* Ezt az írást átvette a Mezőkövesdi Újság XXIX. évf. 12. számának nyomtatott és online kiadása is.