-  Négy évvel ezelőtt, 2015 őszén láthatta először az egri közönség. Azóta folyamatosan játszik, elsősorban (de nem kizárólag) zenés produkciókban. Milyen volt gyermekkori-ifjúkori kapcsolata a színház világával?

- Egy kezemen meg tudom számolni, hány színházi előadást láttam. Emlékszem rá, az első A gyáva kistigris című mesejáték volt Pécsett - ahol születtem -, az ottani Harmadik Színházban. (Kedves élmény volt, hogy tavaly, amikor ott játszottuk a Moravetz Produkcióval a Legyetek jók, ha tudtok című darabot, egyszer csak megláttam az akkori előadás plakátját.) Ezután nagyon sok idő eltelt színház nélkül, mert bár édesanyám járt diákkorában a Pécsi Nemzetibe, mesélt is a nyolcvanas évekről, arról, mennyire rajongtak Kulka Jánosért, Gergely - akkor még Vajek - Róbertért… mégis, a családi színházba járás nem vált nálunk szokássá. 

- Ezek után különösen érdekel, mi indította el a pálya felé és miért a zenés színházat választotta?

- Már középiskolás voltam, a Zipernowsky Károly Műszaki Szakközépiskolában tanultam informatikusnak, amikor a nővérem, aki járt karaokézni, kezdett elvinni magával. Az első néhány alkalom után felbátorodtam, én is énekeltem. Ennek alapján javasolták, hogy menjek el énektanárhoz, mert jók az adottságaim. A gyáva kistigris után akkortájt láttam a Légy jó mindhalálig című darabot valamint egy Mohácsi előadást és gyakorlatilag fel is soroltam minden alkalmat, amikor a színház hatást gyakorolhatott rám. Eszembe sem jutott, hogy közelebbi közöm lesz hozzá. Egy dzsesszénekes-dzsesszzenész házaspárnál, Bornemissza Máriánál és Bornemissza Gézánál tanultam, akik a pécsi zenei élet aktív résztvevői voltak a 60-80-as években. Nem erőltették, hogy csak dzsesszt énekeljek (egyébként Frank Sinatra dallal, a Fly Me To The Moon-nal felvételiztem hozzájuk). Ahol éppen tartottam a tanulás fázisaiban, mindig olyan dalt adtak nekem, ami illett a hanganyagomhoz és az adott állapothoz is. Így kezdtem megismerni a musicaleket, Jézus Krisztus szupersztár, Benvolio dala a Rómeó és Júliából… közel éreztem magamhoz ezt a műfajt, de még mindig nem jutott eszembe, hogy én egyszer színész lehetnék, míg egy hideg téli napon a pécsi sportcsarnok mellett sétálva megláttam egy hatalmas plakátot. A Madách Musical Tánciskola (ma már Madách Művészeti Iskola a neve) zenés színész képzést indít.  Jól hangzott, utánanéztem az interneten. Osztályvezető tanár Bencze Ilona, művész tanárok Kautzky Armand, Hűvösvölgyi Ildikó – ezek a nevek azért már mondtak nekem valamit. Néztem a felvételi anyagot: 10 vers, 10 monológ, 10 dal – ez elrettentett. A dalok még rendben lettek volna, de a versekkel mindig különös viszonyom volt az iskolában. Nyilván megvan a funkciója annak, hogy meg kell tanulni bizonyos verseket (amelyeket azonban szerintem egy gyermek nem tud még igazán érezni, érteni), de én mindig jobban szerettem „vitatkozni” az értelmezésükről, mint előadni őket. Ha elemzést kellett írni, mindig a saját véleményemet írtam le, nem, amit a tananyag szerint kellett volna – általában azért megúsztam négyes jegyekkel. Visszakanyarodva a 10 monológ, 10 vers elég volt ahhoz, hogy azt mondjam, inkább mégsem. Ráadásul idő sem volt sok, ez januárban történt és februárban volt a felvételi. De a gondolat azért végig ott motoszkált bennem és amikor módosították a felvételi időpontját április végére-május elejére és a felvételi anyag is csak 4 monológra és 8 versre csökkent (a 10 dal maradt), mégis megpróbáltam. Mindez éppen az érettségi évében történt, amikor teljesen tanácstalanul álltam, annyit tudtam, hogy informatikus nem leszek, de akkor hogyan tovább…  Elmentem hát a kétnapos felvételire a Madách Musical Tánciskolába, Sárközi Gyula, az Operaház volt táncosa, majd a Madách Színház tánckarának vezetőjének intézményébe. Itt tanítják talán a legkomplexebben a színházi táncot. Akik ott végeztünk, 60-70 százalékban a pályán is vagyunk. Három év volt a képzés, ezalatt gyakorlatilag reggel 8-9-től este 6-ig bent voltunk, délelőttönként mindig csak tánc volt, modern, musical, sztepp, néptánc, mert alapvetően egy olyan zenés színész osztályt szerettek volna képezni, akik jól táncolnak. A három évnek köszönhetően úgy érzem, bármikor terhelhető vagyok ezzel. Azért hál’ Istennek hagytak nekünk pihenő időszakot is, hagytak bennünket „élni”. Arra építettek, akik voltunk, azt próbálták kibontani. Erős három év volt, aminek az elején még nagyon bátortalan voltam, mert voltak ott emberek sokféle háttérrel, akik már hosszú ideje – „egész életükben” – a pályára készültek, én pedig csak úgy elmentem a felvételire…

- De már az első év vége hozott egy kiugrást.

- Igen, 2011-ben indultam az Országos Musical Bajnokságon, ahol fődíjas lettem. Ez a helyezés feljogosított arra is, hogy részt vehessek egy több hetes musical kurzuson a Petőfi Színházban, Veszprémben, s ennek a helyszínnek később jelentősége lett.

- Mivel kezdődött és hogyan folytatódott a színpadi gyakorlata?

- 2012-ben, a legelső szerepemben, Nagy Sándor színművésznek voltam a háta, mert műsorra tűzték a Madáchban Ray Cooney Egyszer három néha négy című vígjátékát, amelyben az a színészi bravúr van, hogy a főszereplőnek három ikertestvérét is el kell játszania, s voltak olyan szituációk, amikor azt az illúziót kellett kelteni, hogy mindannyian a színpadon vannak.  Ugyanazon a nyáron a szombathelyi Iseum előtt, szabadtéren mutatták be az Evita című rockoperát, Koós Rékával, Egyházi Gézával, Miller Zoltánnal, s a castingon engem választottak Che Guevara tartalék szereposztására. Már éppen végzős voltam, amikor meghallgatást írt ki a Győri Nemzeti Színház a Sakk című musicalre. Megkaptam a Bíró karakterét, aki tulajdonképp narrátor a darabban. Nálam 15-20 évvel idősebb férfiakra szokták kiosztani, szinte biztos vagyok benne – bár nem néztem utána mindenhol -, hogy 23 évesen, a világon én játszottam legfiatalabbként.

- Ezután azonban egy törés következett – mígnem az egri társulatban találta magát …
 

- A mai napig nehezen birkózom azzal, hogy mutatni kell magam, itt vagyok, adjál nekem szerepet! Márpedig egy nagy társulattal rendelkező színháznál ez elkerülhetetlen. Azt éreztem, hogy másfél-két éve végeztem már, szeretnék megélni a tehetségemből, képességeimből, s ezt 1-2 bemutatóval nem lehet megtenni. Elmentem meghallgatásra, ahol ki is választottak, hogy a következő év (2015) szeptemberétől egy nagy óceánjáró hajón énekeljek. Anyagilag, megélhetés szempontjából nem láttam más lehetőséget, hacsak nem történik valami csoda. És ekkor jött a véletlen, aminek köszönhetően itt vagyok Egerben. Még évekkel korábban, a 2012-es Színházak éjszakáján, a Madách Színházban úgy döntöttek, hogy a nagyszínpadon az előző végzett osztály tagjai és a mi osztályunk lépjen fel. A Jézus krisztus szupersztárból a Gethsemane dalt énekeltem 800 néző előtt, s ezt feltöltöttem egy videó megosztóra. Úgy gondolom, ezt látva találhattak rám és hívtak meg a József és a színes szélesvásznú álomkabát címszerepére egy személyes találkozó után a Gárdonyi Géza Színházba.

- Mindeddig musical szerepekről volt szó, de Egerben több operettben is láthattuk már.

- Itt kaptam meg második operett szerepemet, a Lili bárónőben. Az első Veszprémhez fűződik, a színház művésze, Szeles József az említett musical kurzuson ismert meg engem, 2016-ban pedig elhívott a Nebáncsvirág bonviván szerepére, amit 25 évvel azelőtt ő játszott, s most ő rendezte az előadást.

- A musicalek után milyen érzésekkel ismerkedett az „új” műfajjal?
 

Csárdáskirálynő - Edvin (Füredi Nikolettel)

- Kezdetben nagyon távol éreztem magam, de ez már változott. A Csárdáskirálynő sokat segített ebben, Edvin szerepét már nagyon élveztem, jó volt játszani nagyszerű partnereimmel, Füredi Nikolettel és Vörös Edittel
( szerepkettőzés).

- A legutóbbi operett szerep Rigó Jancsi, Fényes Szabolcs-Békeffi István éppen műsoron lévő, azonos című darabjában.
 

Rigó Jancsi - címszereplő (Kelemen Csabával)

- Próba közben talán nem is éreztem át igazán, mekkora feladat, dolgoztam, haladtam előre. Amikor a 7 órás kezdésű előadás véget ér 22.20-kor és visszagondolok, hogy az elmúlt jó három órában gyakorlatilag egyetlen hosszabb szusszanásnyi időm volt, amit nem töltöttem a színpadon és igazából nem érzek mégsem utána fáradtságot, vagy ha igen, akkor az kellemes fáradtság, az jó visszajelzés nekem. Különleges elvárást is támasztott az előadás, sok energiát fordítottam arra, hogy amikor hegedülök, az ne tűnjön annyira amatőrnek. Próbálok mindig a szituációba illően énekelni. Fényes Szabolcs zenéje nagyon kellemes és érzelemgazdag, segít kihozni azokat az igazi emóciókat, amelyeket meg kell jeleníteni.  
   Az eddigi itteni évek alatt nagyon szerettem a Józsefet, Edvint, de nagyon örültem Miklósnak a Régi nyárban és a fogadós fiának a Liliomfiban is, mert ezek teljesen más fajta színészi feladatok voltak,  humorosabb oldalamat mutathattam meg – bár én inkább drámai, sőt talán tragédiai alkatként, antihősként tudnám meghatározni magam - most a Rigó Jancsi, ez inkább ilyen szerep.
   A 2019-es év fordulópont számomra, mert soha nem játszottam még ennyi, összesen hat produkcióban. Igazából annak örülnék, ha mindig így lenne. Az egyik nyári musical bemutató, amelyben Czibor Zoltán, a legendás labdarúgó szerepét kaptam, nagyon sokat tanított magamról – magamnak, mert nem hittem volna, hogy rövid idő alatt akkora anyagot meg tudok tanulni, de most már úgy érzem, a terhelhetőségem határai kitolódtak.
   Remélem, sok szép musical szerep is vár még rám, szívesen énekelnék például a Jézus Krisztus szupersztárban vagy az Anna Kareninában.

- Beszélgetésünk ünnepi hangulatban, december 24-én kerül a blog olvasói elé.

- Én a Karácsonyhoz nagyon közeli időpontban, december 22-én születtem, így aztán nagyon sokáig – a szintén közeli névnapot is ide véve – egyben ünnepeltünk mindent (míg a névnapot legalább át nem tettük apukámmal, aki szintén Tamás, márciusra).
   Mi úgy szoktuk megélni a Karácsonyt, hogy próbálunk elengedni minden olyan dolgot, ami megfelelési kényszerből történne, s a kényszer feszültségeket halmozna fel, mint oly sok emberben. A családdal egy képzeletbeli háromszög távoli csúcsain élünk, szüleim Pécsen, a nővéremék Zalaegerszegen, én Pedig Budapesten (onnan járok ide, Egerbe). Ritkán találkozunk, már az is ünnep, hogy együtt ülhetünk asztalhoz. Öt-hat évvel ezelőtt olyan helyen és produkcióban voltam, amiben nem szerettem volna, de nemet sem akartam mondani, s csak egyetlen napra tudtam hazamenni anyukámhoz és vissza, mert 25-én és 26-án már egy másik előadásban újra színpadon kellett állnom. Akkor nagyon magányosnak éreztem magam, s az nagyon fura érzés volt.  Inkább csak apróságokkal lepjük meg egymást. Én, ha majd lesznek gyermekeim, akkor is hasonlóan fogok gondolkodni, azzal persze, hogy nyilván a gyermekeknek fontos, hogy kapjanak ajándékot, s az is, mit, de mégis csak a szeretet ünnepéről van szó!
(Fotók : Gál Gábor)