Nagyjából egy évvel ezelőtt egy röpke jelenetben katonaruhába öltözve átmasírozott a színen. Ez volt első egri előadása, s a néhány másodpercben is érezni lehetett, ennek a lánynak van humora. Később egy kabaréjelent erősítette meg bennem ezt az érzést. Most éppen szubrettként énekel, táncol a Csókos asszony című operettben és egészen komoly karaktert alakít Oriana Fallaci regényének színpadi változatában.

A válaszom a címben feltett kérdésre az, hogy egy tanyasi lány - s remélem soha nem is felejti ezt el -, aki álmai útját követve fölkerült a nagyvárosba.
  Gyerekkorom óta, már az óvodás csoportban, én tartottam mesedélutánt a többieknek. Folyamatosan megvolt ez az általános iskolában is. Ha valami táncot tanultam, akkor azt megmutattam, megtanítottam mindenkinek. A kollégiumban hetente kétszer volt „lakógyűlés”, s ha valakinek volt valami közlendője, megoszthatta a „159” másik lakóval, és lehetett verset mondani, énekelni is. Ha tanultam egy dalt, mondókát, akkor azt ilyen alkalmakkal előadtam a társaimnak, s amíg újjal nem gazdagították „repertoáromat” ők kénytelenek voltak újra és újra végighallgatni ugyanazt. Felidézve ezt az élményt, be kell látnom, hogy türelmes gyerekekkel voltam körülvéve. Ötödikes koromban bekerültem egy ifjúsági tévéműsorba, egy lánnyal volt közös improvizációs jelenetünk. Szilágy Katalin, belőle szintén színésznő lett. Megkérdezte, nem akarok-e majd én is Szentesre menni, ott ugyanis volt drámatagozatú középiskola, de nem mehettem, mert a szüleim jobban szerették volna, ha Szeghalmon maradok hatosztályos gimnáziumban. Maradtak a versmondó versenyek, másra nem volt lehetőség.
   Főiskolára kerültem – ennek nem volt köze a színházhoz-, hogy legyen diplomám. Debrecenben csupa olyan ember vett körül, akiknek hasonló volt az érdeklődési köre. Jelentkeztem a kaposvári főiskolára és megpróbáltam a Színművészetit is. Kaposvárott azt szerették volna, ha majd oda térek vissza, de másképp alakult. Békéscsabán, a Jókai Színház stúdiójában voltam egy évet, Kara Tünde és Bródy Norbert osztályában. Ott javasolták, hogy szokjuk a casting-rendszert, járjunk el felvételizgetni. Nekem már régi vágyam volt közelebbi kapcsolatba kerülni a Pesti Magyar Színházzal. Megpróbáltam, hogy lássam végre, milyen az, amire vágyom, vagy ha úgy alakul, szembesüljek azzal, hogy ez nem az, amire gondoltam. Iglódi tanár úr volt a felvételi bizottság elnöke, mert ő indított osztályt. Az első rosta után visszahívtak engem és egy fiút. Amikor ővele beszéltek először, gyanakodtam, hogy velem lehet a nagyobb baj. Neki azt javasolták, hogy változtassa meg a listáját, ne legyen olyan egyoldalú. Kezdtem egyre jobban feszengeni - vajon velem mi a gond. Mint kiderült, „korosnak” számítottam, a magam 23 évével. Iglódi tanár úr járkált körbe körülöttem, töprengett, miközben az iskola igazgatója, Kovács Gábor Dénes faggatott, hogy egyáltalán mit is keresek itt, hiszen van két diplomám már és ez egy nagyon nehéz pálya. Beszélgettünk - tőmondatokban – de én tudtam, hogy ezt akarom csinálni és már előfordult az életemben, hogy megfutamodtam saját álmom elől, még egyszer nem szeretnék. Iglódi tanár úr csak annyit kérdezett: - Ágnes! Színész akar lenni? – Igen - válaszoltam. És felvett.

 
Magyar Színház: Szecsuáni jóember & Mi jöhet még?

Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy tőle, a szakma egyik nagy öregjétől tanulhattam. Mindent tudott… Igyekeztem mindent átvenni tőle, nyitott szemmel, füllel létezni. Nagyon-nagyon jó 3 év volt. Sajnos az utolsó évben már nem tudott minket a tanár úr végigkísérni. Befejeztem az Akadémiát, a megváltozott vezetés ott tartott még két szerepre.

 
Szolnok: Gombos Judittal a Kalandban

Egy vizsga alapján hívtak szerepre Szolnokra. Amikor hallottunk róla, hogy Egerben státusz lenne - ami nagy dolog -, eljöttem a válogatásra. Gondolkodtam, Szolnok vagy Eger, mert Szolnokon további feladatokat ajánlottak, végül azért döntöttem így, mert társulat tagjaként létezni szerintem értékelendő!
 

Ez a második egri évada és most szokatlan és nagy feladatot kapott.

 
Nem játszottam soha előtte operettben és nem is gondoltam magamról, hogy fogok, Ma már ugyan a nagy verseny miatt mindenkinek tudnia kell mindent megoldani, de hogy éppen Rica Maca, a Csókos asszony szubrett szerepe lesz az első ebben a műfajban, attól - miközben nagyon örültem -, nagyon meg is ijedtem. Tánc, ének, próza, összehangolva. A táncokat gyorsan tanulom. Ami az éneket illeti, nekem van egy képzett szoprán hangom, de az itt nem kell – épp ez a nehéz. De most már lassan „utolérem magam”. A kedvenc dalom, a Gyere te nímand sajnos kimaradt az előadásból, de kárpótol, hogy a partneremmel, Lisztóczki Péterrel nagyon jól tudunk együtt dolgozni.

Mennyire befolyásolja egy-egy este az aznapi közönség?

   Nagyon józannak kell lenni, mert ha nem igazán veszik a poénokat, az ember elkövetheti azt a hibát, hogy elkezd rátolni nagyon sokat, és akkor ripaccsá válik, ami gyilkos dolog mind a nézővel, mind az előadással szemben.

Másik bemutatója, Oriana Fallaci: Levél egy meg nem született gyermekhez – teljesen más világ.

   Én ezzel a regénnyel 20 évesen ismerkedtem meg. A gondolatisága tetszett meg, a kérdések, amiket fölvet, és amik mellett nem megy el, továbbgondolásra sarkall. Nagyon szeretem egy előadásban, ha nem feltétlenül ott áll össze minden, a nézőtéren, hanem elviheti a néző, eltelik 2-3 nap és akár például mosogatás közben még be-bevillan valami, elgondolkodhat rajta. Kereshet benne valamit. Vagy talál, vagy nem, de keres. És ez a regény ilyen élmény volt. Már akkor megfogalmazódott bennem, sőt, szinte evidens volt, hogy valamikor meg kell csinálnom. Csak mivel egyes szám első személyben írta Fallaci, én monodrámára gondoltam. Jól meg tudom ítélni - a saját kritériumaim szerint - magam, hogy nagyjából hol tartok, tudtam, hogy egyedül nem ment volna. Megkértem Venczel Valentint, hogy segítsen. Ő lett a dramaturg és rendező. A regényt együtt meghúztuk. Az írónő technikája az volt, hogy egy helyzetet, amit valahogyan megélt, pár sorral lejjebb minősítette - ezáltal mintha az akkori énjét értékelte volna, tehát mintha két személy lenne, egy idősebb, s egy fiatalabb – ezt a színpadon így is jelenítjük meg, Ivády Erikával. Vele lelkiségben is, de még arcra is hasonlítunk egymásra. A férfi pedig Káli Gergő lett. Így állt össze a kis kvartett, akik délután vagy éjszakánként próbáltak, hogy létre jöhessen egy értékes előadás.

 Alkotótársnak szegődött még hozzánk a hangosító, Farkas Máté, és a világosító, Balogh Attila, akinek fontos volt, hogy ne csak „szakmunkásként” kapcsolgassa a világítást, hanem valamit hozzá is adjon, létre is hozzon. A díszletet Bényei Miklósnak köszönhetjük.

Említette a két diplomát, s hogy azoknak nem volt köze a színészmesterséghez. Utólag mit gondol, nem voltak elvesztegetett évek?

  Tanító szakot és kommunikátorit végeztem. Mindenképp hasznát veszem. Bekerültem egy közegbe, megismertem sok embert, sok világot, a műveltségi anyagom sokat gyarapodott, olyan tárgyakat tanultam, melyeket egyébként soha. A média pedig a lényeglátást fejlesztette. Mindezt jól fel tudom használni a színpadi munkámban.  

Alföldi lány. Itt egészen más a táj. Hogy érzi magát benne és milyen a kapcsolata az itteni emberekkel?
 

   Nagyon szépnek találom, hogy itt minden dimbes-dombos. Az emberek pedig - azt tapasztalom - kedvesek, ha valakire rámosolygok, az visszamosolyog. Lehet mindenkivel beszélgetni, a pékségben, a boltban, a piacon…

Beszélgetésünk után került sor az Óz, a csodák csodája bemutatójára.

* Ez az írás megjelent a gardonyiszinhaz.hu-n, a polusonline.com-on, a theater.hu-n és a zsambekinyariszinhaz.hu-on is.