"AMI JÓ VAN A VILÁGON, SZÜLETÉSNAPJÁN KÍVÁNOM!" BARÁTH ZOLTÁN - BÓKAI MÁRIA 80. SZÜLETÉSNAPJÁRA2019.10.08. 19:55
Fölütöm a Színészlexikont, és szinte hihetetlen számomra, hogy egykori zenés mesterség tanárnőm Bókai Mária, a Gárdonyi Géza Színház örökös tagja, ma nyolcvan éves!
 |
|
Nekem Tanárnő most is ugyan az az energikus, temperamentumos színésznő maradt, akit pályám elején megismertem. Nincs is kétségem afelől, hogy aligha változott, hiszen még mindig aktívan dolgozik, szervez, legyen szó munkáról, barátokról vagy családról!
Igen, a Tanárnő már csak ilyen. Mindig is ilyen volt. Azon kevesek közé tartozott, akihez bátran odamehettünk apró-cseprő dolgainkkal, akár színházi ügyekről, akár „szerelmi bánatról” volt szó! „Bókai anyánk”, ahogy gyakorta Önt emlegettük, több volt egyszerű művésznél! Jelenléte biztonságot adott a számunkra, folytonos odafigyelésével és a jókor, jó helyen elmondott szavaival határozottan irányította, ingoványos talajon lévő növendék létünket. Nem csupán megtartotta a zenés mesterség órákat, de minden tudását megpróbálta számunkra maradéktalanul átadni. Még akkor is mellettünk volt, ha vélt, vagy valós kamaszkori sérelmeinktől átitatva, azt hittük, hogy itt a világ vége! Ez az emberi odafigyelés, a lényéből fakadó törődés legalább annyira meghatározó volt számunkra, mint színpadi munkája. Mert nem volt ám könnyű egy pályakezdő színésznek (ahogyan ma sem az) a színház világában olyan mestert találni, akivel őszintén megoszthatta gondolatait, félelmeit és szorongásait, (ami bőven akadt) egy olyan világban, ahol minden értékítélet egyfajta „pálcatörés” az ember énje fölött.
Az előadások alatt, a takarásban állva csodáltam a Tanárnőt. A Szabin nők elrablása című zenés vígjáték során soha nem mulasztottam el megnézni a kettősét M. Horváth Józseffel: „Róza magába túlteng a próza, maga bölcsebb, mint Spinoza!” énekelték a duettben, elragadóan, hittel, örömmel, ahogyan csak azok tudnak mulattatni, akik zsigereikben érzik ezt a furcsa mesterséget és tudják, hogy lélek nélkül nincs színház! Tanúja lehettem Tanárnő mellett a szerepformálás izgalmas és felelősségteljes folyamatának, miközben szerető féltéssel próbált fölkészíteni minket, növendékeket arra a feladatra, amit be kell töltenünk, ha ezen a pályán maradunk. Soha nem csinált titkot abból, mit gondol a szakma nehézségeiről, a kiszolgáltatottságról, a megfelelési kényszerről, de utánozhatatlan módon mutatta meg azt is, hogyan tudunk védekezni a reményvesztés ellen! Öntől láttam példát először arra, hogy elegánsan is átléphet egy színész egy rosszul megfogalmazott és tévesen értelmezett rendezői instrukció fölött, nem szítva a feszültségeket, hanem elvégezve a feladatát, egyszerűen, önmagát nem meghazudtolva.
Nem prédikált. Maga volt a példa, óvatosan, szeretettel, emberi szavakkal „gondozva” bennünket. A mesterségórák minden pillanatát élveztem. A Tanárnő mondatai ma is sokszor eszembe jutnak egy-egy szerepelemzés során. Sokat jelentett nekem.
Mondhatnám azt is „szerelmes voltam belé”!
Szerelmes a jelenségbe, az okosságba, a kitartásba, abba a megélt női finomságba és megfoghatatlan erőbe, amit akkor és ott, számomra Ön testesített meg.
Kedves Tanárnő! Azóta eltelt harminc év, és én ugyanúgy látom magam előtt a próbatermet a zongorával, a délelőtti homályban (mert oda csak délután sütött be a nap), látom Tanárnőt az állítható magasságú (mára retró) teleszkópos asztal mögött, kockás spirálfüzettel, amibe a javaslatait írta. És látom azokat a kis piros „vándorfoltokat” is, amik akkor jelentek meg Tanárnő nyakán, amikor valaki jól fölpaprikázta! Előttem van lecsúsztatott szemüvege mögül kinéző várakozó tekintete, amint magába szívja mindazt a kis rezdülést, amit mi „nyikorgó” fiatalok kipréseltünk magunkból!
És ma is hálás vagyok azért, amit akkor kaptam!
Tanítványa, Baráth Zoltán
|
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss hozzászólások
Archívum
