STÚDIÓ!

Nem várattak magukra sokáig a stúdióelőadások sem. Helyszínük kezdetben a Megyei Művelődési központ volt. S hogy művészi színvonalukat tekintve milyenek voltak, arra példa az alábbi írás - részletek egy kritikából - amely "gyakorlatilag hibátlan munkát végző társulatról" beszél...

Erdei János: Színészünnep - Füst Milán: A zongora

„Ez az élet melódiája"
 

A zongora története a lehető legegyszerűbb: egy feleség mindenáron zongorát akar. Mivel ez meghaladja anyagi lehetőségét, a kiterjedt rokonságon kezd el „zongorázni". Olyan hazugságözönnel igyekszik azokat kész helyzet elé állítani, hogy ez a viharos gyorsasággal kiépülő s a zongora megszerzéséhez vezethető labirintusrendszer már-már a Feleségem történetéből ismerős sűrű és áthatolhatatlan hazugsággá áll össze. A szöveg ugyanakkor nem különösebben szellemes, a szó társalgási értelmében még poén is alig-alig akad benne. Ráadásul a meglehetősen nehézkes expozíciónál is nagyobb baj, hogy a mű gyakorlatilag nincs befejezve. Hogyan születik ebből az anyagból lebilincselő két óra ?
   ...............  a feleséget játszó Fráter Kata játékától vezérelt színpadi valósághoz képest (például) az egyébként méltán híres Albee-darab, a Nem félünk a farkastól, durva, ámde butácska emberek önpusztító játékának tűnik. Ez a némber ugyanis túl rafinált ahhoz, hogy játéka ne csak mások, de önmaga számára is életveszélyes legyen. Oly hidegfejű, hogy a legkiélezettebb pillanatokban is tud vigyázni magára. S még valami, a színésznő teremtette figura úgy ördögi, hogy minden egyes váltása nemcsak játszmáit tekintve szükségszerű. Nem egyszerűen kiszámítottság tehát, hanem a figura karakteréből következő lépés. Milyen is ez a karakter ? Paradox. Alaprétege a nyomorúságból van kikeverve. Egy szerencsétlen teremtés, aki három gyermekkel és egy alkoholista férjjel megáldva-verve mindenáron integrálódni szeretne férje nagypolgári családjába. Ezt a szociális különbséget Fekete Mária - ki tudja, hányadszor írhatom már ezt le – csodálatos ruhái maradéktalanul eljátsszák, s így e tekintetben tehermentesítik a színésznőt. A vékony és lágy pasztelokba öltöztetett sógornő (Bókai Mária) mellett Fráter Kata selyemruháinak tarkasága nemcsak enyhén közönséges,



Fráter Kata - Bregyán Péter - Bókai Mária

de annyira azért a színésznő javára is billenti a képzeletbeli mérleg nyelvét, amennyire az ember inkább vonzódhatik a nyárhoz, semmint az őszi hervadáshoz. Csakhogy a sógornőnek van egy lánya is (Kőszáli Ibolya), s erre a dramaturgiailag fölösleges figurára olyan, élénksárgától uralt, szintúgy selyemruhát adat a jelmeztervező, hogy itt semmivé foszlik az az előny, melyet a Fráter Kata formálta figura sógornőjével szemben a sajátjának tudhat. Görcsös parvenű. Hiába azonban a láthatóan nemcsak görcsös, de már-már emberfeletti erőfeszítéssel fenntartott asszimiláció látszata, mint a darab egy adott pontján szövegszerűen is kiderül (addig pedig metakommunikatív akciók sora jelzi), a család nemcsak hogy nem fogadja be és el őt, de mindent elkövetnek, hogy férjét el is válasszák tőle. S ez az a kettős szorítás, mely rég ízzé-porrá zúzta karakterét. Alapkaraktere tehát - paradox módon – a karakter nélküliség, ami azonban itt azt jelenti, hogy lélektani értelemben meztelen. Egy rettegő és szorongó lélek, aki szüntelenül védekezésre és elhárításra van kényszerítve, akinek minden a jelenlétében elhangzott szó és minden rá vonatkozható mozdulat szinte fizikai fájdalmat okoz. Ő azonban már rég megtanult együtt élni ezzel a kínnal. A színésznő tehát egy olyan felfokozott, láthatóan hiperérzékeny állapotból indítja a figurát, mely nem egyszerűen a nagyon súlyos neurózis és a kezdődő pszichózis közötti határon csúszkál, de színészileg is rendkívül termékeny.
   A színházba járók általában szerencsés előadásoknak is csak a végén lehetnek olykor tanúi ilyen pillanatoknak, amikor a színész az átélt és már elháríthatatlanul közelítő tragikus végkifejlet feszültségétől mintegy „kinyílik", nevetés és sírás hömpölyöghet arcán akár negyedpercenként is váltakozva, ugyanakkor a legnagyobb természetességgel. Ott és úgy kezdődik tehát ez az előadás, ahogyan és ahol még szerencsésebb esetekben is más darabok a legtöbbször legfeljebb ha végződni szoktak.
  ............... a rendező Szőke István előző rendezésekor (Osztrovszkij Tehetségek és tisztelőkjéről írva) már utaltam arra a mélységes kötődésre, mely az általa rendezett előadásokat Richard Wagner színpadával rokonítják. Ez a rokonság itt és most tovább mélyül. Ennek az előadásnak ugyanis zenei zárlata van. A jeleneteket elválasztó szünetekben, az át-díszítés alatt ugyanis nem függöny ereszkedik le, hanem olyan félsötét, melyben még éppen láthatók mind a díszítőknek, mind pedig a színpadról le- illetve fölsietőknek a zene ütemére mozgó árnyai. Az utolsó kép után a sötétség áthatolhatatlan, és az akkorra már megszokott, újra felcsendülő, rendkívül invenciózus Simon Zoltán szerezte zene végén rendkívül frappáns zárlat hangzik el. Ennél egyértelműbben és hiánytalanabbul kevés előadást láttam befejeződni. Ahhoz azonban, hogy ez a rendkívül finom befejezés „üljön", az szükségeltetik, hogy az egész előadás zeneközelben legyen.
  ............... a Bregyán Péter formálta Tutyika a nevetségességnek s a mindenre elszánt fenyegető agresszivitásnak zseniális ötvözeteként lép színre. .. Szívesen írnám azt, hogy századmilliméterre kiszámított a színész játéka, de ilyen pontossággal egyszerűen képtelenség számolni, s még kevésbé lehet ennek eredményét estéről estére reprodukálni; ehhez mindenestül Tutyikává kell átalakulni. Maradéktalan és tökéletes metamorfózis ez.
   .......... Külön kell szólni a Gáspár Tibor formálta Gerőről, aki Johanna észveszejtő hazugságait elszenvedvén, látható módon és színészileg rendkívüli biztonsággal kimunkálva, valóban elveszíti az eszét. Nemcsak kijön a sodrából, de úgy is marad. Egyszerűbb szerepében hasonlóan intenzív színészi jelenlétről ad bizonyságot a hibbant környezetvédő tanárt játszó Mikula Sándor. A gyakorlatilag hibátlan munkát végző társulatból külön említést érdemel még Urbán Andrea dörzsölt szobalánya.
   S szólni kell arról is, aminek sosincs éppen ideje, de valamikor szóvá kell tenni ezt is. A segédrendező Szarka Jánosról van szó. Hogy az egyre összecsiszoltabb színészi munkákból összeálló Szőke-rendezésekben mennyi a szerepe, kívülről fölmérhetetlen, de nem lehet kevés, ha sorozatban együtt dolgoznak. Ugyanitt kell szólni a hangosítást sorozatban hajszálpontosan, olykor pedig, mint a Tehetségek és tisztelőkben, egyenesen bravúrosan megvalósító Baranyai Balázs munkájáról is. S ugyanígy, a Kerényi József tervezte díszlet lassan már obligát dicsérete mellett, legalább egy-szer szólni illik a nemcsak szép, de tartalmas műsorfüzetről is, mely ismét - mint eddig valamennyi egri bemutatón - Lökös Ildikó dramaturg munkája.