"Nem vagyok művész - én igazi vagyok"

Van néhány írás - 2-3 mindössze -, amely régebben jelent meg itt a blogon, akkor, amikor a színháztörténeti sorozat ötlete még nem fogant meg, de beleillenek a sorozatba, ezért ide is átemelem őket. Ez a beszélgetés Nagy Zoltánnal 2010-ből való.
 

   Természetesen nem a művészi tehetség és teljesítmény (melyeket elismer és tisztel) lenézését jelenti a címben idézett önmeghatározó mondat, hanem azt, amit érez mindenki, aki ismeri, aki együtt dolgozik vele. Azt, hogy  Nagy Zoltán közvetlen, szerény, szerethető barát, kolléga.

   1993-ban került Egerbe. Itt volt már stúdiós Bácsatyai Gergely, akivel együtt jártak gimnáziumba, így aztán elég sokat megfordult a színházban. „Zenés darabokat nézve, közben láttam fentről a zenekart, Marik Erzsébetet, vagy Csala Benedeket, ahogy vezényelnek, és arra gondoltam, ha én is köztük lehetnék…  Majd hogy, hogy nem, Gergő révén is, meg Kátai László tanár úr segítésével megismerkedtem Szegvári Menyhért rendezővel - de közben már voltak szerepléseim a kórusban a színpadon, a basszus szólamban - rendkívül jó buli volt -, és egyszer csak benne találtam magam a Bolha a fülben produkcióban. Előadás előtt az előcsarnokban zongoráztam.” („A szünetekben  pikáns kuplék a színház előcsarnokában. De az első felvonás előtt még csak egy zongora. Emelvény, kis asztalkák, hangulatlámpa s a zene – Nagy Zoltán játszik. Menjenek kicsit korábban és hallgassák őt…!” - írtam akkoriban.)
   Csinált kísérőzenéket, jött az Emil és a detektívek, a Piaf… Nem volt megállás. A Piaf előadásain külön felejthetetlen élmény volt hallgatni, de  nézni is, ahogyan a zongorán játszott. Másoknak is feltűnt ez, s most is, miközben leírom a mondatot, látom magam előtt 10 év távlatából is. 
   Elkerült a Zeneakadémiára, karmester szakra és miután elvégezte, megkérdezték, nem akar-e vezényelni. „Szabódtam eleinte egy kicsit, de régóta dédelgetett álmom volt ez. (Elnézem sokszor Szabó Sipos Máté kezét – nem létezik, hogy valaki így tud vezényelni - és olyan alázattal, hozzáértéssel, olyan fantasztikusan működik – nem véletlenül az Operaház karigazgatója már.)”
   Volt pár előadás, amelyet nem szeretett annyira, de sok olyan is, amire büszke, boldog volt, hogy csinálhatta, mint például az Anna Karenina - Kocsák Tibor barátságát is ennek köszönheti -, az Oliver, a Luxemburg grófja, a Vértestvérek, az Anconai szerelmesek.
   Az élő zenekart nagyon fontosnak tartja. „Az előre felvett zene földhöz köt, nem tudnak a színpadon elemelkedni, írtja a katarzist…”