Eger és az egri színház örök életemre meghatározó marad. Ebben a városban és ebben a színházban értek engem olyan impulzusok, amik nem kis mértékben járultak hozzá egy álom megvalósulásához. Hogy mi ez az álom és miért kezdtem el egyáltalán megálmodni? Próbálom rövidre fogni,  de muszáj visszamennem egészen a gyerekkorig. Szép lassan bújt ki a szög a zsákból. Olyannyira, hogy az óvodában bármi műsor volt, farsang, Anyák napja, stb., a kicsi Tomi mindig elbújt a leghátsó sor mögé és onnan tátogott. Nagyon rosszul éltem meg, hogy meg kell szólalni, neadjisten énekelni és ezt mások nézik, hallgatják. Egyenesen megalázó volt... De befogadóként tökéletesen funkcionáltam. Szerettem járni a bábszínházba és a „nagyszínházba”, szüleim és az óvónénik vittek is rendszeresen. Nagyon rég volt, de még a mai napig is emlékszem képekre, színekre, hangokra a Pinokkióból és a Lúdas Matyiból. Mikor nagyobb lettem, a családdal megnéztük a Mágnás Miskát. Na, itt szabadult el a pokol. Varázslatként éltem meg és végérvényesen színházrajongó lettem. Ekkor voltam 7 éves. Az ugyan eszembe nem jutott, hogy ilyen foglalkozást kéne választanom, de valamiféle vágy a kibontakozásra már ott motoszkált bennem. Verseket kezdtem írni. Aztán mondani. Eljártam versenyekre, még helyezés is lett belőle.

Eger kis csillagai  Fotó: Gál Gábor

 Épp befejeztem az általánost, amikor azt hallottam, hogy Venczel Valentin fiúkat keres az Eger kis csillagai című zenés játékhoz, amit ő rendez és a Dobó téren akarják bemutatni, augusztus 20-án. Itt belém bújt a kisördög… „Mi lenne, ha én is…?” Nem hagyott békén a gondolat, így fel is kerestem egy barátnőmet, aki már a szereplőgárda tagja volt. Kifaggattam, de még mindig nem voltam elég bátor, hogy odaállítsak. Végül abban maradtunk, hogy elkísérem egy próbára, megnézem, mi folyik ott és bemutat Valentinnek. Aztán meglátjuk mi lesz. A nagy bemutatkozás így hangzott a rendezőúr részéről – szó szerint tudom idézni: „Szervusz öcsém, megjöttél? Na ülj le oda a padra, aztán majd beállítalak!” 10 perc elteltével már futottam a gonosz törökök elől a Forrás Szabadidőközpont udvarán…
 

Pomádé király új ruhája - Gregor József és Ivanics Tamás Fotó: Gál Gábor

   Aztán kicsit később, amikor megtudtam, hogy Valentin színjátszócsoportot is vezet a Forrásban Ivády Erikával, már elképzelhetetlenné vált, hogy én ott ne legyek tag. Gyorsan jelentkeztem is. Szép feladatokat kaptam és a mai napig  tartó barátságok szövődtek. Itt már azt mondtam, hogy megvan az utam.
   Egyszercsak meghallgatást hirdettek a színházban. Valahol Európában! Sok gyerekkel. Gondoltam, itt a nagy lehetőség! Nem kerültem be. Ellenben a barátaim szinte mind. Óriási kudarcként éltem meg, gyötrelmes és hónapokig tartó szívfájdalom... Főleg, amikor láttam, hogy milyen jó előadás lett! Persze, örültem a sikerüknek, csodáltam mindenkit, aki színpadon volt, de beletelt egy időbe, mire feldolgoztam, hogy nem vagyok köztük.
   Egy év múlva, 2003-ban elmesélte Kovács Bálint barátom, hogy a „Valaholosok” közül néhányan talán benne lesznek a Mumus című mesemusicalben, de az egyik fiú visszamondta. Akkor kisütöttük, hogy helyette elmegyek én a megbeszélésre, hogy én esetleg nagyon szívesen, ha nincs még más… Jakó Bea asszisztens megmutatott Szabó Máté (akkor még e.h.) rendezőnek, aki azt mondta, ámen. Na, így jutottam fel a Gárdonyi Géza Színház színpadára! Öröm volt reggelente nem az iskola felé venni az irányt, hanem jó korán a színházba menni, ott pedig megcélozni az egyik legfontosabb helyiséget, a büfét! Reggeli szendvics, cappuccino, egy-egy elmaradt lecke megírása. Közben érkeztek a nagyok, a példaképek. Izgalmas volt felfedezni, hogy mi történik a színpad mögött, a folyosókon, az öltözőkben. Egy új világ nyílt meg előttem.

Az Oliverben, mankóval. * A képre kattintva video nyílik meg a blog YouTube csatornájáról.

   Aztán sorra jött a többi: hívtak a Bors nénibe, a Legyetek jók, ha tudtok!-ba, a Faustba és az Oliverbe (amiben csak azért volt mankóm, mert az egyik Faust előadáson sikeresen elszakadt egy szalag a térdemben, az Oliverből pedig nem akartam kimaradni, inkább végigsántikáltam az egészet, Bóbis Laci koreográfus pedig megőrült tőlem, hogy velem mindig külön kell foglalkoznia). Az érettségiig minden évadban volt valami feladatom a színpadon. Figyeltem a színészeket, barátkoztam velük, hallgattam a legendás történeteiket. Az összes próbafolyamat alatt azt tapasztaltam és az erősödött meg bennem, hogy a színházcsinálás óriási koncentrációt, alázatot, fegyelmet, energiát követel, ugyanakkor elengedhetetlen egyfajta lazaság, nyitottság, játékkedv. Ezek ötvöződtek nap mint nap a színpadon, én pedig hálás vagyok, hogy ezek égtek belém, mint alapok. Ezeket képviselte a Forrás Diákszínpadi rendezései során Venczel Valentin, a színházban pedig Szabó Máté, Novák János, Csizmadia Tibor és Szegvári Menyhért rendezők, akikkel én dolgoztam.

A dedikált kellékpénzt 2006-ban kaptam Tamástól.

 De ez az igényesség sugárzott más rendezők munkáiból is, mert természetesen mindent megnéztem, ami műsoron volt. Természetesen nem is egyszer. Hanem sokszor. Nagyon sokszor. Az már más kérdés, hogy melyik előadás volt jobb vagy rosszabb, de azt éreztem, hogy ez egy olyan színház, ahol érdemes színésznek lenni, ilyen munkákért érdemes tanulni ezt a szakmát. Dédelgettem is az álmom, hogy egyszer hátha felvesznek az Egyetemre és közéjük tartozhatom. 
   Érettségi után el is kezdtem felvételizni. Először a Hegedűs D. – Marton osztályba, majd a Gálffi – Ács osztályba. Először sikerült az első rosta, aztán még az sem. Reménykedve teltek a hétköznapok az egri főiskola falai között magyar-kommunikáció szakon…
   Aztán Valentin megkeresett, hogy Lengyel Pál fiatalokat keres a Harlekin Bábszínház társulatába. Gondoltam, mit veszíthetek vele, nézzük meg mi van ott. Pali bácsi felvitt a színpadra, a kezembe adott egy bábot és nekem végem volt… Azt hiszem egy pillanat alatt megértettem, mennyire zseniális eszköz színházban a báb és mennyire más szintekre tudja emelni a színművészetet. A mai napig csodaszámba megy nálam az élettelen életre keltése, az animáció a színpadon. Odaszerződtem, elkezdtem a bábszínház stúdióját, aztán már nem is volt kérdés, hogy Meczner János és Csizmadia Tibor bábosztályába akarok kerülni a Színművészetin. A harmadrosta végéig minden nap leírtam egy lapra, hogy „Fel fognak venni a bábosztályba!” Ajánlom mindenkinek, nekem bevált.
   Megfertőzött a báb. Ez nem jelenti azt, hogy „sima” színész mivoltomnak búcsút mondtam volna, ellenkezőleg. Azért volt szerencsés ezt a szakot elvégezni az egyetemen, mert arra készített fel, hogy „ember”- és bábszínpadon is megálljam a helyem.

Beckett: Az utolsó tekercs

Voltak csak színész, csak bábos, és a kettő ötvözetén alapuló vizsgáink is. Végzett színészként pedig arra törekszem, hogy eljusson az emberekhez, egy nagyon fontos üzenet a műfajról: a báb nem a gyerekek kiváltsága. Kiváló eszköz gyermekszínpadon a báb, fantasztikusan láttat és egyedien közelíti a történeteket a gyerekek világához, de fontosnak tartom, hogy a tizenévesek és a felnőttek is felismerjék: a „felnőttszínházban” is ugyanolyan létjogosultsága van. Van prózai színház, zenés színház, mozgásszínház, bábszínház. De végeredményben mindegyik színház. Más műfajokat helyeznek előtérbe, de az alap ugyanaz. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy milyen izgalmas, amikor ezek a különböző műfajok keverednek... Amire napjainkban hálisten egyre több példa van. 
   Jelenleg egy csodálatos bábszínházban vagyok társulati tag, mégpedig Kecskeméten, a Ciróka Bábszínházban. Már hatodik éve, az egyetem után rögtön itt kaptam szerződést. Igyekszem minél színesebbé tenni a palettámat és minél többféle módon színházat csinálni. Ugyanis a sokszínűség az egyik legizgalmasabb tényező számomra a színházban. Az, hogy sokféle lehet. Rengeteg Cirókás előadásban játszom, ovisoknak és iskolásoknak is. Emellett amikor csak tehetem, vállalok vendégszereplést más színházakban is. Vendégeskedtem a kecskeméti Katona két előadásában, Budapesten pedig független társulatokkal dolgoztam idáig. Új szerelem a rendezés. Az anyaszínházam már háromszor is lehetőséget adott, hogy készítsek ifjúsági színházi előadásokat. Fontosnak tartom olyan gondolatokkal, problémákkal megtalálni őket, amik hozzájuk közel állnak. Hiszen országszerte gond, hogy kevés az olyan előadás, ami kifejezetten mai tizenéveseket szólít meg. Jelenleg egy új előadást készítek elő, aminek jövő májusban lesz a bemutatója. Hamlet történetét dolgozzuk fel, amiben fő szempont, hogy egy 21. századi fiatal létezéssel kapcsolatos kérdéseire reflektáljon.
   Velem ez van mostanság. Dióhéjban. Szóval köszi Eger, köszi Gárdonyi Géza Színház!