Dimanopulu Afrodité az 1988/89-es évadtól tagja az egri Gárdonyi Géza Színház társulatának.

 Régen nem lehetett a főiskola után Budapestre szerződni, két évig kötelező volt vidéken játszani. Ez azt is magával hozta, hogy az összes direktor járta a vidéki színházak bemutatóit, tele volt a nézőtér a szakmával, igazgatókkal, rendezőkkel, nézték az előadásokat. Persze nem feltétlenül csak a fiatalokat. Megláttak egy jó karakterszínészt, epizodistát, szerződést ajánlottak… Nagy volt a forgás, a pezsgés. Ma - jó esetben - megnézzük mi színészek egymást… Az első évben, amikor itt voltam, egyszerűen azt éreztem, ebben a kisvárosban ha végigmegyek az utcán, mintha valami budapesti nagy művész lennék. Vadidegenek megállítottak azzal, mennyire tetszett nekik valami, kérdezték, mikor látnak újra, vagy elmondták, hogy „én abban az előadásban magát jobban el tudtam volna képzelni”, vagy „abban nem magának kellett volna…”  Közvetlenek voltak. Nyilván ez attól volt, hogy az ember közöttük élt – mentem a kis kosarammal a piacra… Nagyon jól éreztem magam a városban, megnyugtató volt és eszem ágában sem volt elmenni – pedig hívtak nem is egyszer, de én azt gondoltam, itt van dolgom.
   Nekem sokat adott, hogy itt maradtunk. Persze kellenek új impulzusok ahhoz, hogy az ember tudjon magából új dolgokat előkapargatni, de ehhez kell egy színházvezető vagy egy rendező is, aki azt mondja, jó, ezt már láttuk tőle, adjunk neki valami homlokegyenest mást. Most például Beke Sándor rendezésében játszom a Vesztett édenben. Az a karakter az életben annyira távol tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől és mégis szeretem, mert keresem benne, hogy mit miért csinált - az igazát…
   Meg lehet újulni úgy is, hogy új kollégák hoznak új impulzusokat. Nem feltétlenül kell költözni hozzá.