Mindössze kétszer láttam színpadon. Majdnem három volt az a kettő, de mégsem - az első lehetséges alkalmat elszalasztottam, arra az időpontra már megszervezett, lekötött külföldi utam volt. Mindössze ennyiszer. Felvételről többször (de az más, akkor is, ha a tehetség, a színészi erő így is sugárzik). Mindig azt éreztem, igen, ő őszintén, értelmileg-érzelmileg mélyen egy a hivatásával. Maga a színészi alázat, kötelességtudat, elhivatottság. De nem „csak” ennyiről van szó. Magánember lénye bár nem tartozik a nézőre, így rám sem, mégsem igaz így a dolog, hiszen megismerhettem szintén felvételről látott-hallott beszélgetésekből, portrékból azt is, s rokonszenves gondolatai, életről való felfogása, a nagy társaságot, zajos, élénk életet kerülő attitűdje, könyvszeretete, s még sok minden oly közel áll hozzám is. Hallgatva őt nem egyszer éreztem, mennyire egyet gondolunk. Szerény - pedig van mire büszkének lennie, s körülveszi, természetesen megérdemelten, a szeretet és rajongás. Finom - de a színpadon, ha kellett tudott akár nagyon ordenáré is lenni. Intelligens - és (bármi furcsán hangozzék ez esetleg, hiszen a színészi lét velejárója a kitárulkozás) visszahúzódó. Mindenkivel udvarias, de távolságtartó. Nem fogad el bárkit nemhogy barátjának, akár csak picit közelebbi kapcsolatnak sem. Igaza van. Élőben mindössze kétszer láttam színpadon. Majdnem három volt az a kettő, de mégsem. Az elszalasztott alkalom a Hat hét hat tánc volt. Az első el nem szalasztott a Rose. Az előadás végén az első sorban ülők mindegyikével kezet fogott. Köszönöm, hogy eljött - mondta egyenként mindenkinek. Nyilván „megrendezett” volt ez, mégis olyan személyes, olyan spontánnak és őszintének ható volt, amit talán csak ő tud így. Mindenki némán viszonozta a kézfogást, egyrészt a váratlan gesztus okozta meglepetés, másrészt még az előadás hatása alatt. Én válaszoltam. Mi köszönjük az estét – ennyit, de úgy éreztem, a tapson túl illő valami személyes válasz tőlünk is. A második volt évekkel később az Aranytó, nem sokkal „visszavonulása” előtt. Fáradtnak láttam akkor, de végtelenül kedvesnek, sziporkázóan nagyszerűnek. Nem ismerem személyesen Vári Évát, sosem találkoztunk, eddig így hozta sors, s csak reménykedhetem, hátha egyszer mégis, hiszen közös ismerőseink, sőt közös barátaink között is vannak, akik elfogadottjai közé tartoznak. Kicsit általuk is megismertem. Látva, ismerve kapcsolatukat azt érzem, jó nekik. Személyesen elmondhatják, kifejezhetik, éreztethetik mindazt, amit én csak ebben a kis írásban tudtam megtenni. Meg akart születni, engednem kellett.   

* Ez az írás bekerült a Karrier-dal, Vári Éva élet- és pályarajza című, 2020-ban megjelent kötetbe, a Három Holló Művészeti Kft kiadványába (szerzők Cseh Andrea Izabella és Farkas Éva).