Csendes László emlékére

Menkó Terézia emlékei – Földes Anna színikritikájának részlete – Gali László nekrológja  (Fotó: Krizsóné Kakuk Éva)

Csendes László, Jászai Mari-díjas színművész, a Gárdonyi Géza Színház alapító- és örökös tagja 1944.09.21. - 2017.03.24.

* A képre kattintva videó nyílik meg a blog Youtube csatornájáról, amely felidézi a művész vidám és komoly arcát egyaránt.

Menkó Terézia

   Elment, de gondolni vélem: sokunknak most is itt van.
   Amikor az elő-társulat (így neveztük az első évben érkezőket) elkezdett dolgozni, Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja került színre. Csendes László Kolhaas Mihályt alakította. Egyik előadás előtt valamiért a színpad környékére kellett mennem. Díszlet állt, az ügyelő már átvette, a műszak már nem volt ott. Csendi (mi így hívtuk) járkált le, s fel, motyogott. Néztem egy darabig, szerencsére nem vett észre, így tudtam, nem zavartam meg. Kérdeztem utána Gali László igazgató urat, hogy ilyenkor mit csinál egy színész? Ráhangolódik az előadásra, végigmondja a szöveget - volt a válasz. Ő soha nem az első figyelmeztetésre ért be, általában egy órával a kezdés előtte benn volt. Ráhangolódni!
   1995-ben mutattuk be Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember című színművét, amit Gali László álmodott színpadra. Még jóval olvasópróba előtt bejött hozzám valami ügyben, kezében egy könyvvel. Mit olvasol? –kérdeztem. Megmutatta a könyvet, majd hozzátette: Készülök a következő szerepemre. Attilát játszotta. A könyv Gerhart Ellert: Attila című műve volt. Korrajzot olvasott.
  Mindegy, milyen feladatot bíztak rá, keresett, kutatott, hozzáolvasott. Rákészült és ráhangolódott. Nem találkoztam ilyen kollégával, aki ilyen módszerrel dolgozott volna, mint Ő. Önmaga és a KÖZÖNSÉGE miatt.
  Olvastam az egyik könyvben: „A (tehetséges) színészek kiválasztott emberek: szellemi fejlettségük magas, a lélek térképe gazdag.” Én úgy gondolom, mindezek Csendes Lacira is igazak. Azzal a helyesbítéssel, hogy Laci nem tehetséges, hanem TEHETSÉGES volt.
   Szerette, tisztelte a közönség és a kollégák többsége is.
  Most már hiába gondolnánk: - majd ha találkozom vele, elmondom … vagy - felhívom és megköszönöm, stb.
  Laci! Köszönöm, hogy olyan sok előadással, jól megformált szereppel megajándékoztál minket!
   Sokáig azt hittem, csak akkortól ismertem, amikor Egerbe került. Később látva filmekben, jöttem rá, már jóval előbb ismertem a játékát a tehetségének egy részét.
   „A jóság a lélek számára ugyanaz, ami az egészség a test számára: észre sem veszed, amikor megvan, és elősegíti minden munka sikerét.” (Lev Tolsztoj)

Sütő András drámája Egerben
Színház című folyóirat, 1988. január, Földes Anna

A magas hőfokról indított jellemrajz láttán attól tartottam: Gali László eltorlaszolta Kolhaas Mihály előtt a fejlődés, az átalakulás útját, s ily módon lehetetlenné teszi a dráma ívének felrajzolását. A cselekmény előrehaladtával azonban világossá vált: Csendes László Kolhaas Mihálya a maga fizikai és érzelmi reakcióiban más úton jár ugyan, de éppolyan céltudatosan halad szerepének elkerülhetetlen csúcsa felé, mint a legjobb elődök. Az őt ért sérelmek hatására végbemenő átalakulása, a megbántottság partikularitásából az igazság egyetemessége felé törekvő felismerése úgy megy végbe, hogy haragja nem hangosabb, hanem mélyebb, drámaibb lesz. Gesztusai visszafogottabbak, de éppen a belső fegyelmező erő látható jelenléte, erővel tartott fékje érzékelteti a feszültség fokozódását, Kolhaas eltökéltségének energiáit. Csendes László - ezt önéletrajzából tudom - huszonöt évi városról városra, színházról színházra való vándorlás után jutott el Egerbe. Es estéről estére végigjárja a maga kálváriáját a föloldozás reményében - ez a munkája. Kolhaas Mihály szerepénél kevés alkalmasabb van a kálváriajárásra, és a színész valóban ön-emésztő dühvel, fájdalommal járja végig, vállán a családjáért vállalt felelősség terhével a tragédiába vezető utat. „Nézd, igazán sír!" - mondta a hátam mögött egy diáklány. Összerezzentem. Én nem a könnyeit figyeltem Csendes Lászlónak, hanem a kezét. Hogy szorult ökölbe a tehetetlenség pillanatában. Hogyan rándult meg alig észrevehetően a nyakán az ér. Magatartásának változásában, Csendes László nagy erővel féken tartott gesztusaiban pontosan nyomon követhető a Kolhaas bensejében végbemenő változás. A Lisbethet ért lándzsaütés hallatára nem sír, nem őrjöng, nem átkozódik. A bosszút is a jogai tudatában lévő polgár fegyelmezett eltökéltségével forralja. De azért amikor ingó és ingatlan vagyonát hirtelen eladásra kínálja, Csendes László fénytelen tekintetében felgyullad valami eszelős fény. Korábbi józanságát, kereskedőmúltját és etikáját meghazudtoló „tárgyalása" már a törvényen kívül kerülő, birtokával, életével mit sem törődő, lázadó Kolhaast sejteti.
   A játék intenzitása, a feszültség olyan erős, hogy a második felvonást záró színpadi puskalövés - amikor Kolhaas, már felesége halálhírének vétele után a házába törő poroszlóra lő - többé nem fokozhatja, hanem hirtelen oldja. Amikor én láttam az előadást, a dermesztő nézőtéri csendbe belehasító durranásra valahonnan hátulról disszonáns nevetés felelt. Ez azonban nem a kamaszidétlenség megnyilvánulásaként, hanem az elviselhetetlent elviselhetővé transzponáló megkönnyebbülés jeleként hangzott a nézőtéren. Hogy Kolhaas Mihály végre azt tette, amit a széksorokban ülők legelszántabbjai elvártak tőle.
   Csendes László alakításának csúcspontja a bírósági jelenet. Ahol megint csak kerüli az expozícióban alkalmazott szélesebb gesztusokat. Mintha egész lénye bilincsben, béklyóban, gúzsban lenne. De ebben a természetellenes dermedtségben a férfikönny és az ökölbe szorult kéz hangosabb minden kulisszahasogató kiáltásnál. Csendes fizikuma úgy szolgálta a megjelenítendő lelkiállapotot, hogy a nézőtéren is érződött: Kolhaas Mihály és a szerepét játszó színész egy és ugyanazon személy. Nem a tronkai várúr (hajdani) packázásáról van csak szó a színpadon, hanem mindannyiunk száz - jelenbeli - sérelméről. Es a belső dráma, a választás dilemmája, amely elől sem Kolhaas, sem Sütő András nem térhet ki, folyamatosan jelen van a mi életünkben is.

Gali László

A Jóisten adjon Neked örök békességet, Laci!

   A felvidéki és a honi színművészet legnagyobb alakjainak egyike távozott körünkből az örökkévalóságba.
   Váratlanul ért bennünket a hír: az egri kórház intenzív osztályára került – és reménykedtünk… Ma már tudjuk a tragikus véget, mégse hisszük el, hiszen az elmúlt hetekben, napokban még tele volt tervekkel, elkészült önálló estjeit tökéletesítette, újakat szerkesztett, és filmezett: az utolsó filmszerepét az álom hava című filmben játszotta,a mit éppen két hete mutattak be.
   Egész pályafutása (Komáromi Magyar Területi színház, a kassai Thália, a kecskeméti Katona József Színház, a debreceni Csokonai Színház, az egri Gárdonyi Géza Színház, a Vígszínház, a Nemzeti Színház) a közönség rajongó szeretetében telt el.
   Negyvenévi siker, ez a pálya mérlege!
  Minden műfajban – a legkeményebb tragédiától a zenés vígjátékokon át a kísérleti stúdiókig – kiválót alkotott, sikeres volt.
   A debreceni és az egri közönség szeretetének, rajongásának élő tanúja lehettem.
   Művészi hitvallása: a költői realizmus összekötött bennünket, egyformán gondolkodtunk a színházról. Számunkra a színház a közönség szolgálatát jelentette. Ezért volt olyan fontos számomra, hogy megnyerjem Őt az egri társulat alapító tagjának, hitben élő ember volt, aki képes alapítani, teremteni.
   Erőteljes, markáns, szenvedélyes alkatát keresték és megtalálták az írók, a színházi vezetők, rendezők, filmes és tévés műhelyek.
   Százötvennél több színházi szerepe, húsz filmje, önálló estjei, rendezései bizonyítják, munkás, gazdag életet élt.
  Mindig színházi műhelyben, társulatban, „anyaszínházban” gondolkodott. Hűséges tagja volt a társulatnak, született színházi ember, jó kolléga. A tehetséges partnereket magához ölelte, a kevésbé tehetségeseket, főleg a gyenge jellemeket eltaszította.
   Építő, teremtő, súlyokat magára vonó művész volt. Ő sem volt hibátlan, de mások többet ártottak neki, mint ő másoknak!
   Büszke volt a kitüntetéseire, alapító tagságára és az örökös tag címére – de leginkább a nézők feléje irányuló szeretetére.
   Meg nem alkuvó ember és művész volt, meg nem vásárolható. Inkább nem lépett fel, ha annak az ára művészi vagy más egyéb megalkuvás lett volna. Az utóbbi időben, hosszú éveken át csak sóvárgott a színház után. Ezért is dolgozott önálló estjein és tanította a fiatalokat a színház nyelvére. A színház pedig megszenvedte az Ö távollétét. Az egri nézők még az elmúlt hetekben is kérdezgették tőlem mikor láthatják újra a Gárdonyi Géza Színház deszkáin.
  Csendes László haláláig önmagával és másokkal küzdő, maximalista, harcos ember volt: osztott és kapott sebeket – de mindig az igazság érdekében. Ahogy a nagy fantáziájú, humánus álmodozók teszik… az igazi emberek.
   Boldog vagyok, hogy a barátja lehettem! Hogy a barátom voltál, Laci!

Tisztelet adassék az emlékednek!