A Színháztörténeti sorozat előző két fejezetében a Heves Megyei Napban 1996-96-ban megjelent kritikáimból olvashattak néhányat. Az akkortájt megjelent írásaimat idéző 3., utolsó ilyen fejezetben most az 1996-97-es Premier Plan - Egri közelkép című, elsősorban műsorújság következik. Mint a Heves Megyei Nap esetében, hasonló a helyzet, valamennyi, a Premier Planban megjelent (annak a lapnak jellegéből adódóan korlátozott terjedelmű) cikkem megtalálható ugyan a blogon, néhányat azonban ide, a sorozatba is átemelek.

HÁY GYULA: CALIGULÓ

   A színpadon az ókori Róma züllöttsége, őrült császár, kéj­nők, gerinctelen. a hatalomhoz gátlástalanul idomuló plebs. A középpontban a hatalom romboló ereje. Háy Gyula darabja kemény rajz a társadalom legalantasabb rugóiról és az egyén  ,,választási lehetőségeiről”, tudniillik, hogy elveit és erkölcseit félretéve beáll-e a sorba, vagy eleve bukásra ítéli magát.
   Fel van adva a lecke, amikor a közönség­nek meg kell határoznia viszonyát ehhez az előadáshoz. Időnként a súlyos mondanivaló dacára is jól szórakozik, időnként megborzad ennyi aljasság láttán.  De végig zavarba ejti a groteszk ilyen mértékű koncentrációja. Pedig vannak a rendezésnek elemei, amelyek oldják ezt az érzést, hol a népmesék varázsát, hol Shakes­peare-től Goldoniig nagy színpadi mesterektől kapott élményeket idézve.
   Khell Csörsz díszlete egyesít Fórumot, Palotát és Tündérkertet. Jól  funkcionál és a szemnek sem kellemetlen. Rátkai Erzsébet jelmezei pompájuk mellett fogódzót is adnak mai párhuzamok megvonásához. Szögi Csaba koreográfiája (Caligula mozgása!) jellemző erővel bír.
   A császár szerepében Blaskó Balázs. Ráció-irányította őrült­ség, kegyetlen logika és tudatosság ábrázolása. Szeretője - Saárossy Kinga – méltó társa mindenben, s közben okosan érvényesíti felette nőiességének hatalmát. Egnatius, a konzul, Áts Gyula az egyetlen, aki kitart értékrendje mellett és tiszta marad. Az ifjú szerelmeseknek ez a bemutatkozásuk Egerben. Ozsváth Noémi Marosvásárhelyről és Nagy András Pozsonyból megállják a helyüket a közönség olyan kedvencei között, mint a még nem említett Bessenyei Zsófia, Bókai Mária, Horváth Ferenc, Nádasy Erika, Pálfi Zoltán, Réti Árpád, Sata Árpád és a többiek...
   A Beke Sándor rendezte előadásnak megvan a maga utóéle­te. Vitákat vált ki, elgondolkodtatja, nem hagyja nyugodni a nézőt.

ALDOBOLYI-GYURKOVICS: KUTYAKOMÉDIA

   Fokhagymás spenót — ettek már, vagy egészen szokatlan az önök számára? A kutyaidomár mindenesetre fogyasztja. Ki tudja, lehet, hogy jó...
   Hölgyeim és Uraim, akik azt hiszik, hogy egy beszámolót olvasnak Gyurkovics Tibor darabjának egri ősbemutatójáról — bizony tévednek! Nem olvashatnak azt, mert lehetetlen érzékeltetni mit is láttunk, annyira egyedi, különös volt. Mint egy álom, amelyben — mint az mindannyiunkkal számtalanszor megesik - látszólag logikátlan ugrások, irreális, szürreális képek mégis rendszerré állottak össze és a felébredés után, bár nem emlékezünk minden részletre, meg vagyunk győződve arról, hogy valami kellemes kalandban volt részünk. Kutyako­média — egy darab szeretetről és barátságról, amelyben az író, a ku­tyák, a néző, maga az Úristen és a valóságban is jegyszedő és most a játékban önmagát alakító néni végső soron egy nyelvet beszélnek és ugyanazt hirdetik, a barátság erejébe vetett hi­tet. Ezt az egészen hét­köznapi igazságot, amelyről azonban sokan hajlamosak megfeledkezni, hogy azután kétségbeesve keressék, amit elveszítettek. A darab és az elő­adás jelképrendszere, a különféle hely-, idő-és gondolati síkok váltogatása, az írói lélek önkivetődése, az ötletek szabad asszociációja az, amit nem lehet itt visszaadni, s ami első pillanatra elriasztóan is hathat Csakhogy ez az előadás szokatlanságában is igenis gyönyörű, s ha valamennyi nyílt és rej­tett szépségének felismerése meg is kíván bizonyos nézői előképzettséget, gyakorlatot, a végére a kezdetben értetlenkedők is jóleső érzés­sel kelhetnek fel székeikből.
   Pilínyi Márta díszletei és jelmezei a létező és a virtuális valóság elemeit ötvözik kedves kavalkáddá. Aldobolyi Nagy György invenciózus zenéjéről talán az a legtalálóbb, ha azt mondjuk, szeretettel írhatta. A koreográfia Énekes István munkája.
   A költő szerepében Csendes László ezúttal énekel, sőt táncol is. Ala­kítása sok-sok humánummal telített. M. Horváth József - mint Úristen - sokat megért ember bölcs nyugalmával és finom derűjével szemléli a vi­lág dolgait. Vizi György súgója otthon van ebben a világban, alkalmazko­dik kihívásaihoz. A Nagykutya és a Kiskutya —Hüse Csaba és Baráth Zol­tán - prózában és énekben egyaránt kihasználják lehetőségeiket.
    Dávid Zsuzsa rendezése a remek ötleteknek olyan parádéja, amit józan fejjel követni is nehéz — de szívvel igen!
   Bevallom, féltem ezt az előadást az értetlenségtől. Hölgyeim és Uraim! Kérem legyenek most nem csak nézők, hanem elnézők is! Bocsássák meg, ha a színház valami szokatlan fogással kínálja Önöket, s ne restelljék megkóstolni! Hátha ízlik… hátha még repetát is kérnek…


SCHILLER: ÁRMÁNY ÉS SZERELEM

   Függöny, taps - nem viszik túlzásba. Az ember töpren­geni kezd, miért nem lehetett együtt éélegeznie Ferdi­nánddal, Lujzával és a többiekkel? Miért, hogy nem érez igazi katarzist? Végül is a drámát minden fonto­sabb részletében elénk tárják - bár a húzásoknak kö­szönhetően halovány hiányérzetünk támad időnként a kontinuitást tekintve, de a színészi alakítások terén már jóval nagyobbak a gondok. A skála a nagyon jótól az igen furcsálhatóig terjed, de az általános hangulat, erőtlenség még a jobbakra is hatást gyakorol. Lélek. Az hiányzik az előadásból, anélkül pedig - játszhatnak a színpadon bármit - meghal az egész. Akinek köszönhető, hogy mégis megnézhető, az első­sorban Nagy András. Amikor ő megjelenik, arra az időre csakugyan feszültséggel telik meg a színpad. Fel­sóhajtunk, na végre, van kiért, miért izgulni. A pozso­nyi főiskolai hallgató a cAliguLÓ-ban mutatkozott be az egri közönségnek, és tehetsége már akkor vitathatat­Ian volt. Az ő Ferdinándjának valóban természetesek és hihetőek a mondatai, gesztusai, de sajnos mindent egybevetve ez is kevésnek bizonyul ahhoz, hogy valami olyasféle megindultsággal  hagy­hassuk el a színházat, mint az tettük mondjuk A vágy villamosa premierjét követően. Beke Sándor rendezésének, Erkel László (Kentaur) díszle­teinek vannak ötletes elemei. Egyértelműen szépek - és szépen kivitelezettek - a jelmezek (szintén Kentaur).
 

ORTON: CSAK MINT OTTHON, MR, SLOANE

   Stúdióelőadás – más világ. Kétszeresen is, mert a néző itt olyan fizikai közelségben látja-érzi magához a szereplőket, amit a nagyszínházban sohasem tapasztalhat és azért is, mert az itt bemutatatott darabok az emberi lét intim szférájának olyan mélységeibe merészkednek, ami ott szokatlan, vagy csak kevésbé direkt módon, utalások, körülírások által fogalmazódik meg. Másféle nézői érdeklődést, érzékenységet és sokkal több toleranciát kívánnak ezek az alkalmak, de a fogékony néző jutalma minden esetben valami különlegesség! Akár múltbeli produkciókra, akár a most műsoron lévő darabra gondolunk, igaz a megállapítás: rá kell döbbennünk, hogy ezek az emberek is közöttünk élnek, hogy mindenkiben több én lakozik, s bizony nem is mindig rajta múlik, melyik lesz a domináns. Szegvári Menyhért rendező egy tévéinterjúban elhangzott kérdésre azt válaszolta, hogy ő az előadás után egy jó vacsorát kívánna a nézőknek. Valóban, miért is ne? Hiszen ez csak színház és ők – ugye?! – nem mi vagyunk...