gardonyiszinhazblog
Útmutatók

 
Színháztörténet

 
Menü
 
Kereső
 
search engine by freefind
 
Magamról

 

1987 óta - amióta Egernek újra van önálló társulata - minden darabot láttam, többször is, akár huszonvalahányszor. Színházi tárgyú írásaim, kritikáim a Heves Megyei Nap színházi mellékletében 1995-96-ban jelentek meg rendszeresen, de a melléklet megszűnése óta is előfordultak különböző lapokban, ma pedig internetes portálokon. 2000 tavaszán egy előadás végén nagy meglepetésemre a színpadra szólítottak a darab szereplői, Örökös Néző címet kaptam tőlük. Természetesen nagyon meghatott, büszke vagyok rá. Mindenkit tisztelek, akár színpadon van, akár a háttérben dolgozik a színház csodálatos világában. Magamat is erős szállal ehhez a világhoz tartozónak érzem. 2010.04.05-én indítottam a blogot. Remélem, kiérdemli az Olvasó folyamatos érdeklődését. J.F.

 
Hírlevél
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
* Napló

EGERBŐL INDULTAK - 3/3. ÁGOSTON KATALIN (CENTRÁL SZÍNHÁZ): SZÍNHÁZI EMLÉKEK...

2018.04.15. 15:29
 
Fotó: Vozáry Dénes
________________
 

   1990 decemberében a 4. születésnapomat ünnepeltük. Volt torta, ajándék, minden, ami lenni szokott. Tudtam, a köszöntés után szüleim dolgozni mennek a színházba, rám pedig a nagyszüleim fognak vigyázni. De ahelyett, hogy "Kati, fogadj szót", meg "feküdj le időben", anyukám azt mondta: "Gyere, öltözzünk fel csinosan, elmegyünk valahová..." Bár hideg volt és nagy hó, akkor nem számított. Kopogós cipőt, szoknyát, szövetkabátot vehettem fel, így indulhattam életem első színházi előadására, a Lili bárónő című operettre. A nézőtér bal oldalán ültem nagymamám és nagyapám között. Csak bámultam a színpad forgatagát, a szépséges ruhákat, hallgattam a gyönyörű zenét, és azt éreztem, ez egy csoda. Hát így kezdődött...
   Az Óz, a csodák csodáján már volt, hogy önállóan ülhettem a nézők közé. Édesapám dobolt, az első felvonás után pedig kijött értem és végigvezetett a különleges folyosókon, ahol gyakran sorakozik egymás mellett egy várfal, egy léghajó, egy cukrászda vagy épp a Smaragdváros, várva a legközelebbi színpadra vitelét. Belepillanthattam a színház egészen abszurd világába, bár ez akkor még csak abban merült ki, hogy a szünetben például láttam Dorkát és Totó kutyát a Nyugati Boszorkánnyal kávézni.
   Szüleim szinte minden zenés darabban játszottak. Csak nem a fönti deszkákon, hanem lent, az akkor még nagy létszámú zenekarnak helyt adó árokban. Édesanyám hegedűs, édesapám ütős. Általuk sok előadást nézhettem meg öcsémmel együtt, főként operetteket. Volt, hogy nem maradt már szabad hely a közönség sorai közt, csak a lépcsőn. És bár minket ez egyáltalán nem zavart, a jegyszedő néni mégis megsajnált és hozott nekünk egy nagy párnát, hogy kényelmesebben ücsöröghessünk.

 

 
János vitéz
_______________________

 
 

   Tizennégy éves voltam, mikor meghallgatást tartottak a Líceum udvarán rendezett nyári játékok egyik előadására, a János vitéz statisztaszerepeire, hát elmentem. 2001 nyarán én is egy voltam a tündérek, parasztlányok, francia királyi udvarbeliek csoportjából. Nagyon boldog voltam! Korrepetíciókon, majd színpadi próbákon vehettem részt, felnőttekkel dolgoztam. Már közelebbről figyelhettem, milyen egy próbaidőszak, de így se láttam bele teljesen. Az első hetekben megtanultuk az énekkari anyagot, a szólamokat, ezalatt a színészekkel külön lerendelkezték a jeleneteket. Mire mindenkit összeeresztettek és a próbateremből színpadra kerültünk, már fel volt építve a váz. A színészek már tudták a dolgukat, hozzájuk képest állították be a mi feladatainkat. A színpadi létezés felelősségét nem igazán éreztem. Csináltam, amit mondtak. És figyeltem. Nyár volt, az általánosból elballagtam, a gimiről pedig még nem tudtam semmit. Egyszerűen csak élveztem, hogy énekelek, hogy komoly időbeosztásom, saját keresetem van és vártam a bemutatót. Az volt az első premierbulim. Gyerekként egy felnőtt világban... amiből ki is lógtam, de valahogy helyem is volt, mert elfogadtak. Táncoltam éjjelig, aztán otthon életemben először szakadt rám az a furcsa, ambivalens érzés, az a boldogsággal vegyes üresség. Hogy milyen hat hét alatt létrehozni valamit és pár előadást követően elbúcsúzni az emberektől, a munkától. Nehéz volt elengedni ezt az időszakot, akkor még nem tudhattam, lesz-e hasonlóban részem. Lett...
 

Valahol Európában
Kaszás Gergő, Pintér Kristóf, Kovács Patrícia mellett Ágoston Kati
_____________________________________________________

   2002 nyarán részt vettem egy újabb meghallgatáson és augusztus végén már 20 gyerekkel és több, mint 20 felnőttel kezdtem próbálni. Október 4-én mutattuk be a Valahol Európában című musicalt. Nehéz volt 15 évesen a kamaszkor minden súlyával a legkülönbözőbb egyéniségű, tapasztalt és tapasztalatlan színészek, illetve más-más korosztályú, eltérő körülmények közül érkező ismeretlen gyerekek forgatagába kerülni. Egy biztos volt, hogy mindenki előtt ugyanaz a cél, ugyanaz a premier áll és azt közösen kell megvalósítanunk. Ehhez napi két 4 órás – volt, hogy hosszabb – próbán kellett részt venni. Mellette persze az iskolai feladatainkkal se maradhattunk el. Hosszú napjaink voltak. Reggel az első két órára bementem a gimibe, 10-től próba, utána különóra, zenesuli, 6-tól megint próba. Csak késő este, éjszaka jutottam a tanulnivalókhoz.
   Nagyon szerettem figyelni a színészeket. Hogy hogyan készülnek, próbálnak, mit csinálnak a színfalak mögött jelenetre várva, milyen rutinnal sminkelik magukat a fodrásztárban. Néztem, ahogy átalakulnak... Általuk tapasztalhattam meg akkor, azon a próbaidőszakon, hogy a leírt szavak, mondatok hogyan telnek meg élettel, milyen dramaturgiával rendeződnek önálló jelenetek egységes egésszé.
   Más szemmel néztem már a dolgokat. Nemcsak a kész csodát láttam a színházban, hanem azt is, mindez hogyan jöhet létre. Megtanultam, hogy ebben a világban senki nem élhet meg egyedül. Óriási összmunkára van szükség. Az öltöztető, a fodrász, a hangosító, a világosító, a díszítő, a kellékes, az ügyelő, a dramaturg, az asszisztens, a súgó, a karmester, a zenekar, a rendező és a színészek különös együttrezgése ez...
   Tizenöt éves lányként már nem voltam kicsi gyerek, de nagyon távol álltam a felnőttségtől is (bár ez utóbbi nem is tudom pontosan, hol kezdődik...). Szóval, furcsa dolog volt ez a kamaszkor, főleg, hogy felelősségteljes, komoly munkát végeztem, emellett azért jó volt játszani, rosszalkodni a többiekkel, sokszor voltam szórakozott és hirtelen, az én koszos-feketére sminkelt kéznyomom is ott volt a fehér falakon, húztam az időt próba után, hogy késő éjszaka menjek haza. De meg kellett tapasztalni a büfééletet is, ahol gyerekfejjel mi is óriási lekesedéssel elemeztük az aznapi próbát, beszéltünk a civil dolgainkról, hallgattuk az anekdotákat, csocsóztunk, kártyatrükköket tanultunk. Szerelmek, barátságok szövődtek...
   Ekkor kezdtem megtanulni, mit jelent a fegyelem, a komoly koncentráció, az állóképesség, az alázat, a tisztelet, az empátia, mi az, hogy munka, mi az, hogy csapat.
   Vártuk a premiert, hiszen azért dolgoztunk, hogy utána mindezt megmutathassuk a közönségnek. De valahogy furcsa volt, szinte bántott, mikor már nem egyedül voltunk a színházteremben. Több száz ember jött be a mi kis világunkba. Más jelentése lett minden mondatnak, hangnak, mozdulatnak, amit a színpadon csináltunk. Akkor értettem meg, mit jelentett az a hat hét, amit próbálással töltöttünk. A közönség mindent érez belőlünk. Az előadás egyik jelenetében a Zene az kell című szám alatt leözönlöttünk a színpadról és a széksorok szélére álltunk, úgy énekeltünk. A próbák folyamán sokat kiabálta a rendező, Béres Attila, hogy „Énekeld a széknek úgy, mintha ott ülnének, mintha csak rád figyelnének, magyarázz nekik! Még, még, még jobban!!!!!” Igen, igyekeztünk, de el se tudtuk képzelni, mi lesz ebből. Az első nyilvános próbán kifutottam a helyemre és a széksor legszélén egy színésznő, Bessenyei Zsófi ült. Én énekeltem, ő pedig könnyeivel küzdve a szemembe nézett és megfogta a kezemet. Persze az emberek reakciói nem mindig voltak egyformák. Volt, aki nem mert rám nézni, volt aki mosolygott, volt, aki sírt, volt, aki megölelt. De mindegyikükből kiváltottam valamit, mindegyiküknek tudtam adni valamit, ami lehet, hogy csak abban a pillanatban volt rájuk hatással, de lehet, hogy vittek belőle magukkal haza is.
   2003 nyarán lehetőségem volt néhány hónapot Németországban tölteni, világot látni, ottani suliban tanulni... Közben kiderült, hogy a Hegedűs a háztetőn c. musicalt fogják bemutatni a Líceum udvarán, és én játszanám Tevje egyik kislányát, Sprincét, igen nagy színészek mellett. Óriási döntés volt ez akkor: menjek vagy maradjak? Mert tudtam, hogy a továbbtanulásomhoz talán fontos lenne ez a külföldi út, meg minden szempontból hasznos, de a szívem máshogy döntött. Pár hét múlva elkezdtem a próbaidőszakot, ami az akkori dohánygyár épületében zajlott. Azt a friss dohányillatot sose fogom elfelejteni... Mivel szünidő volt, nem kellett a tanulással foglalkoznom, csak az előttem álló előadásokra koncentráltam. Ez volt az első „nevesített szerepem”, volt jelenet, amiben rajtam kívül csak pár szereplő volt a színpadon, volt egy kevés szövegem, külön koreográfiám, néhány szólósorom. Más volt, mint csapatban létezni. A darab kapcsán egyre jobban érdeklődtem más népek, más vallások hagyományai iránt, kitárult előttem a világ. Egyszercsak a játszás élvezete keveredni kezdett okok, miértek keresésével.
   A 2003/2004-es évadban sok feladatot kaptam. Száz év magány, My Fair Lady, Bors néni… Három teljesen különböző darab, mindegyiknek megvolt a maga izgalma. Márquez művében kevés jelenésem volt, így alkalmam nyílt a nézőtérről figyelni a próbákat, belepillantani egy prózai előadás világába. A My Fair…-ben már nem gyerekszereplőként vettem részt, feladataim nem különböztek a felnőtt színészekétől. Hirtelen megváltoztak az elvárások. És én bizonyítani akartam, hogy így is helyem van ott. De már megjelent bennem valami, amit addig nem igazán éreztem: a kétely. Hogy jó-e, ahogy csinálom...
   A Bors néniben gyerekeknek játszottunk, akiknek az őszintesége megijesztett. Ők nem illedelemből tapsoltak. Nem volt könnyű felkelteni az érdeklődésüket, de ha sikerült, hihetetlenül hálásak voltak és létrejöhetett egy különös interaktív színház – amivel addig még nem találkoztam – és minden játékba bele tudtuk őket vonni. Jó volt látni rajtuk a hatást, az örömöt és érezni, hogy elhalmoznak a szeretetükkel.

 

Pomádé király új ruhája
____________________

 

  Júliusban Venczel Valentin rendezte a Pomádé király új ruháját. Három operaénekes - köztük Gregor József - mellett mi, fiatalok játszhattuk el a főszerepeket ebben a zeneileg nem túl egyszerű Ránki operában. Minden megvolt, amire vágytam... Színház, zene, barátok, szünidő... Szabadnak éreztem magam. Azon a nyáron miénk volt az Érsekkert, sőt az egész város. Talán fel se fogtuk, milyen óriási dolgoknak lehettünk részesei.
   A futó előadásokat a következő évadban is játszottuk, tájelőadásokon és vendégjátékokon is részt kellett venni, ami okozott egy kis nehézséget, ugyanis utolsó éves voltam a gimnáziumban és voltak hiányosságaim. Mikor szüleim beszéltek Béressel, hogy muszáj csökkenteni a munkáim, mert nem fogok tudni leérettségizni, azt mondta, nem gond, segít, majd ő korrepetál matekból. Volt, hogy már egész csoport gyűlt össze a színház büféjében két előadás között, mert annyira érdekes volt, ahogy Attila a szögfüggvényekről beszélt. Így érettségiztem le. Emellett felvételikre is kellett készülnöm, ráadásul már folytak a következő nyári előadás, a Hair próbái is. Az én hangom nyitotta az előadást. Az első komolyabb szólóm volt. Itt hallott először énekelni Kéringer László, aki felajánlotta, hogy tanulhatok nála. Mesterem lett, általa kerültem később Budapestre.

 
Oliver
_____
 

   Szeptemberben a Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Intézetén kezdtem tanulni magánénektanár, ének- és kamaraművész szakon. Bár a tanév folyamán nem Egerben laktam, nyáron – volt, hogy évad közben is – játszottam még szülővárosomban. 2006-ban, az Oliverben, ismét másfajta érzésekkel dolgozhattam, mint azelőtt, hiszen főiskolásként léptem a színházba. A gyerekek csapata már nem az én világom volt se a büfében, se a színpadon.
   2007-ben, a West Side Storyban először énekelhettem egyedül teljes számot nagyzenekarral, ráadásul az Egri Szimfonikus Zenekarral, amelyben a szüleim is zenéltek, és amelynek tagjait, mióta az eszemet tudom, ismerem. Ekkor éreztem először, hogy mennyi minden változott bennem a főiskolai évek alatt. Tudatosabb lettem. Nem volt ez egyszerű. Figyelni az énektechnikára, kontrollálni magam, meghallani, majd javítani a hibákat és létezni a színpadon. Míg gyerekként ilyenekkel sose foglalkoztam, kérdések kezdtek feltörni bennem, valamiben biztosabb, sok dologban bizonytalanabb lettem. De már akartam keresni a válaszokat. Ez volt az utolsó előadás a Gárdonyi Géza Színház repertoárjában, amiben részt vettem.
   Sokmindent éltem meg azóta, de ez már egy másik történet. A lényeg, hogy az útravalót Egerben kaptam és ma is táplálkozom belőle. Mert az a színház, illetve azok az emberek, akik akkor körülvettek, megtanítottak arra, ami könyvekből, iskolapadban megtanulhatatlan. 
    

Fotók: Gál Gábor

* 3/2 Ivanics Tamás:
Időutazás
   3/1 Ágoston Péter: Kérdésektől válaszokig
 

 

1 hozzászólás
Idézet
2018.07.12. 19:39
Simon Zsóka

Köszönöm szépen Ágoston Kati színész-énekes szép gondolatait,élmény volt olvasni a sorokat.Büszkék vagyunk,hogy a szüleivel és testvérével együtt ismertté  tették a városunkért.Zsóka

Utolsó hozzászólásokÚjabbak 1 KorábbiakLegelső hozzászólások
 

 

Kommentek & évek
Friss hozzászólások
 
A blog közösségi csatornái


  
 

 

 
Lezárt szavazások