A színház nagyon érdekes műfaj – mi szócsövei vagyunk valaminek.
  A dramaturg az esetek 80-90 százalékában már megírt szöveggel foglalkozik. Felvetődik a kérdés, mit, miért kell még azzal foglalkoznia. Ez egyrészt technikai dolog. Ha – mondjuk - egy 5 felvonásos Shakespeare darabra gondolunk, talán a Hamletre - ami körülbelül 200 oldal - ha az első betűtől az utolsóig eljátszanánk (bár ilyen is van), akkor az egy hosszú-hosszú előadás lenne. Tehát a 2-3 órás színházi együttléthez kell valahogyan igazítani. Ezért „húz” az ember. Nyilván nem ránézésre, a hasára csapva szed ki oldalakat, ennél ez komolyabb dolog és mindig függ az aktuális helyzettől. A példánál maradva, valószínűsíthetően több ezerszer előadták már a Hamletet a színháztörténetben, és nagyon valószínű, hogy nem volt két ugyanolyan előadás. Ez azért van, mert a színház alkalmazott művészet, valaki adott nekünk egy már kész történetet, de a színház művészete nem lenne élő, ha nem arról szólna, hogy az alkotók, rendezők, színészek, dramaturg - és sorolhatnánk még a közreműködőket, elmondják véleményüket a világról. Az az érdekessége és izgalma a dolognak, hogy míg egy festő, egy zeneszerző, egy költő egyedül van és a semmiből saját maga teremt, addig a színház valakinek a történetéből teszi ezt. Nem lehet a dramaturg munkáját elmagyarázni a színház egésze nélkül és a színház lényegének körüljárására tett kísérlet nélkül. Kell, hogy az alkotócsapat rendelkezzen valamilyen vízióval az adott történetről – a mondanivaló, üzenet, koncepció kifejezéseket szokták használni erre a vízióra. Tudni kell, mit, miért és hogyan akarunk elmesélni, s ehhez – noha nagyon furcsán hangzik - ürügy az a Shakespeare darab vagy bármi más. Nyilván nagy alázattal fordul az ember az alapanyaghoz, de mindig megpróbálja beletenni a saját művészi egyéniségét…

Mi a személyes munkamódszered?

   Én általában leülök a rendezővel az olvasópróba előtt jó esetben egy évvel, minimum fél évvel, rosszabb esetben sajnos csak egy-két hónappal és elbeszélgetünk arról, mit akarunk mondani ezzel az előadással, miért fontos nekünk, mit jelent nekünk. Én azt szeretem, ha az alkotó ezt egy mondatban meg tudja fogalmazni. S ha megvan ez a koncepció, akkor a dramaturg ahhoz képest kezd el dolgozni. Azokat a szálakat erősíti, amelyek alátámasztják ezt a gondolatmenetet. Emellett nyilván tudnom kell, milyen a társulat összetétele, ki milyen karaktert képes eljátszani és hogyan. Lehet, hogy az eredeti szöveget kicsit meg kell „gyúrni”, s ebbe sok minden belefér. Akár beleírni is lehet, hozzátenni, rövidíteni, átpakolni jeleneteket, ha a logika úgy kívánja meg - óvatosan. Az említett technikai okon túl tényleg az alkotó szabadság jogán…

Csakhogy a nézők egy jó része nem érti, vagy furcsállva fogadja ezeket a beavatkozásokat.

   Ez nagyon fontos kérdés, mert valóban így van, pedig a színházi világban ez természetes. Két-három éve játszottuk Háy János A Pityu bácsi fia című darabját. Eljött a szerző és azt mondta: én ezt megírtam, azt tesztek vele, amit akartok. Én a próbákról eltűnök, mert tudom, hogy csak korlátoználak, megbilincselnélek, rossz irányba befolyásolnálak titeket, egyfolytában azt figyelnétek, ha itt ülne a szerző, hogy most ez vajon tetszik-e.
   A laikus nem tudja, hogyan zajlik egy próbafolyamat. Elkezdjük mondani, tanulni, próbálni a szöveget s közben derül ki, hogy az író által megírt mondat a mi szereposztásunkban, az adott színésznek nem áll jól… egyszerűen nem illik a karakteréhez. Vagy a próbán kiderül, hogy bizonyos szövegrészeket nem tudunk igazán jól megfejteni, s ki kell hagynunk, mert nem tudunk vele mit kezdeni. Ha egy regényt olvasunk, ott minden le van írva, a helyszín, a környezet, a szereplők külseje, gondolataik, lelki rezdüléseik – mindez a színházi szövegben nincs, csak az van leírva, ami elhangzik. A próbafolyamat szól arról, hogy mit érthetett ezalatt a szerző, mit gondolhat a karakter és a mi előadásunkban mit fog gondolni. Az adott mondatot mérgesen mondja vagy ironikusan vagy viccként. Ez a színház furcsasága - hogyan lehet hűnek maradni egy drámaíróhoz, amikor nem tudjuk mit gondolt. Sejthetjük, mindenkinek van elképzelése és nyilván egy híres, ismert darab esetében – utalva ismét példaként a Hamletre – a nézőnek van egy prekoncepciója, azt várja vissza. Vagy látta, mondjuk Kenneth Branagh kosztümös, reneszánsz feldolgozását és ismét azt várja… Éppen Shakespeare az egyik olyan szerző, akinél gyakran kikéri magának a néző, hogy „nem az igazit játszottuk.” „Miért öltönyben, aktatáskával rohangáltak a szereplők?” Nekünk pedig, a saját színházi szempontunkból ezt a kérdést nagyon nehéz érteni, mert mi az, hogy igazi Shakespeare? Ő egyrészt a párbeszéd mondatait írta le, de hogy azok milyen karakterek, milyen miliőben élnek, azt részben mi találjuk ki. Másrészt Shakespeare, amikor rendezett, a saját korának embereiként képzelte el Antoniust és Kleopátrát is – tehát amikor mi kortárs környezetbe rakjuk egy darabját, tulajdonképpen gondolatilag hűek vagyunk hozzá. A színház, mint élő művészet, valahol mindig a saját korához és koráról kell szóljon. Ha Shakespeare élne, akkor - mivelhogy színházi ember volt, rendezett is -, ő is egyetértene ezzel. Csak hát ezt tényleg nem tudja minden néző, ezért jó, hogyha időnként megpróbáljuk belecsöpögtetni a köztudatba. A színház interpretáció, van egy váz, amelyet mi töltünk meg tartalommal, szuverén alkotókként, és munkánk értelme éppen ez.
   Én ott vagyok az első olvasópróbán, majd egy darabig nem, s csak hetente egyszer megyek be. Aki naponta 2x4 órában dolgozik a darabon, egy idő után már nem látja magát kívülről. A dramaturg erre is jó – ha a rendező partner ebben –, hogy néha friss szemmel ránézzen, s lássa, jó irányba megy-e a dolog, vagy sem. Szokták mondani, hogy a dramaturg a rendező barátja. Nagyon szeretem ezt a meghatározást. Én találtam Egerben egy embert, Szegvári Menyhértet, aki tényleg a barátom. Fantasztikusan jó munkakapcsolatban tudunk dolgozni, rengeteget tanultam tőle, mondhatom, hogy a szakma nagyon nagy részét – s egymás gondolatait is kitaláljuk.
   Az Iván, a rettentő című Bulgakov darabot néhány éve játszottuk, ezt is ő rendezte. Ebben 30-40 százalék az én szövegem volt. Nem azért, mert Bulgakov rossz szerző, hanem mert Elbert János maga idejében zseniális fordítása már 30 éves volt és közben a nyelv - mai felgyorsult világunkban különösen – változik, szavak használódnak el, mást jelentenek kifejezések, kicsit át kellett másítani például a poénokat, amelyek ma már csikorogtak. Szerencsére végig azt éreztem, hogy hű maradok Bulgakovhoz. Nagyon érdekes alkotófolyamat, amikor így beleír az ember. Ezen egy nyáron keresztül dolgoztam, és fokozatosan adta meg magát a szöveg.  Először nehezen találtam a fogódzókat, de miután egyre többet beszélgettem a rendezővel és egyre tisztább lett, mit akarunk elmesélni, tisztultak a helyzetek, a karakterek, már szereposztás is volt, lehetett azon is gondolkodni, melyik színész szájából hogyan fog hangzani az a mondat, lehetett külön nyelvezetet keresni neki, külön stílust, szavakat. Beindult. Azt éreztem három hónapon keresztül – és ez nagyon nagy boldogság volt -, hogy Bulgakovval beszélgetek. Elolvastam újra összes hozzáférhető művét. És ahogyan egyre többet tud az ember, egyre jobban látja maga előtt az előadást, egyszerre diktálni kezdenek a figurák. Diktálni kezd Bulgakov. Ott van ő is és néha az ember megkérdezi: „Mihail, most ezt te leírnád, ha még élnél?” Egy idő után az ember kezd „bulgakovul” írni , csak mai változatban… Nagyon furcsa… A Színházi regényben maga is ír erről a folyamatról.
   Ugyanez megtörtént tavaly a Kerti mulatság című Horváth Péter – élő szerző – darabbal. Bulgakov már nem tudott protezsálni, de ő tudott volna. Saját regényéből írta színpadra. Itt is – mint általában - Szegvári Menyhérttel dolgoztam. Nagyon tetszett nekünk a darab, de kicsit kaotikusnak éreztük. Elővettük a regényt és úgy láttuk, sok nagyon jó rész van, amit nem tett át. Elkezdtük párbeszédesítve visszapakolni, sőt már komplett jeleneteket írtunk bele. Itt meg a darab Béres úr nevű szereplője kezdett el beszélgetni velem, valami hiányzott s kívánta az új jeleneteket. (Ez is elérte a 40 százalékot - ki is írtuk mindkét esetben, hogy Jónás Péter egri változata.) Munka közben el sem mertük küldeni a szerzőnek, csak a vége felé, óvatos megjegyzéssel arról, hogy kicsit belepiszkáltunk. Az első reakciója az volt, hogy kér két hét gondolkodási időt, majd megjött a válasz, hogy mehet, Először nem ismert rá a saját szövegére és dühöngött, de lehiggadva rájött, hogy hű maradtunk hozzá. Mert ő igazi is színházi ember!
   A szöveg szintjén tehát így működik közre a dramaturg. (Persze az említett két példa extrém eset volt, ennyire mélyen nem kell minden darabba belenyúlni – olyan is van, hogy olyan tökéletes az eredeti, hogy egy betűt sem tudunk kihúzni belőle.) Másik feladata a rengeteg olvasás és választás a szövegekből, hogy egyáltalán mit játsszunk.

Nem a Gárdonyi Géza Színház volt az első állomásod a színházi pályán…

   Érdekes vargabetűkkel kerültem ide. Németországban kezdődött.
   Mindig is érdekelt ez a világ, pici koromtól mindig benne voltam valamilyen amatőr színjátszó csoportban, Évekig jártam egy hatvani olvasótáborba, amelyet Kocsis István volt könyvtárigazgató – második édesapám – vezetett, ahol az erdőszéli pajtában mindig előadtunk egy-egy színdarabot. Debrecenben, az egyetem alatt is játszottam két csoportban is, majd  egyszer elkísértem akkori barátnőmet egy harmadikba, ahol ő színészkedett. Egy háromszemélyes darabot játszottak, azzal a naivitással, hogy ők magukat rendezik. Én meg, amíg vártam rá, egyre többet szóltam hozzá, mondogattam valamit, míg egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy én vagyok a rendező. (A színészek szokták mondani, hogy az lett a rendező – valamikor a 19. században, hiszen addig nem volt –, aki rossz színész volt, ezért leküldték a színpadról és onnan elkezdett belebeszélni.)
   Magyar-angol szakon végeztem, majd egy év után a szerelem kivitt Németországba. A feleségem kettős állampolgár. A 90-es évek közepén voltunk, nem fogadták el ott a diplomámat, s valamiből élnünk kellett, voltam én minden, mosogatótól pincéren és mozi takarítón keresztül postásig. Mígnem egy nap feltettem magamnak a kérdést, mit csinálok - gondolkodó, értelmiségi ember létemre… Huszonhét évesen újragondoltam az életemet. Mi érdekel, mit szeretek? Eszembe jutott a színház és 3-4 hónapot rászánva felkészültem felvételire rendező-szakra. Jelentkeztem Frankfurtba és Bécsbe. És mindkét helyen ugyanaz történt velem! Odakint nem úgy van, mint Budapesten, hogy a különböző rostavizsgák között eltelnek hónapok, hanem egy hét alatt lezavarnak mindent. Az első fordulóban Frankfurtban be kellett küldeni egy darab-elemzést és egy rendezői koncepciót. Ezt megtették 3000-en, gyakorlati felvételire behívtak 800-at és hét napon keresztül naponta hazaküldtek valamennyit, míg maradtunk hárman. Kettőt vettek fel és én voltam a harmadik. Bécsben az utolsó napra öt maradt – négyet vettek fel és én voltam az ötödik. Mind a két helyen azt mondták, hogy felvehetnének, csak az a baj hogy túl kész vagyok (nem formálhatnak úgy a maguk képére, ahogyan akarnak, mert nagyon is konkrét elképzeléseim vannak már a színházról) és túl öreg – bár azt is mondták, hogy nekem egyből színházhoz kellene már mennem, ott lenne a helyem. 27 évesen nem szívesen hallja az ember, hogy öreg és egy kicsit úgy éreztem, kettétört az életem. A felségemnek – aki nagyon okos asszony – köszönhetem, hogy mégiscsak bekerültem a színházi világba. Azt mondta, menjek vissza és kérjem írásba a két dékántól a véleményüket. Meg is kaptam - tehát kezemben volt két ajánlás a két egyetem vezetőjétől. Írtam több színháznak és Bonnból jött egy pozitív válasz. Először csak bejártam próbákra – fizetést sem kaptam -, majd rendezőasszisztens lettem, Heilbronnban, később Münchenben (ott játszottam is)… Mindez jó iskola volt. A három németországi színházban azonban mindenhol úgy alakult, hogy valami váltás történt a színház élén s én kikerültem onnan. Még egy évet töltöttem kint, nem volt már színházi munkám, a felségem kisbabát várt, kínzott a honvágy - és ekkor az édesapám, Jónás Zoltán, egy beszélgetésben megemlítette itthon Csizmadia Tibor igazgató úrnak, hogy van egy fia, aki ilyen helyzetben van, s szerencsém volt – csörgött egyszer csak a telefonom, az igazgató úr volt és megkérdezte, lenne-e kedvem dramaturgnak lenni Egerben. Volt…
   Hogy dramaturg vagyok, az tulajdonképpen tehát véletlen. Ilyen állás volt. De a jó színházi embernek nem egy dologhoz kell értenie. Én tudok világítani, ha turnéra megyünk megfogom a díszletet és pakolom, tisztában vagyok a trégerekkel (* díszlettartók), az egész színpadi gépezettel, díszletet is tudok kitalálni (ha megtervezni nem is, mert nem vagyok díszlettervező, de el tudom mondani, mit szeretnék…), tudok rendezni, értek a szöveghez (privát írok is), olvasott vagyok, hiszen magyar tanár az első diplomám és egyébként is rengeteget olvasok…
   A jó színházi ember szerintem komplexen ért a színházhoz.