Akiben netán felmerül, honnan veszem a késztetést ezekhez a gondolatokhoz, arra kérem, ha még nem tette, olvassa el  a főoldalon a fényképem alatti kis keretes írást. Én a Gárdonyi Géza Színházhoz tartozónak vallom magam két évtizednél több ideje már (akkor is, ha volt idő, amikor ez a kapcsolat a mainál szorosabb volt, s hogy most ilyen, az nem rajtam múlott-múlik), haragszom, ha bántják, s megvédem - de nem elvtelenül -, haragszom, ha törekvésit úgy fogadja elutasítás, hogy meg sem kísérlik megérteni. Örülök, ha jót hallok róla, ha szereti a közönség, a szakma, az ország (vagy még azon is túl). A magam eszközeivel ezt próbálom én is segíteni. Elfogult vagyok a Gárdonyi Géza Színházzal, de nem vagyok elvakult. Látom a hibákat, gondokat is, őszinte szeretet és aggódás vezet egyszerre.
   Ugyanakkor a már régen és ma is jelenlévő és az új nézőrétegekkel is van kapcsolatom, ez az írás tartalmazza az ő véleményüket is.
   Idézni szeretném magam 2001-ből: „Tisztelt Csizmadia Direktor Úr! Figyeljük egymást, Ön és nézők, de arra talán nem gondolt még, hogy ebben a kíváncsi, várakozással teli ismerkedésben nekünk bizony előnyünk van. A nyár folyamán a városban járva-kelve Ön még nem tudhatta, hogy mi volnánk azok, mi viszont már kicsit megismertük Önt. Hozzánk írt nyílt leveléből, lexikonból, hírekből, a nyári játékokon való megjelenéséből, nyilatkozataiból a városi televízióban. Ott mondta a következő mondatot is: „A színház, az szeretetről szól.” Azt hisszük, ez a kulcs. Ha valóban így gondolja, akkor Egerben az elkövetkezendő években jó színház lesz. Mint ahogyan az önálló társulat megalakulása óta eltelt időben nem egyszer volt öröm ebben a városban színházba menni, s nem egy emlékezetes produkció él bennünk. Tagadni ezt hálátlanság lenne. Megkezdődött az új évad, a műsorfüzet érdekes, színes előadásokat, változatosságot, társműfajokat is ígér. Lezajlottak az első bemutatók, a közönséggel – velünk – való szorosabb kapcsolattartás első jelei már tapasztalhatók. Elkezdtük azt a beszélgetést, amelyre levelében felszólított bennünket. Kívánunk a Társulatnak, Önnek, mindenkinek nagyon sok szép estét, vastapsot!”    
   Egy néhány évvel ezelőtti társulati ülésen a színház Direktora félig tréfásan-félig komolyan azt a vágyát fejezte ki, hogy az egri legyen az ország legjobb színháza. Mindenki mosolygott… S mára  az a furcsa helyzet állt elő, hogy miközben egyfelől kritika is éri helyben a Gárdonyi Géza Színházat, másfelől országos orgánumban leírják: „…már régen rászolgált arra, hogy nemhogy a „szeriőz” darabjaihoz, de még a könnyed, szórakoztató, horribile dictu zenés előadásaihoz is maximális bizalommal közelítsen az ember - szó sincs a rossz értelemben használt népszínházról vagy a kompromisszumkeresés közben karakterüket és értelmüket vesztett bemutatókról. Csizmadia Tibor színháza – egyfelől a fantasztikus érzékkel összeválogatott színész- és rendezőgárdával (csak két apróság: 2008-ban igazolt ide Zsótér Sándor, Máté Gábor pedig régóta állandó vendég) és a profi tánctagozattal, másfelől a karakteres, egyértelmű irányba mutató művészi arculattal – az ország egyik legjobbja. (Kovács Bálint)”
   Hogyan jutottunk el idáig, mit gondoljunk a korábbi időkről, s mit mond az egri néző?
   Erre válaszolva először ismét idézni szeretnék magamtól, 1997-ből, Beke Sándor direktorsága idejéből. Az akkori gondolatoknak ma is van aktualitása. (A teljes eredeti írás egyébként megtalálható a Gárdonyi retro 1997 rovatban.)
   „Gyakran fordulok meg az előadásokon. Látok hétköznapi és hétvégi, bérletes és bérletszünetes előadásokat egyaránt. Széles rálátásom, reális képem van tehát. Sok elégedetlenkedő megjegyzést is lehet hallani.
    Az én véleményem szerint van egy öngerjesztő folyamat. A szerzők névsora rangos, egyetlen színháznak sem kellene szégyenkeznie vele, és mégis… Pedig valamennyi produkcióban lehetett találni figyelemre méltót, érdekeset. Csak éppen a kelleténél aprólékosabban kellett keresni. Nem volt azonnal nyilvánvaló, nem jelentkezett átütő erővel, nem vált a széles közönség ügyévé. Értékest – mondom én… de azt is érzem és értem, hogy valóban megszállottnak kell lenni ehhez és a színház-szeretésnek olyan fokával kell bírni, amivel azért a közönség nagyobbik fele – tisztelet, becsület nekik is színházpártolásukért! – nem bír. Így türelme is kevesebb elviselni az évad "megpróbáltatásait." Az említett öngerjesztő folyamatot abban látom, hogy terjed a szóbeszéd és sokan automatikusan, vakon hisznek neki, már esélyt sem adnak az előadásnak, hogy esetleg elnyerhesse tetszésüket. Elkerülik a színházat. Ez a legnehezebben védhető magatartás igazi színházbarát részéről.”
   Azt most teszem hozzá – bár 1997-ben sem volt ismeretlen dolog -, hogy haragszom, ha azok is gerjesztik ezt a folyamatot meggondolatlanul, akiknek belső meggyőződése és jól felfogott érdeke is kellene, hogy legyen az ellenkező attitűd. Mint ahogyan az sem használna - az előadásnak, a sikernek -, ha volna olyan, hogy az alkotók csak nyűgnek tekintenék az adott produkciót, kényszerűen letudandó feladatnak, vagy ha nem becsülnék, nem értékelnék a feladatokat, amelyeket egy vidéki színházban pedig nagyobb számban és gazdagabb műfaji változatosságban tudhatnak magukénak, mint egy pestiben.  
   Nem 1996-ban és nem 2001-ben „kezdődött a színház” Egerben. Az önálló társulat újbóli létrejöttének kezdeteitől sok-sok nagy sikert, értékes produkciót, emlékezetes alakítást őriznek igenis az emlékek.  Nem volt ugyan ekkora híre a Gárdonyinak, sőt volt idő közben, amikor szerették nagyon leszólni, de őszinte hosszú tapsok bizony voltak (ha hiszik, ha nem, emlékszem – néztem az időt – 23 perces vastapsra is) és volt nem egyszer vasfüggöny és állva taps – volt katarzis! Nagy hálátlanság lenne megtagadni, vagy akár csak elfejteni mindezt! És a sikerek kin múltak? Természetesen a színház vezetésétől kezdve a legalacsonyabb „rangú”, de mégis elengedhetetlenül fontos munkát végző embereken át mindenkin, de elsősorban a színészeken, akik közül ma is többen tagjai a társulatnak még – és akiket alig-alig látunk színpadon – szól emlékező nézők vélekedése - vagy ha igen, akkor csak nem túl jelentős mellékszerepekben, holott ők már sokszor bizonyítottak korábban. Nos, nekem magamnak is eszembe jut olykor egy-egy ilyen mellékszereplőt nézve, hogy mire lehetne képes, micsoda nagyszerű alakítást,  vagy egyenesen főszerepet láttam tőle valamikor.  Tény: beszédtéma a közönség egy részének körében, hogy akik ezt a társulatot alapították, mellőzöttek.
   Újak és régiek – szól a felosztás, ami nagyon nem jó, mert bizonyos ellentét cseng ki belőle. Pedig: nagyszerű színészek vannak az utóbbi időkben ide szerződtek között. Akinek van rá füle és szeme, láthatja, hallhatja – aki nem az eleve elutasítás szándékával nézi őket, nem tagadhatja, nem vitathatja.
   Csak a közönség gondolkodásában létezik ez az ellentét vagy van valóságos alapja is? Persze közhely, de a színház csapatmunka. Először is – az imént már utaltam erre egy gondolattal – az előadás létrejöttében, majd a színházi estében mindenkinek van szerepe, a rendezőnek, a művésznek, a súgónak, a világosítónak, jegyszedőnek, de még a takarítónőnek (és mindenkinek, akit most nem soroltam fel) is, és természetesen nem egyenlő súllyal, de mindenki függ valamiben a másiktól. Másodszor: minden színész természetesen megismételhetetlen, egyedi jelenség. Más stílusban, más eszközökkel játszanak ezért - és azért is, mert nem azonos időpontban tanulták a mesterséget. Kicsit – vagy nagyon, nézőpont kérdése - mást tanítottak nekik. De én nem hiszem, hogy szabad volna akár az egyik, akár a másik „iskolát” képviselőknek lenézni, művészileg gyengébbnek értékelni másokat csak azért, mert ők a másik csoportba tartoznak. Alighanem az a természetes, ha mindkét fél próbál engedni, empátiával fordulni a másik felé, megismerni a másikat. Ebből mindenképp korrekt, jó esetben nagyszerű együttműködés születhet. (Az Ötvös Andrással készült beszélgetés - Színművészek retro & ma rovat -  azt hiszem igazolja is ezt.) Természetesen a napi munkából, kapcsolatból elkerülhetetlenül adódhatnak hol kisebb, hol nagyobb összezördülések, konfliktusok, mint bármely más munkahelyen (milyen furcsa munkahelynek nevezni egy színházat, holott persze, hogy az, de aki nem ott dolgozik, annak ez legkevésbé sem jut eszébe), és a színház világában élők fokozott érzékenysége még jó táptalaj is lehet ehhez, de az már intelligencia és emberség kérdése, hogy ezeket hogyan oldják meg, hogyan oldják fel.
   Jó, ha a színháznak van egy határozott karaktere, s ehhez illő egyéniségekből álló társulata, de  nem feltétlenül jó, ha más szín – ebben az esetben a másik „iskola” – az előadásokban nem  is jelenhet meg.  Nyerhet vele a színház, ha a sokszínűség játékstílusban, játékmodorban is megmutatkozik. Nem feltétlenül egy előadáson belül, mert az disszonáns lehet, de az évad egészét tekintve igen.
   A közönség ízlése nem egységes. És lehetnek – mint ahogyan nagyon is vannak Egerben is – olyan nézők szép számmal, akikhez a hagyományosabb színház áll közelebb. Egy városi színháznak pedig ki kell szolgálnia az ő igényeiket is, ha azt akarja, hogy magáénak érezze valóban a város.
    Mit csináljon mást a szerencsétlen néző, aki zavarban van az előadástól, nem érti, nem érintette meg: mégis tapsol. Ez a szokás, az előadás végén tapsolni szoktak. Hát nem? Igen, ez egy cinikus mondat, de még én magam is furcsán érzem magam, ha ott ülök a szokott helyemen, jól láthatóan és nem tapsolok, amikor mellettem mindenki. Megtettem már néhányszor,  de sok évet tekintve is egy kezemen meg tudnám számolni talán, mikor éreztem úgy, hogy most  aztán tényleg nem fogok úgy tenni, mintha tetszett volna ez az előadás vagy ez a szereplő vagy esetleg közben ez a dal. Persze tény, hogy én bolondulok a színházért és hajlamos és hajlandó vagyok megbocsátó szeretettel elnézni dolgokat, de azért van józan ítélőképességem. Azt gondolom, látom és érzem, mi a jó, mi nem, mi csak részben.
   Elismerem és kedvelem azt a munkát, azt a művészi teljesítményt, ami a mai országos hírnevet a Gárdonyi Géza Színháznak kivívta. 
   Az arányokon el lehetne gondolkodni… Legyenek új, kísérletező előadások! Nem szeretnék olyan színházat, ahol minden leragadt egy korábbi állapotban és ízlésben. Élvezem az izgalmas újdonságokat. De legyen hagyományos is, nem szeretnék olyan színházat, ahol kivétel nélkül minden előadás olyan, ami nem is hasonlít a hagyományos színházra! Szeretem azt a „régimódi” függönyös, érzelmes, varázsos világot is. Szerintem az évad egészét – és több évadot - tekintve kell az adott színház karakterét kialakítani, de nem kell elengedni azokat sem teljesen, akiknek más, konzervatívabb az elképzelésük a színházról. A néző a színháznak alap alkotórésze, nélküle a színház nem is az!
   A közönség ítéletének fontos meghatározója, hogy egyáltalán milyen darabokat játszik a színház. Tegyük hozzá, hogy ez önmagában azért lehet csalóka – lásd az egri Mayát! Aki a szerző és cím hallatán egy hagyományos operett előadásra vágyva váltott jegyet, az nagyot csalódhatott, akár becsapva js érezhette magát, miközben pedig izgalmas, több rétegű, valódi különlegességet kapott, színvonalas megvalósításban. Változatos volt az évad - de a konzervatívabb ízlésű nézőréteg gyakorlatilag egy előadást sem kapott. Én külön nagyra értékelem a Tánctagozat önálló munkáit is, de azt is, ahogyan szerves részeivé váltak más produkcióknak – Requiem, Bifidus essensis…, A kaméliás hölgy… A Nagyszínpadon és a Stúdióban is izgalmas, megérintő, elgondolkodtató előadásokat láttam. Volt bár közöttük olyan is, amit a sokadik megnézés során szerettem meg – a legtöbb néző pedig csak egyetlen egyszer lát egy előadást. Nem veszem most sorra mindegyiket. A blog indulása utáni időre már csak egy bemutató esett, a Cigánykerék, erről olvashatnak bővebben is a 2009/10-es évad rovatban. A jövőben a bemutatókat követően nagyon rövid időn belül írni fogok mindegyikről. A prózai előadások közül most egyet választok még néhány mondat erejéig, a Szentivánéji álom című Shakespeare darabot. Azért éppen ezt, mert a vitatottak egyike volt. 1992-ben volt ezt megelőzően Szentivánéji álom bemutató Egerben. A két előadást semmilyen szempontból nem lehet összehasonlítani. Elmondom, én miért szerettem. Az első percekben meghökkentő volt a látvány, a színpadkép, a jelmezek! Az esetek többségében nem szeretem az aktualizálást. Hogy egy képpel megvilágítsam, ha a darab a középkorban játszódik, akkor nekem ne viseljenek a szereplők frakkot és cilindert! De nem vagyok mindenáron és kérlelhetetlenül elutasító, ha az előadás meg tud győzni. Ennek most két nagy érdemét láttam. Az egyik, hogy közel hozta a fiatalokhoz ez a rendezés. Beszéltem többel, tényleg így van. Egy hagyományosabb előadás - ismerve őket - lehet, hogy ezt nem érte volna el. A másik, hogy bármilyen szokatlan és "korhűtlen" is volt, mégis volt valami bája, varázsa az egésznek - ebben meg több felnőtt és színházat szerető emberrel értettünk egyet.
   Az évadzárón elhangzott, hogy Csizmadia Tibor jól menedzseli a színházat. Azt gondolom, hogy ez vitathatatlan.
   Na igen, az itthoni, hát még a külföldi vendégjátékok sok plusz megterheléssel, színésznek és műszaknak egyaránt plusz fáradsággal járnak, sokszor olyan időpontban, amikor már épp legszívesebben „hallani sem akarnak” színházról. És ez természetes, megérthető, ez a színház munkahely voltához tartozik. Az meg a színház Thália temploma voltához, hogy amikor már helyt kell állni, akkor azért félretéve ezeket az érzéseket, mindent tőlük telhetőt megtegyenek. És itt egy percre meg szeretnék állni és egy külön mondatot leírni a színház műszaki dolgozóiról, akikről igen ritkán esik szó, hiszen nem ők vannak sem szó szerint, sem képletesen a fényben, de én tudom, hogy itt Egerben ők különösen minden elismerést megérdemlő munkatársak, akikre mindig bizalommal lehet számítani.
   A Gárdonyi Géza Színháznak ma az országban, a szakmában jó a híre. Ha valaki olvassa a színházi lapokat, szétnéz egy kicsit a neten, akkor erről maga is rövid időn belül meggyőződhet. Nem nevezik az ország legjobb színházának, de egyre gyakrabban és egyre többen nevezik a legjobbak egyikének.
   Hogy a szeretetről szól-e, azt társulati tag és néző ki-ki eldönti magában. Én mindenesetre mindennel együtt nagyon szeretem és szorítok a sikerekért.