gardonyiszinhazblog
Útmutatók

 
Színháztörténet

 
Menü
 
Kereső
 
search engine by freefind
 
Magamról

 

1987 óta - amióta Egernek újra van önálló társulata - minden darabot láttam, többször is, akár huszonvalahányszor. Színházi tárgyú írásaim, kritikáim a Heves Megyei Nap színházi mellékletében 1995-96-ban jelentek meg rendszeresen, de a melléklet megszűnése óta is előfordultak különböző lapokban, ma pedig internetes portálokon. 2000 tavaszán egy előadás végén nagy meglepetésemre a színpadra szólítottak a darab szereplői, Örökös Néző címet kaptam tőlük. Természetesen nagyon meghatott, büszke vagyok rá. Mindenkit tisztelek, akár színpadon van, akár a háttérben dolgozik a színház csodálatos világában. Magamat is erős szállal ehhez a világhoz tartozónak érzem. 2010.04.05-én indítottam a blogot. Remélem, kiérdemli az Olvasó folyamatos érdeklődését. J.F.

 
Hírlevél
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
* Napló

FOTÓZÁS ÉS SZÍNHÁZ - MINDKETTŐ MISZTIKUM - 1. RÉSZ

2021.09.15. 19:30

Gál Gábor
fotóriporter , 
színházi, bábszínházi és táncfotós

 

   Tudatosan általában nem gondolkodik ezen a néző, de tudjuk, hogy a színházi élmény megszületése nemcsak a színpadon látható művészeknek köszönhető, hanem bizony nagyon sok, a közönség számára láthatatlan háttérmunkás dolgozik egy társulatnál, akik nélkül nem jöhetne létre a varázslat. Azokra pedig talán még kevesebben gondolnak, akik azon fáradoznak, hogy a produkciónak fényképekkel segítsenek előzetes hírverést csapni, illetve megörökítsék a jövőnek az előadás fontos és szép pillanatait. A Gárdonyi Géza Színház esetében ez Gál Gábor feladata, bár, hogy mennyire csak feladat, s mennyire inkább szenvedély és hivatás számára – kiderül a beszélgetésből.

- Miért éppen a fotózás?

- A középiskolában kezdett el érdekelni. Nem is igazán tudom már felidézni, miért, de emlékszem, hogy láttam Benkő Imre - budapesti fotográfus – képeit. Talán azok fogtak meg. Mindig nálam volt a kis Smena, majd később Praktica gépem. Szüleim támogatták a hobbimat, megvették nekem ezeket – nem voltak olcsók, s akkor még filmet, vegyszereket is kellett venni hozzájuk. El kellett foglalnom a fürdőszobát az előhíváshoz – másfél-két, néha három órára. A mai fotózgatók ezt már nem élik át, azonnal látják az eredményt és rögtön korrigálni is tudnak. Ez jól hangzik, de eközben a szakma elveszíti a varázsát és az izoláltságát, hiába vannak „kiválasztottak”, akik tényleg rászánják az idejüket, az életüket, hogy ezzel foglalkozzanak.

- A fényképek világával középiskolásként ismerkedni kezdő fiatalember is rászánta az idejét, életét.  


- 1989 telén jelentkeztem gyakornoknak a Heves megyei Népújsághoz, ahol akkoriban meglepő túlfoglalkoztatottság volt: hét fotós, s mind főállásban. Ebbe a környezetbe csöppentem bele. Közben a főiskolát is elkezdtem, magyar-népművelés szakon, levelező tagozaton, de három év után abbahagytam, mert akkorra már annyira „belepörögtem” a hírlapos munkába, hogy a tanulással nem tudtam lépést tartani. Ez pedig nem jellemző rám, ha valamit elkezdek, be is szoktam fejezni.

- Elkövetkezett egy vargabetű, néhány év más lapnál, majd egy időre még visszatérés a Népújsághoz.

- 1994-ben megszületett a Heves Megyei Nap. A csapat tagjai a korábbi lapom munkatársai közül váltak ki, Hekeli Sándor hívására. Hamarosan én is követtem őket. Szabadon dolgozhattunk, alkothattunk, mind írásban, mind fotóban, és olyan emberek gyűltek oda, akik nagyon komolyan vették a munkájukat. Vitás ügyek esetében például mindig megszólaltatták mindkét felet. A helyi újságírásnak kicsit aranykora volt ez az időszak. A személyes életemnek pedig valamiféle familiáris keretet, biztonságot jelentett. Boldog vagyok, hogy részt vehettem benne.
   Négy és fél év után gazdasági kényszer és más okok miatt a lap megszűnt. Visszakerültem a korábban elhagyott helyemre, ahol különböző konfliktusaim miatt 2014-ben megtörtént a teljes elszakadás.
   Szabadúszó vagyok – nem könnyű.



Munka közben - Szántó György fotóján

- Az eltelt évek alatt hatalmas anyag, valóságos kincsestár gyűlhetett össze.

-  Nagyon sok régi felvételem van – köztük sok-sok színházi is – tekercsen. Nincs időm digitalizálni őket, pedig érdemes volna. Nagy álmom, hogy Egernek lehetne egy vizuális tára, ahová nemcsak professzionális képek kerülnének, hanem a város lakosságát is fel lehetne hívni, hogy nézzenek körül, mentsük meg, ne hagyjuk elkallódni akár a régi családi képeket sem (és ezeket például Google-térképek időbeli rétegeivel, de akár családfa-adatbázisokkal is össze lehetne kötni, nagyon izgalmas vállalkozás lehetne). De hát idő és pénz híján ez valószínűleg nem fog megvalósulni…

- Munkájának fontos része a művészeti események dokumentálása. Ez nyilván különleges hozzáállást, szemléletet kíván.

- A színházi, bábszínházi, és tánc (amit különösen kedvelek) fotózást jó ideje egyfajta menekülő pályának tekintem, mert érzem, hogy a világ értéktelenedik, felhígul, a színház pedig tömény információhalmaz, esszencia, koncentrált és magasabb szintre emelt valóság, amit nagyon jó befogadni, újra meg újra átélni. Mese, misztikus, de életszerű. A színházi előadás estéről-estére fejlődik (rossz esetben visszafejlődik – az rémisztő). Ezért vonz. Belső, szellemi izgalmat teremt.  Valamiféle pozitív kábítószernek is értelmezhető. Amikor pedig a képeket feldolgozom, esetleg kiállítom, vagy más módon újra előkerülnek, akkor újra fel tudom idézni, újra átélem az élményt, amit a színház adott.
   Fontos szempont, hogy van egy íve az egésznek. Én szeretem a történeteket, követni egy eseménysort a kezdetétől. Figyelni az emberek jellemének, pályájának változását vagy éppen azt, milyen változást jelent egy színház életében, amikor új emberek érkeznek, régiek elmennek.

                                        Folytatása következik!

 

Még nincs hozzászólás.
 

 

Kommentek & évek
Friss hozzászólások
 
A blog közösségi csatornái


  
 

 

 
Lezárt szavazások