gardonyiszinhazblog
Útmutatók

 
Színháztörténet

 
Menü
 
Kereső
 
search engine by freefind
 
Magamról

 

1987 óta - amióta Egernek újra van önálló társulata - minden darabot láttam, többször is, akár huszonvalahányszor. Színházi tárgyú írásaim, kritikáim a Heves Megyei Nap színházi mellékletében 1995-96-ban jelentek meg rendszeresen, de a melléklet megszűnése óta is előfordultak különböző lapokban, ma pedig internetes portálokon. 2000 tavaszán egy előadás végén nagy meglepetésemre a színpadra szólítottak a darab szereplői, Örökös Néző címet kaptam tőlük. Természetesen nagyon meghatott, büszke vagyok rá. Mindenkit tisztelek, akár színpadon van, akár a háttérben dolgozik a színház csodálatos világában. Magamat is erős szállal ehhez a világhoz tartozónak érzem. 2010.04.05-én indítottam a blogot. Remélem, kiérdemli az Olvasó folyamatos érdeklődését. J.F.

 
Hírlevél
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
* Színház Egerben 1884-től máig - Színháztörténeti sorozat

Színház Egerben 1884-től máig – Színháztörténeti sorozat 82. rész 2017.01.14.

Címkék: Nagy Zoltán



"Nem vagyok művész - én igazi vagyok"


Van néhány írás - 2-3 mindössze -, amely régebben jelent meg itt a blogon, akkor, amikor a színháztörténeti sorozat ötlete még nem fogant meg, de beleillenek a sorozatba, ezért ide is átemelem őket. Ez a beszélgetés Nagy Zoltánnal 2010-ből való.
 

 

   Természetesen nem a művészi tehetség és teljesítmény (melyeket elismer és tisztel) lenézését jelenti a címben idézett önmeghatározó mondat, hanem azt, amit érez mindenki, aki ismeri, aki együtt dolgozik vele. Azt, hogy  Nagy Zoltán közvetlen, szerény, szerethető barát, kolléga.

   1993-ban került Egerbe. Itt volt már stúdiós Bácsatyai Gergely, akivel együtt jártak gimnáziumba, így aztán elég sokat megfordult a színházban. „Zenés darabokat nézve, közben láttam fentről a zenekart, Marik Erzsébetet, vagy Csala Benedeket, ahogy vezényelnek, és arra gondoltam, ha én is köztük lehetnék…  Majd hogy, hogy nem, Gergő révén is, meg Kátai László tanár úr segítésével megismerkedtem Szegvári Menyhért rendezővel - de közben már voltak szerepléseim a kórusban a színpadon, a basszus szólamban - rendkívül jó buli volt -, és egyszer csak benne találtam magam a Bolha a fülben produkcióban. Előadás előtt az előcsarnokban zongoráztam.” („A szünetekben  pikáns kuplék a színház előcsarnokában. De az első felvonás előtt még csak egy zongora. Emelvény, kis asztalkák, hangulatlámpa s a zene – Nagy Zoltán játszik. Menjenek kicsit korábban és hallgassák őt…!” - írtam akkoriban.)
   Csinált kísérőzenéket, jött az Emil és a detektívek, a Piaf… Nem volt megállás. A Piaf előadásain külön felejthetetlen élmény volt hallgatni, de  nézni is, ahogyan a zongorán játszott. Másoknak is feltűnt ez, s most is, miközben leírom a mondatot, látom magam előtt 10 év távlatából is. 
   Elkerült a Zeneakadémiára, karmester szakra és miután elvégezte, megkérdezték, nem akar-e vezényelni. „Szabódtam eleinte egy kicsit, de régóta dédelgetett álmom volt ez. (Elnézem sokszor Szabó Sipos Máté kezét – nem létezik, hogy valaki így tud vezényelni - és olyan alázattal, hozzáértéssel, olyan fantasztikusan működik – nem véletlenül az Operaház karigazgatója már.)”
   Volt pár előadás, amelyet nem szeretett annyira, de sok olyan is, amire büszke, boldog volt, hogy csinálhatta, mint például az Anna Karenina - Kocsák Tibor barátságát is ennek köszönheti -, az Oliver, a Luxemburg grófja, a Vértestvérek, az Anconai szerelmesek.
   Az élő zenekart nagyon fontosnak tartja. „Az előre felvett zene földhöz köt, nem tudnak a színpadon elemelkedni, írtja a katarzist…”

 

 

 

Kommentek & évek
Friss hozzászólások
 
A blog közösségi csatornái


  
 

 

 
Lezárt szavazások