December volt még, amikor felmerült egy interjú gondolata Szegvári Menyhérttel, akinek rendezéseit mindig is szerettem. Hogyan is sejthettem volna, hogy mire sikerül megfelelő időpontot találni és a beszélgetés létre is jön az évad végén, utolsó munkájára készül a Gárdonyi Géza Színházban... Így  most arra kértem, tekintsen vissza az itt eltöltött időre. A kérdéseket kihagyva, csak az ő gondolatait adom közre.

   - 18 év, körülbelül az az idő, amit itt, Egerben eltöltöttem. Amikor idejöttem, volt egy nagyon erős társulat. Úgy alakult, anélkül, hogy megbeszéltük volna, hogy majd’ minden évben Gali László - az akkori direktor – rendezte a Shakespeare darabokat, a klasszikusokat, mások másféléket, és én – nagy örömömre – a két világháború közötti magyar drámairodalmat. Olyan zseniális szerzőket, mint Remenyik Zsigmond, Szép Ernő, Bródy Sándor, Szomory Dezső, aztán később Molnár Ferencet is, azt a részét a magyar drámairodalomnak, amelyet nagyon szeretek. És persze mai magyar darabokat is.
   Eleve úgy kezdődött, hogy Gali egy akkor még fiatal magyar szerző darabjára kért föl. Sultz Sándor: És a hősök hazatérnek. Ez a darab a rendszerváltás problémáiról szólt. Bátor volt Gali, mert a nagyszínpadra tűzte ki, annak ellenére, hogy mai szerző darabját főleg stúdióban „illik” bemutatni, mert nem biztos, hogy „dől rá a néző”, mégis bejött. Emlékeim szerint nagyon szerették a nézők. Abban az időben „családias” hangulat volt itt a színházban. Az igazgatót papának szólította mindenki és mindent meg lehetett vele beszélni…
   A következő igazgatóval, Beke Sándorral még Komárnoban, Szlovákiában ismerkedtem meg, ahol egy Márai darabot csináltam az általa igazgatott színházban. Amikor idekerült, magához hívatott, kérdezte, számíthat-e rám. Az ő ideje alatt történt a színház felújítása. Ez azért volt érdekes, mert olyan helyzetbe kerültünk, hogy a város különböző kulturális intézményeiben „vendégeskedtünk” egy ideig. Én nagyon jó szívvel gondolok az akkori Művészetek Háza-beli (akkor még Ifjúsági Ház) Piaf előadásra, ahol sikerült „bejátszanunk” azt a különleges teret, az aulát.
  Csizmadia Tibort is ismertem korábbról, a Budapesti Kamaraszínházból, ahol főrendező volt, amikor többször ott dolgoztam. Kinevezése előtt ő is megkérdezte, számíthat-e rám, tanácsaimra szüksége lenne… Ebből később nem lett igazi párbeszéd, de ennek nem volt semmi komoly oka, csak a napi ügymenetben tudtuk a dolgunkat, nekem ezt, neki azt kellett csinálnia, nem nagyon folytunk bele egymás munkájába. Igazgatói korszaka legelején tett egy - talán nem kellően átgondolt - nyilatkozatot arról, hogy majd ő hoz ide jó színészeket, mert akik itt vannak, azokkal nincs megelégedve. Ez hiba volt, még ha nem is egészen úgy gondolta, ahogyan elhangzott… Egy színház egyébként valóban nem működhet jó színészek nélkül. Teljesen mindegy, honnan hozzuk őket, és hogy „keverjük ki” a társulatot, de az nagyon fontos, hogy mindenki megtalálja a helyét. Ez nem teljesen sikerült itt.
   Amikor Pécsre szerződtem és kineveztek főrendezőnek, én is vittem rögtön majdnem egy teljes osztályt, Kulka Jánossal, Balikó Tamással, Sipos Lászlóval és sorolhatnám, és ott is volt rivalizálás a „régiek” és „újak” között, de rövid idő alatt „összesimultak” és senkiben nem volt se sérelem, se hiányérzet. Majdnem ilyen fontos a rendezői kar. Én amióta ebben a színházban vagyok, azt éreztem, jó, hogy az egyik rendező ilyen, a másik olyan, a harmadik megint egészen más. Nyilván mindegyik azt csinálja és úgy, ahogy ő gondolkodik a színházról, a művészetről, az életről…
   Nekem ne szabjanak - tőlem idegen - irányt, mert én úgy nem tudok dolgozni. Nem tudok más agyával gondolkozni. Hagyjanak békén a saját gondolataimmal, stílusommal, és ne mondják meg például, hogy milyen legyen a darab utolsó mondata! Tudja azt valaki, hogy amikor Madách odaírta a Tragédia végére, hogy „Ember küzdj és bízva bízzál!”, akkor hogyan gondolta elmondatni ezt a mondatot? Oda van írva, hogyan kell értelmeznie azt az adott színésznek? Nincs. Elárulom, nem egyféle interpretációja van ennek a mondatnak (sem). Ez a gyönyörű a színházban.
   Állandóan kérdéseket kell föltenni, és mai válaszokat adni rájuk. Mindig előre kell menni, és nem visszafordulni, a múltba révedni, „nosztalgiázni”. Eszközeiben, technikájában, módszertanában, pedagógiájában változik, és állandóan megújul a színházművészet – vagy legalábbis így kellene lennie. Tessék csak körülnézni a szomszédos országokban! Hol tart például Romániában, Szerbiában a színházi nyelv?
   Én minden darabban azzal foglalkozom, mit akarhatott a szerző mondani vele, és mi igaz belőle ma is. És azt milyen formában tudom elmondani?   A színház nagyon kényes műfaj, de ha az alkotó szellemnek nincs természetes szabadsága, akkor miért vagyunk? Azért, hogy másoljuk egymás munkáit? Vagy azt, amit már láttunk? Tudomásul kell venni, hogy rendkívül érzékeny húrokon játszunk, a mindennapi közönség húrjain, egymáséin és a darab belső húrjain is. Mindannak, ami őrületnek tűnik kintről, borzasztó egyszerű és világos logikája lehet bentről. Épp ezért nem szeretem a prekoncepcióval beülő kritikust, aki nem teszi föl magának a kérdést, hogy – maradjunk nálam - mondjuk Szegvári miért pont úgy képzelte el ezt vagy azt? Miért ezt vagy azt a megoldást használja? Mert valami okának kell lennie, hacsak nem tartja a nézőt hülyének.
   Ha ezen kezd valaki gondolkodni, akkor lehet, hogy rájön a megoldásra. Például a Gül baba tüllfüggönye azt akarja mondani, hogy el vagy választva attól a világtól, ami a függöny mögött van, mert oda te hiába vágyakozol, soha nem juthatsz el, ugyanis olyan világ nincs, nem létezik. Vagy a háttérben, civilben álló kórus – ami egyfajta irónia. Nyolc fiatalembert a főiskoláról odaállítottunk, és mint egy mai „Kodály-kórus”, szépen beleénekelnek a műbe, sőt kezükben a kotta – természetesen tudják ők anélkül is, de még lapoznak is… Ebben az a „nagy” gondolat, a szellem, hogy ne tegyünk úgy, mintha lenne kórusa a színháznak, ha egyszer nincs. Kórus nélkül viszont a Gül baba előadhatatlan. Ami a színpadon előttük történik, az máshol és más időben zajlik, ők viszont ott állnak a „mában” és nem próbálnak meg statisztálni, amihez nem biztos, hogy értenének… Ennyi „újítást” engedjen meg nekem a világ!
   Vannak „rendezőművészek”, én viszont „csak” rendező vagyok. Ez nagyon fontos distinkció, mert szerintem van mondjuk tíz-tizenöt ember ebben az országban, aki „rendezőművésznek” mondhatja magát, és vagyunk sokan, akik tudjuk a szakmánkat. Ezeket – köztük magamat is - szakembereknek tartom. Igen. Jó, megbízható szakembernek tartom magam. De csak annak. Nem tudtam megújítani a színházi szakmát olyan eredeti gondolatokkal, amilyenekkel az a tíz rendező, akik a „művészet mesterei”. Én csak a szakma mestere vagyok. Amit tudtam, azt megtettem, átadtam.
   A színház – szerintem - nem arról szól, hogy válaszokat adjunk a világ nagy dolgaira, hanem hogy kérdéseket tegyünk föl, hogy mások is elkezdjenek ezeken a kérdéseken gondolkodni. Én többnyire olyan színdarabokat rendeztem, amelyek a szerencsétlenekről, a megalázottakról, a megnyomorítottakról szóltak. Mert őket látom magam körül. Ne vegyem észre?

   A jövő? Itt élek Egerben. Ha a tapasztalataimat akarja valaki használni, megtalál. Rendezni fogok Pesten a Kamaraszínházban, Egerben pedig a Pinceszínházban ezután is dolgozom majd.

* A blog rovataiban is több helyen esik szó Szegvári Menyhért rendezéseiről. Például:

Remenyik Zsigmond: Az atyai ház (1994)
Barta lajos: Szerelem - Pubinkók (1996)
Pam Gems: Piaf (1999)
Kesey-Wassermann: Kakukkfészek (2001)
Gogol: A revizor (2002)

* Hozzászólás az íráshoz: Annyira szimpatikus ahogy gondolkodik. Ahogy rendez. Ahogy kiáll az elveiért. Ahogy ember tud maradni. Ilyen ember(eke)t veszít el Eger? Érthetetlen. Két kézzel kellene kapkodni ilyen rendezőért. Rudas Judit

* 2020-ban, Szegvári Menyhértről írt nekrológjában ennek az interjúnak több részletét is felhasználta a szinhaz.online