Én talán mégis a zárójeles címet hagytam volna meg, mert Csiky (1842-1891) korában és ma más jelentése volt és van a „prolik” szónak. Ma ipari területeken, városokban élő műveletlen, igénytelen, alacsony társadalmi helyzetű személyt értenek rajta sokan.  Akkor: léhűtő, szélhámos, de Csikynél olyanok is, akik vagyontalanságuknál fogva kiszorulnak abból az osztályból, ahová tartoznának.
   Figurái persze ma is itt vannak. Élősködnek, kihasználnak, akit csak lehet. A pillanatnak hódolva úgy ügyeskednek, hogy többé-kevésbé sikeresen tengetik életüket, hol jobban, hol rosszabbul megy soruk, de megélnek.
   Bozó Andreának (Szederváry Kamilla) a gazdagokat rendre megpumpoló, becsapó asszony szerepében élvezetesen sok színe van, de miközben változik arca és hangja a szituációknak megfelelően, mindvégig ott az alap attitűd, amit ki is mond a darabban: nem érdekli, hogy mit gondolnak róla, csak az, kap-e pénzt. Külső körülmény, zsarolás is kényszeríti, hogy (mint kiderül nem édes) leányát eladja, de jellemétől amúgy sem áll ez olyan távol.
   Leánya, Irén: Mészáros Sára. Nem tör meg, méltóságát mindvégig őrzi (hogy a már említett záró fordulatra hogyan reagálna, az már a nézőre fantáziájára bízatott). Naiv és tiszta.
   Mészáros Máté – már mint vendég – Zátonyi Bence szerepében lazán, hanyagul dobálózik szavakkal, súlyos mondatokkal, sorsokat befolyásoló cselekedetekkel. Amikor eléri végzete, akkor szemében hitetlenség – igazán megtörténhetett ez ővele?! – és gyávaság, félelem a fordulni látszó sorstól.
   Kaszás Gergő Mosolygója rég túl van minden erkölcsi aggályon, reménytelenül és a változtatás minden szándéka nélkül beletörődött önnön erkölcsi lecsúszásába. Felcsillan talán valami abból az emberből, aki valaha nagyon régen lehetett akkor, amikor Irén kérésére elutazik hírt vinni, de a darab végére vállat vonva tér vissza a minden aljas módon mindegy állapotába.
   Vajda Milán (Timót) egyszerű gondolkodású, a vágyott előkelő világban ügyefogyottan mozgó, vesztes alak, aki csak az álomjelenetben, saját környezetében tudja igazán önmagát adni. 
   Darvas Károly szerepében: Ötvös András. Szerelme Irén iránt őszinte, mégsem tud megbocsátani, amikor értesül róla, hogy megszegte neki tett esküjét. Italhoz menekül, vívódik, szenved az előadás – mert nagyon hiteles – a nézőkre nagyon ható jelenetében.
   Bankó Béni és Elza, a neje: Görög László és Bartsch Kata. Az együgyű férj gondolatainak netovábbja a jól fizető pozíció, a feleség nagystílű, lélektelen, gátlástalan.
   Tulipán, a szabó és párja: Sata Árpád és Fekete Györgyi. Közelebb kerülni vágyásuk a tőlük magasabb társadalmi rétegekhez, valamint a papucsférjen uralkodó nő viselkedése derűs perceket szereznek.
   Schruff Milán Klimóczi Endreként a kis szerepből sokat hoz ki, sminkjével, testtartásával, hangjával úgy bánik, hogy emlékezetes marad.
   Szeretem Szabó Emília Borcsa szolgálóleányát, aki őszintén drukkol a szerelmeseknek, s talán maga is szerelmes kicsit Irén kedvesébe, de igyekszik titkolni, a világért sem tenne semmit, amivel megzavarhatná románcukat.
   Hüse Csaba házmesterének homloka, szeme és szavai mögött több az intelligencia, mint az úri társaság tagjaiban.
   Venczel Valentin (Ordas Péter) a kártyázós, mulatós urat autentikusan állítja elénk.
   A színen csupa fekete, szürke árnyalat mindenhol, ilyen a fal, a bútorok, a szereplők ruhája (jelmez Füzér Anni), mállott, foszladozó, lyukas, és poros minden ebben a lakásban (díszlet Cziegler Balázs). Ez a színvilág akkor sem változik, amikor a cselekmény előre haladtával sokkal jobb körülmények közé kerülnek. Miért nem? Mert jelzi nemcsak környezet, de személyiségük, erkölcsük lepusztult, sötét állapotát is. Semmi sem drága, a cél centesíti az eszközt, s ez a cél a pénz. Taszítóak, komorak, gonoszak és cinikusak az arcok is – nagyszerűen jellemeznek a sminkek, a pattanásos arcok, ápolatlan hajak – kiül rájuk hordozójuk belső énje, amelyben nyoma sincs harmóniának, együttérzésnek, a személyiség méltóságának.
   A harmadik felvonásban fordulat következik. Kinyílik az addig szűk, szorító, fogva tartó tér, feketéből fehérbe vált a színvilág, tisztaság, remény, megváltás – nagy kár, hogy mindez csak utópisztikus, kicsit szürreális álom, s a befejező képben ismét visszatérünk a sivár szürke világba, abba amelybe belépve az egész darab folyamán a szereplők felveszik utcai kabátjukat és távozva vetik le, éppen ellenkezőleg tehát a logikussal, ezzel is jelezve, hogy ez nem az a hely, ahol szívesen vannak, ahol otthonosan éreznék magukat, inkább készenlétben állnak a menekülésre – bárhova, csak innen el.
   Nincs happy end, a szerelmesek nem lehetnek egymással boldogok. Ez a befejezés azonban ellenkezője a Csiky által megírtnak. Bár elhangzanak a boldog véget ígérő mondatok, de amit látunk közben, az a rendező, Máté Gábor szándéka szerint visszájára fordítja őket, s az utolsó – néma – percek játéka még egy nem várt, kiábrándító fordulattal is megtoldja ezt. (Nem vagyok bizonyos benne, hogy mindenki érti, hogyan is került itt egymás mellé a két szereplő – mármint azt, hogy a lány ide, ebbe a lakásba, megmentőjéhez, s most ebben a rendezésben megtiprójának készülőhöz menekült korábban.)
   Megkönnyebbülten sóhajthatnak fel a kísérletező kedvű előadásokra kevésbé fogékony nézők, most végre kapnak valami hagyományosabbat. Igaz, a harmadik felvonás nem egészen támasztja alá ezt a megállapítást, de összességében mégis. A műfaji megjelöléssel – tragikomédia – már ismét lehetne kicsit vitatkozni. Ha csak a darab eredeti szövegkönyvét olvasnánk – egyébként érnének meglepetések a színpadon látott változathoz képest (dramaturg Sirokay Bori) -, akkor igazabb lenne, de a rendezés a komédiát halványítja, a tragikumot erősíti.