1961-ben magát a premiert nem Egerben, hanem Hatvanban tartották. A Népújság így indított:
   „A bemutatók kellemes, várakozásteljes hangulata, a premierláz, kicsit hétköznapias volt, hiszen a szereplőgárdának először fárasztó utazással ki kellett jutnia Hatvanba (* természetesen 1961-ben még nem olyanok voltak az utazási viszonyok, mint ma – J.F.). … Amikor azonban szétnyílt a függöny, ez a hangulat ismét felelevenedett.”

   Cs. Ádám Éva írása „emberi közelségbe hozott kamaraízű rendezésről” szól (a rendező Horváth Jenő volt), merész felfogásról, amely „a musical comedy felé hajlott”. Megdicsérte a díszleteket (Kocsis Árpád): „különösen kellemes volt az új felfogás – színhatással is kifejezni a felvonások hangulatát”. A táncokról így nyilatkozott: „Az első felvonáshoz nem sikeres a három művész és signor Spagetti számára írt koreográfia. Annál kiemelkedőbb a caramboletta, s a színpadkép korzótánca. Kelemen Márta … a gyenge képességhű tánckar számára igen ügyesen dolgozta fel a kínálkozó tánclehetőségeket”. A zenekar „sajnos kicsi, de Somos István jó felfogását híven követték”. Rácz Ilona és Nádassy Géza jelmezei „tükrözték a kort, s jól kiemelték a szereplők színpadi alakjait, külsőségekben is.”
     De kik is voltak ezek a szereplők?

   Új primadonnát avattak. Bűrös Gyöngyi, Violetta szerepében. „Játékát könnyedség, mozdulatait báj jellemzi, hangja szépzengésű, erőteljes.”
   Fábián József, Raul, a festő szerepében először kapott komoly feladatot, „melyet teljes sikerrel valósított meg”. Az eddig kis szerepeket játszó színész „rutinja, kifejező játéka, sokszínű, érzelemdús hanggal  párosult … bonvivánná avatódott”.
   Antal László Henriként „ismét megmutatta, hogy a színészi átélés az alakítás legfontosabb része. Neki elhittük, amit a művészetről mondott”.
   Csornai Irén – Ninon – „temperamentumos és párizsias volt … művészi megérzéssel válogatta össze a megjelenítés belső eszközeit”.
   Varga Tibor, Florimon alakítója „szintén új színész Egerben, de a pályán is. Első bemutatkozása jól sikerült. Kellemes játéka, könnyed mozgása, disztingvált humora, csengő baritonja, mindez egybevetve hozott sikert”.
   Dánffy Sándor signor Spagetti szerepében „új oldaláról mutatkozott be. Külön is ki kell emelni, hogy az előző évek során elhangzott bírálatokat megszűrve, most már teljesen tiszta, tudatos és szépen hangzó mondataival játéka rangjára emelte a beszédet is”.
   Fekete Alajos „Franscali szerepében kellemes meglepetést hozott, mert a hadügyminiszter megszokottan ostoba figurája helyett szatirikus, a játékkal már ítéletet mondó volt”.
   Kovács Sándor (a színigazgató) három évi kiesés után lépett színpadra. „Az első megjelenés pillanatnyi merevsége a játék során teljesen feloldódott, s jól elhelyezkedett a darabban.”
   Herédi Gyula Rotschild bárója „a nálunk már rég letűnt figura alakításával árasztotta a pénzmágnás tiszteletet, egyben nevetséget keltő, ostoba nagyurát, akitől rettegnek ugyan, de akivel adott esetben bizalmaskodni is lehet”.
   Kocsis László epizódszerepeit, az apát és a színházi belső embert „ügyesen oldotta meg”.    

   1968-ban a miskolci és az egri színház összevont korszakát éltük, tehát mindkét színpadon ugyanolyan formában volt látható a produkció. Vagy mégsem?
   Benedek Miklós az Észak-Magyarországban írt róla.
   „Sokan rokonítják ezt az operettet  Puccini Bohéméletével. Haszontalan dolog keresni az ilyenfajta kapcsolatok vékonyka szálait, kutatni, kiket takartak hajdan a szereplők … a maga valóságában kell néznünk. Kálmán Imre muzsikáját aligha kell dicsérnünk, kiállta az idők próbáját, világsikere értéket is jelöl. … Az előadás fő erénye a látványosság, a csillogás, a jó illúziókeltés.”
   Itt következik közbevetve a válasz a fenti „Vagy mégsem?” kérdésre. Mivel a két színház színpadának mérete és egyéb adottságok sem voltak azonosak, a megjelenésen Egerben valószínűleg igazítani kellett.
   Mindazonáltal Kalmár Katalin díszlete, „a Montmartre zsúfoltsága, háttérben a mindenek fölé magasodó Sacré Coeur kupolájával, a műteremlakás, a szűk utca igen hatásos, harsányságával együtt nemcsak kerete, hanem szerves kiegészítője a játéknak” és „hasonlóan nyilatkozhatunk a ruhákról is”.
   „A két rendezőnek (* Orosz György és Hegedűs László) látszólag nem volt szíve kihagyni semmi derűkeltő lehetőséget. Vigyáztak azonban rá, hogy az operett alapvetően szentimentális hangulata ízlésesen, kulturáltan érvényesüljön, de mindig fel-felbukkanjon valami kis öngúny, groteszk fintor is, mintha lekacsintanának a színpadról, ne tessék az egészet komolyan venni.”
   Bókay Mária, akit az egri közönség jól ismer későbbről, a Gali László irányította társulatból, a színház új tagjaként alakította Violettát. „Kellemes énekhangja, szinte eszköztelen, de hihető, élő embert formáló játéka az előadás nagy értéke.”
   Komáromy Éva (Ninon) „ismét bizonyította, hogy méltó a közönség szeretetére”. A három bohém Makay Sándor (Raoul, a festő) – „a tőle már megszokott kellemes énekszámokkal és kissé visszafogott játákkal”, Kulcsár Imre (Henry, a költő)  - „lírával átszőtt megjelenítéssel” és Varga Gyula (Florimond, a zeneszerző) – „egyéni humorral” volt.