Premier volt január 15-én este. Online premier, addig is, amíg a produkció a maga igazi közegében, a színház nézőterén ülve lesz élvezhető.

   Alkotók és nézők egyaránt csak reménykedhetnek, hogy ez talán bekövetkezhet még ebben az évadban. Ültem a monitor előtt, vegyes érzelmekkel. Örültem, hogy ha csak így, ebben az igazi, a színházat igazából éltető fizikailag is egy térben tartózkodást nélkülöző formában is, de premier van, s közben nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, mit éreztek a szereplők. Tudom jól, hogy megviseli őket ez a fajta előadás, hogy hiányzik az együtt lélegzés a nézőtérrel, a minden jó előadáson igenis fent a színpadon és lent a nézőtéren is érzékelhető titokzatos áramkör, amely összekapcsolja a két felet, hogy együtt teremthessék meg a színház csodáját estéről estére. Ők megtettek mindent, mi tőlük tellett. A hiányérzet nem az ő számlájukra írható, csak a fennálló helyzetére. Aki nem különösebben járatos a színház világában, talán el sem tudja képzelni, milyen érzés ott állni a színpadon, bolondozni, szomorkodni, örülni, énekelni, táncolni az üres nézőtér előtt, úgy téve, mintha minden a szokásos módon folyna. S aki nem szokott színházba járni, talán el sem tudja képzelni milyen nézőként figyelni egy online premiert. Furcsa, szinte szürreális érzés. Az ember pontosan tudja, itt most felcsattanna a taps, ha ott ülnénk a nézőtéren, de nem csattan, csak néhány másodperc néma csend és folytatódik az előadás. És ugyanígy néma csend a felvonások végén, s a tapsrend alatt is. Szívszorító volt nézni, ahogyan meghajoltak, mosolyogtak, az utolsó pillanatig igyekezve megteremteni a minél teljesebb illúziót. Jó, hogy amíg nem nyithatnak ki a színházak, vannak legalább online előadások, de a társulatnak, a közönségnek is csak azt kívánhatom, nagyon hamar ne legyen szükség többé erre az igazából pótcselekvésre.