Hat hete, hogy örökre elment… A szomorú hírt véve azonnal és napokon át elárasztották az online teret a reagálások. Néhány szavas üzenetektől hosszabb írásokig emlékeztek megrendülten, sokan-sokan, Pécsről, Budapestről, Egerből - ahol aktív munkásságának, majd életének utolsó éveit is töltötte. Személyes kapcsolatok, barátságok jelentek meg ezekben a reagálásokban és munkakapcsolatok, tisztelet az elismert színházi szakembernek. Halálának hírét a blog is közölte, „vallomás” című versével együtt, .
  Munkájáról és életéről kétszer beszélt a blog számára, mindkét beszélgetés linkjét megtalálhatják ezen írás végén.
   Személyes kapcsolatunkra szeretnék emlékezni, hogyan is kezdődött és hová fejlődött.
   Ő jött oda hozzám, ki a nézőtérre. „Kollégáktól a társulatban már sokat hallott rólam - mondta -, szeretne bemutatkozni”. Mindössze pár perc volt, mert egy általa rendezett előadás előtt történt ez, s már csak igen kevés idő volt a kezdésig. A személyes megismerkedés tehát megtörtént, de még jóideig nem volt folytatás. Amikor beszélgetéseink, ha nem is sűrűvé, de rendszeressé és időkorlát nélkülivé kezdtek válni, eleinte csak a szakmára, az előadásokra vonatkoztak. Nem volt még elég mély az ismeretség és – milyen furcsán hangzik utólag már magamnak is – eleinte tartottam kicsit tőle, mert engem úgy értesítettek, hogy „nehéz vele”. Nos, ez messze nem így volt! Eljött az az idő, amikor színházon kívül más témák is szóba kerültek, lassan kezdtem megismerni az életét, egyre többet mondott el magáról, már el-elhangzott a címben idézett mondat: „Neked el merem mondani”. Megosztotta velem személyes és szakmai létének szép és visszavágyott pillanatait, de ugyanúgy kudarcait, tévedéseit, utólag szégyellt eseményeit, döntéseit. És terveit is. Igyekeztem baráthoz illő empátiával fogadni, akár, ha az Aranypatkó Presszó kis belső udvarában-kertjében beszélgettünk, akár, ha kórházban látogattam meg.
   Nem volt szélesen kitárulkozó, de tudtam, hogy bántja valami, tudtam, mikor örül igazán valaminek, még ha ezt csak olyan „szemérmes” visszafogottsággal tette is. Mint például, amikor a blognak készült beszélgetés kapcsán írtam a Pécsi Nemzeti Színház titkárságának (az ő tudta nélkül), kérve, keressenek nekem illusztrációként felhasználható képeket. Amikor elküldték ezeket digitalizálva, én kinyomtattam fotópapírra és elé tettem. „Hoztam neked valamit!” Nagyon meglepődött. Nem mondta ki szavakkal, hogy örül, de rögtön mesélni kezdett a képekről, azokról az előadásokról, a kollégákról, s le nem tette a képeket sokáig.
   Néha még nagyokat is nevettünk – pedig ez egyikünkre sem jellemző.
   Terveit említettem fentebb, ilyen volt például (talán 5-6 éve) egy darab megírása. Az alapötletét, a cselekmény-vázlatát elmesélte nekem, sajnos később mégis letett róla. Az pedig már nem az akaratán múlt, hogy nem valósulhatott meg a nagy vágya, elmenni még egyszer szeretett Párizsába. Ez már nem is régen, nagyjából egy éve lett volna. Kérésére én állítottam össze, hogyan lehetne a legegyszerűbben vonattal eljutni oda, pontos menetrendekkel, közben egy szállással Münchenben. Csillogó szemmel beszélt róla, nagyon szerette volna, de több akadálya is volt, egyik közülük fájó lába.
  A karantén elmúltával újra személyesen is beszélgetni számítottunk. Már nem lehet. Örülök, hogy lehettem a barátja.


(Egri éveiről 2011-ben adott interjúja  olvasható,
az Azok a boldog pécsi évek című visszaemlékezés pedig .)