Öt nap leforgása alatt három díj... Elnyerte a POSZT legjobb harminc éven aluli színésze címet, Egerben pedig közönségdíjas és a társulat szavazatai alapján az évad színésze! Amikor gratuláltam a díjak átadása után, láthatóan nagyon fáradt, de nagyon boldog volt. Szerénységére jellemző, hogy  egy újságírói kérdésre, mit érez most, teljes természetességgel ennyi volt az első válasz: "Hú...  hát azt a mindenit!" És ez nagyon tetszett, mert nagyon emberi, őszinte, minden megjátszást nélkülöző volt... Ugyanezt éreztem végig pár nappal későbbi beszélgetésünk alatt,  amelyet most (a kérdéseimet kihagyva) teszek közzé.

  A nyáron Spanyolországba megyek az Örkény Színházzal, azután Kecskemétre. Néhány éve arra gondoltam, hogy ebben a világban, ahol a gyerekek csak a számítógép előtt ülnek és bugyuta, erőszakos játékokat játszanak, meg szeretném csinálni  a Képzelet Rehabilitációs Intézetét. Bányai Miklóssal, Grigor Attila filmrendezővel (Nyomozó című filmje első filmesként nagy sikerrel nyert a Filmszemlén, s több fesztiválon vett részt külföldön) hárman elkezdtünk gyerekekkel foglalkozni. Tavaly csináltunk egy előadást, amire meghívtuk Molnár Gál Pétert –MGP -, aki leírta utána, hogy bajban lesznek az igazgatók, akik arra panaszkodnak, hogy nincs pénz, mert lám, anélkül is… Kecskeméten tehát egy tábor lesz, a lényege, hogy kicsitől 18 éves korig akit érdekel a színház és a színészet, azoknak olyan gyakorlatokon keresztül, amiket mi tanultunk az egyetemen, átadunk bizonyos ízlést és ismeretet arról, mivel jár a színész munkája. Mert lassan már mindenki „színész”, aki megjelenik egy bulvárlapban vagy egy tévésorozatban, miközben 1500 emberből 10-en bejutunk és elvégezzük az egyetemet és van olyan osztálytársam, akinek épp nincs munkája… és szaporodnak a stúdiók, tanodák… Megpróbáljuk átadni a mi ízlésünket színházról, művészetről, belekóstolhat, akit érdekel, de akkor komolyan kóstoljon bele, mi az, hogy „színházi színész”. Akkor próbáljon délelőtt, délután, este, mutatunk neki gyakorlatokat, adunk a kezébe bizonyos eszközöket – s közben két hét alatt bebizonyítjuk a gyerekeknek, hogy bármiből lehet előadást csinálni. Tavaly például találtunk egy nagy falat, ami tele volt repedésekkel, Néztük, néztük, amíg a repedések kiadtak bizonyos formákat, a formák viszont egy sztorit. Lefotóztattam a falat, körberajzoltattam számítógéppel, kinyomtattuk , majd az előadás úgy indult, hogy a nézőknek úgy mutattam be a falat amin nem volt semmi, hogy az egy régi festmény és most én, a régész, körbevezetem őket, majd a gyerekekkel elmondtunk egy történetet. Az idén nem tízen lesznek, hanem 31-en. Meg akarjuk mutatni nekik, hogy a színház az nem csak ahova a bérlet miatt elráncigál a nagymamánk és nem is múzeum, hanem nagyon is élő dolog. Egy laboratórium, ahol az ember mindig kísérletezhet életviszonyokkal. A legjobb mondatot erre Bányai Miklós mondta: Azért kezdtem el színházba járni, mert jó volt látni, hogy más is bajban van. És nem a számítógép a lényeg, hanem amit el tudsz képzelni.
   Jó értelemben sokkoló volt ez a most megkapott három díj. Nagyon fontos, három különböző irányból egy-egy útjelző tábla, pillanatnyi jelzés - úgy tűnik, hogy jó irányba haladok. Szakmai visszajelzés és visszajelzés a közönségtől, s a kettőt nem rendelném alá vagy fölé egymásnak, hiszen közönség nélkül nincs színház, de fontos az is hogy szakmailag az embert elismerjék. És ami a legkülönlegesebb, hogy az embert a kollégái szeretik. Az nagyon nagy dolog, amikor azok, akikkel minden nap dolgozik, így döntenek. Megtisztelő. Nagyon örültem, amikor megtudtam Pécsett, hogy én ezt megkapom, de nem tudtam ott maradni átvenni, bár  jó érzés lett volna,  mert másnap már Egerben Cigánykerék volt és újra próba és előadás. A díjaknak nagyon kell örülni, álszerénység nélkül, de azután félretenni, illetve eltenni mélyre, mert nincs „haszna” abban az értelemben, hogy hiába játszom el azt az előadást másnap is nagyon jól, ugyanúgy a nulláról kell megint felépíteni. Ez a nagyon jó a színházban, ez a varázsa is egyben. De nagyon-nagyon jólesik ez a visszajelzés az ember lelkének is, szakmai önbecsülésének is. Abból a szempontból nem inspirációs erő, hogy na most akkor jobban kell dolgoznom – mert én úgy szeretnék mint eddig és a díjak meg azt mutatják, hogy ez  jó, hogy jól gondolkodom erről.
   Abszolút kedvencem a Csörgess meg!, ahogy készült ahogy játsszuk. Ez valami más – ezt a nézők is tudják. A Cigánykerék - az pedig egy vad szafari volt az énekes műfajba - ahogyan a Maya is. Amikor megtudtam, hogy a Mayában énekelnem kell, megijedtem, de Kákonyi Árpád (* a zenei vezető) elhitette velem, hogy menni fog. A Cigánykerékben pedig Szegvári Menyhért - a rendező - azt mondta, nem azért játszom ezt a szerepet mert jó hangom volna, hanem mert ő szeretné, ha én játszanám. Maga a karakter, a bokszoló. aki kijön a sittről úgyis rekedtes hangú. Nagy Zoli (* ennek az előadásnak a zenei vezetője) rengeteget foglalkozott velem és bíztatott, hogy menni fog, s a közönség elfogadta, mert a szerep karakteréből meg lehetett oldani. Én nem tudok úgy játszani egy előadást, hogyha nem imádom azt az adott alakot. Az előadások közt van különbség, van, amit jobban szeretek, van, amit kevésbé, de mindenképp vágynom kell azt az embert játszani, mert ha nincs játékkedvem, akkor nem megy. És ha talál magának ez ember előadásról előadásra újabb feladatokat, akkor mindig kicsit mássá teszi, mint az előző estit. Nagy energiával tudok benne lenni valamiben, hogyha örömömet lelem benne. Máshogy nem lehet, azt érzem.
   A színész sokszor elégedetlenkedik, ha nincs munkája, ha meg van, akkor meg az a baj, de persze ez sok mindentől függ, attól is, hogy jön ki a rendezővel az ember a próbafolyamat során, vagy hogy kedvből születik az előadás, vagy már fáradt a társaság. Sok minden rányomja bélyegét, de ha az ember nem rögtön szereti, akkor neki kell állni találni valami örömet.
   A Csörgess meg és a Maya nem nyert díjat a POSZT-on, A Csörgess meg!-ről jelennek meg elutasító cikkek is, de én azt érzem, hogy a helyszínen igazolt bennünket az az este. Akárki akármit mond, Pécsett dugig volt a színház. Lehetett érezni, ahogyan az első felvonásnál a közönség még ismerkedett az előadással, de a másodikra már eldöntötte, hogy szereti. Elfogadták és a végén „szétverték” szinte a házat. Ennél nem kel több. Megállt egy személyautó másnap ott Pécsett, kiszállt egy családapa, kezet fogott velem és megköszönte az estét. Milyen jó az egri társulat! – mondta. Minket igazol, hogy estéről estére telt ház van Egerben és ennyi ember idejön Pestről is, akár pótszékről is megnézni. A színházba járó emberek, akiknek csináljuk, azt érzik, hogy végre van egy előadás, ami szórakoztat de nem gagyi, el tudnak rajta gondolkodni. Valamit sikerült elkapnunk, amit akarnak a színháztól. Megállított az utcán két idősebb hölgy és azt mondták: „Nagyon köszönjük. Annyira jó volt röhögni magunkon - ez tényleg a mi életünk.” A színháznak nagy lehetősége, hogy reflektáljon mindig a pillanatnyi történésekre. Ez varázslatos! Vannak egyébként közönségtalálkozók és furcsa, hogy sokszor az emberek csak ülnek és hallgatnak. Vagy áttöri valami ezt a csendet,  vagy nem… . A színész szerintem igazából nem attól érdekes, hogy magáról beszél, hanem a szereptől. Állít valamit, amíg a színpadon van. A közönségtalálkozókon bombázzanak szét kérdésekkel – ha kell, vesszenek össze! Az nem úgy volt, én ezt így láttam! Így lenne értelme.
   Az, hogy Egerbe szerződtem, az egyik legjobb döntés volt. Pesten egyrészt nem születik ennyi előadás egy évben, másrészt amint lehet mindenki megy a dolgára a szélrózsa minden irányába. Ez itt nincs. Mi egész nap bent vagyunk, emberileg és szakmailag is egy igazi csapat jött össze, s szakmailag valami olyasmi történik, ami nagyon ritka ebben az országban. Itt jó lenni! Ez a szakmai műhely országosan ismert lett.
   Itt vannak a társulatban „régiek” és az „újak”. Például a Cigánykerék azért is volt számomra nagyon jó, mert olyan jó volt együtt dolgozni Rácz Janival, Tóth Levivel, Szívós Győzővel, meg a többiekkel és nagyon megszerettem őket. Hosszan kellett a másik szemébe nézni egy-egy jelenetben, sikerült többet meglátni a másikból és többet mutatni a másiknak – ha nem dolgozol együtt vele, nincs közvetlen viszony, akkor hiába egyazon társulat, kevesebb a beszélgetés, kevesebb szó kerül ízlésről, ami pedig nagyon fontos. Akkor vannak kollégák, akik úgy tudnak egymásról, de… A Cigánykerékben egyszer csak összeosztottak bennünket Nádasy Erikával - a darabban én vagyok az ő fiatal szeretője. Próbálni  kezdtünk, s közben nagyon megszerettem és azt éreztem, hogy ő is engem. Láttam a Kerti mulatságban. Ami ott „művel”, az elképesztően jó.. A Kerti mulatság nagy élmény volt - egy „cseh film”, mint mondjuk a Sörgyári capriccio… varázslatos világa volt ezekkel az emberekkel és utána megint jó volt velük beszélgetni. Egyébként én mindenképp tisztelem a kollégáimat, még akkor is, ha valakivel szakmailag esetleg nem ugyanazt gondoljuk.
   A közönségdíjból ítélve szeret a közönség. Volt egy időszak az egyetem után, amikor alakítottunk egy társulatot a KOMÁ-t és az élet arról szólt, hogy csak kortárs magyar előadásokat fogunk csinálni. Most szurkolok a magyar dráma ügyének és a kortárs irodalomnak, de már más a véleményem. Fiatal színész vagyok és szeretnék mindent játszani! Megéreztem itt Egerben, hogy milyen egy igazi színházban dolgozni. Játszani kell - Csehovtól a musicalig! Szeretek mindet csak lehessen játszani, csak adják ide! Az a természetes mindig, ami épp jön. Nincs szerepálmom, hanem mindig az, amit kapok. Az a természetes, hogy ha jön egy szerep, akkor azt meg kell csinálni. Klasszikust és kortársat is megpróbálok becsületesen és jól megoldani.