Eger után - Egerről
  Sokáig tépelődtem azon, hogy egri éveimről érdemes-e egyáltalán írnom, de a kedves unszolás azt hiszem, meggyőzött. Lehet, hogy az alábbi emlékfoszlányok nem aratnak teljes körű sikert, de azt hiszem, mégiscsak papírra vetem, ha úgy tetszik, terápiás céllal.
   Hiszen miről is írhatnék?
   Másfél évadot töltöttem a Gárdonyi Géza Színház gyakorlatos színészeként Eger városában. Amikor a GNM Színitanodából, a budapesti biztonságból 21 éves éretlenségemmel, de annál nagyobb reményekkel átléptem a küszöböt, nem gondoltam volna, hogy az akkori igazgató elbocsátó szavai mekkora örömet fognak okozni nekem 1995-ben, amikor a szokásos szerződtetéseket tudatták a társulat tagjaival (azaz kire számítanak, kire nem a következő évadban).
  Okkal és joggal bocsátottak el, hiszen valóban használhatatlanná és nélkülözhetővé váltam. Hogy mekkora szerepe is volt ebben a színháznak, és mekkora nekem…
   A debütálásom 1993 őszén a „Svejk a hátországban” című előadásban volt: az I. felvonás 7. jelenetében ordítottam nagy lelkesedéssel: „Háború van! Háború van!”, majd aztán többet nem szóltam, egy-két képben hátul állva nézegettem a többieket és azon gondolkodtam, hogy vajon ez elegendő-e arra, hogy megmutassam, mit tudok. Szembesülnöm kellett azzal, hogy a pesti vendéget nem fogadják kitörő örömmel, de ez természetes, miért is fogadnák, ő a vendég, barátkozzon ő. Ha tud. Érdekes tapasztalat volt tudomásul venni azt, hogy az említett darab rendezője már az első alkalommal úgy fogadott, hogy tulajdonképpen nem fogadott. 1994 márciusáig kellett várnom, amíg egyáltalán visszaköszönt. Nem probléma, nyilván nem voltam szimpatikus. Bár szerettem volna az lenni, de ezt valahogy nem sikerült kivívnom, legalábbis a ’93/94-es évad első felében semmiképp. Jeleznem kellett volna: szeretettelenségben nem működöm. Sem emberként, sem színészként.
   Aztán kaptam szerepet: A pulykában domborítottam az 1. paraszt figuráját. A mai napig hálás vagyok Lengyel Pálnak azért, amiért látta rajtam, hogy nem találom a társulatban a helyem, elvesztem az emberi kapcsolatok útvesztőjében, sokaknak feltűnt, hogy nem jártam le a Bikába, nem nagyon beszélgettem senkivel, nem mertem, hiszen nem bizonyítottam, bár udvariasságom és kedvességem akkor is kedvező visszhangra talált, de ennyi. Pali jól állt hozzám, úgy, ahogy azt egy pályakezdő színész elvárja, hiszen segítség kell neki, és ha ebből barátság nem lett ugyan, de egy örök pozitív tapasztalás: amikor a kis szerepet is fontosnak érezhettem ahhoz, hogy az előadás létrejöhessen. Az alakítás sem sikerült rosszul, hatására már nem volt kellemetlen bemenni az öltözőbe, egyre többen mosolyogtak vissza rám, én pedig kezdtem azt hinni, mégiscsak szükség van a munkámra, és vártam a következő feladatot.
   Nem is kellett sokáig várnom: kaptam egy teljes mondatot a Mária főhadnagyban! A zord rendező valamiért mégiscsak pikkelhetett rám (ugyanaz a hölgy, aki a Svejket rendezte), ugyanis koncepciójában a mondat a következőképp hangzott el: közönség+zenekari árok hangosan játszó zenészekkel, a színpadon ünneplő tömeg, az emelvényen Kossuth és kísérete, közötte egy folyosónyi hely, amelyen peckesen végigvonulva a hangos zene és az ordító tömeg közepette Kossuth felé fordulva, a közönségnek háttal. Azaz nem hallottak és nem is láttak. Az amúgy egyébként teljesen érdektelen jelentés, amelyet a darabbéli Kossuthnak tettem, ismét visszavetette már-már nyiladozó büszkeségemet, mert akár szándékos volt ez a „rendezés”, akár nem, a helyzetből csak a megalázás szándékát tudtam felfogni, azaz ezen gondolkodtam, amikor a próbák és az előadások előtt, után az albérletemben, a Hajdúhegyen lévő, amúgy kedves szuterénben faltam a cigarettákat és ittam literszámra a kávékat, reménykedve, hogy visszamehetek egyszer csak Budapestre.
   Azért igazságtalan lennék, hogy ha arról a maroknyi emberről nem emlékeznék meg, akik szeretettel álltak hozzám, de valójában nem tudtak velem mit kezdeni, mert bár szerettem a társaságukat, problémáimról, beilleszkedési nehézségeimről nem tudtam nekik sem szólni: Horváth Évi, Szecskó Andi, Oskola Zsuzsi, Ivády Erika, Fehér Pisti, Hűse Csabi, Borbás Györgyi, vagy épp az énektanáraim Vass Márti és Dudás Anna, akik tartották bennem a lelket akkor is, amikor már végképp elkeseredtem.
   Kitört a nyár. Úgy mentem el a nyári szünetre, hogy bár a szerződéshosszabbításkor azt mondták nekem, hogy mindenki szeret és elégedettek velem, mégis arra vágytam, hogy valahogy megvethessem a lábam otthonomban, Budapesten. Nem sikerült. Észre kellett vennem, hogy ott sem volt már baráti köröm, hiszen szinte alig voltam elérhető közelségben, az élet meg ott sem állt meg. Mégis hajszoltam, hátha maradhatok. Nem akartam visszatérni a Egerbe, nem hittem abban, hogy könnyedén fogom viselni a következő évad megrázkódtatásait. Várt ugyan egy rövidke szerep a Vőlegényben, de addigra én már nem voltam magamnál nagyon, Budapesten történt nyári talajtalanságom megtapasztalása, amely az „itt sem-ott sem szeretnek” érzést eredményezte, azzal járt, hogy amikor Egerbe visszatérvén az első próba alkalmával, pontosabban próba után bekopogtattam az igazgató úrhoz, hogy „akkor én most elmennék betegállományba”. Addigra én már sajnos olyan állapotba kerültem, amilyenekről addig még csak olvastam: beszéd- és írásproblémák, mozgáskoordinációs zavarok, amelyek ugye, nem feltétlenül előnyösek egy színész számára.
   Itt kap értelmet az a mondat, hogy másfél évig számítottam tagnak: a ’94/95-ös évad első felét vagy kórházban töltöttem, vagy otthon. 1995 januárjában aztán visszatértem, kaptam szerepet A láthatatlan ember-ben, de tulajdonképpen oda sem figyeltem rá, már nem voltam testileg sem, lelkileg sem Egerben. Tudtam, ha meg akarják hosszabbítani a szerződésemet, akkor sem akarok maradni, nem utáltam én már akkor semmit és senkit, nem szerettem már semmit és senkit, üres voltam, és arra gondoltam, nem kell ezt nekem csinálnom.
   „Néma imádságom” meghallgatásra talált: elmondták, hogy alkalmatlan vagyok a pályára, és kezembe nyújtották a felmondásom. Lementem a Bikába. Részvétnyilvánítás mellett sokan elmondták, hogy higgyek magamban, mert nagyon tehetséges vagyok, M. Horváth Jozsó még a kezeimet is megcsókolta, én pedig úgy mentem haza az albérletembe, hogy valójában szédültem: erről én miért nem tudtam másfél évig??? Hogyhogy nem mondták eddig meg azt, amit gondoltak rólam?
   Azon gondolkodtam, hogy milyen furcsa ez az élet: egri sikertelenségemet tapasztalva eszembe jutott, hogy miért nem tudtam én megmutatni semmit sem magamból? Több száz előadáson voltam már túl, hiszen 1986-90 között gyerekszínészként bejártam az országot, egész jó szerepekben mutattam meg magam, a Színművészeti – akkor még- Főiskola felvételijének harmadik rostáján estem ki, a Tanodában is nagy reménységnek tartottak, de ebből senki semmit nem tapasztalt meg egri éveim alatt.
   Rájöttem: az ok én voltam, magam. Nem tudtam közlekedni, nem tudtam, milyen szabályok érvényesek egy másik városban, de megkísérelhettem volna legalább a felét megérteni annak, ami történik velem, és elhinni, ezek olyan próbatételek voltak, amelyeken csak át kellett volna esni, és nem azt mondani magamnak már az első „nem visszaköszönés” után, hogy ennek a világon semmi értelme.
   „Eger szelleme” azonban kísért: az egyik legjobb barátomat, Bácsatyai Gergőt mégis ennek a másfél évnek köszönhetem, hiszen a mai napig együtt játszunk egy utazó társulatban, és amikor meglátok egy-egy ismerős arcot valamely közösségi portálon, mindig felvidulok, hogy lám – még él, és jól van! Gali Lacival ha nagy ritkán összefutunk nagy öleléssel üdvözöljük egymást, sőt az egyik színész tanítványom is az ő kezei közé került egy színi iskolában.
   Ami azonban a legfontosabb: még mindig színpadon vagyok! Almássy Bettinának köszönhetően, akit szintén „elbocsátó szép üzenettel” küldtek el Egerből ugyanakkor, amikor engem, ismét túl vagyok pár száz előadáson, amelyeket különböző helyeken játszottunk, a saját független színházi társulatommal pedig időről – időre újabb produkciókat hozunk létre, némelyiknek még tartós sikere is van. Dolgozom rádiónak, televíziónak, sokat hívnak konferálni, valójában azért Budapesten sem lettem adminisztrált színész – rendező. Mégis, a sors furcsa fintora: amikor megpályáztam egy igazgatói állást egy művelődési intézményben (időközben diplomát szereztem művelődésszervezésből, hosszú éveket dolgoztam is a szakmában), az elbíráláskor azt mondták: „fiatalember, semmi kétségünk afelől, hogy jól el tudna vezetni egy közművelődési intézményt, de ismerve színészi kvalitásait, magának inkább a színpadon van a helye! Maradjon, és tegye a dolgát, örülünk, amikor látjuk, és tapsolhatunk magának.”