A tavasz talán alkalom arra is, hogy végiggondoljuk, hányszor születik újjá a művész, aki estéről estére elénk áll, szórakoztat, gyönyörködtet, felemeli szívünket, lelkünket. Milyen különös, misztikus is ez a hivatás! Ki másnak adatik meg, hogy egy személyben lehessen emberi létformák végleteinek megformálója, átélője?  Igen ám – hallom szinte az ellenvetést -, de van egy nagy hátrány is, mégpedig az, hogy nem változtathat. A rosszat, a bűnt is ugyanúgy kell estéről estére elkövetnie, és nincs feloldozás, megtisztulás. Dehogyis nincs! A színész azzal, hogy megmutatja nekünk mi az, amit rosszul tett az adott figura segít, hogy magunk elkerüljük a hasonló életcsapdákat. Tanít okosabbnak lenni, emberhez méltó módon élni.  Itt a megtisztulás, katarzis! Közben pedig maga  is tiszta marad, hiszen jót cselekedett. Nem könnyű a színészi lét. Ezerféle ember jellemvonásait kell alaposan ismernie, azt is, amivel maga nem azonosul. Nagyfokú érzékenység, lelki gazdagság nélkül pedig hiteltelen volna mindaz, amit elénk tár. Nagy a felelőssége és ennek tudatában élnie nem hétköznapi teher. Így aztán időnként a színpadon kívül is játszhat kicsit, de hiszen számára színpad az egész világ… Ez az élete, hisz benne! Ezért vállalja nap mint nap a fárasztó, sokszor keserves és kínokkal teli újjászületést a színész – és ezért tart ki mellette hűségesen a néző. 

* Ez az írásom eredetileg a Heves Megyei Napban jelent meg.