Mialatt a nézők elfoglalják helyeiket, a színpad előterében már játszadozik a majom és a leopárd. Kedvesek, mulatságosak, kedvet csinálnak a továbbiakhoz. Azután felmegy a függöny, és feltárul a varázslatos, színes, vonzó színpadkép (Miareczky Edit), a színek, a fények (Pető József), kívánkozunk oda, abba a világba, ahol a kellékekkel kiegészülve még meglepetés, izgalom, mozgalmasság is teremtődik.
   A történet (Almási-Tóth András) szerint egy elhagyott vidámparkban vagyunk, amelyet az állatok vettek birtokukba, s a volt cirkuszi oroszlánt lett a királyuk, aki azonban többet foglalkozik saját magával, mint alattvalói problémáival, így nem csoda, hogy a ravasz róka a maga pártjára tudja állítani őket. Amikor rájönnek, hogy uralkodását milyen célokra fordítja, már késő…
   Az oroszlán az egyetlen prózai szereplő (Tunyogi Péter), újra és újra visszatér a színpadra, magyarázza, értelmezi, amit láttunk és tanulságokat von le. Csakhogy ezt olyan kifejezésekkel, szófordulatokkal, amelyeket a gyerekek egészen biztos, hogy nem értenek (dalszövegek: Karafiáth Orsolya). Az oroszlán valamennyi megszólalása alatt azt érezzük, hogy ez felnőtt észnek szól – márpedig ezek összességükben szerintem legalább harmadát teszik ki a darab játékidejének.   Mintha kicsit szerepzavarban volna az előadás, az alkotók nem tudtak volna megegyezni abban, hogy gyermekeknek szánják-e vagy felnőtteknek, s ebből olyan kompromisszumok születtek, amelyektől mi – felnőtt – nézők zavarba jövünk. A gyerekek persze nem zavartatják azért magukat, a piros labdácskák utáni vágyakozásuk például legalább 15 percig teljesen lefoglalja figyelmüket – már legalábbis akik a földszinten ülnek -, történhet közben bármi is a színpadon. Na meg van több interaktív jelenet is, tudnak kórusban válaszolni, lemennek hozzájuk az állatok, van mire rácsodálkozni…
   A táncosok által megformált állatok, a már említetteken kívül szarvas, tücsök, hangya, galamb, béka, gólya, holló, nyúl, teknős mind egy-egy emberi karakter tulajdonságait hordozzák. Persze, hiszen ne felejtsük szem elől, hogy az előadás La Fontaine ismert  állatmeséit fűzi fonálra – akkor is, ha nem is olyan könnyű mindet felismerni, azonosítani… Ezt az emberi jelleget az is hangsúlyozza, hogy a jelmezek (Horn Enikő) emberi viseletek, csak a fejeket takarják állatmaszkok (Kovács Dániel). A tulajdonságokat természetesen a koreográfia juttatja kifejezésre – Barta Dóra munkája. Kifejező, néhol kedvesen dallamos zenét mindehhez Solti Árpád írt.
   Táncolják: Csere Zoltán, Darabont Áron, Feledi János, Horváth Zita, Kiss Róbert, Kulcsár Noémi, Nagy Eszter Kata, Ur Annamária, Zombori Dorottya